Szabad Nép, 1950. június (8. évfolyam, 125-149. szám)
1950-06-06 / 129. szám
4 megyei községeket végigjárták az Unum-nővérek és úgynevezett „családlátogatásaik“ nyomán azt kezdték követelni egyes félrevezetett asszonyok, hogy a gyerekek újra kötelezően és együttesen, az osztállyal és a tanító vezetésével járjanak templomba. Országos jelenség, hogy kolduló apácák és szerzetesek megjelenése után háborús rémhírek terjednek el. Ez a helyzet tűrhetetlen. Nem tartható fenn az, hogy a tanítórendek tagjai, miután megtagadták a tanítást, mint lelkészek duzzasszák meg a papok létszámát, a klerikális reakció agitátor-apparátusát, amelynek terheit végső soron a dolgozó nép viseli. A népi demokrácia az 1949/50-es tanévben bevezette az államosított iskolákban a szabad vallásoktatást, azt a rendet, amely teljesen megfelel a vallás- és véleményszabadságnak és amely lehetővé teszi, hogy a szülők szabad választásuk szerint járassák vagy ne járassák gyermeküket hittanoktatásra. A kormány, a Pírt tiszteletben tartotta a szülők szabad akaratát és semmiféle propagandát nem fejtett ki annak érdekében, hogy a gyerekek ne járjanak hittanra. A krerikális reakció azonban visszaélt a kormány és a Fari lojális és türelmes magatartásával, féktelen agitációt fejtett ki a hittanoktatás érdekében, megrágalmazta a fakultatív vallásoktatás demokratikus elvét, a népet a vallástanítás új rendje ellen uszította. Országos jelenség, hogy a reakciós hitoktatók igyekeztek megfélemlíteni azokat a gyermekeket, akik nem jártak hittanra. Ehhez járul, hogy a hittanórák az esetek igen nagy részében nem a vallásoktatást, hanem a reakciós uszítást szolgálják, hogy a vallásoktatók igen gyakran nem engedélyezett tankönyveket használnak, hogy verik a gyermekeket. A klerikális reakció a mi türelmes magatartásunkat támadásra használta fel a fakultatív vallásoktatással kapcsolatban. Ezt a támadást vissza kell vernünk. A hittanórákon folyó reakciós uszítással szemben keményen és határozottan védekeznünk kell. Széleskörű felvilágosító munkát kell kezdenünk, meg kell magyaráznunk elsősorban párttagjainknak, de a munkásoknak és általában a dolgozóknak is, hogy az a dolgozó szülő, aki hittanra járatja gyermekét, legtöbbször az ellenség kezére adja, rábízza lelkét és gondolkodását a béke ellenségeire, az imperialista háborús uszítók ügynökeire. Aki hittanra küldi gyermekét, az maga járul hozzá ahhoz, hogy elidegenítsék dolgozó szüleitől, a nép hazájától, az országot vezető nagy Párttól. Dolgozó népünk egy része azt hiszi, hogy a gyerekek hittanra küldése magánügy, amelynek nincs köze a szülők politikai meggyőződéséhez. Tévednek. A reakciós paphoz küldeni hittanra a gyerekeket akarva-akaratlanul is politikai hitvallás a népi demokrácia ellen és a klerikális reakció az ilyen szülők magatartását mint politikai megnyilatkozást használja fel. A fakultatív vallásoktatás az iskola fákban még nem a netovábbja a demokratikus elvek megvalósításának ebben a kérdésben. Mi mégsem akarunk most változtatni a fakultatív vallásoktatás mai rendjén. De azt is hangsúlyozzuk kellő nyomatékkal, hogy ez a rend nem jelenthet és nem fog jelenteni szabad kezet a klerikális reakció számára a népköztársaság elleni uszításra, a gyermekek reakciós befolyásolására '97. iskolákban. Örömmel kell megállapítanunk, hogy pedagógusaink zöme becsülettel teljesíti hivatását, a népköztársaság, a dolgozó nép hazájának szeretetére neveli a gyerekeket és szembeszáll a vallástanítás ürügyén folytatott reakciós lélekmérgezéssel. De ugyanakkor azt is meg kell állapítanunk, hogy még sok olyan pedagógus van, aki a klerikális reakció „bizalmijának“ szerepét játssza az iskolákban, aki nem akarja tudomásul venni, hogy a hittan rendkívüli tárgy, amelyből megbukni nem lehet, aki jobb osztályzatot ad a hittanra járó tanulóknak, mint azoknak, akik nem járnak hittanra, aki segédkezik a reakciós hitoktatóknak abban, hogy a hittanra nem járó gyermekeket terrorizálják, az ilyen pedagógusokkal szemben elsősorban maguknak a demokratikus pedagógusoknak kell erélyesen fellépniük, de az állam közoktatási szerveinek is. A jövőben nem fordulhatnak elő olyan esetek, mint egy dunántúli győrmegyei községben, ahol a tanítónő büntetési feladatként 150-szer íratta le a helyi pártszervezet titkárának gyermekével, hogy hittanra el kell menni. Mi eddig a fakultatív vallásoktatás elvét túl liberálisan alkalmaztuk. Ezen is változtatni fogunk. A fakultatív hitoktatás elve nem lehet érvényes a szakképzést nyújtó középiskolákra, technikumokra, annál kevésbbé, mert ezeknek az iskoláknak az ifjúsága, ha kívánta, már részesült vallásoktatásban az alsóbb fokozatú iskolákban. Az egyetemeken sem lehet helye többé a teológiai, hittudományi fakultásoknak. Egyrészt azért, mert a marxizmus-leninizmus világnézete alapján történő tudományos oktatás nem történhetik a teológiai oktatással azonos szervezeti keretben, másrészt azért, mert az egyetemek és főiskolák állami tanintézetek, az egyház és az állam elválasztásából pedig logikusan következik, hogy a teológiai oktatás, a papképzés kizárólag egyházi ügy és nem állami feladat. A teológiai karokat tehát át kell adni az egyházaknak. Elérkezett az ideje annak is, hogy a budapesti tudományegyetem nevét megváltoztassuk. A budapesti egyetem elnevezése Pázmány Péterről nem valami ősi elnevezés, a keresztapa a Horthy-korszak klerikális kultuszminisztere, Klebelsberg Kunó gróf volt. A budapesti tudományegyetem nem viselheti tovább az ellenreformáció, a vallási türelmetlenség és a Habsburgok hívének nevét. A protestáns egyházakkal kötött megegyezés változatlanul érvényes és jól funkcionál. Ez a megegyezés bizonyítja, hogy a népköztársaság teljes mértékben biztosítja a vallásszabadságot és hogy az egyházak, ha nem szegődtek el szőröstül-bőröstül a külföldi és a belföldi reakció segítőtársául, békében tudnak élni és teljesíteni tudják feladataikat a népi demokráciában. De a protestáns egyházakban is fellépnek reakciós törekvések. A presbitériumokban igen sok helyi kulákok vannak többségben, egyes protestáns lelkészek április 4-vel kapcsolatban a katolikus reakcióról vettek példát és reakcióshorthysta volt politikusok megválasztása a protestáns egyházak vezető világi állásaiba is mutatja, hogy a reakció még küzd azért, hogy megvesse a lábát ezekben az egyházakban és faltörő kosul használhassa fel őketa népköztársaság ellen. Ugyanez ■vonatkozik a zsidó egyházra is. A zsidó egyházban is tapasztalhatók olyan törekvések, amelyek a magyar dolgozók építő munkájának támogatása helyett a reakciós cionizmusra vesznek irányt. Mi semmiképpen sem vagyunk hajlandók elősegíteni, hogy dolgozó emberek százait és ezreit exportálják a palesztinai kizsákmányolás céljaira. Százával kapunk leveleket a Palesztinába kivándoroltaktól, amelyekben kérik, tegyük lehetővé visszatérésüket. Fokoznunk kell a harcot a különböző szektákkal szemben is. Az adventista, jehovista, baptista és egyéb szekták vezetői a legtöbb esetben az amerikai imperializmus szolgálatában állanak, a szekták nem egyebek, mint imperialista propagandaszervek. Meg kell emlékeznünk a szabadkőműves páholyokról is, amelyek ugyan egyrészt klerikalizmus-ellenesek, másrészt azonban amerikabarátok és amelyeknél az Amerika iránti barátság egyre inkább felülkerekedik a klerikalizmus-ellenességgel szemben. A szabadkőművesek antiklerikalizmusa a múlté, a nyugati imperialisták iránti rokonszenvük a jelené. A klerikális reakció fokozódó támadásai elleni erélyes védekezés szükségessége még élesebben veti fel mint eddig a klerikális reakció befolyása felszámolásának kérdését magában a Pártban. A Politikai Bizottság erre vonatkozó 1949 november 10-i határozata óta értünk is el ebben a tekintetben komoly eredményeket. Kétségtelen sikerei vannak természettudományos tömegpropagandánknak, valamint a materializmus propagandájának a pártoktatásban. A vezetőségek újraválasztásánál a klerikális befolyás alatt álló pártfunkcionáriusok jelentős részét kicseréltük és elmondhatjuk, hogy párttagságunk túlnyomó többsége ennek a rendszabálynak a szükségességét megértette. De ezekkel az eredményekkel korántsem lehetünk megelégedve. Meglehetősen általános jelenség, hogy pártszervezeteink, elsősorban a vidéken, a klerikális reakció támadásával szemben legfeljebb passzívan védekeznek, hogy népnevelőink félnek hozzányúlni ehhez a kérdéshez, attól tartva, hogy a klerikális reakció elleni harc erélyes folytatása átcsap a vallásos meggyőződés elleni harcba és elidegeníti tőlünk a hívő tömegeket. És miután félnek ettől az ellenkező véglettől, inkább nem csinálnak semmit. Megengedhetetlen passzivitás tapasztalható ebben a kérdésben a tömegszervezetekben dolgozó elvtársainknál, elsősorban az ifjúságnál, amely szinte teljesen elhanyagolta a természettudományos propagandát, valamint az MNDSZ-ben dolgozó elvtársnőinknél, akik túl későn, vagy egyáltalán nem vették észre a klerikális aknamunkát a szülői munkaközösségekben és nem vették fel ellene időben a harcot. A klerikális reakció ellesi harcunk fokozásánál abból kell kiindulni, hogy ez a harc politikai harc, amely az imperialisták ötödik hadoszlopának egyik legfontosabb osztaga ellen irányul, nem pedig a vallás ellen, a hit ellen, sőt nem is az egyház ellen általában. Nekünk semmi bajunk nincs a katolikus dolgozó tömegekkel, amelyek épp oly odaadó és lelkes támaszai a szocializmust építő népi demokráciának, mint a más felekezetű vagy meggyőződésű dolgozók. Bajunk a klerikális reakcióval van és a feladat éppen abban áll, hogy a klerikális reakciót elszigeteljük a dolgozó tömegektől. A szocializmus építése, a béke védelme érdekében úgy mint eddig, ezután is, őriznünk kell, meg kell szilárdítanunk a dolgozó nép egységét, tekintet nélkül felekezetére, vallási meggyőződésére és meg kell gátolnunk, hogy a magyar dolgozók egységét felekezeti vagy vallási alapon bárki is megbontsa. A klerikális reakciót mint politikai reakciót kell lelepleznünk, amely a vallást csupán spanyolfalnak használja az imperialista háborús uszítókat szolgáló aknamunkájának leplezésére. Mi ezután is, úgy, mint eddig tiszteletben tartjuk a vallásos meggyőződést, valljuk és megvalósítjuk a teljes vallásszabadságot az állami életben, kiindulva abból az elvből, hogy a vallás állami vonatkozásban magánügy. Ugyanakkor természetesen fokozottan kell érvényesítenünk a marxizmusleninizmusnak azt a tanítását, hogy a vallás a párton belül nemm magánügy, hogy funkcionáriusaink és tagságunk nevelése a dialektikus materializmus szellemében fokozott kötelességünk. Ezt a feladatot természetesen nem időtől és tértől függetlenül kell megoldanunk, hanem alá kell rendelnünk a Párt politikai főfeladatainak Ezek a főfeladatok: a szocializmus építése, a béke megvédése, a proletárdiktatúra megszilárdítása, a munkásosztály és a dolgozó parasztság szövetségének megőrzése, a Párt és a dolgozó tömegek közötti kapcsolatok elmélyítése, dolgozó népünk egységének megszilárdítása. Ebből az következik, hogy annak az elvnek az érvényesítésénél, a vallás a párton belül nem magánügy, különbséget kell tennünk egyszerű párttagok és pártfurtkcionáriusok között és a párthoz való tartozást semmiképpen sem szabad függővé tenni attól, vallásosak-e párttagjaink? Pártfunkcionáriusainknál persze magasabb követelményeket kell támasztanunk és abból kell kiindulnunk, amit Rákosi elvtárs mondott Központi Vezetőségünk február 10-i ülésén: „egyéni magatartásukkal is segítsék a Párt harcát a klerikális reakció és annak ideológiai befolyása ellen“. Ez azt jelenti, hogy elsősorban függetlenített funkcionáriusainktól, vezető és középkádereinktől el kell várnunk, hogy gyereküket ne járassák hittanra, ne vegyenek részt egyházi szertartásokon és — nem utolsó sorban — feleségüket is a kommunista világnézet szellemében neveljék. Ugyanakkor párttagságunk között türelmes felvilágosító munkát kell folytatnunk, neveléssel és propagandával kell elérnünk, hogy felismerjék: templombajárással, körmeneteken való részvétellel, gyermekeik hittanra küldésével öntudatlanul is a klerikális reakció törekvéseit segítik elő. A klerikális reakció ma bizonyos fokig taktikát változtatott: ma nemcsak arról beszél, hogy a kommunisták „elkárhoznak“ és a közeli „világ végénél“ pokolra jutnak, ma a klerikális reakció taktikája nem anynyira abból áll, hogy a kommunistákat „kiprédikálják“ a templomból, eltiltják az egyházi szertartásokon való részvételtől, hanem sokkal inkább abból áll, hogy egyenesen csábítják a kommunistákat gyónásra, áldozásra, körmenetekre azért, hogy éket verjenek sorainkba, hogy az egyházi szertartásokon és ünnepségeken részvevő kommunistákat úgy tüntethessék fel, mint a klerikális reakció híveit, akik csak látszólag kommunisták, valójában maguk is ellenségei a szocializmusnak. A helyes választ az ilyen klerikális csábításokra a nógrádmegyei Benczúrfalva községi bírája, elvtársunk, adta meg, amikor egy körmenetnél a pap vele akarta vitetni a sátrat. A bíró elvtárs azt felelte a papnak: „A múltban mindig a gazdagok vitték a sátrat, vigyék hát most is csak ők“ Ugyanakkor óvakodnunk kell a baloldali túlzásoktól. A leggyakoribb és legvalószínűbb baloldali túlzás az állami-adminisztratív rendszabályok túlbecsülése, a türelmes és szívós felvilágosító munka lebecsülése. A klerikális reakció kéviselőinek elszigetelése a dolgozó néptől, nem rendőri rendszabályokon múlik, hanem döntően a népnevelői, a felvilágosító munkán múlik. És ha az adminisztratív rendszabályok nem párosulnak megfelelő politikai felvilágosító munkával, akkor sokszor az ellenkező eredményre vezetnek, mint amitel akarunk érni: a klerikális reakció elszigetelése helyett a néptől, részvétet keltünk iránta. Ezen a területen tanulnunk kell azokból a hibákból, amelyeket a kulákok elleni harc során gyakran elkövettünk. Az egyházi reakció elleni harcot nem szabad „versenyként“ felfogni, mint ahogy ez sokszor a kulákokkal kapcsolatban történt. Mi a fakultatív vallásoktatás dolgában — mint mondottam — változtatni fogunk tavalyi passzív magatartásunkon és meg fogjuk magyarázni párttagságunknak, dolgozó népünknek, hogy a gyerekek hittanra küldése miért jelenti a klerikális reakció támogatását. De már most óvok attól a túlzástól, hogy minden dolgozó embert, aki a mi felvilágosító munkánk ellenére hittanra fogja küldeni gyermekét, egyszerűen reakciósnak bélyegezzünk és így taszítsunk el magunktól. Mi igenis propagandát fogunk kifejteni a gyerekek hittanra küldése ellen, de adminisztratív rendszabályokat, megfélemlítést nem szabad alkalmaznunk és még kevésbbé szabad anyagi hátrányok kilátásba helyezésével fenyegetőzni. A mi pártfunkcionáriusaink gyakran két véglet között mozognak. Ha van feladat, amelynek megoldásánál nem szabad a végletekbeesés hibáját elkövetnünk, akkor ez a klerikális reakció elleni harc fokozásának feladata. Különösen tartsuk szem előtt, hogy a baloldali túlzások alkalmas talajt teremtenek egyenes provokációkra a reakció részéről. Az ellenség arra használja, fel a baloldali túlzások teremtette hangulatot, hogy maga döntsön le éjszaka kereszteket, rongáljon meg kálvária-állomásokat, hogy aztán elterjeszthesse: mindezt a kommunisták tették. Újra hangsúlyozom: a klerikális rakció elleni harcunkat azért kell fokoznunk, hogy aknamunkájával szemben megvédelmezzük dolgozó népünk egységét. Amikor mi felvesszük a klerikális reakció által felénk dobott kesztyűt, akkor mi a jogos önvédelem politikáját folytatjuk. Békénket védjük, hazánkat védjük, épülő szocializmusunkat védjük. Küzdünk azok ellen, akik nemcsak most támogatják az idegen imperialistákat, hanem a múltban is mindig az idegen uralom eszközeként, a magyar függetlenség ellenségeként léptek fel. Küzdünk azok ellen, akik az ellenreformációtól kezdve az 1848-as szabadságharcon át a mai napig mindig áldásukat adták a magyar szabadság idegenhóhérainak munkájára. Küzdünk azok ellen, akik az első imperialista háborúban épp úgy a háborús uszítók soraiba álltak, mint a második világháborúban és akik semmit sem tanulva és semmit sem felejtve, uszítanak a harmadik világháborúért. Küzdünk azok ellen, akik 1919 után épp úgy a nagybirtokos és nagytőkés uralom visszaállításáért harcoltak, mint 1945 után. De ugyanakkor, amikor az egyházi reakció, a püspöki kar katasztrófapolitikája ellen erélyesen fellépünk, teljes rokonszenvünkről és támogatásunkról biztosítjuk azokat, akik magában az egyházban lépnek fel — akár papok legyenek, akár világiak — ez ellen a katasztrófapolitika ellen, népköztársaságunk és a katolikus egyház közötti béke és megegyezés mellett. Ezt a megegyezést mi akartuk, a Vatikán és Mindszenty politikáját folytató püspöki kar hiúsította meg. Azokkal szemben, akik az egyházból reakciós politikai fegyvert kovácsolnak, természetesen nem folytathatjuk a régi politikát, mert ők nem megegyezést, hanem harcot akarnak. Mindazok felé azonban, akik akarják a megegyezést a népi demokráciával, nyitva vannak a kapuk. Hogy egy ilyen megegyezés elvben lehetséges, azt a lengyel példa mutatja. A lengyel püspöki kar — idézem a megegyezés szövegét —: „felhívja a lelkészi kart, hogy lelkipásztori munkájában a híveket az ország újjáépítése és a nemzet jólétének emelése érdekében minél buzgóbb munkálkodásra buzdítsa". A mi püspöki karunk ennek ellenkezőjére buzdítja a lelkipásztorokat. A lengyel püspöki kar kijelentette, hogy : „az az elv, hogy a legfőbb és egyben irányító egyházi tekintély a pápa, a hitéleti, az erkölcsi, valamint az egyházi igazságszolgáltatás kérdéseire vonatkozik, minden egyéb kérdésben pedig a püspöki kar a lengyel államérdekhez igazodik." A magyar püspöki kar nem a magyar államérdekhez igazodik, hanem a Vatikánnak az imperialistákat kiszolgáló politikájához. A lengyel püspöki kar kijelentette, hogy: „felvilágosítja a lelkészi kart arról, hogy nem szabad ellene szegülnie a falusi szövetkezeti mozgalom kiépítésénekA magyar püspöki kar ennek ellenkezőjét teszi: arra buzdítja a papságot, hogy védje a kulákokat és támadja a szövetkezeteket. A lengyel püspöki kar kijelentette, hogy: „elítél minden államellenes fellépést és különösen küzdeni fog az ellen, hogy a vallásos érzülettel államellenes célokra visszaéljenek”. A magyar püspöki kar ennek ellenkezőjét teszi: a vallásos érzülettel államellenes célokra él vissza. A lengyel püspöki kar kijelentene, hogy: „megbélyegzi és kanonikus következményekkel megbünteti azokat a lelkészeket, akik bármily államellenes földalatti mozgalomban való részvételben bűnösnek találtatnak". A magyar püspöki kar ennek ellenkezőjét cselekszi: a mai napig sem határolta el magát az amerikai kémtől, Mihalovicstól és az államellenes összeesküvő Mindszentyt ma is „bíboros hercegprímásként’’ tiszteli. Ezzel a püspöki karral szemben lehetetlen a béke és a megegyezés politikáját folytatni. De SZABAD NÉP KEDD, 1950 JÚNIUS * a béke és a megegyezés politikáját akarjuk és fogjuk folytatni a néppel együttműködő, a népköztársasághoz hű lelkészkedő papság iránt. A klerikális reakciónak nem adhatunk anyagi támogatást, de a dolgozó nép hazájához hű, lelkészkedő papságnak adunk, készek vagyunk biztosítani megfelelő létminimumát. Hadd foglaljam össze a fő feladatokat. Négy főkérdésről, négy főfeladatról van szó: 1. Leleplezni a klerikális reakciót, a katolikus püspöki kart, mint a béke ellenségét. 2. Támogatni és segíteni azokat a néphez hű papokat, akik a püspökökkel szemben támogatják a békét és a népi demokráciát. 3. Politikai felvilágosító munkával együtt megfelelő állami önvédelmi rendszabályt is kell foganatosítani a klerikális reakció ellen. 4. El kell érni, hogy funkcionáriusaink, de tagságunk zöme se járassa hittanra gyermekeit, fokoznunk kell a klerikális reakció elleni propagandánkat a nép közt, fokoznunk kell az egyházi ideológia elleni felvilágosító munkánkat a Pártban. El vagyunk szánva arra, hogy hazánk és békénk védelmében, népünk egységének védelmében, szocialista építőmunkánk biztosítására az imperialistáknak ezt az ötödik hadoszlopát, a klerikális reakciót, is felszámoljuk. • Új kórházak, csecsemőotthonok és mentőálvások kezdték meg működésüket Az ötéves terv első negyedében fejezték be a Szabadsághegyen a 80 ágyas hegyhátúti gyermekotthon építkezését. A Mozgástherápiai Intézet építkezése közvetlenül befejezés előtt áll. Tarjánban és Tiszakürtön 6-6 ágyas szülőotthont létesítettek. Június elsején kezdték meg működésüket az ajkai, szikszói, törökszentmiklósi, tatai, balmazújvárosi és pesthidegkúti új 35 ágyas bölcsődék. Ugyancsak június elsején nyitották meg a budaörsi és battonyai 30—30 férőhelyes bölcsődéket. Befejezték 25 kórház és 5 vidéki mentőállomás építkezését és valamennyi meg is kezdte működését. Székesfehérvárott megkezdték a megyei közkórház sebészeti pavillonjának 180 ággyal való bővítését. Pesterzsébeten egy 100 ágyas gyermek tbc-kórházat építenek, Szombathelyen egy kastélyt állítanak helyre közkórháznak. Acsádon ugyancsak kastélyt rendeznek be betegotthon céljára. Sopronban új mentőállomást létesítenek. Az ötéves terv első negyedében kezdtek hozzá a nagykanizsai 45 férőhelyes bölcsőde építkezéséhez is. Ugyancsak ez évben kezdték meg a pécsi Gyermekvédő Intézet bővítését és a kecskeméti Gyermekvédő Intézet csecsemőosztályának központi fűtéssel való felszerelések