Szabad Nép, 1949. május (7. évfolyam, 100-125. szám)
1949-05-01 / 100. szám
1 VILÁG PROLETÁRJAI EGYESÜLJETEK! * SZABAD NÉP VII. ÉVFOLYAM, 100. SZÁM ARA S3 FILLÉR ÉLJEN MÁJUS 1, A VILÁG DOLGOZÓINAK HARCOS SEREGSZEMLÉJE I VASÁRNAP, 1949 MÁJUS 1949 május 1 nem csupán a dolgozók nemzetközi szolidaritásának ünnepe, hanem elsősorban és kifejezetten győzelmi ünnep. Négy évvel ezelőtt ezekben a napokban pusztult el „a fenevad a barlangjában”, a német imperializmus Berlin romjai alatt. És négy év óta nem volt még május 1, melyet annyira a győzelem jegyében ünnepelhettünk , mint a mai. Nanking és Páris nemcsak városnevek, hanem a fegyverrel és fegyvertelenül, békéért és szabadságért harcba szálló százmilliók előretörésének jelképei. A hatszázmillió ember képviseletében megtartott békekongresszus Párisban, a kínai néphadsereg felszabadító hadjárata — és „apró”, de nekünk mégis oly jelentékeny magyar diplomáciai győzelem az Egyesült Nemzetek Szövetségének ellenséges légkörében: kis és nagy tények egyaránt a béke győzelmének ünnepévé avatják a mostani május elsejét! Megkérdezhetik az aggályoskodók, hogy nem a medve bőrére iszunk-e, ha győzelemről beszélünk néhány héttel az Atlanti Szerződés megkötése után? Nem a kommunisták szokása, hogy előre igyunk „a medve bőrére”. Nemcsak az imperialisták karikatúra-rajzolói, hanem az imperialista politikusok is szerettek medvét látni Oroszországban és harminc év óta annyit ittak már „a medve bőrére”, hogy nem csoda, ha teljesen elvesztették józanságukat. Így járt Churchill, amikor megszervezte a születő Szovjetunió elleni imperialista intervenciót. így járt Vilmos császár és Hitler két világháború kirobbantásával , és így járnak az Atlanti Szerződés értelmi szerzői is, akik a világ békét akaró népeinek bőrére koccintottak április 4-én. Egy-két hiba azonban máris belecsúszott az Atlanti Szerződés kitervelőinek számításaiba. Az egyik az a csekélység, hogy ez a generáció nem akarja „szériában” a világháborúkat. Egyetlen nép, az amerikai sem akar háborút. Nyilván az amerikai nép megnyugtatására szánta kijelentését Clarence Cannon, Missouri államból való demokrata képviselő az Atlanti Szerződést tárgyaló kongresszusi ülésen: „Nem lesz feltétlenül szükségünk arra, hogy szárazföldi haderőinket odaküldjük (t. i. az európai harcterekre). A következő háborúban, akárcsak az elmúlt háborúban, szereljük fel más országok fiait és azokat küldjük a mieink helyett a tűzbe.” Clarence Cannon és az amerikai imperializmus többi „stratégája”, tehát más országok fiait akarják a tűzbe küldeni. Meglepetés-e számukra, ha „más országok fiai” viszont őket küldik a pokolba, vonzó terveikkel együtt? A reakciós Newsweek című amerikai hetilap legutóbbi száma már leplezetlen aggodalommal jegyzi meg: „Azt fogják mondani Európában, az Atlanti Szerződés országaiban, hogy Amerika az utolsó franciáig akar harcolni.” íme, a Marshall-terv igazi „ellenszámlája”! íme, az Atlanti Szerződés első helyre kiszemelt áldozatai: Nyugat-Európa népei! Amerika terveit a „hivatalos körök” sem nagyon tudják véka alá rejteni. Washingtonban a külügyi bizottság meghallgatta Acheson külügyminiszter magyarázatát az Atlanti Egyezmény és a Marshallsegély költségeiről. Egyes szenátorok ellenvetéseit a következő érvekkel igyekezett lefegyverezni: 1. A katonai segélynyújtás költségei inkább csak névlegesek lesznek, mert az európai országoknak szállítandó felszerelés Amerika felesleges hafianyagkészletéből kerül majd ki. 2. A segélyezendő országok nem kaphatnak atombombát, sem más titkos rendszerű tömegpusztító eszközt és nem közlik velük Amerika hadititkait. 3. A kiselejtezett hadianyag ellenében Amerika legalább 500 millió dollárral terheli meg európai „szövetségeseit”. Acheson tehát túltesz még a szókimondó Cannonon is. Cannon a „közvéleményt” akarja azzal megnyugtatni, hogy más országok fiai fognak harcolni. Acheson a trösztvezéreket — azzal, hogy ez a zsoldos háború nem jelent majd különösebb kiadást. Erre a „megnyugtatásra” annál inkább szükség van, mert Acheson tudja a legjobban, hogy alig lehet elképzelni kockázatosabb befektetést, mint fegyverek szállítását Nyugat-Európába. Lelkiszemei előtt bizonyára ott lebeg az a levél, amellyel a Kuomintangkormány újabb segélykérését utasította el két héttel ezelőtt a következő indokolással: „a második világháború befejezése óta az Egyesült Államok több mint 2 milliárd dollár (Wallace szerint 4 milliárd) értékű segélyt nyújtottak Csang Kai-Seknek. Az eredmény az lett, hogy most a kínai kommunisták kezén van Kína valamennyi fontosabb területe, Mandzsúriától le egészen a Jangce-folyóig. (Ma már Sanghajt írhatna a Jangce helyett.) A kommunisták kezére került mindaz a hadianyag, amelyet az USA 1945 óta Kínába küldött.” Az Atlanti Szerződés vitája kapcsán az amerikai szenátusban elgondolkozhatnak majd azon a találós kérdésen, hogy hol vannak nagyobb biztonságban a sokat reklámozott és sok hasznot hajtó amerikai fegyverkezési ipar termékei: a kínai paraszt kezében, vagy a francia, olasz, belga paraszt és munkás kezében? A rejtvény megfejtését nagyon megkönnyítették Thorez, Togliatti, Pollitt és mások világos és nyilvános nyilatkozatai, amelyek nem hagytak kétséget aziránt, hogy népeik a kezükbe kapott fegyvert nem az esetleg megtámadott Szovjetunió ellen, hanem mellette fogják harcba vetni. Belátásra bírják-e majd ezek a tények azt az amerikai imperializmust, amelyet oly találóan és ma is annyira aktuálisan jellemzett Lenin az első világháború után. „Többet nyertek, mint bárki más — írta az amerikai imperialistákról 30 évvel ezelőtt Lenin. — Minden országot, még a leggazdagabbat is csatlósaikká tették. Összeharácsolták a dollárok százmillióit és minden egyes dolláron a mocsok nyomait láthatjuk: a gyalázatos titkos szerződéseket, Anglia és „szövetségesei” között, Németország és csatlósai között, szerződéseket a zsákmány szétosztására, megegyezéseket a ,,kölcsönös segítségre” a munkások elnyomására és a nemzetközi szocialisták üldözésére. Minden egyes dollárra rárakódott a „hasznot hajtó” hadiszállítások mocska, amely minden országban gazdagabbá tette a gazdagot és szegényebbé a szegényt. Minden dollárról csöpög a vér — a vérnek az az óceánja, amelyet a nagy, nemes, felszabadító és szent háborúban veszített tízmillió halott és húszmillió nyomorék, hogy eldöntsék, váljon az angol vagy német rablókat illeti-e a zsákmány oroszlánrésze, vajjon a német vagy angol bérgyilkosok fojtják-e meg először a kis nemzeteket szerte a világon..." „Minden dollárra rárakódott a hasznothajtó hadiszállítások mocska” — nézzük, hogyan tükröződik ez a számokban. Visinszkij 1947 szeptemberében az UNO elé tárta megcáfolatlan és megcáfolhatatlan adatait Amerika háborús nyereségéről. Az első világháborún 38 milliárd dollárt, a másodikon 52 milliárd dollárt kerestek az amerikai trösztök. Ez annyit jelent, hogy az amerikai monopolkapitalisták az első világháború minden halottján 3800 dollárt és a második világháború 50 millió halottján egyenként 1000 dollárt kerestek. A második világháborúban a nagyobb „forgalom”, az egész világra kiterjedő háború „üzleti vállalkozása” alaposan kárpótolta az amerikai trösztöket az alacsonyabb „egységárért”. i A< \vros, s/ormycs |»*láb-sn\s»profit és az 50 millió halott: ez a mérlegnek csupán egyik oldala. A másik: megszületése az első szocialista országnak, amely a szabadságmoz^inak megdönthetetlen támasza éft a világ minden táján. A Szovjetunió a megismétlődő imperialista háborúk korszakában gyakorlati példájával mutatja a szabadulás útját öt világrész elnyomott, szenvedő és új háború ellen küzdő dolgozóinak. A második világháború mérlegéhez nemcsak az amerikai trösztök 52 milliárdos profitja tartozik hozzá, hanem a fasizmus főerejének megsemmisítése, a népi demokráciák kiszakadása az imperialisták fojtogató gyűrűjéből , és Kína felszabadulása is. Két világháború nyomán a kapitalizmus világrendszerének megrázkódtatása, helyi megsemmisülése, a másik oldalon a szocializmus kiépülése, megszilárdulása, vonzóerejének megnövekedése járt. Az új és új világháborúk kiprovokálása nemcsak merényletet, tömeggyilkosságot jelent a dolgozó emberiség ellen, hanem az öngyilkosság egyik formája is — az imperialisták számára. Vájjon „belátásra” bírja-e ez a tűzzel játszó háborús uszítókat? Naiv kérdés. Magyarázzátok meg a ragadozóknak, fűvel táplálkozzanak vér és hús helyett. A mi korunkban a népek igazságos ügye, a béke annyit ér, amennyi erő támasztja azt alá. Épp ezért nem közömbös, hogy az „atomvallás” imperialista főpapjai között egyre több a hitehagyott. Bedell Smith tábornok, az Egyesült Államok katonai szolgálatára hazarendelt moszkvai követe a New York Herald Tribune hasábjain jelentette be, hogy véleménye szerint az orosz tudomány megoldotta az atombomba gyártásának minden kérdését és megnyugtatásul csak annyit tudott ehhez hozzáfűzni: „nem hiszi, hogy rátértek volna már a tömegtermelésre”. „Egy kellemetlen ténnyel kell szembenéznünk” — állapítja meg a vezető angol reakciós hetilap, az Economist április 16-i száma. „Ha van egy ország, amely aránylag kicsiny területre zsúfolt városaival különösen sebezhető atombombatámadások által, ez az ország bizonyára Annimn.” 1949 május elsején az imperialistáknak — nem egy ilyen „kellemetlen ténnyel” kell szembenézniök. Az atombomba monopóliuma a múlté és most maguk rettegnek attól, amivel rettegést akartak kelteni a békés népek között. A leggazdagabb és legnépesebb gyarmatosított világrész, Ázsia lerázza széles hátáról a gyarmati kizsákmányolók hadát. A „legkellemetlenebb tény” számukra kétségtelenül az, hogy a világ népeinek elemi erejű békemegmozdulása széttöri az Atlanti Szerződés papírkereteit. Íratlan, de annál nagyobb erejű szerződéssel köti össze a világ minden békét akaró dolgozó emberét. A párisi 2000 békeküldött nem „csupán” 600 millió, hanem az egész emberiség nevében mondott nemet az új háború tervezőinek. Picasso fehér békegalambja legyőzi az amerikai bombavetőket — annál biztosabban, mert nemcsak a népek békevágya, hanem harckészsége, a szabad népek fegyverei is őrzik a pukét. “Csak a demokratikus erők hatalmas előretörésének a fényénél érthetjük meg azt a komoly győzelmet, amelyet az igazságos magyar ügy is kivívott a nemzetközi politika arénájában. Jól tudjuk, hogy az Egyesült Nemzetek Szövetsége, amelynek eredeti célja és értelme eltorzul az imperialisták kezén — a vádlottak padjára akarta ültetni Magyarországot a hazaáruló Mindszenty elitéltetése miatt. A magyar kormány helyes, öntudatos, független országhoz egyedül méltó erélyes külpolitikáján azonban megtört az amerikai és angol imperializmus minden megfélemlítési és beavatkozási kísérlete. Nem Magyarország került a világ előtt a „vádlottak padjára”, hanem a felbujtók és értelmi szerzők, akik kémeket, szabotőröket és gyarmati módszereket alkalmazó „diplomatákat” szabadítottak rá országunkra. Azok kerültek a vádlottak padjára, akik felkínált kölcsönért a függetlenségünket kérték kamatul és nem a magyar újjáépítésbe, csak a rombolásba voltak hajlandók dollármilliókat „invesztálni’’. Ma, amikor a magyar nép, a magyar kormány és a védelmünkre felsorakozó hatalmas béketábor egységéről és szilárdságáról visszapattan az ellenséges propaganda és provokáció minden fortélya — elmondhatjuk végre: a magyar demokrácia győzelme a Mindszenty-ügyben most vált teljessé. 1949 május elsején, a dolgozó nép nemzetközi szolidaritásának ünnepén a demokrácia, a szocializmus tör előre az egész világon. Akárhol akarják kipróbálni a béketábor egyik vagy másik tagjának erejét — legyen az a 400 milliós Kína, a 10 milliós Magyarország, legyen az valamelyik üldözött nyugati kommunista párt — azt kell tapasztalniok, hogy sziklába harapnak. Ha háborúra uszítanak és fegyvert adnak a népek kezébe, azt kell tapasztalniok, hogy ezek a fegyverek ellenük fordulnak. Aki azt hiszi, hogy elég az Atlanti Szerződés megkötése a demokrácia erőinek „bekerítésére”, az papírból próbál bilincseket rakni a világbékéért küzdő népeinek kezére. Aki befolyásoltatni engedi magát az angol és amerikai rádió ostoba propagandájától, az nem lát az orránál tovább, nem látja a tényeket. Mi nem „ellenpropagandát” csinálunk. Nem akarjuk könnyűnek, rózsásnak mutatni a feladatokat. A tények azt bizonyítják, hogy a népek a béke megvédéséért győzelmes harcban állnak — de a győzelmes harc is harc és a végső győzelmet nem vívtuk még ki. Nekünk, magyaroknak is megvan a szent kötelességünk, hogy részt vegyünk a magunk és a világ békéjének védelmében. Nem arra való a világhelyzetről alkotott bíztató és reális kép, hogy megelégedetten hátat fordítsunk a világ eseményeinek, hogy megállapítsuk a veszély múlását és csak a „saját kertünk’ művelésével törődjünk. A veszély csak azzal lett kisebb és úgy lesz még kisebb, ha mi is résen vagyunk és igenis, harcolunk békénk megóvásáért! Sokhelyütt a földgolyón nem kisebb áldozatot vállalnak a népek e nagy cél érdekébi?*’ mint az elmúlt fasiszta háború alatt, amikor népek szabadsága és élete forgott kockán. Kínán, Görögországon és Spanyolországon túl nem kis veszélyt és kockázatot vállalnak Nyugat-Európa és Amerika öntudatos dolgozói is a békéért folytatott harcban. Ott nem a fegyvereké a szó, de nem kisebb bátorság kell a nyugati országok kommunista pártjai részéről, hogy békére mozgósítják népüket. Nekünk, magyaroknak is megvan a helyünk és kötelességünk ,a béke frontján. Az a közvetlen feladatunk, hogy május 15-én bebizonyítsuk az egész világ előtt: a mi népünk történelmünkben példátlan egységben választja a békét a háború helyett. Az a feladatunk, hogy azt a sürgönyt, amellyel a magyar kormány udvariasan elutasította az imperialisták beavatkozását, a magyar népmilliók szavazatával támasszuk alá. Lássák, hogy nemcsak egy sürgönyről, hanem az egész tízmilliós magyarság egységes akaratáról van szó, amellyel saját függetlenségünket, jólétünket, építő munkánkat választjuk az ő háborújuk helyett. Igazolja nyílt kiállásunk, hogy kár az imperialistáknak Magyarországra pazarolni kémeiket, szabotőreiket és dollárjaikat. Kár a Magyarországra küldött támadó jegyzékekre pazarolni a papírt és a tintát, mert a magyar nép olyan egységes az imperialisták, a háború gyűlöletében, mint történelme során még soha! A mi építőprogramunk biztosítéka a béke. Most és a múltban annyi nép vállal óriási áldozatot békéjének, függetlenségének megmentéséért. Akadhat-e magyar, aki ne vállalná azt az „áldozatot”, hogy ott lesz május 15-én a szavazó urnáknál: hangunkkal, szavunkkal, szavazatunkkal tüntessünk a világ békéje, a magyar béke, nyugodt, zavartalan építő munkánk mellett! 1949 MÁJUS 1 Az ötéves tervvel a boldog erős, független Magyarországért! SZAVAZZ A NÉPFRONTRA!