Szabad Nép, 1951. február (9. évfolyam, 26-50. szám)
1951-02-05 / 29. szám
VASÁRNAP, 1951 FEBRUÁR 4 SZABAD NÉP Fejlődő művészetünkben, és nem utolsósorban irodalmunkban az utóbbi években komoly fordulat következett be e mai témák felé. Művészeink egyre inkább foglalkoznak a mai élet kérdéseivel. Az országépítő munkás, a közösen gazdálkodó paraszt, a diadalmas terveket készítő értelmiségi bevonul irodalmunkba. A másik, nem kevésbbé fontos jelenség, hogy léptennyomon jelentkeznek az új, munkás- és parasztsorból jött írók. Mindezek valóban örvendetes jelenségek. De nem szabad, hogy örömünk elfedje előlünk a feltáruló veszélyeket — vagy hogy e veszélyek lebecsülésével utat nyissunk fejlődésnek induló irodalmunk elsekélyesedéséhez. Népünk azt várja irodalmunktól, hogy megmutassa azokat a hősöket, akik a szocializmus építése során fejlődnek hőssé, új emberré. Dolgozó emberekről kíván olvasni, akiket maga körül valónak érez, akik az életből valók és akiket követhet, miért példaadó, élenjáró emberek. És a jó alkotás nyomán az olvasó igyekszik is a mű hőséhez hasonlóvá válni. így teremt az írott mű maga is új embereket, új hősöket, országunk, békénk új építőit, új védelmezőit. Ilyen embereket maradandóvá tenni a nép, az olvasó tömegek számára — és ezzel hozzájárult ilyen emberek teremtéséhez, ez irodalmunk legszebb feladata. Nyilvánvalóan ezzel a szándékkal íródott Gergely Mihálynak „Harc az üveggyárban“ című regénye is. Irodalmunkban először jelentkező író műve ez. S ha feltárjuk, nyersen, a mű hibáit, ezt mérd azért tesszük, mintha nem bíznánk abban, hogy a fiatal író jelentősen fejlődhet, hanem elsősorban azért, mert ezek jellegzetes hibák, amelyek egész irodalmi életünk veszélyeire hívják fel a figyelmet. Az író szándéka az, hogy az általa kiválasztott környezet legjobbjából alkosson regényhőst. Elmondja a könyv, hogy Dombai, a volt vasmunkás, egy járási pártbizottság új termelési felelőse, felfigyel egy üveggyár jelentéseiből a gyár vezetőinek elbizakodottságára. Kimegy a gyárba, néhány óra alatt körülsétál az üzemen, itt is, ott is elejt néhány szót, felszólal a bizalmiak értekezletén — és szavai nyomán világos lesz minden. Megindul a gyárban a rendteremtés, a párttitkár aktívabb lesz, a vállalatvezető éberebb, az ellenség lelepleződik, a selejt csökken, az új normát bevezetik és nyomban túl is teljesítik — és a végén 'Bombai is"megtalálja a'létező pérját'egy munkáslányban, aki az S szaivai nyomán indul el a tagjelöltséghez vezető úton. Minden rendbejön hát az üzem életében és „hősünk“ életében egyaránt. A regény fő „hőse“ Dombai, a tökéletes kommunista, aki mindig mindenre „helyes“, választ ad. További szereplői az üzemi párttitkár. Takács, aki Dombai látogatásáig vak volt, aztán egyszerre látni kezd, a vállalatvezető, Prokaj, volt üvegfúvó, aki elbizakodott látszólagos eredményei miatt, míg rá nem jött (Dombai szavai alapján), hogy ezek az eredmények nem kielégítőek. Varga Márta, a termelésben élenjáró, de a társadalmi élettől környezete hatására elszakadt „nem-politizáló“ lány, aki Dombai néhány mondatára kiveszi részét a DISZ munkájából és a Párt tagjelöltjévé válik, Zelenák bácsi, az öreg üvegfúvó, aki nagyszerű munkás, jó népnevelő, de ezek a képességei valójában csak Dombai látogatása után derülnek ki, Kalmár, a műhely népnevérfi Héléris, akiből kiderül,hogy jobboldali szent félfi, ellenség, Smidkó, az ÜB-titkár, aki Kalmár befolyása alá került — és mások, számosan, egy üzemi pártszervezet, szakszervezeti bizottság, vállalati vezető-apparátus tagjai, funkcionáriusai. Aligha hiányzik valaki a sorból — mindenkire kiterjed a regényíró figyelme. Benne van, egy üzem síkján* szinte a népi demokrácia minden rendű és rangú híve, illetve ellensége. Aligha lehet valamit is az író szemére vetni, hogy erre, vagy arra nem gondolt volna. Benne van minden „szempont“ is: a Párt vezető szerepe, a béketábor harcal, az imperialisták háborús uszítása, a jobboldali szocdemek, a klerikális reakció, a pozitív és a negatív értelmiségi stb., stb. Mi hiányzik mégis a műből? Az, ami nélkül könyv nem válhat irodalmi alkotássá: az élet hiányzik belőle. Az olvasó nem szereti meg Dombait, a mű „hősét“, mint ahogy nem is gyűlöli meg az ellenségeket. Tudomásul veszi sorsukat, esetleg kénytelenkelletlen elhiszi, az író szavára, hogy a párttitkár megváltozott, az ellenség lelepleződött stb. Elhiszi, mást mit is tehetne, hiszen tudja, hogy ez a gyár az író képzeletében él — ő tudja hát, mi történt munkásaival. — De elegendő-e ez? Gorkij így teszi fel a kérdést egy fiatal írónak írt levelében: „Miben merül ki az író munkája? Képzeletével megeleveníti — alakokba, képekbe, jellemekbe illeszti, foglalja — megfigyeléseit, benyomásait, gondolatait, élettapasztalatát. Az irodalmár alkotása csak akkor hat többé-kevésbbé erősen az olvasóra, ha az olvasó látja mindazt, amit az író mutatni akar, ha az író lehetőséget nyújt neki, hogy képzeletével szintén megelevenítse — személyes tapasztalatainak, benyomásainak, ismereteinek készletéből kipótolja, kiegészítse — az irodalmár festette képeket, alakokat, jellemeiket. Az író és az olvasó tapasztalatának találkozásából, egybeolvadásából ered a művészi hitel.— a szó művészetének különleges meggyőző ereje." Gergely Mihály könyvének meséje, alakjai nem ilyenek. A könyvben olyan dolgok történnek ugyan, amilyeneket százszor is olvashatunk az újságban, de ezeket itt csak leírták és nem megírták. Száraz, szinte gyorsírói jegyzőkönyv sablonos beszélgetésekről és egy gyár termelésének alakulásáról: ez nem realista mű; ez legjobb esetben is csak jelentős marad. De az elképzelt gyárról szóló jelentés nem irodalmi műfaj! Gergely regényének alakjai nem egyének, nem jellemek — csupán gondolatok és szólamok. Nincs testük, lelkük — csak gondolataik vannak és ezek a gondolatok azonosak lapjaink vezércikkeinek általános megállapításaival, párthelyiségeink dekorációjának jelszavaival. Az élő emberek nem általánosságban, nem jelszavakban beszélnek! De a szóbanforgó üveggyár minden egyes munkása így beszél és semmi nem különbözteti meg őket más gyár, más járás , de még más népi demokrácia munkásaitól sem! Ahhoz, hogy egy regény a Gorkij által megfogalmazott követelményének eleget tegyen, típusokat kell elénk állítania — az egyes embertípusok legjellegzetesebb vonásait eggyé sűríteni. Ragadja meg az író azokat a jellegzetes vonásokat, amelyek — például .a .világosan látó, .a. ,legjobb kommunista funkcionáriusokra — jellemzőek és csináljon belőlük egy embert, akiben van hasonló is mindhez, de van más is, ami megkülönbözteti őt a többitől. Egyforma emberek nincsenek — ezt a mű szerzője is vallja. „Nincs két ember - írja regényében —, aki egyformán felel ugyanarra a kérdésre." De Dombai és a többiek sablonosan és általánosságban felelnek minden kérdésre, mint minden rossz népnevelő Lássuk csak: az üvegfúvó Zelenák bácsi az író szerint kiváló népnevelő. Mit mond arra a kérdésre, hogy „miért veszik le a régi normát?" Ezt mondja: „Szóval tudjuk ezt mind, hogy a mi érdekünk az, hogy mindig jobb, szebb legyen az életünk. Ehhez meg az kell, hogy többet termeljünk, így lesz nagyobb kenyér, több ruha, több kórház, iskola, könyv szóval minden jóból több, ami ma mind a miénk, a népé... Tovább lendülünk, előre. Csak éppen szeretni kell a mi népünket, a mi ügyünket. Szeretni kell És bízni kell a mi Pártunkban, hogy egy velünk. Hogy egyszerre dobban a mi szívünkkel..." stb. Zelenák bácsi szavaitól nemcsak a többi üvegfúvó nem lesz az új norma híve (bár az író ezt állítja — de ezt nem hihetjük el neki), hanem az olvasó sem látja meg benne az embert, aki más, mint a többi erríber — az öreg, jó szakmunkást, akit meg kell szeretni, mert szíve melegével együttérez épülő népi demokráciánkkal. De így beszél Dombai is. Ilyen „típusszólamokat" mond el Varga Mártának, aki nem jár a DISZ-be. És tíz mondat elég ahhoz, hogy Varga Márta más emberré váljon, felrúgja egész eddigi életét. Hihetetlenné és halottá teszi számunkra ez Dombait is, Varga Mártát is. Pedig a „Harc az üveggyárban“ figurái érdekelhetnék és érdekelnék is az olvasót, ha megszeretné (vagy megkvülölné) őket. Érdekelhetné, hogyan alakult át a jó, de passzív párttitkár valóban érdemes párttitkárrá, hogyan zajlott le Varga Márta harca ellenséges érzelmű szüleivel és környezetével — de érdekes lenne az is, miért volt eddig is élenjáró a termelésben, mikor egyébként elmaradt lány volt? Hogyan szakadt el — névőleg — osztályától a vállalatvezető és hogyan nőtt újra össze vele? De legfőképpen érdekes lenne tudni, milyen emberi gondolatok élnek Dombai agyában, mikor felismeri a gyár hibáit és útmutatást ad. (Ha ezt kidolgozta volna az író, mindjárt kiderülne, hogy ilyen egyszerűen, néhány óra alatt távolról sem láthatott meg ennyit Dombai, bármilyen derék kommunista legyen is!) Érdekes lenne egyszóval a figurákban az embert megtalálni — mert ez az, ami hiányzik belőlük. Ezek a kérdések nemcsak a „Harc az üveggyárban“ kapcsán felmerülő kérdések. Ezek a kérdések mai irodalmunk — és egyben drámáink, filmjeink — legfontosabb kérdései. Olyan kérdések, amelyek felvetik az irodalmunkkal is ma jelentkező döntő veszélyt. Az irodalom legnagyobb ellensége a művészi ellenség. Ez nyilvánul meg a politikai szempontok lélektelen ismételgetésében, különböző gondolatokat képviselő bábok felvonultatásában, amelyek különböző színvonalon ismétlik a napi politikai szólamokat. A különbség e bábok között csak az, hogy az egyik az öthónapos pártiskola színvonalán ismétli szólamait, a másik a szemináriumvégzett ember színvonalán , s a harmadik mindennek az ellenkezőjét mondja, hasonlóan sémaszerűen ő a jobboldali szociáldemokratát „képviseli”. Hiába témája a műnek a gyár élete, hiába hőse a műnek a legjobb munkás, a legjobb kommunista, ha sem a hős, sem a gyár nem „él" — ha az olvasó nem látja mindazt, amit az író leír. Nem elég, ha tudomása vesszük, hogy a selejt csökken, s a párttitkár szavára megváltozik a munkatempó. Az szükséges, hogy mi is a munkással együtt küzdjünk képzeletünkben a selejt ellen, mi is a mű hősével együtt szenvedélyesen kutassuk: ki és mi gátolja a termelés emelkedését. Mi szülte irodalmunkban a sémaszerűség veszélyét? Szülheti természetesen a tehetetlenség, a felületesség, de szülheti a félelem is: a félelem, hogy „valami kimarad” a műből, a kritika számonkérésétől való félelem (s e félelem felébresztésében kritikánk nem kis mértékben hibás), hogy „miért nincs benne a jobboldali szocdem“, „miért nincs benne az übé”, stb. Az irodalmi alkotás „sűrítése“ azonban a jellemvonások és jelenségek sűrítése és eggyé olvasztása, nem pedig holmi „kötelező szempontok" sűrítése! Tökéletes művet alkothat az az író is, akinek termelési fejelőse nem szeret bele feltétlenül az elmaradt, de fejlődő lányba, vagy akinek regényében nem látja el valamennyi feladatát a szakszervezeti bizottság titkára. A kevesebb — itt is több lehet! Néhány jellegzetes ember, típus, aki él és méltó népi demokráciánkhoz, méltóan képviselheti a pártszerűséget a műben. De nem képviseli, hanem szétzúzza azt a „szükséges" funkcionáriusok teljes sora, akik hol a béketábor erejéről, hol a Marshall-tervről, hol a szociáldemokráciáról eresztenek meg egyegyi puffogóbázist. (Még, ha mondattaik tartalmilag mégoly hibátlanok is!) Annál inkább így van ez, mert az élet, az üzem nemcsak funkcionáriusokból áll. A drámai konfliktusok nemcsak az üzemi háromszög asztala felett szövődnek. De a sémaszeríjséggel szorosan összefüggő, részben azt szülő jelenség, hogy Gergely Mihály — és távolról sem csak ő! — úgy értelmezi a mű „pártszerűségét”, hogy abban döntően a Párt és a gazdasági élet helyi vezetőiről van szó. A pártszerű alkotás mutassa a népet, mutassa a Párt és a nép egységét (és ne válassza el azt), s hőseit ne szólamok kifejezőinek tekintse, hanem az új életet élő, az élet száz színét megmutató embereknek. Ne feledjük el azt sem, hogy a gyár dolgozóinak csak egy, talán kisebb része párttag és csupán kis töredéke a funkcionárius. Az életből csak a párttagságot és vezető kádereket látni: ez nem is a pártfunkcionárius, hanem egy, a tömegektől elszakadt pártbürokrata szemével való látás, aki nem törődik a néppel, amelyért és amelyből a Párt való. Az irodalmi alkotások ilyen szektaszerű leszűkítése, ez a „funkcionáriusi szemlélet” helytelen értelmezése a Párt szerepének és egyben alapjában helytelen értelmezése az irodalom pártszerűségének is. Nem kívánunk részletesen kitérni a szóbanforgó mű konkrét hibáira, amelyek lényegében többé-kevésbbé a sematizálásból származnak. De szólnunk kell még a mű egy másik jelenségéről, amely szintén kezd fenyegető veszélyként jelentkezni irodalmunkban. Ez a magyar nyelv szabályainak semmibevevése, szépségeinek sutbadobása. Irodalmunk anyaga a nyelv, a mi „édes anyanyelvünk". Nyelvünk végtelenül gazdag. Ezzel a nyelvvel érzékelhető, eleven képeket varázsolhat az író az olvasó elé. Most induló íróinknak (és nemcsak a most indulóknak) elmélyüléssel, gondosan kell faragniok ezt az anyagot, hogy szépet alkossanak — mert szépség nélkül nem lehet élővé a mű. Pártos mondanivaló, emberi jellemek és szép nyelv: ez irodalmunk alapja. Gergely Mihály regényének nyelve sekélyes, hibás, felületes. Elég erre néhány példa: Az öreg kapus „most, a felszabadulás óta meg, hogy idekerült a kapuhoz, még jobban figyelemmel kísérhettem a vezetőket. De az egész gyár életét”. (?) „Az ember kiesik egy kicsit a formából." A vállalatvezető „kezében egy ballont tartott, mindig hoz valamit a műhelyből, ami megoldandó problémát jelent. Ez még a régi problémához tartozik, de már a haladást mutatja.“ „A lány arca piros volt. Már nem sietett öltözködni, állt előtte, mintha így volna helyes, hogy folytatják a beszédet.“ S az irodalmi alkotásokat gazdagító, természet- és környezetleíró képek, amelyekhez annyi színt ad magyar nyelvünk, elevenné teszik-e a mű környezetét, levegőjét, elénk varázsolják-e a magyar tájat, azt a járást, amelyben az üveggyár dolgozik? Aligha. Erőltetett képek utalnak csak néha erre a környezetre. Mit gondoljon az olvasó, ahol ezt olvassa: „A napot eltakarták a szürke felhők. Szemerkélt is ritkásan, aztán csak a szél támadt fel sűrűn, eső illatát hozta.“ Vagy másutt: „A nap úgy sütött, mintha nagyítóüveg lenne egy még nagyobb nap előtt.“ Vagy: „Alulról beleszökött a képbe a huta teteje, kürtős. S a gyár halk, suhogó zaja bekeverődött, mint a parthoz a víz." Gergely Mihály regénye irodalmárokat fenyegető általános veszélyekre hívja fel a figyelmet. Olyan veszélyekre, amelyeket írói tehetséggel, az alkotó munka iránti tisztelettel és elmélyüléssel, a hazánkat építő ember és a magyar nyelv iránti szeretettel, a magyar és a nemzetközi irodalom klasszikusainak, a szovjet és más irodalmak remekeinek tanulmányozásával el lehet kerülni. Magának Gergely Mihálynak is ezt az utat kell választania s első regénye hibáiból tanulva, azokat leküzdve kelll munkához látnia. A veszélyt azonban fel kell ismerni — a veszélyt, amely irodalmunkban, filmjeinkben, drámáinkban egyaránt jelentkezik, a sematizálás veszélyét, a „bevált” sablonok alkalmazásának, az általános jelszavak hangoztatásának, a „kötelező szempontok” érvényesítésének, a „funkcionáriusi szemléletnek" a veszélyét. Íróink alkossanak és ne a szocializmus építése gyorsírói jegyzőkönyvének vezetői legyenek. Állítsanak a magyar nép elé a magyar népből való, eleven embereket, jellemeket, és ne olyan figurákat, amelyeket papírból vágnak ki és „alkalmazhatnak” minden „mai” történethez, minden „mai” keretben. Ne higgye egy írónk sem, hogy feladata egy könyvbe zsúfolni az egész világpolitikát, kielégíteni minden tömegszervezet érzékenységét, tudományos keresztmetszetet adni életünk minden jelenségéről. Ragadják ki az élet milliónyi színéből, eseményéből azt, ami szívükhöz közel áll és alkossanak azzal a gondolattal, hogy feladatuk nagy, magasztos feladat: megmutatni az élet szépségeit és nehézségeit, a harcokat és eredményeket, feltárni a jelent és előrevilágítani a jövőbe, és mindezt egy célért, azért, hogy műveikkel népünket neveljék. Munkájuk nagy és felelősségteljes. De soha nem látott lehetőségük van az alkotásra és ezrével találnak példákat mind az irodalomban, mind a való életben. Kende István Irodalmunk veszélye: a sémaszerűség (Megjegyzések Gergely Mihály: „Harc az üveggyárban” című regénye kapcsán a sémaszerűség, a sablon veszélyét. Aligha van már vita a mai témák szükségessége felett. Jelentkezik azonban irodalmunkban az a hajlam, hogy eleget tegyen e követelménynek, de a felületen, a mai élet felületén maradjon. Születnek „beszámolók" a mai életről — de kevéssé születnek mély, jellemábrázoló jelenségeket feltáró regények. Műveink eleget kívánnak tenni a politikai követelményeknek , — de igen gyakran szem elől tévesztik a művészi követelményeket, amelyek nélkül hiába lesz politikailag kifogástalan a „mű” — nem fog senkire sem hatni, nevelő értéke a semmivel lesz egyenlő. így jött vissza a fiam a termelőcsoportba LEVÉL BADACSONYTOMAJRÓL Kedves Elvtársak! Nincs még két hete sem, hogy Lajos fiam lakodalmát megtartottuk. Nagy öröm ez az én számomra is, hiszen most már a maga embere lett, de az sem kis dolog, hogy olyan szép volt a lakodalom. Ötvennyolc vendég volt, köztük a csoportunk tagjai és a községből jónéhány egyénileg dolgozó paraszt. Volt étel, ital bőven, a jókedvben sem volt hiány, hajnalig táncolt fiatalja-öregje. Még a nászuram is táncra perdült, pedig idős ember már, meg az első világháborúban meg is rokkant. Hanem a legnagyobb öröm mégis az volt, mikor a vendégek lépten-nyomon megjegyezték, hogy csak jó dolog a tizcs, mert bizony ilyen módos lakodalomra nem mindenütt telik. De nem is annyira a lakodalomról akarok én írni, mert az már csak a vége a dolognak, hanem arról, hogy idáig eljutottunk. Mert bizony nagy nehézségekkel küzdöttünk mi meg, 1949 március 17-én tíz taggal alakítottuk meg a termelőcsoportot. Dolgoztunk mi tavasztól őszig, eredményt is értünk el, mégis voltak elégedetlenek. Főképpen előleggel nem győztük úgy, ahogy egyesek szerették volna, hiszen alakulás után nem is lehet a csoportnak pénze. Ami volt, az az állami támogatásból származott és bizony nagyot segített rajtunk. Néhányan mégis kiléptek a csoportból, köztük az én Lali fiam is. Azt mondta, jobb, ha mi is abbahagyjuk az egészet. De egy páran más véleményen voltunk. Én magam is éppen eleget láttam már az életből, hogy tudjam: ez csak olyan könnyelmű beszéd — a parasztembernek meg kell várnia a termést, ha tetszik, ha nem. A kilépőknek csak azt mondtam: az egyénileg gazdálkodónak éppúgy újig kell várni a pénzre, amikor eladja a termést, mint a csoportnak és ha kívül vagytok a csoporton, kitől kaptok előleget? Hónapokon keresztül bizony nehezen ment a munka, kevés volt a munkáskéz. De nem hagytuk fel a harcot, új tagok után néztünk. El is végeztük rendben a munkát, értékesítettük a termést s 1950 januárjában lezártuk az évet. Tizenöt forint esett egy munkaegységre, de májusban, eredményes bortermelésünk után megkaptuk a minőségi felárat s ezzel majdnem 23 forintra ugrott a munkaegység, így zárult az első, a legküzdelmesebb év. Tavaly már simábban ment minden, huszonegyre emelkedett a tagság, jó minőségű szántóval és réttel gyarapodtunk. Valamennyi tagnak a háztáji gazdaságban disznaja, tehene volt. Szépen fejlődött a csoport, a Lali meg kívülről nézte Szeretett volna visszajönni, de igen úgy volt vele, hogy restelte a kilépést és nem akarta elismerni, hogy hibázott. Dolgozni járt másfelé, de esténként leginkább találkoztunk otthon. Én mindig a csoportról beszéltem neki, ő meg hallgatta, így ment ez a múlt év végéig, mikor is megtörtént a csoport évvégi elszámolása. Huszonhárom forint volt a munkaegység s a tagok nagy része ötezren felül kapott. Erre, akik tavaly kiléptek, visszakérték magukat, s Lali is jön egy este hozzám, hogy „hivatalos” ügye volna. Azonnal tudtam, miről van szó, örültem is neki. Azt feleltem: „A tagság elé visszük." Ez a története a csoportnak, meg a Lali fiam dolgának, így kellett a csoportért való hosszú és küzdelmes munka közben meggyőzni a fiamat arról, hogy érdemes vállalni még a nehézségeket is a szövetkezeti gazdálkodás érdekében. Érdemes, mert a csoport mindnyájunk jólétét adja meg, így aztán Lali ismét köztünk van, decemberben felvette a csoport-taggyűlés, az idén már velünk dolgozik. Jó, szorgalmas gyerek, szeretik a tagok is, de meg hogy visszajött a csoportba, gondolkodóba ejtett sok egyéni parasztot, akik már eddig is vonzódtak a csoport felé. A lakodalomban is olyanformán nyilatkozott néhány vendég, hogy most már nem sokáig gondolkoznak a belépésen. Ezért elvtársak, bátran ígérhetem, az idén megkétszerezve tavalyi taglétszámunkat, még jobb eredménnyel fog dolgozni a badacsonytomaji „Petőfi"-termelőcsoport. Idős Vella Lajos jeles elnök. n