Szabad Nép, 1949. július (7. évfolyam, 150-176. szám)
1949-07-15 / 162. szám
4 PETŐFI NEM ALKUSZIK —• Szemelvények Ady Endre 1910-ben megjelent tanulmányából — Hajh, Üröm Istenem, öregember vagyok én már, s az öregségembe nem igen sikerült sokat átlopnom a fiatalságomból. Hanem a forradalmat ma is olyan bolondosan szeretem, mint valamikor régen és Petőfi Sándort jobban. Jobban, egyre jobban szeretem, busábban és irigyebben e darabos, e vad, e mennyein nagyságos suhancot. Nincs egyetlen jó arcképe sem, de én látom az ő lázas, paraszti, sovány, fiatal arcát ébren és álmomban. Én esküszön, hogy jól látom, jobban, mint Jókai ibolyaszeme is jobban, mint Barabás Miklós — önmagamnak. És nem is akarom, hogy mások helyén is lássam Petőfit, de azt el akarom mondani, hogyan látom én. Aranyok, csúnya, diákos, magyar Apolló, szilaj, nagy gyermek, egy őszinteség Etna, mely nem tud haragudni, s tombolva rombolni, hogy ez neki ne fájjon legfájóbban. Egy osztályozhatatlan valaki, egy Petőfi, aki annyira sem vitte, hogy azért szeressék, amit ő szeretett. Szeretett: ez a gyűlölködő, okvetetlenkedő, nyugtalan, rossz fiú szeretett eleddig leghatalmasabban szeretni Magyarországon. Gyilkolt a szeretetével, s mert önmagát is érdemesen tudta nagyon-nagyon hevesen szeretni, mészárszékre vitte önmagát. Vágóhíd, tagló és vér soha együtt ilyen felséges élet személyében, sorsába — soha még — be nem avatkoztak. Szégyeljétek magatokat halottak, élők, falánk senkik, kik írtatok Petőfiről eddig, de szeretni igazán nem tudtátok. Úgy kell őt szeretni, hogy fellángoljon tőle ismeretlen pora, és önmagunk megkorbácsolásával. Miként Simon, a remete tette, úgy kell felülni a Petőfi dicsőségének magas kőoszlopára, s éhezve, fázva, csak az ő dicsőségét hirdetni... ... Gőzösszekér csak Vácig jár, Szolnokig csak készült, s egy Széchenyi István is szidta a vasutat. Hajh, Uramisten, íme én, kicsi ember nem tartom elég gyorsnak a Cote-d‘ Azur- Rapide-ot Páristól Nizzáig. S nem tudok ennél siralmasabbat kitalálni: képzeljék el Petőfit, aki Debrecenből Pestre indul rongyosan, éhesen és gyalog. És ez a kitalálás nem kitalálás: szeretném azokat lenyakaztatni, akiknek már a nagyapjai ugyanekkor ötlovas határon jártak, s ez még kegyetlenség se volna. Petőfi korszakokért, generációkért és és volt boldogtalan zaklatott. Miért nem lakolhatna testileg súlyosan például egy olyan valaki ma, aki valamelyik régi ősével árulhatta el Rákóczit? Nem igaz az, hogy Petőfinek, a mészáros fiának nem hiányoztak az élet szerencsés születettjeinek sokféle kényelmei. Hogy akként nem hiányoztak, miként, s mivel is ő nem érezhette ezeknek sem a szükségét, sem a jogát. Cézártermészet volt ez a verselő Kassziusz, s mindnyájunknak meg kell tépnünk a ruhánkat, ha arra gondolunk, mi mindent kívánt hasztalanul, teljesíthetetlenül Petőfi Sándor, akiből, s diákos dacból történt tragédiájából ezeren éltek, s jól megvannak ezren. Petőfi Sándor, akit a viharok csillapultáig nem utaztatott külföldi körúton dús családja, Petőfi Sándor, akinek nem adatott meg, hogy Döblingben halott, vagy Turinban élő Istent csinálhasson magából. Neki csak az volt szabad, hogy menjen a mészárszékbe, ahonnan jött, s vegye komolyan azt, amit sok-sok dús politikus és hatalmas hadvezér nem vett komolyan. Pfuj, szegény szegény Petőfi Sándor, Shakespearet akarta olvasni, s a sovány konyhapénzt kellett leszállítania hogy könyveket vehessen. Pfuj, pfuj, Parisba, külföldre vágyott és nem mehetett mert neki — neki nem volt pénze. Milyen felségesen képzelte el a tengert s még csak tengert sem látott soha. Hogy ma el lehessen drága, hasznot hozó könyvekben róla mondani: a magyar róna volt az ő világa. Persze, hogy a magyar róna, mely neki délibábot, s ragasztó sarat adott, semmi okosabbat, jobbat és többet... Valóban, a Petőfi Sándor élete nem lehetett más, mint amilyen volt s nagyszerű milyenségétől így, csakis így lehetett s lehet kápráznia ma is a szemünknek... Az a lekicsinyelt ifjú ember, az a Petőfi Sándor, az a zenebánás költő tízmillió embernél tiszábban látott, jobban látott... Sohse volt Petőfinek— oh, néhai, áldott, Istennél istenebb, örökös gyermek — lehetetlen érzése, vagy gondolata. Mert amit érzett, amit ő bárhogyan, röppentve talán, kigondolt, ahhoz azonnal hozzáadta a lehetőség hitét... ... ő valóban úgy bánt az érzéseivel, gondolataival, mint eleven valóságokkal s ha azt írta, tanácsolta, hogy akasszuk fel a királyokat, bizonyos, hogy húzta volna a kötelet, ha király lóg rajta. Amikor Vörösmartyt — hála ide, hála oda — bántja, azt a pimasz, hazug babonát bántja, hogy a magyar ember okos, józan, számító, huszonnégyórai lejárattal. Különben nemcsak Magyarországon, de széles mai kultúránkban, a mértékletességet és a mérsékletességet az érzés és az elme impotensei fújták erénnyé ... Csinálhatott volna Petőfi nyolcvanszor újabbat a poézisban, ha a Parnasszust el nem hagyja vele, nem történik annyi sok baj. De Petőfi... gyilkos rímeivel, soraival az akkori Magyarország legkényelmesebb uraira lövöldözött. Nagyon utálta a mágnásokat .. ." ... Igaza volt, amikor gyűlöletével a magas platánok tetején járt: a mágnás és a nagy pap mostanáig megmaradt. Kossuth is félt tőlük, Deák óvakodott, Tisza Kálmán felhasználta őket, Tisza István szövetkezik velük. Hajh, Petőfi be jól érezte, hol a bitangság, hiszen az úgynevezett, sőt hamisnevű gentry ma már majdnem csak kasznár-szolgája a főúri és főpapi nagybirtoknak. Van elevenebb s európaibb kicsi hányada is, de többik része a Petőfi „Magyar nemes”-e. Ez kicsit angolruhásabb, de ugyanaz. A „népies” értelmet változtatott Petőfi óta, de a „népies” ma lett csakugyan, s nagyon aktuális: a mai Magyarországnak immár kifakasztani való "hályog-problémája. Petőfi nem alkudott, Petőfi nem alkuszik, s Petőfi a forradalomé volt. Nem szabadság kell nekünk, romantikus, szilaj, pusztai szabadság, de az a szabadság, amelyet Petőfi csak sejtett. Ütni, vágni, fiatalságot teremteni ez öregségével dicsekvő országban: „az én kardom nem fűzfa .. .a lobogómmal még találkoztok” — ezt mondta Petőfi. CSEHO Halálának 45. évfordulója alkalmából Amikor Sztálin 1930-ban a Párt XVI. kongresszusán leleplezte a jobboldali árulókat, Csehov egyik alakját, Bjelikov tanítót hozta fel példaképpen, a filisztert, aki kicsinyes, szűklátókörű életében bizonytalanul tapogatódzik maga körül és mindentől, ami új, úgy fél, mint a pestistől. Hogy Sztálin elvtárs a szovjet nép ellenségeinek lelki arcképét Csehov egy figuráján mutatta be, tanúságot tesz nemcsak arról a nagyrabecsülésről, amelyet a szovjet nép és nagy vezetője érez Csehov iránt, de egyszersmind kitűnően jellemzi a csehovi irodalom legértékesebb vonását. Csehov a régi Oroszország, a cárizmussal való küzdelmét langyos kompromisszumban feloldó orosz kispolgárság krónikása és élesszemű leleplezője. Hősei — éppen a legjellemzőbbek, a legcsehovibbak — fáradt és szomorú kispolgárok, akiknek történetével az író azt mutatja be, hogyan bomlik szét a forradalom előtti orosz polgári társadalom, hogyan kopik le róla az úri magatartás, a látszólagos jólét máza. — Nézzetek magatokra, nézzétek meg, milyen rosszul és unalmasan éltek! — írja. Csehov egy darabja nézőjéhez intézett levelében. „ Az a legjobb, hogy az emberek ezt megértsék, mert ha megértik, akkor okvetlenül más, jobb életet fognak, teremteni maguknak.” Csehov a forradalom előtti Oroszország hibáinak, bűneinek az ostorozója, a nyárspolgári életmód sivár laposságának leleplezője, a vagyon utáni vágy, a karrierizmus, a köbachja így szól: „Nagy időket élünk, a vihar valamennyiünk felé közeledik. Az erős, egészséges zivatar, amely már a közelben morajlik, hogy elsöpörje a tunyaságot, közömbösséget, a munkával szemben táplált előítéletet és a rohadt unalmat. Én is dolgozni akarok és biztos vagyok benne, hogy 25—30 év múlva minden ember dolgozni fog. Dolgozni, mindenki, kivétel nélkül." Ezekben a szavakban félreérthetetlen lendület, az élet megváltoztatására való törekvés, a szocialista jövő egy villanásnyi megértése mutatkozik. Csehov kereste az utat a jövő felé. Egy időben a „tolsztojánusok“-hoz töng ésa tunyaság meztelenjevet- tartozott. De csakhamar belátta, hogy köztetőjel írói működésének egyik fő ez az elmélet, amely a rossznak való vonása a hibák, a negatívumok fel- ellenállás hiábavalóságát hirdette. Járása. De nem csak ez. Elbeszéléseiben, drámáiban az új embernek egy-egy jellemző megnyilatkozása is jelentkezik. „A három nővér" Tuzen-káros és értéktelen. „A hatos számú kórterem" című elbeszélése, amelyet Lenin is elragadtatva olvasott, ennek az ideológiai leszámolásnak dokumentuma. A félelmetesen sötét kép, amelyet Csehov az elbeszélésben a cári bürokrácia ostobaságáról és durvaságáról ad és amely szinte kiált a megváltoztatás szükségességéért, egyszersmind gúnyos kipellengérezése a „nem ellenállók“ elméletének. Még világosabban leszámol ezzel a programmal „Tüskebokor“ című elbeszélése. „Mondják, hogy az embernek csak három ölnyi földre van szüksége. Azonban három ölnyi földre a hullának van szüksége és nem az embernek ... Elmenekülni a városból, a harctól, az élet zajától, elbújni valamely tanyán — ez nem élet. Ez önzés és tunyaság... Az embernek nem három öt földre, nem egy tanyára van szüksége, hanem az egész földkerekségre." A világot átalakító tevékenységnek ez a hangja mutatja Csehov igazi magatartását. Bizonyítja ezt bizalmas naplója is, különösen a szibériai utazásáról szóló gyönyörű részletek. „A Jeniszejfolyón az élet sóhajjal kezdődik, de robajjal végződik ... Ezen a parton van Krasznojarszk, Szibéria városai között a legnagyszerűbb és legszebb. A túlsó parton hatalmas, a Kaukázusra emlékeztető hegyek. Ködösek és álomszerűek. Állok és gondolkodom. Oh! — idők múltán micsoda teljes értelemmel teli és bátor élet ragyogja majd be ezeket a partokat!" És a Jeniszej partján álló Csehov gondolatai a szabad, hatalmas térségről a tájat emberi élettel benépesítő társadalom problémáira terelődnek. A természetnek és a társadalomnak harmóniában kell lennie egymással — állapítja meg. Ez a harmónia Csehov sötét és leleplező művészetének végső eredménye. Gondoljunk a „Cseresznyéskert" Lopáhinjának gyönyörű és valóban programot adó szavaira: „Amikor nem alszom, mindig ezen gondolkodom. Oh, óriási erdők, áttekinthetetlen földek, végtelen és nagyszerű látóhatár! Nem következik-e ebből, hogy nekünk, akik ilyen körülmények között élünk, ugyancsak óriásokká kell válnunk?" Csehov új Oroszországról álmodó Lopahinjának álmodozásában van valami abból az álmodozásból, amelyre Lenin a „Mi a teendő?” híres szakaszában hivatkozik, amelyre szükség van ahhoz, hogy az ember „a művészet, a tudomány, a gyakorlati élet terén nagyszerű és fárasztó munkákba kezdjen és azokat be is fejezze...” Csehov és Gorkij Jaltában 1901-ben SZABAD NÉP PÉNTEK, 1949 JÚLIUS 15 A Szovjetunióban járt kultúrküldöttség tagjainak ünnepélyes beszámolója ma este a Városi Színházban A A Magyar-Szovjet Társaság ma este 8 órai kezdettel ünnepi előadást rendez a Városi Színházban. A Szovjetunióban járt magyar kultúrküldöttség tagjai számolnak majd be itt háromhetes tanulmányútjuk tapasztalatairól és élményeikről. Kiváló zeneművészeink: Osváth Júlia, Fischer Annie, Székely Mihály, Garai György és Somogyi László, akik három héten keresztül Moszkva, Leningrád és Kiev közönsége előtt mutatkoztak be, Budapest dolgozói elé lépnek azokkal a szovjet és magyar műsorszámokkal, amelyekkel a Szovjetunióban vendégszerepeltek. A Szovjetunióban eltöltött három hét természetesen nagy hatással volt művészeinkre. Közvetlen közelről megismerhették a világ első szocialista államát és a világ legfejlettebb kultúráját, amelynek kulturális életünk kialakításában hatalmas szerepet kell biztosítanunk: a szovjet kultúrát. Megismerték az újtípusú szocialista embert, akinek áldozatkészsége, magas színvonalú eszmeisége, műveltsége és minden eddiginél magasabbrendű erkölcsisége biztosítja az egész világ dolgozói számára a felemelkedés lehetőségét. Művészeink megismerték azt a közönséget, amelynek a kultúra személyes ügye, életének elválaszthatatlan része. A Szovjetunióban vendégszerepelt művészeink fellépése után Csillag Miklós elvtárs, az MDP kultúrpolitikai osztályának helyettes vezetője, a kultúrküldöttség vezetője számol be tapasztalatairól, amelyeket a Szovjetunió kulturális intézményeinek, a hivallásos és öntevékeny kultúrmunka szervezeti formáinak tanulmányozása során szerzett. A kultúrküldöttség írótagja, Gergely Sándor elvtárs, aki a Szovjet írószövetség meghívására a Puskin születése 150. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségekre utazott a Szovjetunióba, az egész világ írótársadalmát megmozgató felejthetetlen Puskin-ünnepségekről és a szovjet dolgozók millióinak és tízmillióinak hatalmas kulturális és irodalmi igényeiről számol majd be. TÁNCCSOPORT A zongora mégegyszer megkeverte a zűrzavaros dallamot, a dobos is „hottolt", a szakszáfon botladozó sivítása végsőt csuszkált, mint egy ügyefogyott kezdő korcsolyázó a jégpályán. A tánciskolás vörös hangulatlámpa felcserélődött vakító fehérrel. A felcicomázott teremben csak a törzsvendégek sétáltak körbe, mint a rabok a fegyház udvarán. Petrovics Marika most volt életében először tánciskolában itt a Baross utcai Rókánál. A kíváncsiság hozta. Elvégre nagylány, már két hete múlt 16 éves, és egy nagylány, az tánciskolába jár. Marika szeret táncolni. Sárga fény pásztázza át a termet. A párok összébb kerülnek, elkérnek, visszakérnek. Két „csörgés" között a „tagok" leugranak egy-egy féldecire a sarki kocsmába. Az alkohol illata keveredik a pacsulival, a fülledtséggel. Vigasztalan kép az egész. Petrovics Marika már fél attól, hogy felkérik, sírás fojtogatja a torkát: én szórakozni jöttem, mulatni, táncolni, nem ezt gondoltam. Csak egyszer legyek innen kint, — gondolja a kislány — soha többet nem teszem be a lábam tánciskolába. Vigyorgó arcok, a „Három aranyásó" dallama, részeg kiáltások kísérik le a lépcsőházban a síró, feldúlt Petrovics Marikát: „Az aranyért, az aranyért...“ ★ — A MAVAG tánccsoportja következik — a bemondó eltűnik. A függöny felmegy, furulyaszó csendül tisztán, mint csobogó patak hangja az erdőben: „Tavaszi szél vizet áraszt". Zsohér Jóska, a Pufi fújja teli képpel. A színpad megmozdul, előtűnik Krizsán mester társasága, fekete szoknyában a lányok, sötét pantallóban a fiúk, felette fehér blúz, fehér ing. Tiszta a kép, ragyog. Tavasz. „Tavaszi szél vizet áraszt". A tánclépés lassú, egy e évszerű, természetes. „A menyasszony” Hány próba, hány táncóra, mennyi izomláz lehet mögötte! Nyolc lány: Sas Rózsi, Sörös Erzsi, Kaffka Éva, Pintér Manci, Endrődi Henrietta, Mágai Erzsébet, Lancsa Erzsébet sorakozik fel körbe a menyasszony, Petrovics Marika köré. Marikát pár hónapja hagytuk sírva a Baross-utcai tánciskola kapujában, most itt áll jókedvűen, ragyogva, vidáman. Ez való neki, nem „a három aranyásó". A lányokon is látszik, hogy szeretik a táncot. Hiszen ők csinálták. Mit tudja a nézősereg, aki csak a táncot látja, hogy itt „termelést" lát, „tánctermelést". A MÁVAG-ban nemcsak mozdonyműhely hanem „táncműhely" is, „tánckísérleti laboratórium“ is van. A népi tánc kollektív munka. Nem betanulják a táncot, hanem formálják, minden szereplő módosít, mindenki hozzászól, megbeszélnek egy-egy figurát, hogy ne zörögjön a kopogós változata. A tánc alakul, mint a holt anyag az esztergapadon. Munkások formálják. Négy lépés előre. Menyasszonynéző. Nézik szeretettel, tekintik irigységgel, bámulják kíváncsian, szemlélik fitymálóan. Minden arc, minden mozdulat mást és mást fejez ki. Krizsán mester mindig azt magyarázza: Az egyéniségieket vigyétek be a táncba. Széthúz a sor, kettőben cserélődnek a párok, nyílik, bomlik az élő bokréta. Most kettős széthúzás jön beosztással, az első négy lány egyszerű lépéssel bemegy és kaput csinál. „Tavaszi szél vizet áraszt." Kész a kapu, jöhetnek a s legények. Jönnek is, sziláján, gyöngédben, suhanva peckesen kakaskodva. Indul Oláh Vilmos, Sas Imre, Tukor Gyula, Magyarosi a mozdony maróból, aki már maga sem hiszi, hogy pár éó- „A tánctanár” nappal ezelőtt nem, mert bemenni a táncpróbára csak az ajtó mögül hallgatózott, hogy mi is lehet bent. Úgy kellett táncba rángatni. Járja Szabó Feri a vasöntőből aki nemrégen még „húzta” a táncosokat, mi jó lehet az ugra-bugrálásban, ma ő is boldog, hogy táncolhat. Úgy cifrázza, mintha mindig csak ezt csinálta volna. Az élő kapu alatt négy kislány körbetáncol: „virágom, virágom". A legényeken látszik, hogy készülnek valamire, ragadják a lányokat. A kapu széthúzódik a kép alakul. Verik a kopogóst, dobog a csizma sarka. Munkásgyerekek járják vígan. A nép tánca: a nép szokásait, hagyományait fejezi ki nak. Gondolatát, ötletét a legjobb mesterektől tanulták: a szovjet táncosoktól, a grúzoktól, akik kint jártak az üzemben. Tudják a kardtáncot is, sokáig tanulták, sokat vesződtek, fáradtak vele. Míg a szilaj ugrálásból mozdulat lett, mg rájöttek, hogy i kardot nemcsak r/z LAT fogni kell, hanem ! P tartani. És nem-i csak tartani — üt- Y' ni vele, vágni az ellenséget. Előre, | szúrd, vágd, meg- \ . J érdemli! Ez mind benne van a táncban és még sokkal s több. A munkásság ereje, a dolgozók lendülete és szereidé: szeretik a kardot, kardunk hordozóját a honvédséget. Mert a jó kard, a jó honvédség mi vagyunk. Nézők és táncosok, a MÁVAG, a Ganz, a munkásosztály. A kard a kézünkben van és e kardot tudjuk forgatni, lesújtunk vele az ellenségre. A kardtárcot becsülni kell, fegyver ez is, szép fegyver, amely mozgósít, nevel a szórakoztatáson kívül. A közönségnek tetszik, amit lát, a munkásosztály egészséges vidámsága van minden mozdulatban. Ezt tükrözi a tánc, ez tükröződik a nézőtéren is. „A vőfélyi siker érződik a levegőben. Tudják a táncosok és arra gondolnak, hamarosan bemutatják az új műsorszámukat. A munkaversenyt mesélik el benne, a munkásosztály új, boldog életét. A kalapácsemelő kéz, a részelettartó ujj mozdulatából, az eszterga fölé hajló munkás tartásából készül a koreográfia. Ezt nézzék majd meg az etx'rmsnk!