Szabad Nép, 1951. február (9. évfolyam, 26-50. szám)

1951-02-05 / 29. szám

VASÁRNAP, 1951 FEBRUÁR 4 SZABAD NÉP Fejlődő művészetünkben, és nem utolsósorban irodalmunkban az utóbbi években komoly fordulat következett be e mai témák felé. Művészeink egyre inkább foglalkoznak a mai élet kér­déseivel. Az országépítő munkás, a közösen gazdálkodó paraszt, a diadal­mas terveket készítő értelmiségi bevo­nul irodalmunkba. A másik, nem ke­­vésbbé fontos jelenség, hogy lépten­­nyomon jelentkeznek az új, munkás- és parasztsorból jött írók. Mindezek valóban örvendetes je­lenségek. De nem szabad, hogy örö­münk elfedje előlünk a feltáruló ve­szélyeket — vagy hogy e veszélyek lebecsülésével utat nyissunk fejlődés­nek induló irodalmunk elsekélyesedé­­séh­ez. Népünk azt várja irodalmunktól, hogy megmutassa azokat a hősöket, akik a szocializmus építése során fej­lődnek hőssé, új emberré. Dolgozó em­berekről kíván olvasni, akiket maga körül valónak érez, akik az életből valók és akiket követhet, miért példa­adó, élenjáró emberek. És a jó alkotás nyomán az olvasó igyekszik is a mű hőséhez hasonlóvá válni. így teremt az írott mű maga is új embereket, új hősöket, országunk, békénk új építőit, új védelmezőit. Ilyen embereket mara­dandóvá tenni a nép, az olvasó tö­megek számára — és­ ezzel hozzájá­­ru­lt ilyen emberek teremtéséhez, ez irodalmunk legszebb feladata. Nyilvánvalóan ezzel a szándékkal íródott Gergely Mihálynak „Harc az üveggyárban“ című regénye is. Iro­dalmunkban először jelentkező író műve ez. S ha feltárjuk, nyersen, a mű hibáit, ezt m­érd azért tesszük, mintha n­em­ bíznánk abban, hogy a fiatal író jelentősen fejlődhet, hanem elsősorban azért, mert ezek jellegzetes hibák, amelyek­ egész irodalmi életünk veszélyeire hív­ják fel a figyelmet. Az író szándéka az, hogy az általa kiválasztott környezet legjobbjából al­kosson regényhőst. Elmondja a könyv, hogy Dombai, a volt vasmunkás, egy járási pártbizottság új termelési fele­lőse, felfigyel egy üveggyár jelentései­ből a gyár vezetőinek elbizakodottsá­gára. Kimegy a gyárba, néhány óra alatt körülsétál az üzemen, itt is, ott is elejt néhány szót, felszólal a bizal­miak értekezletén — és szavai nyo­mán világos lesz minden. Megindul a gyárban a rendteremtés, a párttitkár aktívabb lesz, a vállalatvezető éberebb, az ellenség lelepleződik, a selejt csök­ken, az új normát bevezetik és nyom­ban túl is teljesítik —­­ és a végén 'Bombai is"megtalálja a'létező pérját'egy munkáslányban, aki az S szaivai nyo­­mán indul­ el a tagjelöltséghez vezető úton. Minden rendbejön hát az üzem életében és „hősünk“ életében egy­aránt. A regény fő „hőse“ Dombai, a töké­letes kommunista, aki mindig min­denre „helyes“, választ ad. További szereplői az üzemi párttitkár. Takács, aki Dombai látogatásáig vak volt, az­tán egyszerre látni kezd, a vállalat­vezető, Prokaj, volt üvegfúvó, aki el­bizakodott látszólagos eredményei miatt, míg rá nem jött (Dombai sza­vai alapján), hogy ezek az eredmé­nyek nem kielégítőek. Varga Márta, a termelésben élenjáró, de a társadalmi élettől környezete hatására elszakadt „nem-politizáló“ lány, aki Dombai né­hány mondatára kiveszi részét a DISZ munkájából és a Párt tagjelöltjévé válik, Zelenák bácsi, az öreg üveg­fúvó, aki nagyszerű munkás, jó nép­nevelő, de ezek a képességei valójá­ban csak Dombai látogatása után de­rülnek ki, Kalmár, a műhely­ népne­­v­érfi Héléris, a­kiből kiderül,­­hogy jobb­oldali szent félfi, ellenség, Smidkó, az ÜB-titkár, aki Kalmár befolyása­ alá került — és mások, számosan, egy üzemi pártszervezet, szakszervezeti bizottság, vállalati vezető-apparátus tagjai, funkcionáriusai. Aligha hiány­zik valaki a sorból — mindenkire ki­terjed a regényíró figyelme. Benne van, egy üzem síkján* szinte a népi demokrácia minden rendű és rangú híve, illetve ellensége. Aligha lehet valamit is az író szemére vetni, hogy erre, vagy arra nem gondolt volna. Benne van minden „szempont“ is: a Párt vezető szerepe, a béketábor harcal, az imperialisták háborús uszítása, a jobboldali szocdemek, a klerikális reakció, a pozitív és a negatív ér­telmiségi stb., stb. Mi hiányzik mégis a műből? Az, ami nélkül könyv nem válhat iro­dalmi alkotássá: az élet hiányzik belőle. Az olvasó nem szereti meg Dombait, a mű „hősét“, mint ahogy nem is gyűlöli meg az ellenségeket. Tudomá­sul veszi sorsukat, esetleg kénytelen­­kelletlen elhiszi, az író szavára, hogy a párttitkár megváltozott, az ellenség lelepleződött stb. Elhiszi, mást mit is tehetne, hiszen tudja, hogy ez a gyár az író képzeletében él — ő tudja hát, mi történt munkásaival. — De ele­gendő-e ez? Gorkij így teszi fel a kérdést egy fiatal írónak írt levelében: „Miben merül ki az író munkája? Képzeletével megeleveníti — ala­kokba, képekbe, jellemekbe illeszti, foglalja — megfigyeléseit, benyomá­sait, gondolatait, élettapasztalatát. Az irodalmár alkotása csak akkor hat többé-kevésbbé erősen az olvasóra, ha az olvasó látja mindazt, amit az író mutatni akar, ha az író lehetősé­get nyújt neki, hogy képzeletével szintén megelevenítse — személyes tapasztalatainak, benyomásainak, is­mereteinek készletéből kipótolja, ki­egészítse — az irodalmár festette ké­peket, alakokat, jellemeiket. Az író és az olvasó tapasztalatának találkozá­sából, egybeolvadásából ered a mű­vészi hitel.— a szó művészetének kü­lönleges meggyőző ereje." Gergely Mihály könyvének meséje, alakjai nem ilyenek. A könyvben olyan dolgok történnek ugyan, amilyeneket százszor is olvashatunk az újságban, de ezeket itt csak leírták és nem meg­írták. Száraz, szinte gyorsírói jegyző­­­könyv sablonos beszélgetésekről és egy gyár termelésének alakulásáról: ez nem realista mű; ez legjobb eset­ben is csak jelentős marad. De az el­képzelt gyárról szóló jelentés nem irodalmi műfaj! Gergely regényének alakjai nem egyének, nem jellemek — csupán gon­dolatok és szólamok. Nincs testük, lelkük — csak gondolataik vannak és ezek a gondolatok azonosak lapjaink vezércikkeinek általános megállapítá­saival, párthelyiségeink dekorációjá­nak jelszavaival. Az élő emberek nem általánosságban, nem jelszavakban beszélnek! De a szóbanforgó üveg­gyár minden egyes munkása így be­szél és semmi nem különbözteti meg őket más gyár, más járás , de még más népi demokrácia munkásaitól sem! Ahhoz, hogy egy regény a Gor­kij által megfogalmazott követelmé­nyének eleget tegyen, típusokat kell elénk állítania —­ az egyes embertípusok legjellegzetesebb vonásait eggyé sűríteni. Ragadja meg az író azokat a jel­legzetes vonásokat, amelyek — pél­dául .a .világosan látó, .a. ,legjobb kommunista­ funkcionáriusokra — jel­lemzőek és csináljon belőlük egy em­bert, akiben van hasonló is mindhez, de van más is, ami megkülönbözteti őt a többitől. Egyforma emberek nin­csenek — ezt a mű szerzője is vallja. „Nincs két ember - írja regényében —, aki egyformán felel ugyanarra a kérdésre." De Dombai és a többiek sablonosan és általánosságban felel­nek minden kérdésre, mint minden rossz népnevelő Lássuk csak: az üvegfúvó Zelenák bácsi az író szerint kiváló népnevelő. Mit mond arra a kérdésre, hogy „miért veszik le a régi normát?" Ezt mondja: „Szóval tud­juk ezt mind, hogy a mi érdekünk az, hogy mindig jobb, szebb legyen az életünk. Ehhez meg az kell, hogy töb­bet termeljünk, így lesz nagyobb ke­nyér, több ruha, több kórház, iskola, könyv szóval minden jóból több, ami ma mind a miénk, a népé... Tovább lendülünk, előre. Csak éppen szeretni kell a mi népünket, a mi ügyünket. Szeretni kell És bízni kell a mi Pár­tunkban, hogy egy velünk. Hogy egy­szerre dobban a mi szívünkkel..." stb. Zelenák bácsi szavaitól nemcsak a többi üvegfúvó nem lesz az új norma híve (bár az író ezt állítja — de ezt nem hihetjük el neki), hanem az olvasó sem látja meg benne az embert, aki más, mint a többi erríber — az öreg, jó szakmunkást, akit meg kell szeretni, mert szíve melegével együttérez épülő népi demokráciánk­kal. De így beszél Dombai is. Ilyen „típus­szólamokat" mond el Varga Mártának, aki nem jár a DISZ-be. És tíz mondat elég ahhoz, hogy Varga Márta más emberré váljon, felrúgja egész eddigi életét. Hihetetlenné és halottá teszi számunkra ez Dombait is, Varga Mártát is. Pedig a „Harc az üveggyárban“ fi­gurái érdekelhetnék és érdekelnék is az olvasót, ha megszeretné (vagy megk­vülölné) őket. Érdekelhetné, ho­gyan alakult át a jó, de passzív párt­titkár valóban érdemes párttitkárrá, hogyan zajlott le Varga Márta harca ellenséges érzelmű szüleivel és kör­nyezetével — de érdekes lenne az is, miért volt eddig is élenjáró a terme­lésben, mikor egyébként elmaradt lány volt? Hogyan szakadt el — né­­vőleg — osztályától a vállalatvezető és hogyan nőtt újra össze vele? De legfőképpen érdekes lenne tudni, mi­lyen emberi gondolatok élnek Dombai agyában, mikor felismeri a gyár hi­báit és útmutatást ad. (Ha ezt kidol­gozt­a volna az író,­ mindjárt kide­rülne, hogy ilyen egyszerűen, néhány óra alatt távolról sem láthatott meg ennyit Dombai, bármilyen derék kom­munista legyen is!) Érdekes lenne egyszóval a figurákban az embert megtalálni — mert ez az, ami hiány­zik belőlük. Ezek a kérdések nemcsak a „Harc az üveggyárban“ kapcsán felmerülő kérdések. Ezek a kérdések mai iro­dalmunk — és egyben drámáink, film­­jeink — legfontosabb kérdései. Olyan kérdések, amelyek felvetik az irodal­­munkkal is ma jelentkező döntő ve­szélyt. Az irodalom legnagyobb ellensége a művészi ellenség. Ez nyilvánul meg a politikai szempontok lélektelen ismé­telgetésében, különböző gondolatokat képviselő bábok felvonultatásában, amelyek különböző színvonalon ismét­lik a napi politikai szólamokat.­­ A különbség e bábok között csak az, hogy az egyik az öthónapos párt­iskola színvonalán ismétli szólamait, a másik a szemináriumvégzett ember színvonalán , s a harma­dik mind­ennek az ellenkezőjét mondja, ha­sonlóan sémaszerűen ő a jobboldali szociáldemokratát „képviseli”. Hiába témája a műnek a gyár élete, hiába hőse a műnek a legjobb munkás, a legjobb kommunista, ha sem a hős, sem a gyár nem „él" — ha az olvasó nem látja mindazt, amit az író leír. Nem elég, ha tudomása vesszük, hogy a selejt csökken, s a párttitkár sza­vára megváltozik a munkatempó. Az szükséges, hogy mi is a munkással együtt küzdjünk képzeletünkben a se­lejt ellen, mi is a mű hősével együtt szenvedélyesen kutassuk: ki és mi gá­tolja a termelés emelkedését. Mi szülte irodalmunkban a sémasze­rűség veszélyét? Szülheti természetesen a tehetetlenség, a felületesség, de szülheti a félelem is: a félelem, hogy „valami kimarad” a műből, a kritika számonkérésétől való félelem (s e fé­lelem felébresztésében kritikánk nem kis mértékben hibás), hogy „miért nincs benne a jobboldali szocdem“, „miért nincs benne az übé”, stb. Az irodalmi alkotás „sűrítése“ azonban a jellemvonások és jelenségek sűrítése és eggyé olvasztása, nem pedig holmi „kötelező szempontok" sűrítése! Töké­letes művet alkothat az az író is, aki­nek termelési fejelőse nem szeret bele feltétlenül az elmaradt, de fejlődő lányba, vagy akinek regényében nem látja el valamennyi feladatát a szak­­szervezeti bizottság titkára. A kevesebb — itt is több lehet! Néhány jellegze­tes ember, típus, aki él és méltó népi demokráciánkhoz, méltóan képviselheti a pártszerűséget a műben. De nem képviseli, hanem szétzúzza azt a „szükséges" funkcionáriusok teljes sora, akik hol a béketábor erejéről, hol a Marshall-tervről, hol a szociál­demokráciáról eresztenek meg egy­­egyi puffogó­­b­ázist. (Még­, ha mondat­taik tartalmilag mégoly hibátlanok is!) Annál inkább így van ez, mert az élet, az üzem nemcsak funkcionáriu­sokból áll. A drámai konfliktusok nemcsak az üzemi háromszög asztala felett szövődnek. De a sémaszeríjség­­gel szorosan összefüggő, részben azt szülő jelenség, hogy Gergely Mihály — és távolról sem csak ő! — úgy értelmezi a mű „pártszerűségét”, hogy abban döntően a Párt és a gazdasági élet helyi vezetőiről van szó. A pártszerű alkotás mutassa a népet, mutassa a Párt és a nép egy­ségét (és ne válassza el azt), s hő­seit ne szólamok kifejezőinek te­kintse, hanem az új életet élő, az élet száz színét megmutató embereknek. Ne feledjük el azt sem, hogy a gyár dolgozóinak csak egy, talán kisebb része párttag és csupán kis töredéke a funkcionárius. Az életből csak a párttagságot és vezető kádereket látni: ez nem is a pártfunkcionárius, hanem egy, a tömegektől elszakadt pártbürokrata szemével való látás, aki nem törődik a néppel, amelyért és amely­ből a Párt való. Az irodalmi alkotások ilyen szektaszerű leszűkí­tése, ez a „funkcionáriusi szemlélet” helytelen értelmezése a Párt szerepé­nek és egyben alapjában helytelen értelmezése az irodalom pártszerűsé­gének is. Nem kívánunk részletesen kitérni a szóbanforgó mű konkrét hibáira, ame­­lyek lényegében többé-kevésbbé a se­­matizálásból származnak. De szól­nunk kell még a mű egy másik je­lenségéről, amely szintén kezd fenye­gető veszélyként jelentkezni irodal­munkban. Ez a magyar nyelv szabályainak semmibevevése, szépségeinek sutbadobása. Irodalmunk anyaga a nyelv, a mi „édes anya­nyelvünk". Nyelvünk végtelenül gaz­dag. Ezzel a nyelvvel érzékelhető, ele­ven képeket varázsolhat az író az ol­vasó elé. Most induló íróinknak (és nemcsak a most indulóknak) elmélyü­léssel, gondosan kell faragniok ezt az anyagot, hogy szépet alkossanak — mert szépség nélkül nem lehet élővé a mű. Pártos mondanivaló, emberi jellemek és szép nyelv: ez irodal­munk alapja. Gergely Mihály regényének nyelve sekélyes, hibás, felületes. Elég erre néhány példa: Az öreg kapus „most, a felszabadulás óta meg, hogy ideke­rült a kapuhoz, még jobban figyelem­mel kísérhette­m a vezetőket. De az egész gyár életét”. (?) „Az ember kiesik egy kicsit a formából." A vál­lalatvezető „kezében egy ballont tar­tott, mindig hoz valamit a műhelyből, ami megoldandó problémát jelent. Ez még a régi problémához tartozik, de már a haladást mutatja.“ „A lány arca piros volt. Már nem sietett öl­tözködni, állt előtte, mintha így volna helyes, hogy folytatják a beszédet.“ S az irodalmi alkotásokat gazdagító, természet- és környezetleíró képek, amelyekhez annyi színt ad ma­gyar nyelvünk, elevenné teszik-e a mű kör­nyezetét, levegőjét, elénk varázsol­ják-e a magyar tájat, azt a járást, amelyben az üveggyár dolgozik? Aligha. Erőltetett képek utalnak csak néha erre a környezetre. Mit gondol­jon az olvasó, ahol ezt olvassa: „A napot eltakarták a szürke felhők. Sze­merkélt is ritkásan, aztán csa­k a szél támadt fel sűrűn, eső illatát hozta.“ Vagy másutt: „A nap úgy sütött, mintha nagyítóüveg lenne egy még nagyobb nap előtt.“ Vagy: „Alulról beleszökött a képbe a huta teteje, kür­tős. S a gyár halk, suhogó zaja be­­keverődött, mint a parthoz a víz." Gergely Mihály regénye irodalmáro­­kat fenyegető általános veszélyekre hívja fel a figyelmet. Olyan veszé­lyekre, amelyeket írói tehetséggel, az alkotó munka iránti tisztelettel és el­mélyüléssel, a hazánkat építő ember és a magyar nyelv iránti szeretettel, a magyar és a nemzetközi irodalom klasszikusainak, a szovjet és más iro­dalmak remekeinek tanulmányozásá­val el lehet kerülni. Magának Gergely Mihálynak is ezt az utat kell válasz­tania s első regénye hibáiból tanulva, azokat leküzdve kel­ll munká­hoz látnia. A veszélyt azonban fel kell ismerni — a veszélyt, amely irodalmunkban, filmjeinkben, drámáinkban egyaránt jelentkezik, a sematizálás veszélyét, a „bevált” sab­lonok alkalmazásának, az általános jelszavak hangoztatásának, a „köte­lező szempontok” érvényesítésének, a „funkcionáriusi szemléletnek" a ve­szélyét. Íróink alkossanak és ne a szocializmus építése gyorsírói jegyző­könyvének vezetői legyenek. Állítsa­nak a magyar nép elé a magyar nép­ből való, eleven embereket, jellemeket,­­ és ne olyan figurákat, amelyeket papírból vágnak ki és „alkalmazhat­nak” minden „mai” történethez, min­den „mai” keretben. Ne higgye egy írónk sem, hogy feladata egy könyvbe zsúfolni az egész világpolitikát, kielé­gíteni minden tömegszervezet érzé­kenységét, tudományos keresztmetsze­tet adni életünk minden jelenségéről. Ragadják ki az élet milliónyi színé­ből, eseményéből azt, ami szívükhöz közel áll és alkossanak azzal a gon­dolattal, hogy feladatuk nagy, ma­gasztos feladat: megmutatni az élet szépségeit és nehézségeit, a harcokat és eredményeket, feltárni a jelent és előrevilágítani a jövőbe, é­s mind­ezt egy célért, azért, hogy műveikkel népünket neveljék. Munkájuk nagy és felelősségteljes. De soha nem látott lehetőségük van az alkotásra és ez­rével találnak példákat mind az iro­dalomban, mind a való életben. Kende István Irodalmunk veszélye: a sémaszerűség (Megjegyzések Gergely Mihály: „Harc az üveggyárban” című regénye kapcsán a sémaszerűség, a sablon veszélyét. Aligha van már vita a mai témák szükségessége felett. Jelentkezik azon­ban irodalmunkban az a hajlam, hogy eleget tegyen e követelménynek, de a felületen, a mai élet felületén marad­jon. Születnek „beszámolók" a mai életről — de kevéssé születnek mély, jellemábrázoló jelenségeket feltáró re­gények. Műveink eleget kívánnak tenni a politikai követelményeknek , — de igen gyakran szem elől tévesztik a művészi követelményeket, amelyek nélkül hiába lesz politikailag kifogás­talan a „mű” — nem fog senkire sem hatni, nevelő értéke a semmivel lesz egyenlő. így jött vissza a fiam a termelőcsoportba LEVÉL BADACSONYTOMAJRÓL Kedves Elvtársak! Nincs még két hete sem, hogy La­jos fiam lakodalmát megtartottuk. Nagy öröm ez az én számomra is, hiszen most már a maga embere lett, de az sem kis dolog, hogy olyan szép volt a lakodalom. Ötvennyolc vendég volt, köztük a csoportunk tag­jai és a községből jónéhány egyénileg dolgozó paraszt. Volt étel, ital bőven, a jókedvben sem volt hiány, hajnalig táncolt fiatalja-öregje. Még a nász­uram is táncra perdült, pedig idős em­ber már, meg az első világháborúban meg is rokkant. Hanem a legnagyobb öröm mégis az volt, mikor a vendé­gek lépten-nyomon megjegyezték, hogy csak jó dolog a tizcs, mert bi­zony ilyen módos lakodalomra nem mindenütt telik. De nem is annyira a lakodalomról akarok én írni, mert az már csak a vége a dolognak, hanem arról, hogy idáig eljutottunk. Mert bizony nagy nehézségekkel küzdöttünk mi meg, 1949 március 17-én tíz taggal alakí­tottuk meg a termelőcsoportot. Dol­goztunk mi tavasztól őszig, eredményt is értünk el, mégis voltak elégedetle­nek. Főképpen előleggel nem győz­tük úgy, ahogy egyesek szerették volna, hiszen alakulás után nem is le­het a csoportnak pénze. Ami volt, az az állami támogatásból származott és bizony nagyot segített rajtunk. Néhá­nyan mégis kiléptek a csoportból, köz­tük az­ én Lali fiam is. Azt mondta, jobb, ha mi is abbahagyjuk az­­ egé­szet. De egy páran más véleményen voltunk. Én magam is éppen eleget láttam már az életből, hogy tudjam: ez csak olyan könnyelmű beszéd — a paraszt­embernek meg kell várnia a termést, ha tetszik, ha nem. A kilépők­nek csak azt mondtam: az egyénileg gazdálkodónak éppúgy újig kell várni a pénzre, amikor eladja a termést, mint a csoportnak és ha kívül vagytok a csoporton, kitől kaptok előleget? Hónapokon keresztül bizony nehe­zen ment a munka, kevés volt a mun­káskéz. De nem hagytuk fel a harcot, új tagok után néztünk. El is végez­tük rendben a munkát, értékesítettük a termést s 1950 januárjában lezár­tuk az évet. Tizenöt forint esett egy munkaegységre, de májusban, ered­ményes bortermelésünk után megkap­tuk a minőségi felárat s ezzel majd­nem 23 forintra ugrott a munkaegy­ség, így zárult az első, a legkü­zdel­­mesebb év. Tavaly már simábban ment minden, huszonegyre emelkedett a tagság, jó minőségű szántóval és rét­tel gyarapodtunk. Valamennyi tagnak a háztáji gazdaságban disznaja, te­hene volt. Szépen fejlődött a csoport, a Lali meg kívülről nézte Szeretett volna visszajönni, de igen úgy volt vele, hogy restelte a kilépést és nem akarta elismerni, hogy hibázott. Dolgozni járt másfelé, de esténként leginkább találkoztunk otthon. Én mindig a cso­portról beszéltem neki, ő meg hall­gatta, így ment ez a múlt év végéig, mikor is megtörtént a csoport évvégi elszámolása. Huszonhárom forint volt a munkaegység s a tagok nagy része ötezren felül kapott. Erre, akik tavaly kiléptek, visszakérték magukat, s Lali is jön egy este hozzám, hogy „hiva­talos” ügye volna. Azonnal tudtam, miről van szó, örültem is neki. Azt feleltem: „A tagság elé visszük." Ez a története a csoportnak, meg a Lali fiam dolgának, így kellett a csoportért való hosszú és küzdelmes munka közben meggyőzni a fiamat arról, hogy érdemes vállalni még a nehézségeket is a szövetkezeti gazdál­kodás érdekében. Érdemes, mert a csoport mindnyájunk jólétét adja meg, így aztán Lali ismét köztünk van, decemberben felvette a csoport-tag­gyűlés, az idén már velünk dolgozik. Jó, szorgalmas gyerek, szeretik a ta­gok is, de meg hogy visszajött a csoportba, gondolkodóba ejtett sok egyéni parasztot, akik már eddig is vonzódtak a csoport felé. A lakoda­lomban is olyanformán nyilatkozott néhány vendég, hogy most már nem sokáig gondolkoznak a belépésen. Ezért elvtársak, bátran ígérhetem, az idén megkétszerezve tavalyi tag­létszámunkat, még jobb eredménnyel fog dolgozni a badacsonytomaji „Petőfi"-termelőcsoport. Idős Vella Lajos jeles­ elnök. n

Next