Szabad Nép, 1949. augusztus (7. évfolyam, 177-201. szám)

1949-08-24 / 195. szám

I SZABAD NÉP SZERDA, 1949 AUGUSZTUS 24 ÚJ MŰVÉSZI ELŐADÁSOK EGÉSZ SORÁVAL gazdagodtak a VIT kulturális eseményei Nemzeti műsorok újabb bemuta­tóival gazdagodott a Világifjúsági Találkozó kulturális eseménysoro­zata. A változatos szovjet műsorok, a népi demokratikus országok elő­adásai, a kínai, mongol, koreai, in­diai, olasz, francia, német, skandi­náv és más művészestek után a testvéri albán népi demokrácia kül­döttei mutatták be művészetüket. A bemutató előadások sorozata ezzel még nem ért véget. Számos nyugati ország műsorait várja még nagy érdeklődéssel a közönség, de a legnagyobb érdeklődés a szovjet műsorok iránt mutatkozik. A moszk­vai Nagyszínház balettkara hétfőn a Városi Színházban megismételte előző esti előadásának műsorát, de nemhogy egy vagy két­­­száz is­métlés sem volna elég az idesereg­­lett külföldi és a magyar közön­ségnek. A városi színházi szovjet művészest — most is, mint már annyiszor — a Szovjetuniót és a szovjet kultúrát ünneplő tömeg­tüntetéssé alakult át. „A SZOVJET NÉPEK MŰVÉSZETE A KOMSZOMOL-KÜLDÖTTSÉG ÚJ MŰSORA A Komszomol ifjú művészeinek má­sodik csoportja mutatkozott be az el­múlt hét végén a Városi Színházban, „Szovjet népek művészete’­ című mű­sorával. Káprázatosan szép volt, amint sorra megjelentek a szovjet haza más és más tájairól való lá­nyok és ifjak, színes nemzeti viselet­ben, a dalok, táncok, zeneszámok hangulatához alkalmazkodó, meleg színekben pompázó díszletek előtt. Káprázatos és nagyszerű volt a mű­vészi teljesítmény. És mindezt feled­hetetlenné tette, hogy a ragyogó kiál­lítás, a magasrendű művészi forma és technika, a szép hang és mozdu­lat kizárta előttünk a szovjet népek csodálatosan gazdag, tiszta és szép érzelem­világát. A dalok, táncok és zeneszámok optimizmust és erőt, a szabad népek boldog, derűs életét ele­venítették meg előttünk. Azt éreztük mi is, akik láttuk és hallottuk mind­ezt, amit a szocialista ember érez, öröme a mi örömünkké lett, é­s éjfél után, mikor a közönség kitódult a zsúfolt Városi Színházból, daltól volt lángott a tér, az utca. Énekeltek az autóbuszon, a villamosok felé igyek­vők a tánc ritmusára léptek, ami ott lüktetett még bennük s elragadtatott hangon idézték fel a sok szépség kö­zül a szívüknek legkedvesebb emlé­két. A Komszomol művészei nemcsak gyönyörködtetik, hanem az életnek felszabadultan örülni is tanítják a népet. Amit dalban, táncban, zenében mon­danak el, azt nehéz szavakkal vissza­adni. S százszorta­­nehéz, ha olyan tökéletes szépséggel mondják el, mint a Komszomol művészei. Visszaad­hatja-e szó Vera Szavaljeva hangjának meleg csengését, amikor a drága szov­jet hazáról, a „Russzija radnaja”-ról énekelt? Hallani és látni kell, elkép­zelni lehetetlen azt a művészi erővel párosult boszorkányos ügyességet, ahogy Avner Arai, az ü­zbég állami opera tagja a dobot kezelte: egy- és két dobra írt zenedarabokat adott elő a Gül Százán című üzbég operából. Grúz hegyi tánc, moldvai népdalok, észt, kazah, ukrán énekszámok, lett, türkmén és uráli táncok, vidám énekek és lágy melódiák a holdfényről. Azer­bajdzsán Sztálin-díjas művésze szülő­földjéről énekel, épp olyan szívből jövő melegséggel és lendülettel, mint Szovjet-Oroszország művésznője, a „drága Russzijáról”. Minden nép a maga sajátos, egyéni arcát mutatta, a maga világát szólaltatta meg s azon­kívül, hogy mind szép volt és művészi, közös volt bennük az életöröm is, a friss, eleven erő, közös volt bennük, hogy a szabadság levegőjét árasztották a dalok és a táncok. Csak szabad nép­nek lehet ilyen népi talajból fakadó és a legnagyobb művészi magasságba szárnyaló kultúrája. Változatos, káp­rázatos, magas színvonalú művészi mű­sort láttunk és hallottunk, de nemcsak ezt, többet ennél. A művészi teljesít­ményben mutatkozott meg, mit jelent a különböző nemzeti formában meg­­jelenő, szocialista tartalmú nűvvészet. E­z a művészet csak a népből me­rítheti azt a roppant, magával ragadó erőt, amely ellenállhatatlanul — nem „rabul ejt“, mint mondani­ szokták, hanem felszabadítja bennünk a leg­nemesebb emberi érzéseket. És ez a művészet nemcsak tartalmában, mon­danivalójában népi. Az előadók, a mű­vészek is a nép fiai. A moszkvai ipariskolák nagyszerű zenekarát hal­lottuk, amint népi, húros hangszere­ken dalokat­­játszottak, a szverd­­lovszki ifjúmunkások táncában gyö­nyörködtünk, a leningrádi Kirov-gyár ének­négyesének dalai késztették szűnni nem akaró tapsra a hallgató­ságot. A szovjet tömegkultúra széles­­­­ségét és mélységét mutatta meg ez az előadás, é­ s egyben magas színvo­nalát is. Az Alexandrov táncegyüttes ifjúsági csoportjának katona­ táncához foghatót eddig elképzelni sem tud­tunk. Mintha napsugaras ünnepnapon, véletlenül találkoznának össze két fegyvernem katonái s játékos, vetél­kedő versenyben mutatnák meg egy­másnak, ki a különb legény köztük. A felülmúlhatatlan akrobatika és a leg­­magasabbrendű művészet olyan ma­­gától értetődő, természetességgel páro­sul az együttes táncában, amilyent még sohasem láttunk. S hozzá a népi dallam,­­ olyan kifejező az egész, hogy szinte velük együtt röpül, dob­bant s lendül a néző, magával ragadja a frisseség, erő, jókedv, ami gazda­gon árad a táncból. Vagy a Nyár­­fácska tánccsoport, amit mozdulat ki­fejezhet, ők kifejezik a táncukkal. Mintha egy test lenne valamennyi, úgy hajlik, kígyózik, fordul, mindig más, alakul, változik, mint az élet. Olyan szívet vidámítóan szép látvány. D­­okumentumfilm Lenin életéről! ^ Szürke filmkockák sorával el­mondani, hogyan gyújt, perzsel ra­gyog, világít az ezerszínes fáklya, hogyan sújt és szabadít a kard, ho­gyan épít és mutat utat a kéz! Szürke filmkockák sorával méltónak bizo­nyulni a legyőzhetetlen Párt ércbe­vésett szavaihoz: „Mindaz, ami a proletariátusban igazán nagy és hő­sies, rettenthetetlen értelem, hajlítha­­tatlan, makacs, mindent legyőző vas­akarat, szent gyűlölet, gyűlölet halá­lig a rabság és az elnyomatás iránt, forradalmi szenvedély, amely hegyeket mozgat, határtalan hit a tömegek alkotó erejében, hatalmas szervező lángész, — mindez nagyszerűen meg­testesült Leninben, akinek neve az új világ jelképévé vált nyugattól keletig, északtól délig." A szovjet film művészei méltókká tudtak válni a nagy feladathoz. _ A szürke filmkockák gyújtanak és világí­tanak, építenek és utat mutatnak. Lenin halálának huszonötödik évfor­dulójára készült a film, de első per­cétől az utolsóig Lenin él benne, mint ahogy a valóságban is él, a proletariátus szívében, a már szabad, és a szabadságukért küzdő­ népek szí­­­vében, nagy művében és nagy tanítá­sában. F­ényképek, festmények, rajzok keltik életre Lenin ifjúkorát. A szimbirszki házat, ahol Vladimir Iljics Uljanov gyermekkorát töltötte, a szobát, ahol forradalmár bátyja ki­végzésének hírét olvasta, a­ kazáni börtöncellát, első fogságának színhe­lyét, ahol a porkoláb méltatlankodó szavaira: „Miért lázadozik fiatalem­ber, hiszen fal van maga előtt" — keményen és világosan vágja oda: „Fal, de omladozó! Lökd meg és le­dől!" A nagy szovjet játékfilmek remekbe­illő részletei mutatják a kort: a prole­tariátus mértéktelen kizsákmányoltsá­­gát, az 1905 január 9-i gyalázatos cári szószegést, a Patyomkin lázadását, a decemberi moszkvai felkelést, az első munkástanácsok megszületését és a történelem döntő eseményei sodrában a nép élén ott halad, ott harcol a ra­gyogó művek hosszú sorával, a szerve­zés, az agitáció, a tanítás fegyverei­­vel: Lenin. Egymást látogatják, sz­ö­vetségeket kötnek az imperialista bri­­gantik, ceremóniáktól hangosak az európai fővárosok. S milyen jelenték­telen, üres cécó, mindez, ha arra gon­dolünk, hogy ugyanabban az időben egy prágai ház kis szobájában összeül néhány kopottruhás, nagyszerű férfi és megszületik a bolsevikok pártja, a győ­zelmek, a jövő pártja. Egykorú híradók mutatják: Ferenc József, II. Vilmos császár, II. Miklós cár, Poincaré szem­lét tart a háborúra sorakozott csapatok felett. Minden gonoszságukban is mi­lyen nevetséges pojácák ezek a fél­ként haramiák, amellett a férfi mellett, aki most egy lengyelországi paraszt­házban arról ír könyvet: a szocializmus egyetlen országban is megvalósítható. S a dúló fegyverek zaját túlharsogja 1917 októberében a Szmolnij-termében Lenin szava: „Elvtársak! A munká­sok és parasztok forradalma, amely­nek szükségéről szüntelenül beszéltek a bolsevikok, beteljesedett," olyan lelkesítő, boldog érzéseket kelt a nézőben, mint a szabad szovjet emberek élete. A közönség tombolva ünnepelt, csillogó szemmel figyelt, percekig tartó vastapsokkal valósággal „kihar­colt" egy-egy ismétlést. S mikor a több mint három és félórás műsor vé­getért,­ mindenki azt érezte: „Máris?" Nem lehetett betelni a látvánnyal, amit a Komszomol művészeinek elő­adása nyújtott. P. J. fényképek, festmények, rajzok, já­t­­­tékfilmek jelenetei szóltak eddig a világtörténelem legnagyobb évtize­deiről. S most megjelenik maga Lenin" Híradófelvételek őrizték meg, s most itt él, beszél, mozog! Az első pilla­natban szinte alig döbbenünk rá, hogy Lenin maga jelent meg a filmen: a film művészei olyan erővel, feszült­séggel töltötték meg a képek soroza­tát, hogy — bár egyetlen egyszer sem láttuk Lenint — minden kocka mögött ott éreztük őt. De aztán hirtelen szinte felszakad bennünk a felismerés­, ez volt, ez Lenin! A szemét figyeljük és azt akarjuk, hogy örökre megma­radjon bennünk a nézése, az arcát nézzük — most mosolyog, most elko­­morodik , a szája mozgását őrizzük, a járását, a kezét, a ruháját lessük, jó volna leállítani, újrakezdeni, ezer­szer látni ezt a filmet, látni az élő, a halhatatlan Lenint. Minden művészet közül a filmnek van meg az a nagy­szerű kiváltsága, hogy a legpontosab­ban, a leghívebben őrizheti meg az élő embert. S most különös hálával gondolunk a szovjet filmművészet első mestereire, akik a maguk eszközeivel Lenint őrizték meg számunkra. A mosolygó Lenin a nép között.. . Lenin a Kreml udvarán sétál beteg­sége után... Lenin a Komintern III. kongresszusának ülésén az emelvény lépcsőjén készülődik felszólalására... Lenin az erkélyről beszédet mond a népnek. Igen, legtöbbször ott találjuk őt a nép között, munkások között. A film hűséges krónikája is azt hirdeti: Lenin és a nép egy, Lenin és a Párt egy. S Lenin magánélete? Azt is látjuk, hogy a forradalom nagy vezérénél, a bolsevikok pártjának első katonájánál mennyire elválaszthatatlan a közélet és a magánélet. „Magánéletem­ perceiben egy parasztot fogad, akire méregdrága és rossz szemüveget „sóztak” s aki­nek ú­jat próbál szerezni. Lenin, a „ma­gánember” szigorú megfeddésben ré­szesíti Boncs­ Brujevicset, a Népbiztosok Tanácsának ügyvezetőjét, mert havi fizetését „önhatalmúlag” ötszáz rubel­ről nyolcszáz rubelre emelte. S Lenin, a melegszívű ember így küld üzenetet Sztálin számára: „Ha Sztálin felkel ,felébreszteni nem szabad) .. 11:1 ért Lenin mellett végig ott lát­juk a nagy tanítványt, a hűsé­ges fegyvertársat, Sztálint. Ott áll a harcokban és ott a munkában — és ott áll azon a megrázó januári napon, amelyet híven visszaad a film, Lenin ravatala mellett. S várjon lehet-e a könnyekig való meghatódottság nélkül nézni a halott Lenin, arcát és azt az ellopott, örökre megőrzött pillanatot, mikor Sztálin egy könnycseppett mor­zsol szét a szeme sarkában. S lehet-e megrázkódtatás nélkül hallani a sztá­lini eskü szavait: „Mi vagyunk azok, akik a nagy proletár stratéga, Lenin hadseregét alkotjuk! Nincs nagyobb tisztesség, mint ehhez a hadsereghez tartozni!, Nincs nagyobb tisztesség, mint tagja lenni annak a Pártnak, amelynek alapítója és vezetője Lenin volt.” Szobrok hirdetik szerte a Szovjet­unióban Lenin emlékét. De ha költők büszkén vallhatták, hogy emléküket nem érc, hanem alkotásaik őrzik ma­radandón, mennyire büszkén és mesz­­szezengőn mutathatja meg a film Lenin nagy és egyre növő, egeket ver­deső „emlékoszlopát”, a Szovjetuniót. Gyárak, kolhozok, villanyerőművek, or­szágot vezető munkások, parasztok, tudósok sorakoznak fel, hogy messze hirdessék: a lenini eszmék valóra vál­tak, a lenini tettek betetőződtek Sztálin országában. Megdönthetetlen sziklává lett a Szovjetunió, amelyről visszapattan a fasizmus dühödt táma­dása, amelynek hősei Berlin falaira kitűzték Lenin és Sztálin diadalmas zászlaját, s amely ma is őrt áll a béke és a szabadság védelmében. És lát­juk: népek mozdulnak meg és indul­nak el Lenin útján: látjuk az imperia­listák ellen Togliatti és Thorez veze­tésével küzdő francia és olasz népet. És látjuk a népi demokráciákat, a szo­cializmust építő népeket és hivatott vezetőiket, látjuk Lenin élete tükrében a magunk országát, Magyarországot és nagy vezérünket, Lenin és Sztálin tanítványát, Rákosi Mátyást. A NAGY DOKUMENTUMFILM SZOVJET FILM LENIN ÉLETÉRŐL Az albán ifjúság kézszorítása a világ békeszerető népeivel Nem várja itt senki, hogy az albán küldöttség üdvözlő szavait magyarra fordítsák. A­ fiatalok, magyarok, né­metek, angolok, olaszok, koreaiak megértik így is a szavakat. A nagy Szovjetunió, Sztálin elvtárs, Enver Hodzsa, Rákosi elvtárs nevének em­lítésekor hosszan, ütemesen zúg a taps, harsog az éljen. De az áruló Tito nevénél sincs szükség magyará­zatra. A Magyar Színház zsúfolt széksorain a felzúdulás morajlik vé­gig, füttyök sivítanak. A testvéri al­bán fiatalok kétszáztagú küldöttség­gel készültek a VIT-re, de Tito alja­sul nem engedte át őket jugoszláv területen, így kerülőúton, csak kálvá­rián tudtak eljönni. Talán ez a gyűlölet is benne van a hatalmas lelkesedésben, mellyel a fiatalok az albán nép dalait, táncait köszönik meg. A népdalok között újra és újra felhangzanak a ma lük­tető kemény indulói, az országépítés dalai. Az albán ifjúság hősi tettéről, a Tirana—Durazzo vasútvonal építé­séről szól a dal, s a fiatalok messzire néznek, Albánia felé, ahol az ifjúság most adja át a harmadik vasútvonalat népének a VIT ünnepén. Benne lük­tet ebben a dalban az albán nép harca a jobb életért, a vasútért, iparért. Ének a kétéves tervről. Ott állnak előttünk az épülő gyárak, az izmosodó mezőgazdaság, egy kis nép kemény harca a jobb életért, a szocia­lizmusért. A taps, a szeretet kiáltása mutatja, hogy értik és érzik ezt a hallgató fiatalok, ha más nyelven hangzik is. Az albán nép láncai. A fiatalok ne­vető, mosolygó arca ott a színpadon egy felszabadult, boldog nép arcát mutatja. Ragyogó, fiatal arcok, s ve­lük együtt mosolyog az egész nézőtér. Dobognak a lábak, s kipirult, boldog arccal újra és újra a függöny elé hív­ják az albán fiatalokat. S az utolsó szám: ott állnak a szín­padon az összes szereplők, s felcsendül a világ békeszerető ifjúságának him­­nusza. Áradó szívvel, percekig tapsol, zúg, éljenez a nézőtér és színpad. —■ Sztálin, Enver Hodzsa és Rákosi elvű­társak neve harsog ütemre. Kint, a színház előtt várja az albári fiatalokat az autóbusz. Rohannak ki­felé, leng-lobog színes ruhájuk, s bent, az autóbusz közepén ujjongó lelkese­­déssel „zakatolni" kezdenek. Az albán ifjúság egész népe nevé­­ben szorított itt kezet a világ minden békeszerető népével, minden harcos dolgozójával. T d d­okumentumfilm Lenin­ életéről! Egyszerű és pontos, a hitelességé­re szinte aprólékosan törekvő, néhol csak adatokat sorakoztató. De lehetett e volna máskép, mint a legszigorúbb egyszerűséggel, az egyszerűség pá­toszával szólni arról az emberről, aki a hazug pátosz, a felfújt frázisok es­küdt ellensége volt. Néha szinte úgy tanít, mint a párttörténet a pártiroda­lom. De lehetett-e volna máskép szólni arról az emberről aki a század legnagyobb tanítómestere. S telve sze­retettel, őszinte rajongással, de szól* hattak volna-e a nép művészei m­ás* kép arról az emberről, aki rajongva szerette a népet. S egészében gyújtó, harcra és munkára vezérlő, mint ahogy Lenin vezetett. Az első kép hosszan kígyózó töm­e­­get mutat a moszkvai Vörös-téren. A szovjet nép Lenin mauzóleuma előtti sorakozik, látni akarja a nagy prole­tárvezért. És a film során úgy érzi a néző, mintha maga is ott állna a­ moszkvai tömegben, maga is végig­sietne a márványlépcsőkön és levett kalappal, szemében büszkeséggel és könnyel megállna Lenin elvtárs mel­lett. És azután elviszi magával Lenin­ arcát, szemét, hangját, mozgását é­ Lenin művét, és őrzi — mint a leg­­féltettebb kincset — örökre. M. T. További nagyszerű szovjet sikerek a VIT zenei versenyén A Világifjúsági Találkozó hegedű­versenyének döntője iránt éppen olyan hatalmas érdeklődés mutatkozott, mint egy nappal előtte az énekesek verse­nyénél. A Zeneművészeti Főiskola nagytermében késő éjszakáig folyt a verseny, de a közönség legnagyobb része hajnali 3-ig, az eredmény­­hirdetésig is kitartott. A bírálóbizott­ság ezúttal is igen nehéz feladat elé került: a sok kivételes képességű ifjú művész között ugyancsak nehéz volt lemérni az értékkülönbséget. S­zt mu­tatja az is, hogy egy-egy díjra több művészt is érdemesítettek. Az első dí­jat két ifjú szovjet hegedűművész: Eduard Kracs és Igor Ojsztrach kapta. A második díjat három művész­nek ítélték: a szovjet Szobolevszkij­­nek, David Ojsztrach moszkvai tanít­ványának, a bolgár Lecsevnek és a lengyel Wanda Wilkomirskának. A harmadik díj nyertese: Storochov (Szovjetunió), Bakonyi Klára és Bodonyi István (Magyarország). Ugyancsak most hozták nyilvános­ságra a húros hangszerek versenye döntőjének végeredményét. A gor­donkaverseny első díját két szovjet művésznek: Rosztropovics­nak és Safi ran-nak osztották ki. A magyar­­ W­­rczlay Mihály oklevelet kapott. A mélyhegedű első díját nem adták ki, a második díjra Barsaij-t, Mak­o­­szova-t (Szovjetunió) és Lőrincz Hifi* tet (Magyarország) tartották érde­mesnek. Hárfából első Erdélyi Olga (Szovjetunió), a második díj nem került kiosztásra, a harmadik díj nyertese Reményi Zsuzsa (Magyarország). A fúvós hangszerek versenye is a szovjet művészek fölényes diadalával végződött. Hat első díjból ötöt, nyolc második­­díjból hetet nyertek a Szov­jetunió rem­ek fúvós-muzsikusai. Ki­­vülök első díjat nyert a fuvola cso­portjában Céh (Csehszlovákia), má­sodik díjat az oboisták között Bántál (Magyarország). A három harmadik díjon a magyar Szebenyi (fuvola), a szovjet Abadzsán (fagott) és a bol­gár Dimitrov (klarinét) osztozott. A vonósnégyesek versenyében az első díjat nem adták ki, a második díjat a Hidy Vonósnégyesnek (Ma­gyarország) juttatták, a­ német Aftiel­­quartett oklevelet kapott. A lengyelek operaházi zene- és táncestje A lengyel ifjúság küldöttsége az Operaház színpadán adott újra ízelí­tőt népe magasrendű ének- és tánc­­művészetéből. Ismét kitűnően szerepelt a Katowicei Zeneművészeti Líceum szimfonikus zenekara, a Lubligi Ifjú­sági Vegyeskar, a Kr­akói Diákszövet­ség tánccsoportja, az énekkarok ver­senyében díjat nyert „Miniaturka" úttörő-énekkar, a bukovinai hegyilakók népi táncegyüttese s a ploeki ifjúsági népi csoport. Egymást követték a színpadon az együttesek és a kitűnő szólisták. Tadeus Kerner Ghopin­­műveket játszott, Edward Pawlik s Bernard Ladysz Moniuszko és Csaj­kovszkij áriákat énekelt, Janina Stano koloraturáriákat szólaltatott meg, Alexander Ciechansk i gordonka­műveket adott elő, Danuta Kwapí­ sewska Szymanowski-dallamra kifejező táncot mutatott be. A gazdag, sok­színű műsort Dunajevszkij, Gradsztein és Novikov művei zárták le, vala­mennyi együttes és a zenekar remek­­lendületű előadásában. tesiszlovákok és osztrákok zeneestje A csehszlovák és osztrák küldöttség fiatal zeneművészei közös hangverse­nyen mutatkoztak be a Magánalkal­mazottak Szakszervezetének székhá­zában. A díszesen­­ellobogózott nagy­termet teljesen megtöltötték az érdek­lődők. A csehszlovák ifjak főleg haz­zájuk klasszikus zeneköltőinek művei* ből adtak elő, az osztrákok Bethoven* és Schubert-műveket szólaltattak meg

Next