Szabad Nép, 1951. március (9. évfolyam, 51-76. szám)

1951-03-25 / 72. szám

VASÁRNAP, 1951. MÁRCIUS 25 SZABAD NÉP ,A SZEMÜNK NYITVA MÁR« A Szabadságharcos Szövetség kongresszusa elé .Sok és sokféle tavaszt t­arTUNK A legutóbbi esztendőkben, gyors egy­másutánban a legtöbbfélét. Negyvenöt tavaszán menekülő fasisztákat és gyorsmozgású győzelmes szovjet ka­tonákat, akik úgy mozogtak a fák közt, mintha mindegyiket külön-külön jól ismerték volna. Ismerték is, már jóelőre, hiszen famunkások, erdőkiter­­melők voltak közöttük odahaza, s a többiek is tapasztalatból, gyakorlatból tudták, hogyan használják fel a ter­mészetet az ember boldogabbá tételére ■— most az emberségükből kivetkőzöt­­tek megsemmisítésére. Negyvenöt ta­vaszán a magyar erdő mélyén a szov­jet katonák fegyvereinek ragyogása egy volt a fényesedő fatörzsek, a csöpp lámpáshoz hasonlatos rügyek csillogásával: tetszhalál után a ta­vaszt jelentették a magyar nép, a magyar haza számára. Ezután néhány tavaszon át, mialatt az országban az építőmunka folyt, nézhette az erdő a hegyi ösvényeken a kilőtt töltények ittfelejtett hüvelyeit, melyek úgy borí­tották az utakat, mint a lehullott rozs­dás falevelek. S volt tavasz, amely­ben a fasiszták elszórt, alattomosan lapuló gránátjai robbantak a mezőn­, a játszó gyermekek kezében, mintha ezt mondották volna: „Várjatok csak! Lesz még háború!” De az anyák és maguk a gyermekek is ezt válaszolták az apák oldalán: „Nem hagyjuk, hogy legyen!” És most, immár három ta­vaszon keresztül, ismét hangosabbak a magyar erdők. Magyar munkások és dolgozóparasztok, fiatalok és nők, szabadságharcosok járják, akiket a haza földje, hegyei, erdei immár úgy ringatnak, mint gyermeket az anyja. És akik éppúgy, mint a szovjet em­berek, készek arra, hogy édesanyjuk­nak, a hazának szilárd támaszai le­gyenek. A Szabadságharcos Szövetség háromesztendős munkája után máso­dik kongresszusára készül. A magyar erdők és mezők, gyárak és iskolák az egész dolgozó nép szeretetével kö­szöntik. A­­ szabadságharcosok­­ a magyar néphadsereg öccsei és húgai. De akadnak közöttük testvérbátyjai is. Pav­iánszíy János bajtárs Diós­győrött elmondotta, hogy tizen­kilencben húszéves volt, mikor a ma­gyar vöröskatonák között részt vett Miskolc visszafoglalásában. A felvidéki harcok során Rákosi elvtársat is látta. Nem apró harcokban vett részt Pav­­lánszki János, mégis részt kért a fel­­szabadulás után a szabadságharcos alapkiképzésből, mert mint mondotta, fejlődni akar. Ilyenek az idős szabad­ságharcos bajtársak. A legfiatalabbak közül pedig hadd idézzük Földházi Magda nyolcadik általános iskolai ta­nuló levelét, aki megírja, miért lett szabadságharcos híradós és hogyan gyarapítja tudását a szabadságharcos­körben. „Már a hetedik osztályban megismerkedtem a fizikával. A szám­tan mellett ez lett a legkedvesebb tan­tárgyam. Igen sokat foglalkoztam az elektromossággal. Édesapám látta, hogy szenvedélyemmé vált ez a tudo­mány és megcsillogtatta előttem a rádió elmélete és technikája és a táv­­irászi élet szépségeit. Majd egy évi várakozás után tagja lehettem a sza­badságharcos híradós­ körnek. Itt meg­ismerkedtem a szovjet amatőr­ mozga­lommal. Körünket is egy nagy szovjet amatőrről „Popov” rádiós­ körnek ne­veztük el. Én még csak általános isko­lás vagyok, így jóval többet kell tanul­nom, mint a harmadik és a negyedik gimnazistáknak, de fáradságot nem kímélve tanulok. Édesapám azt mondta, hogy a híradós sokoldalú ember. Itt kell megemlítenem Sztálin elvtárs szavait: „Jól megszervezett híradás a győzelem alapja.” Azért lettem hír­adós, mert szeretem ezt a pályát és azért, hogy ezzel is szolgálni tudjam a nép államát, híven, kitartóan, önfeláldozóan, úgy, ahogy a nép gyer­mekeihez illik.” Földházi Magdát a haza és a tudomány szenvedélyes sze­­retete vitte a híradósok közé, szinte még gyermekkorában. Harmat Sán­dornét,­ az idősebb bajtársnőt, a Gam­ma-gyár dolgozóját ugyanezek az ér­zések töltik el; a felelősségérzet, hogy a béke védelméből kive­gye a részét, ez küldte őt a rádiós­ körbe. Ott talál­juk a szabadságharcosok között ha­zánk tájainak, munkánk minden terü­letének képviselőit. Vasöntők és vájá­rok, az első magyar szocialista köz­ségeknek és városoknak, Túrkevének és Nádudvarnak vai és lányai, gondos anyák, lelkes fiata­lok, öntudatos ifjú­munkások sereglenek a béke felké­szült védelmének zászlaja köré, férj és feleség sokszor ugyanannak a sza­badságharcos körnek tagjaként tesz tanúbizonyságot arról, hogy szerel­mét, családját, hazáját kész cselek­vően védelmezni. A felszabadulás óta számtalan magyar család tette meg a fejlődésnek azt az útját, amelyről Kuczka Péter „A szemünk nyitva már” című verse beszél. „Én féltet­telek s te féltettél engem — írja fe­leségéhez az elmúlt háborúra emlé­kezve — nem tudtuk, mi lesz veled és velem. Jobban féltünk mi, mint ahogy szerettünk. Nem volt igazi az a szerelem.” Megírja, hogy még az állat is „ha megtámadják, felágasko­dik, védi a fészkét, védi a családját, s addig harcol, míg öl, vagy meg­ölik.” „Az állat is. Hát nem különb az _ ember?” — folytatja és eljut az intő következtetésig: „Én féltlek té­ged és te féltesz engem, és nézd: ágyában alszik a gyerek. Azt akarod, hogy nyugodt legyen álma? Itt az enyém s fogd a te fegyvered!” A sza­badságharcos kongresszusra egész dolgozó népünk készül. Mindazok, akik azt akarják, hogy gyermekeik álma nyugodt legyen, dolgozó apák és anyák, magukkal a gyermekekkel együtt. Áldozatos és örömet szerző munkával vesznek részt a kiképzés­ben, a szakkörökben és tanulókörök­ben, büszkén a béke erejére, hazánkra és büszkén a béke védelmében hatal­mas fegyvertársunkra, a nagy Szov­jetunióra, büszkén a szovjet emberek barátságára. A DISZ fiatalsága boldogan lép a szabadságharcosok soraiba. Jól tudja azt, hogy aki a szabadságharcos ki­képzésben részt vett, jobban fogja meg­állni helyét más feladataiban is. Pártunk útmutatásával a Szabad­ságharcos Szövetség a termelőmun­kában is segíti a bajtársakat. A sza­badságharcos öntudat is segítette Mu­­radi Sándor bajtársat abban, hogy Pártunk kongresszusát 1018 százalék­kal üdvözölhette. A Rákosi Művek Dániel-brigádja, a Hofherr-gyár fiatal­jai, a dunapentelei bajtársak munka­versenye és a szabadságharcos kon­gresszus előkészítésében a tömegszer­vezetek munkája egyaránt mutatja, hogy a béke védelmére való felkészü­lés és a munkahőstettek elvégzése egymástól elválaszthatatlanok. A cél­lövészeten, a szakkörökben, a szabad­ságharcos sportokban kitűnő baj­tár­sak egyre növekvő száma biztosítja azt, hogy a szövetség — Nógrádi elv­társ szavaival — „olyan mozgalommá válik, melyben lüktet az élet, melytől az ellenség retteg, melyet a munká­sok szeretnek”. A március 31-én kez­dődő szabadságharcos kongresszuson az eddigi munka értékelésével és a jövő feladatok kijelölésével ennek a célnak megvalósításáért ülnek össze a legkiválóbb bajtársak. A küldöttek aj­káról a hatalmas tömegmozgalommá fejlődő Szabadságharcos Szövetség minden tagjának dala röppen a ma­gasba: „Ha összetartunk rendületlen, legyőzzük végleg a háborút!” Iit­ai papot­t hallottam néhány tu­di enemi hónappal ezelőtt gyakorlatról hazatérő ,vidám, fia­tal szabadságharcosok ajkáról is. Fiammal hajóztunk az eszter­gomi gőzösön Budapest felé. A fedélzeten rikítóan öltözött­­ su­­hancok társasága mulatott, középütt egy harmonikással. Amerikai slágere­ket játszottak: egyik holdvilágos kifa­csart dallam a másikat követte. Hat­éves fiam megkérdezte: „Te nem éne­kelsz velük együtt?” „Nem — feleltem —, nekem ez a zene nem tetszik.” Eb­ben egyetértettünk. A szabadsághar­cosok a visegrádi hajóhídról özönlöt­tek a hajóra. A fedélzet másik részén helyezkedtek el. Kipirult arcú fiúk és lobogóhajú leányok, a jól végzett gya­korlat örömével nyomban dalokra gyújtottak. A fiam odahúzott engem csoportjukhoz, hogy énekeljük együtt a béketábor harcidalait. Meg kell mon­danom, hogy nem mindegyiknek szö­vegét tudtam hiánytalanul. De én nem is jártam népköztársaságunk óvodá­jába, mint a fiam. Mert ő a számta­lan formájú, de egyetlen örömet je­lentő dalokat mind, az első sortól az utolsóig együtt fújta a bajtársakkal. S nekem a két éneklő társaság láttára a régi népmesék és regék jutottak eszembe, ■amelyekben a jó és a rossz hatalom varázserejű költői előbb, tér­dig, aztán derékig, végül nyakig ének­lik egymást a földbe. És valóban: a fedélzet másik végén az amerikai im­perializmus érzelgős dalokba bujtatott kísértete egyre erőtlenebb lett. Szent­endre táján a gyűlöletes torz dalok végképp elhallgattak. Az ifjú szabad­ságharcosok a béketábor dalaival feje­­búbjáig, vízbe énekelték az­­amerikai imperializmus „kultúrtermekét”. Ilyenek a mi szabadságharcosaink. Lelkesek, harcosak, jókedvűek! Ezért szereti őket a nép. Ezért üdvözli me­leg szeretettel a szövetség kongresz­­szusát Devecseri Gábor P. A. Baranov elvtárs, a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának levelező tagja, haza utazott P. A. Baranov elvtárs, a Szovjet­unió Tudományos Akadémiájának le­velező tagja, aki a szovjet küldöttség tagjaként a Magyar-Szovjet Barátság Hónapja alkalmából érkezett Magyar­­országra, szombaton reggel repülőgép­pel haza utazott. A szovjet tudóst a ferihegyi­ repülőtéren Erdei Ferenc földművelésügyi miniszter, a Magyar- Szovjet Társaság elnöke, Bernát György, a Magyar-Szovjet Társaság országos titkára, Rapaich Raimund és Somos András akadémikusok , és Györffy Barna, a Biológiai Intézet igazgatója búcsúztatták. Megjelent a repülőtéren Szikacsov, a szovjet nagy­­követség titkára is. Baranov elvtárs, a Szovjetunió Tu­dományos Akadémiájának levelező tagja elutazása előtt a következőket mondotta: — Igen jó benyomásokat szereztem Magyarországon. A tudományos in­tézményekben tett látogatásaim során azt tapasztaltam, hogy helyesen ér­telmezik a tudomány feladatait és ál­talában a helyes úton haladnak. Kü­lönösen vonatkozik ez az Agrobioló­giai Intézetre, a tihanyi Biológiai Ku­tató Intézetre, a Szőlészeti és Borá­szati Kutató Intézetre, de több más tudományos kutató intézetre is. Az Agrártudományi Egyetemen is azt lát­tam, hogy bár nagy nehézségek van­nak — az egyetem munkatársai igen nagy lelkesedéssel vesznek részt a kutató munkában. — Valamennyi kutató, akivel alkal­mam volt beszélgetni, elismerte a mi­­csurini biológia helyességét. Azt ta­pasztaltam, hogy a magyar kutatók legnagyobb része valóban őszintén, szívvel-lélekkel igyekszik tanulmá­nyozni a micsurini biológiát és sok olyan kutatóval találkoztam, aki a micsurini biológia alaptételeit nem­csak ismeri, de alkalmazni is­ tudja.­­ Találkoztam azonban olyan je­lenségekkel is, amelyek azt mutatják, hogy egyes kutatók több esetben félreértik, vagy nem ismerik eléggé a micsurini tanítást és hogy még nem történt meg minden annak érdeké­ben, hogy a micsurini biológia a legszélesebb körökben ismertté vál­jék. — Mit jelent elsajátítani a micsu­rini biológiát? Azt, hogy a tudás végleg megszabadul a gondolatvilá­gában még meglévő idealista csöke­­vényektől. — Nem lehet a micsurini biológia tanítását elválasztani a marxizmus­­leninizmus filozófiájától. Nem lehet micsurinista az, aki nem otthonos a politikai kérdésekben, vagy az, aki nem ismeri fel az összefüggést a sa­ját feladata és az egész dolgozó nép feladata között. A micsurini tudomány nemcsak Micsurin munkásságát jelenti, ha­nem épp úgy, mint a sztahanov­ista mozgalom, átfogó fogalom, amelynek meghatározott célja és szerepe van a népek életében.­­ A magyar biológiai tudomány ve­zető egyéniségeinek feladata, hogy sa­ját magukat, de a vezetésük alatt álló intézmények munkatársait is ránevel­jék gondolkodásmódjuk átalakítására. Ne csak formálisan tanulmányozzák a micsurinizmus egyik vagy másik pro­blémáját, hanem jól mélyedjenek el eb­ben a tanításban. — Meggyőződésem, hogy ha a magyar biológiai kutató intézmények vezetői rendületlenül tovább haladnak az ed­digi úton és idejében kijavítják a fej­lődés során elkerülhetetlenül jelent­kező hibákat, akkor a biológia Magyar­­országon is magas fokra jut. Baranov professzor még hozzátette: — A Magyarországon tapasztaltak­ról sok előadásban számolok be a Szovjetunióban. Nagy örömmel készü­lök ezekre az előadásokra, mert meg­győződésem, hogy azokkal is hozzá­járulok a szovjet és a magyar nép kö­zötti barátság még szorosabbra fűzé­séhez. Jó az érdeklődés a burgonyaszállítási szerződés iránt A burgonyaszállítási szerződéskötés első hetében, máris sok község jelenti, hogy az előirányzatot száz százalé­kon felül teljesítette, így többek, között Lovászpatona, Orosi, Akafi, Balaton­almádi, Zirc és Hárságy. Olaszfalu 60 százaléknál tart. Ott, ahol a szer­ződés előnyeit ismertették a dolgozó parasztsággal, egyre több jó ered­mény születik. Kékesén például ifj Pál András 15 holdas középparaszt 25 mázsa, Nyírgyulajban Bakos Gyula 7 holdas dolgozó paraszt 4,5, Ger­­gelyiugornyán Pál Gyula dolgozó pa­raszt 4 mázsára kötött szerződést. A szerződés előnyeinek ismertetése azonban sok helyen elmaradt, így Máriapócson és Nyírmihálydon. Itt még egy mázsa burgonyára sem kö­töttek szerződést a dolgozó parasztok BARTÓK BÉLA (1881-1945) Hetven éve, holy Bartók Béla, a nagy magyar zeneszerző, egy szerény vidéki iskola­­igazgató fia, megszületett Nagyszent­­miklós torontáli mezővároskában. Nem­ érhette meg hetvenedik születésnapját, ahogyan nem érhette meg felszabadult hazája talpraállását, a szocializmus felé vivő útjának első döntő lépéseit sem; még felszabadulásunk évében meghalt távol a hazájától, túl az Óceánon, Amerikában. Hatvannégy évig élt Bartók, de ez a hat évtized szinte évszázadoknak felelt meg Európa történetében; ha volt művész, akiről elmondhatjuk, hogy élete egész kor­szakokon ívelt keresztül, akkor bizo­nyára ő az. A magyar vidéki városok, ahol első ifjúságát töltötte, még nem hozták igazi kapcsolatba a kor problémáival; a világgal valójában Budapesten is­merkedik húszéves kora óta, csodál­kozva és szomjasan, mint a gyer­mek. A millenáris Magyarország ha­mis illúziókban élő, tespedt életében a legelső, ami megragadja és megigézi: 1848 ragyogása, Petőfi és Kossuth, a függetlenségi gondolat. Kossuthról ír szimfonikus költeményt, magyar ru­hában tüntet a német szellemű Zene­­akadémián, csak magyar beszédet akar hallani, felesküszik hazája szolgála­tára. Azután egyre jobban bővül és mélyül világképe, a német veszedelem mellett és mögött lassanként feltűn­nek a többi ellenfelek, a magyar tár­sadalom belső rákfenéje, az „úri Ma­gyarország”. Erre Párisban kell rá­eszmélnie — most már jobban, szi­gorúbban látja hazáját. Most már nemcsak a Habsburg-főhercegek a „vesztegető, rabló, gyilkos népség” Bartók szemében, hanem mások is — egyre élesebben meg kell tagadnia magát a társadalmi osztályt, a pol­gárságot, amelyhez tartozik. Ez pedig rendkívüli erőfeszítést kíván, leszá­molást és felszabadulást, robbanás­szerű megnyílását egy új művészi út­nak, amelyre eddig nem gondolt, és véletlen-e, hogy Ady Endre és Móricz Zsigmond zászlóbontásának évében, az első orosz forradalom évében, baráti szövetséget köt Kodály Zoltánnal és elindul első népdalgyűjtő útjára. A felfedezés, mely itt vár rá, nagyobb, mélyebb, megrendítőbb ,és felkavaróbb, mint bármi más, ami életében érheti: felfedezi a magyar népet, nemcsak „új zenei lehetőség”, eddig nem sejtett művészi eszközök s a kifáradt nyugati zenétől való megszabadulás értelmé­ben, hanem egy mindennél nagyobb és kötelezőbb életcél parancsaként: hangot adni az évszázados szenvedés­nek, arcába ütni az elnyomóknak, elő­készíteni a nép felszabadulását a zene nyelvén! És nem is csak egy népért dolgozni, hanem minden elnyomott népért; a magyar népzene tanulmá­nya eloldhatatlanul vonja magával a román, szlovák, kárpátorosz, délszláv és bolgár, később a török és arab, a mongol és a néger népzenéket — le­nyűgözően óriási terv bontakozik ki, a keleteurópai, a keleti népek, az el­nyomott népek összefogása, testvéri megbékélése a zenében s nemsokára közös harca az elnyomók ellen c­íme, a második program, melyre Bartók Béla felesküszik harmincéves korá­ban. De sűrűsödnek a felhők, nőnek az akadályok és egyre több az ellenfél. Idehaza is, külföldön is­­mert nevét már szárnyára veszi a hír) egyre jobban felismerik az „érdekel­tek”, hogy Bartók művészete és tudo­mánya, a zenei nyelv megújítása mö­gött voltaképp egy átfogó forradalmi terv izzik. Nem csoda hát, ha erősödik az acsarkodók dühös kórusa is; itt az első világháború, itt a Horthy-korszak, itt az erősödő fasizmus és a kiélesedő nemzetközi ellentétek — csak természe­tes, hogy Bartókról is elhangzik a „hazátlan bitang” és a „hazaáruló” jelző, csak természetes, hogy éveken át folyik ellene a hajsza, hogy művei lekerülnek a hivatalos intézmények műsoráról, hogy gyanúsítják és üldö­zik, mert román népzenével foglalko­zott, mert „barbár paraszti és nemze­tiségi dallamokkal” neveli az ifjúságot, mert a Szovjetunióba készül, mert külvárosi iskoláknak ír gyermekkaro­kat, mert keserűen ironikus cím alatt („Elmúlt időkből”) lazító kórusművel támadja az elnyomást. Bartók ebben az embertelen korban mint egyedülálló, meg nem alkuvó ember állta a harcot. Ez a magányos­ság azonban múlhatatlanul rányomta bélyegét munkásságára. Nem esett kora nyugati zeneszerzőinek öncélú, formalista zenélésébe, nem szakadt el a népi zene éltető gyökereitől, de mi­vel nem találta meg a mondanivalóit helyeslő, vele egyetértő hallgatóság tömegeit, önmagába fordult. A hazája, népe sorsáért aggódó, a tőkésvilág ki­úttalanságában magában álló ember vívódásait, kétségbeesését öntötte nem egy művében zenei formába. A 20-as, 30-as években írt műveiben hangja sokszor sötét és komor, zenéjében sok a disszonáns hang, innen van művei egy részének szaggatott, nehezen ért­hető jellege. De Bartók mint az igazság fa­natikus keresője, nem vész el a káoszban, mint annyi kortársa. Figyeljünk a szonáták és versenyművek, a Zene húros- és ütőhangszereire vagy a Di­vertimento zárótételeire: a küzdelem, a harag, a gyász, a kétségbeesés rop­pant víziói mellett már ott áll a nagyszerű feloldás, a jövő, a győze­lem bizonyossága. Bartók művei azért idézik a halált, hogy az életnek adja­nak igazat. A természeti képek, az ember szenvedésének, a kor szenvedé­sének megrázó vallomásai, álmodo­zás, humor, keserűség: mindez végül beletorkollik a végső diadalba, ujjongó győzelmi zenékbe, aminekhöz foghatót Beethoven óta alig hallott a világ. S ez az ujjongó hang még fokozódik az utolsó művekben: a Concerto befe­jező diadalzenéje már nemcsak a sö­tétségből való kitörést köszönti, ha­nem benne a népek ölelkezését is, a napfényre kiáradó, szabad embermil­liókat. És útjának e nagyszerű, végső ki­­világosodása közben csuklik össze Bartók Béla. Mikor a fasizmus elől, gyűlölete és megvetése jeléül, Ameri­kában keres menedéket, már csak ma­gányból magányba futhat, egy emberte­lenné vált világ egyik sarkából a másik­ba, holott úgy vágyik emberségre, ott­honra, hazára, mint még soha. „Sze­retnék hazamenni, de végleg...”, vég­leg, mert szabad hazába. Utolsó mű­veiben, a 3. zongoraverseny, a brácsa­verseny lapjain még egyszer megszólal a népek eljövendő testvéri világa, de a szűkebb otthon is, a gyermekkor emlékei, az otthoni erdők reggeli ma­dárzenéje, a béke, a boldogság, a hazatérés, a győzelem... de az utolsó partitúraoldalak írása közben, mialatt a képzelet még repülne, már lehanyat­­lik a kéz, lecsukódik a szem, a beteg­ségtől elgyötört test nem bírja to­vább. Bartók Béla 0,lyan művész volt, aki mindenekfelett az emberség bajnoka. Legyünk rá büszkék, hogy közülünk jött,­­ hogy harcostársává lett épülő új világunk minden igaz emberének, az igaz ügyért való harcban. (stb.) „A háború ellen úgy küzdünk, hogy a háború okai ellen szállunk harcba“ Bereczky Albert püspök válasza a külföldi egyházi sajtó számára Bereczky Albert, református püs­pök a külföldi egyházi sajtó kérésére cikket írt arról az üzenetről, amelyet a magyar protestáns egyházak az elmúlt napokban küldtek az Egyházak Világtanácsának a béke ügyében. A cikkben Bereczky Albert hang­súlyozza: a népek egyre jobban fel­ismerik, hogy a háború és béke­ kér­dése rájuk tartozik. „A keresztyén egyházakra és egyháztagokra nem az a feladat vár — írja —, hogy csak ők vegyék kezükbe a béke megvédel­­mezésének egyetemes emberi ügyét. Mindenki ügye ez ... s az egyház em­berei is elsősorban úgy érdekeltek és felelősek benne, mint emberek.” A továbbiakban rámutat: „A háború el­len úgy küzdünk, hogy a háború okai ellen szállunk harcba. Nem lehetne nagyobb szégyenünk, mintha elmu­lasztanánk éppen ezen a téren ránk váró feladatot, a világos és egyértel­mű állásfoglalást.” Ezután részletesen foglalkozik az Egyházak Világtanácsához írt levél egyes kérdéseivel. Kifejti, hogy a ma­gyar protestáns egyházak azért hív­ták fel az Egyházak Világtanácsát: cselekedjen a népi Kína jogainak el­ismeréséért, mert Kína nélkül nem lehet az ázsiai problémák megoldásá­ról beszélni. Nyugat-Németország újra­­felfegyverzése ellen az egyházi veze­tők közül számosan kimondták már a tiltakozás szavát. „Ehhez a ,nem­­­hez az Egyházak Világtanácsának és az egész nyugati keresztyépségnek nyílt csatlakozását kérik és várják a magyar protestánsok” — írja.

Next