Szabad Nép, 1952. szeptember (10. évfolyam, 208-237. szám)
1952-09-01 / 208. szám
HÉTFŐ, 1952 SZEPTEMBER 1 RÉVAI JÓZSEF: MEGJEGYZÉSEK EGY REGÉNYHEZ Rövidített formában közöljük Révai elvtárs cikkének befejező részét. A cikk teljes terjedelemben a Társadalmi Szemle szeptemberi számában jelenik meg. III. A regény második kötetének másik alapvető hibája: Farkas Zénó, a Horthy-rendszerrel szembenálló, de önmagával és az egész világgal meghasonolott tudós egyetemi tanár és Nagy Júlia, a szegény kommunista diáklány szerelmi viszonyának ábrázolása. Nagy Júlia szellemi ábrázatát nem a pártért élő ember gondolatai határozzák meg, hanem a szerelmi szenvedély egy polgár iránt. Tipikus-e ez egy aktív kommunista pártmunkásra, még ha ez a pártmunkás szép fiatal leány is? Aki így rajzolja, az tulajdonkép azzal vádolja az illegális kommunistákat, hogy nem az osztályellenség elleni harc problémái, nem e küzdelem minél sikeresebb megvívása volt a fé gondjuk, hanem személyes életük kérdéseinek megoldása a pártmunka mellett, a párttól függetlenül, a pártnak hátat fordítva. Nagy Júlia azt hiteti el önmagával, hogy Farkas Zénó iránti szerelmének nem kell a párt megtagadására, a párthoz való hűtlenségre vezetnie. A leány kommunista akar maradni ebben a szerelemben is, meg akarja nyerni a párt számára a zseniális vegyészt. Mivel akarja megnyerni? Szerelmével, azzal, hogy odaadja magát a tanárnak, azzal, hogy szerelmével boldoggá teszi. Minden komoly olvasó épp ezen háborodik fel. A leány világnézete és a tanár világnézete között áthidalhatatlan űr tátong: a kommunista világnézet és a burzsoá világnézet közötti szakadék. Hogy képzelhető el, hogy ezt a szakadékot két világnézet között férfi és nő szerelmi egyetértése, erotikus viszonya hidalhatja át? Hogyan lehet egy kommunista leányról feltételezni, hogy szerelmével és nem eszméivel akar a párt számára megnyerni egy értékes férfit? Igaz, a leány nemcsak együtt alszik a tanárral, hanem vitatkozik is vele. De ezek a viták elvontak, sem bennünket, sem a tanárt nem tudják meggyőzni, hiszen a leány csak kerülgeti a forró kását, mert világnézetét is eltitkolja, elkonspirálja a tanár előtt, így maga mond le a meggyőzés valóságos eszközeiről. Marad tehát a tanár kommunistává nevelésének egyetlen eszközeként: a Hálószoba. A szerelemnek ez a merev elválasztása az értelemtől, a gondolkodástól, az erkölcsi meggyőződéstől, a szerelem ábrázolása puszta irracionális szexuális vonzódásként, a szerelem tipikusan dekadens polgári felfogása. Déry azt állítja, hogy Farkas Zénó alakjában «az önmagával meghasonlott, tovább élni nem tudó, haldokló polgárságot» akarta kifejezni, «a polgárság bomlását és elhalását». Vájjon igaz-e, hogy Farkas Zénó a polgárság bomlását kifejező tipikus figura? Nem, nem igaz. Vájjon alkalmas-e egy zseniális egyetemi tanár arra, hogy Horthy-Magyarország uralkodó osztályának belső züllését kifejezze? Déry maga sincs tisztában vele, milyen szociális típus is valójában ez a Farkas Zénó: a saját osztályából kiábránduló, a haldokló burzsoáziától elszakadó kiváló értelmiségi-e, vagy pedig valóban a polgári züllés kifejezője-e, akinek részegeskedése, embermegvetése, cinizmusa, szexuális züllése nem más, mint egyik formája a burzsoázia haláltáncának e pusztulásra ítélt osztály végső bukása előtt. A «Felelet»második kötetéből az tűnik ki, hogy Déry ez utóbbi lehetőséget választotta hőse számára. A baj csak az, hogyha Farkas Zénó a polgárság haldoklását fejezi ki, akkor az írónak más módszerrel kellett volna közelednie alakjához, mint az első kötetben. Ott ugyanis Déry rokonszenvvel, együttérzéssel, megértéssel rajzolja a tanárt, akiben az író nyomán az olvasó is a lázadó értelmiséget, a munkásosztály potenciális szövetségesét, a leendő szimpatizánst látja. A második kötetben a tanár a munkásosztályhoz való közeledés útja helyett a burzsoá haláltánc útját választja anélkül azonban, hogy Déry rokonszenve, együttérzése, megértése a tanár iránt megváltozott volna. Leleplezi-e egyáltalán Déry Tibor Farkas Zénót? Nem leplezi le. Nem — Déry Tibor nem leplezi le az ellenséget és még az egyértelműen negatív figurákban is felfedez pozitív emberi vonásokat. Farkas Zénót megértő «objektivitással» ábrázolja. Ennek az objektivitásnak, az ellenség képviselőjével való önkénytelen írói együttérzésnek azonban semmi köze a szocialista realizmus módszeréhez. Az írónak szilárdan a progresszív világnézet, a munkásosztály nézőpontjából kell áttekintenie azt az egész színpadot, amelyen alakjai mozognak, élnek és cselekszenek. Természetesen szükséges és helyes, hogy az író az ellenséget bizonyos értelemben «belülről» is ábrázolja. De ennek a belülről való ábrázolásnak nem szabad egy pillanatra sem elszakadnia «a kívülről», tehát a munkásosztály álláspontjáról történő kritikától és leleplezéstől. Déry megsérti a szocialista-realista ábrázolásnak ezt a törvényét. A baj, éppen az, hogy Déry sajátos módon együtt tud érezni a társadalmi haladás és a társadalmi bomlás és züllés képviselőivel is. Déry eleve úgy formálta meg Farkas Zénó alakját, hogy nem is tud a „leleplezés” eszközével közeledni hozzá. A tanár mál pozitív alak ahhoz, hogy rajta keresztül a felső ■osztályok romlottságát és züllöttségét lehessen ábrázolni. Ugyanakkor túl negatív figura ahhoz, hogy Déry vele demonstrálhassa azt a lehetőséget, hogy nagy társadalmi válságok idején az uralkodó osztályok egyes kiváló tagjai elszakadhatnak osztályuktól és közeledhetnek a munkásosztályhoz. Egyes kritikusok, akik Déry minden alkotói botlásához készek utólag megtalálni a szentesítő elméletet, Farkas Zénó alakjával kapcsolatban unos-untalan arra a tételre hivatkoztak, hogy a különc is lehet típus, hiszen a típust az író mindig bizonyos jellemvonások szélsőséges kiélezésével teremti meg. Ez üres fecsegés. Bizonyos körülmények között persze a különc is lehet társadalmi típus de ebből korántsem következik, hogy minden különc típus. A típus valóban több az átlagnál, de magának az átlagnak, a tömegnek, egy bizonyos társadalmi rétegnek valóságos tulajdonságait kell hogy kifejezze, összesűrítse. Farkas Zénó viszont olyan figura, akinél az író a pozitív és negatív vonásokat egyaránt a megengedett határon túl élezi ahhoz, hogy a tanár meg kifejezhesse akár a lázongó értelmiségit, akáraz elzüllő uralkodó osztályt. Ezzel a kingyal különccel szemben érthető és megmagyarázható az írónak az a sajátos, semleges, objektív, se hús, se hal, se hideg,se meleg álláspontja, amiről, fentebb már szóltunk. Farkas Zénó nem élő, valóságos figura, de élő és valóságos ideológiai jelenség az az írói magatartás, amely Farkas Zénó kiagyalását szükségessé tette. Ehhez az írói magatartáshoz a munkásosztály irodalmának, a szocialista realizmusnak semmi köze. IV. Szólnunk kell még a «Felelet» második étetének szerkezetéről. Az első rész köpe Bálint életének alakulása és második rész, Farkas Zénó és ■lágy Julia szerelmének története között úgyszólván nincs összefüggés. Ez azt jelenti, hogy Dérynek nem sikerült a trsadalom alsó rétegeinek és a társadalm felső rétegeinek életét együtt és egyszerre, a maguk kölcsönhatásában ábrázolni, nem sikerült megmutatnia, hogy a munkásosztály harca és felkészülése a győriemre határozza meg a felső osztályok romlását és haláltáncát. Azért nem sikerült, mert a regény homlokterébe nem azt állította, ami a valóságban összekapcsolja a társadalom felső és alsó osztályainak letét és a kettő közt eleven kölcsönhatást teremt: a harcot, az osztályok összecsapását. A regény szerkezete szétesik, mert az író a felső és alsó osztályok közötti szakadékot és összefüggést a kommunista leány és a polgári tudós szerelmével akarja áthidalni és megteremteni. E szerelem pótléka az osztályharcnak, amelynek ábrázolása egyedül tette volna lehetővé a dolgozó tömegek és az úri osztályok két világának irodalmi egységbe szerkesztését. De nyilvánvaló, hogy a szerelem nem alkalmasrra, hogy pótolja az osztályharcot. A felső és alsó osztályok életének merev elválása a regényben, látszólag a burzsoázia és a munkásosztály kibékíthetetlen ellentétét fejezi ki. Valójában éppen megfordítva. A munkásosztály is, a Felső osztályok is, azért fordulnak befelé, azért foglalkozik az író elsősorban az alsó világ és felső világ «belső» problémáival, mert csak így válik lehetségessé mindkét világnak egy bizonyos objektivista ábrázolása, csak így lehet félreérthetetlen pártos állásfoglalás nélkül ábrázolni a munkásság életét is, a burzsoázia életét is. Nem véletlen, hogy Déry valóban kritikusan és leleplezően csak a burzsoázia másodrendű, kevésbbé fontos képviselőit rajzolja, ezeket is inkább az irónia, a gúny eszközeivel. Egyetlen burzsoát nem állít olyan helyzetbe, amelyben ki kellene rátutatnia a foga fehérjét és az olvasónak meg kellene gyűlölnie. (Kivéve Döme miniszteri tanácsost.) Fel kell vetni a kérdést, vájjon mi Déry regényének eszmei tartalma, ideológiai mondanivalója? Várjon mire akar nevelni ez a könyv? Déry szerint a «Felelet», a magyar társadalom utolsó két évtizedének társadalomrajzai, de «társadalomrajz» Déry első nagy műve, a háromkötetes «Befejezetlen múmiat» is. Ez a regény is kb. ugyanazzal a periódussal foglalkozott, mint a «Felelet» első két kötete. De a «Befejezetlen mondat» jellegzetessége nem abban állt, hogy társadalomrajz volt, hanem abban, hogy a társadalmat rajzolva, Déry bizonyos különleges erkölcsi problémákat vetett fel. A «Befejezetlen mondat eszmei tartalma nem a társadalom reakciós és haladó erői összecsapásának ábrázolása volt, hanem az a kérdés, ad-e lehetőséget a forradalmi mozgalom a benne részvevő egyes embereknek arra, hogy emberileg, erkölcsileg, egyénileg nőjenek, fejlődjenek? Vagy nem vezet-e a kommunista mozgalom elkerülhetetlen tragikus összeütközésekhez a benne részvevő egyes emberek életében? Mi a sorsa azoknak, akik elszakadva a burzsoáziától, vonzódnak ugyan a munkásosztályhoz, de nem tudnak csatlakozni hozzá, vagy azért, mert saját meggyőződésükben van a hiba, vagy azért, mert a kommunisták merevsége,a szektám magatartása eltaszítja a más társadalmi rétegekből hozzájuk közeledőket? A «Felelet» lényegében ugyanezeket a kérdéseket veti fel. Nem lehet nem észrevenni a «Befejezetlen mondat» és a «Felelet» bizonyos fontos alakjainak meglepő párhuzamosságát. A «Felelet» Köpe Bálintjának a «Befejezetlen mondat» Rózsa Pétere felel meg, Farkas Zénónak, Parcen Nagy Lőrinc, Nagy Júliának, Krausz Éva. Problémáik, jellemük, a regény meseszövésében betöltött szerepük messzemenően rokon. Nem arról van szó persze, hogy ezek a figurák gondolkozásban, életük fordulataiban, érzelmi és értelmi világuk minden kérdésében azonosak lennének. Krausz Éva és Nagy Júlia a kommunista leány és a polgár közti szerelem konfliktusát nem egyformán oldják meg a maguk számára, de a konfliktus maga mindkettő problémája. Farkas Zénó és Parcen Nagy Lőrinc a burzsoáziánál való kiábrándulás és a régi világgal való meghasonlás élményéből nem egyforma következtetéseket vonnak le, de életük problémája: mit kezdjenek önmagukkal, ha sem a felső, sem az alsó osztályokhoz nomádnak tartozni, közös. Déry tehát a társadalomrajz felszíne alatt bizonyos morális problémákat feszeget és fejteget, megoldásukkal vesződik mindkét regényében. De ezek a morális problémák, elszakítva az osztályharctól, a társadalmi fejlődéstől, a régi és az új harcától, mint elvont, önmagukban álló, úgyszólván «osztályfelötti problémák, a polgári világnézet, a polgári dekadencia álproblémái. Déry nem tudott megszabadulni tőlük, ma is velük kuszk°Igaz, a «Felelet»-ben nem élezi ki, nem mondja ki őket olyan következetesen, mint első nagy regényében, de alakjai jellemében, a cselekmény menetében, emberei lelkében ott bujkálnak ezek a Pr°hlemak. Parcen Nagy Lőrinc elszakad osztályától, Farkas Zénó visszazüllik osztályába, de mindkét figura mélyén nem az lappang-e, hogy a munkásosztály nem tudja magához vonzani és kapcsolni, nem tudja megnyerni a letűnő társadalom értékes embereit? Krausz Éva szakít polgári szerelmével. Nagy Júliával a párt szakít, de mindkét leányalak nem azt példázza-e, hogy a kommunista párt állítólag könyörtelen gépezete tragikus meghasonlásba taszítja a hozzácsatlakozó szép, értékes, a maguk eryéni életét is élni akaró embereket? Igaz, Nagy Júlia szerelmi viszonyának összeomlása után azt a tanulságot vonja le, hogy a «pártban jobban megbízhatik, mint saját magában», de el lehet-e hinni neki ezt a megtérést, hiszen Déry alig fordít gondot megindokolására és a leány visszatérésének a mozgalomhoz sokkal inkább külső okait, a lefogást mutatja meg, sokkal kevésbbé belső okait. Jogosan kételkedünk benne, hogy Nagy Júlia visszatérése a párthoz válasz-e, felelet-e arra a kérdésre, amelyet a «Befejezetten mondat»-ban Kultsár István, az illegális kommunista vezető vet fel búcsúlevelében: «Tudatom veled azon megfigyelésemet, hogy minden emberben, a prolikban éppúgy, mint a burzsujokban van gonoszság és van jóság s aszerint, hogy mikép bánik önmagával az ember, az egyik vagy a másik előbb-utóbb kátyúba kerül ... De ezt a tanulságot csak az egyes embereknél lehet felhasználni, nem pedig a politikában, ahol tömeget kell irányítani... A tömeget egyébként sem lehet tisztességre nevelni, csak az egyes embert. A politikai pártnak viszont az a szervi sajátossága, hogy az adott emberrel kell számolnia... úgyhogy végeredményben amennyivel a tömeg általános szintjét feljavítja, ugyanannyit ront az egyes emberen». Kié ez a rothadt, arisztokratikus és dekadens filozófia, melyet Déry egy illegális pártmunkás szájába adott? És túljutott-e a «Felelet» írója a «Befejezetlen mondat» írójának ezen a rothadt filozófiáján? Cáfolata-e a «Felelet» a «Befejezetlen mondat» súlyos tévedéseinek? Nem! Hiszen Kulcsár István idézett levele tartalmazza az indokolást, miért «óvta» Déry Bálintot a kommunista párttól, a kommunista párt nevelésétől. Kell-e fejtegetnünk, hogy Déry «problémái», amelyeken nem tud túlmenni, nem a mi problémáink? Ezek a polgári álproblémák fedik el előre a társadalmi fejlődés valódi kérdéseit. Ez a polgári moralizálás zárja el az írót a társadalom haladó és reakciós erői közti harc igazi és helyes ábrázolásától. Déry ideológiailag és íróilag egyhelyben topog. De az egyhelyben topogás akkor, amikor az ország, a nép hétmérföldes csizmákkal megy előre: lemaradás. Két évvel ezelőtt pártunkkongresszusán azért neveztem Déryt párton belüli «útitárs»-nak, aki kommunista létére is fenntartja bizonyos arisztokratizmusát és alkotásaiban, magatartásában hangsúlyozza különállását, mert kitartóan a maga polgári morális problémáin kotlott és ez visszatartotta attól, hogy irodalmi munkásságával fenntartás nélkül szolgálja a párt, a szocialista építés céljait. Sajnos, ma sem tudom megváltoztatni Dérynek ezt a jellemzését. De hovatovább megváltoztatja maga az idő. Ami két évvel ezelőtt irodalmi különcségnek számíthatott, az ma pártunk, országunk, népünk fejlődéséhez, az osztályharc kiéleződéséhez képest sokkal több annál. Véletlen-e, hogy a «Felelet» második kötetének megvitatása a legkülönfélébb hamis és káros felfogások képviselőit egyesítette Déry mögött? Hamis és káros az a kritikai «elmélet», amely szerint helytelen egy művet «más törekvések szempontjából vizsgálni, mint amelyek a szerző törekvéseinek felelnek meg». Ez a tétel nem többet és nem kevesebbet akar megtiltani, mint a marxista kritika alapelvének alkalmazását, a műveknek a valóságon való megmérését. Hamis és káros az a kritikai álláspont, amely a hegeli «minden, ami van értelmes» mértékével hagyja jóvá és idealizálja Déry erényeit, botlásait is, válogatás nélkül. Déry akarva-akaratlanul maga áll ennek a kialakuló káros és veszélyes irányzatnak az élére. Nem véletlen, hogy a «Felelet» második kötetének írója írta meg a «Fehér pillangó»-t, azt a novellát, amely a «Szabad Nép» olvasóinak tömeges és viharos tiltakozását váltotta ki. Déry írta azt a riportsorozatot is, amely ellen nem volt kisebb a tiltakozás és amelyet az jellemzett, hogy írójuk nem akarta és nem tudta észrevenni az országban kialakuló újat, inkább turkált a negatív jelenségek szemétjében, mintsem kiemelte és hangsúlyozta volna az előremutatót, a kibontakozó jövőt. A «Felelet» második kötetét az az író írta, aki nem leli helyét az új világban, nem tud életre halálra feltétel nélkül azonosulni a harcban és bajban születő szocializmussal. A «Felelet» vitájában a könyv bírálóival szemben Déry kijelentette, hogy «az író igyekszik megvédeni azt a jogát, hogy arról írjon, amiről ő akar». De a mi világunkban az írónak ez a «joga» nincs meg. Ennél sokkal több a joga: szabadon megírhatja az igazságot, de csak az igazságot. Mi nem adunk menlevelet és «szabadságot» az írónak az élet igazságának eltorzítására. Nem ismerjük el azt az esztétikai tételt, hogy az író «ízlése és ítélete» a legfőbb kritériuma annak, mit és hogyan kell megírnia. Az író ízlése és ítélete lehet ellentétes is a nép, az állam, a párt ítéletével és érdekeivel. Nem a népnek és az államnak kell az író ízléséhez és ítéletéhez igazodnia, hanem az írónak kell munkával és tanulással eggyé válnia a szocializmus építésének érdekeivel. A párt és az állam azt kéri és kívánja az íróktól és az irodalomtól, hogy írják az igazat és segítsék nevelni a népet. A két feladat egy töröl fakad. De segítheti-e a pártot és az államot a nép nevelésében az az író, aki védve az író «jogát», hogy arról írjon, amiről ő akarr, függetleníteni szeretné az irodalmat a nép, az állam, a párt érdekeitől, más szóval: a politikától és így t akarva-akaratlanul új fedezéket épít a politikamentes irodalom számára? Segíthet-e nevelni a népet az az író, aki visszautasítja, hogy műveiben kielégítse a «hősök utáni vágyképet»? Olyan rossz dolog talán ez a vágy hősök után? Hát nem azt csináljuk-e napról-napra, hogy neveljük az embereket a kispolgári önzés leküzdésére, az önmaguk rossz, kapzsi jellemvonásaik levetkőzésére, a haza, a dolgozó nép, a szocialista építés önzetlen, bátor, áldozatokat vállaló szolgálatára? És ha ennek a munkának van bizonyos sikere — és ha nem volna, elértük volna-e mindazt, amit elértünk? — akkor azért van, mert sikerült az emberek százezreiben felébreszteni és lépésről-lépésre kifejleszteni az új, szocialista erkölcsöt, vagy legalább elvetni a magját. Hétköznapi ember és «hős» közt nincs kínai fal, mindenki válhat és válik is hőssé, ha engedelmeskedik jobbik énjének. «A hősökké nevelési munkája: hétköznapi munka, folyik állandóan. Az író, aki ezt nem látja és nem segíti azzal, hogy műveiben maga is «hősöket» alkot, vagyis példákat állít olvasói, a nép elé: nem igazi író, mert mesterségével nem népét szolgálja. Hősök teremtése, tehát példamutató, nevelő szándék nélkül: az irodalom nem irodalom. Amikor a párt a II. kongresszuson és az írókongresszuson harcot hirdetett az irodalmi sematizmus ellen, tudta, hogy ezt a jelszót fel lehet használni a párt és az állam érdekeivel ellentétes célokra is. Nem szabad csodálkozni azon, hogy ez be is következett. A sematizmus ellen még nem harcoltuk végig a harcot, de már jelentkezik, vagy újra jelentkezik a másik veszély is Mindazoknak, akik szeretnének megállni valamiféle középúton a szocializmussal való rokonszenvezés és az ellenség megsajnálása között, mindazoknak, akik csak fenntartással készek csatlakozni a szocialista haladás táborához, mindazoknak, akik azt vallják és szeretnék, hogy a kecske is lakjék jól, de a káposzta is maradjon meg, az irodalmi öncélúság minden régi és új hívének Déry módot ad a gyülekezésre. Ez magyarázza azt az aránylag széles, helyeslő visszhangot, amit a «Felelet» második kötete kiváltott. Ezért kell az irodalomban a harcot most már két fronton megvívni. Déry Tibor írói alakját nagy tehetsége és világnézetének szervi hibái közti ellentét jellemzi. Ezt az ellentétet kívánatos lenne megszüntetni Déry és a magyar irodalom javára. Nem azok Déry Tibor barátai, akik agyondicsérik, hanem azok, akik bírálattal segítenek rajta. Ne engedje, Déry Tibor, hogy a tehetsége és a magatartása közti ellentét az író és a dolgozó nép ellentétévé mélyüljön! SZABAD NÉP A fegyverkezés jelenlegi méretei tönkreteszik Angliát — jelentette ki egy angol képviselő London, augusztus 31. (MTI) S. T. Swiigler munkáspárti képviselő a napokban kerületében választói előtti beszédet mondott. Ebben a többi között a következőket mondotta: «Egyike voltam annak az 57 munkáspárti képviselőnek, aki a fegyverkezési költségvetés ellen szavazott. Legőszintébb meggyőződésem szerint a fegyverkezés jelenlegi méretei tönkreteszik Angliát. A fegyverkezés az exportok és a nélkülözhetetlen importok további csökkenését, a munkanélküliség növekedését, az életszínvonal újabb leszorítását jelenti. Ha fegyvereket és harckocsikat erőszakolunk a népre mezőgazdasági felszerelés és traktorok helyett, csak súlyosbítjuk a helyzetet. Indonéz közéleti személyiségek támogatják az ázsiai és csendesóceáni országok békeértekezletét Peking, augusztus 31. (Új-Kína) Dzsakartából érkezett jelentés szerint az indonéz országos békebizottság elhatározta, hogy szeptember utolsó hetében a nagyobb városokban «békehetet» rendez. A «békehét» során kiállításokon, tömeggyűléseken és művészeti rendezvényeken foglalkoznak a világ békéjének megvédésével. Az ázsiai és csendesóceáni országok békeértekezletére megválasztották a küldötteket. Indonéz közéleti személyiségek melegen támogatják a békeértekezletet. Tambunan, az indonéz parlament alelnöke mondotta: "Az ázsiai és csendesóceáni országok békeértekezlete lehetővé teszi, hogy a béke, a biztonság és egymás kölcsönös tiszteletben tartása alapján szorosabb kapcsolatok létesüljenek az összes országok népei között.» Tömeges éhínség Indiában Moszkva, augusztus 31. A «Pravda» augusztus 30. száma írja .Az utóbbi időben az Indiából — különösen a déli vidékekről — érkező jelentések tömeges éhínségről számolnak be- Ilyen jelentések érkeznek Madrasz- Travankor-Kocsin és más államokból. Különösen súlyos éhínség tombol Madrasz államban, ahol a legszerényebb számítások szerint is mintegy 10 millió ember éhezik. Andhra tartományban hatmillió az éhezők száma. A tartományban a helyzetet még az is súlyosbítja, hogy sok helyen alig van ivóvíz, nincs takarmány az állataik számára. Az éhínség nyomán különböző járványos megbetegedések ütik fel fejüket. Nyugat-Bengáliában a parasztok «éhségfelvonulásokat» rendeznek. A parasztok és a rendőrség között számos összeütközésre került sor» — írja a «Pravda». V Malik elvtárs az ENSZ leszerelési bizottságában leleplezte, hogy a nyugati hatalmak új formában régi kudarcot vallott javaslatukat akarják a bizottság elé csempészni New York, augusztus 31. (TASZSZ) Az ENSZ leszerelési bizottsága augusztus 29-én ülést tartott. Az ülésen felszólalt J. A. Malik, a Szovjetunió képviselője. Beszédében bírálta azt a «kiegészítő javaslatot», amelyet az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország terjesztett a bizottság elé e hatalmaknak a fegyveres erők "legmagasabb színvonalas megállapításáról szóló javaslatához. Rámutatott,hogy a három hatalom küldöttei a «kiegészítő javaslat» benyújtásakor kénytelenek beismerni, hogy indítványuk annak a bírálatnak a következménye és eredménye, amelyben a szovjet küldöttség előző javaslatukat részesítette. Ez kényszerítette őket arra, hogy «kiegészítő javaslatot* terjeszszenek elő. «A három hatalom — mondotta a továbbiakban — továbbra is vonakodik attól, hogy vagy elfogadja a Szovjetuniónak az öt hatalom valamennyi fegyveres erői__ — szárazföldi, haditengerészeti és légierői — egyharmados, valóságos és haladéktalan csökkentéséről szóló javaslatát, vagy pedig előterjessze a kérdésre vonatkozó saját konkrét indítványát. A három hatalom elhallgatja ezt a fontos kérdést, s azt a javaslatot csempészi helyére, hogy a fegyveres erő «színvonalának» és «a színvonalak fő katonai csapatkategóriák szerinti felosztásának» kérdését — a három hatalom által javasolt «legmagasabb színvonalak* keretében — terjesszék előbb öthatalmi értekezlet elé, majd pedig valamilyen regionális (körzeti) értekezlet elé, amelyen a jelentékeny fegyveres erőkkel rendelkező államok vesznek részt. Az ilyen javaslat nem egyéb, mint a három hatalom törekvése és közvetlen kísérete arra, hogy az ENSZ leszerelési bizottságában elkerülje a valamennyi fegyvere® erő — szárazföldi, haditengerészeti és légierő — valódi csökkentéséről szóló konkrét határozatok meghozatalát. Az a java®at pedig, hogy az egész kérdést terjeszszék az említett értekezletek elé, nyilvánvalóan arra irányul, hogy összekeverje bonyolulttá tegye a fegyveres erők csökkentésének kérdését és határozatlan időre a végletekig elhúzza annak megtárgyalsát. A három hatalom «kiegészítő javaslatában» több a fenntartás, mint a javaslat. A három hatalom lényegében olyan rendszert javasol, amely mellett a fegyveres erők fegyvernemeinek határait vagy «legmagasabb színvonalát», továbbá a fegyverzet mennyiségét és fajtáját minden egyes állam önmaga szabná meg a maga számára saját «belátása» szerint mégpedig úgy, hogy különleges «szükségleteire» és a reá háruló úgynevezett «felelősségteljes feladatok»-ra hivatkoznék. Ki nem látja, hogy az ilyenfajta «feltétel" nem egyéb, mint kibúvó, amely lehetővé tenné a fegyveres erőiket és fegyverzetüket csökkenteni nem kívánó államoknak — mindenekelőtt az Amerikai Egyesült Államoknak, amely világuralomra törő agresszív politikát folytat — hogy kitörjenek fegyveres erőik, mindenekelőtt légi- és haditengerészeti erőik csökkentése, továbbá fegyverzetük csökkentése és az atomfegyver eltiltása elől. J. A. Malik a továbbiakban hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államok azért javasolja regionális értekezletek összehívását, hogy elkerülje egy világértekezlet megtartását, hogy megakadályozza a KínaiNépköztársaság részvételét a fegyverzet csökkentésének és az atomfegyver eltiltásának ENSZ-ben megvitatásán. «Könnyen látható — folytatta Malik — mire törekszik a három hatalom és „mindenekelőtt az Egyesült Államok «kiegészítő javaslatával]. A három hatalom kudarcot vallott a fegyveres erőkről és a fegyverzetről szóló adatszolgáltatás «feltárását és vizsgálatát» indítványozó eredeti amerikai javaslattal, ezért új módszert javasol, hogy még tovább elhúzza és meghiúsítsa olyan fontos nemzetközi kérdések megoldását, mint a fegyveres erők és a fegyverzet csökkentése és az atomfegyver eltiltása. A három hatalom javaslatainak semmi közük sincs sem az atomfegyver valódi eltiltásához, sem pedig a fegyverzet és fegyveres erők csökkentéséhez. Külön fel kell hívni a figyelmet arra a tényre — mondotta Malik — hogy a „hármak” kiegészítő javaslata továbbra is elhallgatja a baktériumfegyver kérdését, pedig ez a probléma az egyik legnagyobb veszélyt rejti magában az emberiségre nézve. A Szovjetunió küldöttsége az előadott tények megvilágításában szükségesnek tartja, hogy újból különös erővel hangsúlyozza: csakis a szovjet javaslatok elfogadása biztosíthatja azoknak a fontos és nemes feladatoknak teljesítését, amelyeket az ENSZ leszerelési bizottságára róttak. Ezek a szovjet javaslatok követelik az öt hatalom fegyverzetének és minden fegyveres erejének egy év alatt történő legalább egyharmados csökkentését, az atomfegyver feltétlen eltiltását és állandó jellegű szigorú nemzetközi ellenőrzés megteremtését a tilalom megtartása felett. A Szovjetunió küldöttsége ragaszkodik hozzá, hogy a bizottság haladéktalanul fogadja el ezeket a szovjet javaslatokat* — mondotta végül Malik elvtárs. Ezután Anglia képviselője szólalt fel, védelmezte a három hatalom «kiegészítő javaslatát* és igyekezett meggyőzni a bizottság tagjait, hogy a három hatalom «nem tagadja meg az atomfegyver eltiltásának eszméjét. Ezzel kapcsolatban rágalmazó kirohanásokat intézett a Szovjetunió és a Szovjetunió békeszerető politikája ellen. J. A. Malik megfelelő visszautasításban részesítette az angol küldött rágalmazó felszólalását. A bizottság augusztus 29-i ülése ezzel befejeződött. A következő ülés időpontját nem tűzték ki. NEMZETKÖZI SZEMLE Kétféle pereskedés Marokkóért A hágai nemzetközi bíróság augusztus 27-én döntést hozott Franciaország és az Egyesült Államok marokkói vitájá-ban. A bíróság az amerikaiak javára ítélkezett: úgy határozott, hogy az Egyesült Államok ezentúl akadály nélkül szállíthatja áruit Marokkóba. Újabb állomása ez annak kíméletlen hadjáratnak, amelyet az Egyesült Államok az imperialista szövetségesei kezében lévő gyarmati birtokok megszerzéséért folytat. A hágai bíróság ítélete csaknem két évig tartó pereskedésre tett pontot — anélkül, hogy a pereskedés ezzel végetért volna. Még 1950 novemberében történt, hogy a francia kormány beadvánnyal fordult a hágai bírósághoz és felkérte: marasztalja el az Egyesült Államokat, amiért semmibe veszi a marokkói francia protektorátusnak azokat a törvényeit, amelyek korlátozzák a nem-francia eredetű áruk behozatalát Marokkóba. Ez a beadvány is rávilágított azokra a mélyreható ellentétekre, amelyek a szovjetellenes politikában közösen haladó imperialistákat mint gyarmatosítókat és konkurrens árueladókat egymással szembeállítják. A francia panasz eredete a második világháború idejére és az azt követő évekre nyúlik vissza, amikor az Egyesült Államok monopolistái — mit sem törődve a korábbi gyarmatosító hatalmak «előjogaival» — hatalmas étvággyal rávetették magukat meggyengült angol-francia és más szövetségeseik gyarmati pozícióira és megkezdték onnan kiszorításukat. Így történt Észak- Afrikában, s ezen belül Marokkóban is. Ma már Marokkó ólomtermelésének 95 százaléka három amerikai társaság: a «Newmond Mining Corporation», a «St. Joseph Lead Company» és a «Mines Inc.» kezében van. A «Standard Oil of Marocco», az amerikai Standard Oil olajmonopólium marokkói leányvállalata kiragadta a franciák kezéből az ország északi részében fekvő olajforrásokat. Amerikai kereskedelmi vállalatok bonyolítják le a marokkói cukor-, tea- és textilbehozatal 60 százalékát. Természetes, hogy a francia partnernek ez elevenébe vág. Menteni, ami menthető, kaparta elő a már említett törvényeket, amelyek legalább is az amerikai árubehozatallal szemben jelenthetnének némi védelmet, így került sor a hágai tárgyalásra. Az amerikai imperialisták fölényesen elutasították a francia kormány jogi panaszát. Amíg a franciák olyan ősrégi megállapodásokat kapartak elő érvelésük alátámasztására, mint az 1880. évi algecirasi okmány, vagy az 1912. évi fezi francia-spanyol egyezmény, amelyek megszabják Marokkó gyarmati helyzetét, az amerikaiak túltettek rajtuk és az 1836-os úgynevezett «kapitulációs» egyezményre hivatkozva nyitották meg a tüzet a franciák ellen, amely egyezmény kivonja az amerikai állampolgárokat a marokkói igazságszolgáltatás alól és területenkívüliséget biztosít nekik. Az Egyesült Államok kormánya okmányérvének más eszközökkel is igyekezett nyomatékot adni: az amerikai szenátus tudtára adta a francia kormánynak, hogy a Franciaországnak adandó amerikai «segélyt» attól a feltételtől is függővé teszik, hajlandó a francia kormány az Egyesült Államok javára lezárni a marokkói vitát. A francia imperialisták mégis úgy vélték,hogy sarkukra kell állni, mivel gyarmati pozícióik vészes megszűkülése nem engedi meg a tréfát. Mindent elkövettek, hogy a hágai bíróságnál kedvező eredményt érjenek el. A francia lapokban heves támadások jelentek meg az Egyesült Államok ellen, s ezek törvénysértőnek bélyegezték az amerikaiakat. «Marokkó — írja az «Aurore» című francia burzsoá lap július 16-i számában — mint védnökségi terület, Franfciaország afrikai nyúlványa és mint ilyen, , nélkülözhetetlen Franciaország számára. A francia nép egyöntetűen ellent fog állni minden kísérletnek — még legjobb barátai részéről is — hogy gazdaságilag kiszorít sák Marokkóból». A «Dépeche du Midi» című lap pedig, miután «szertelenül túlzott- ~nak» mondta ki az amerikaiak igényeit Marokkóban, a következő figyelmeztetést intézte Washington felé: «Franciaország , nem engedheti meg, hogy saját területén , lábbal tiporják saját jogait». A hágai bíróság döntése — amely újabb lehetőséget ad az amerikai monopolisták- nak a franciák kiszorítására Marokkóból — , osztatlan megelégedést keltett Washington- ban. A Pinay-kormány ezzel szemben azt igyekszik bizonygatni, hogy bár az ame- rikaiak számára kedvező a döntés, «jogi-lag» Franciaországot igazolta. A félhivatalos francia hírügynökség, az «AFP» például terjedelmes tudósításban magyaráz- gatja, hogy «jogi téren az amerikaiakat a hágai törvényszék elítélte». A «Parisien Lirbéré» című lap pedig abban keres vigasz-talást, hogy «Anglia az iráni olajvitával kapcsolatban hasonló sorsra jutott...» A hágai bíróság döntésével az amerikai — francia pereskedésnek csak egy szakasza zárult le — kinn az «életben» a marokkói pozíciók két igénylője közti harc folyik tovább. S folyik tovább egy másik nagy per: az, amelyet a marokkói nép folytat immár évtizedek óta a külföldi betolakodók ellen. Ennek a nagy pernek, a marokkói függetlenségi mozgalomnak, már a múltban is olyan nagyszerű állomásai voltak, mint 1912—1934 között a rittek hősies fegyveres ellenállása a francia gyarmatosítók ellen. A marokkói nép függetlenségi harca ma azoknak a követeléseknek a teljesítéséért folyik, amelyeket a Marokkói Kommunista Párt tűzött 1946. évi programmjában az ország népe elé. Ezek: a Marokkót leigázó kényszeregyezmények megsemmisítése; Marokkó francia és spanyol protektorátus alatt nyögő részeinek szuverén állammá való egyesítése; valamennyi külföldi csapat kivonása az országból; az ország természeti kincseinek visszaadása a marokkói nép kezébe; marokkói nemzetgyűlés létrehozása általános választások alapján; marokkói alkotmány; önálló kormány és önálló hadsereg megteremtése. A marokkói nemzeti mozgalomba tömörült hazafiak elszántan küzdenek e követelések valóraváltásáért. A holland kormány ráesett( "Több mint két hónap óta nincsen kormánya Hollandiának. A júniusban megtartott parlamenti választások óta, amikor az előző kormány beadta lemondását, mind a mai napig a holland reakciós pártok egyetlen képviselőjének sem sikerült kormányt alakítania. Julianna királynő először Dreest, az előző kormány miniszterel-nökét bízta meg a kormányalakítással, aki azonban háromheti eredménytelen tárgyalás után kénytelen volt visszalépni. Hasonlóképpen kudarcot vallott Beer professzor, a katolikus párt tagja és Dunker, a munkapárt (jobboldali szocialisták) parlamenti , csoportjának elnöke is kormányalakítási próbálkozásaival. A következő jelöltet, Stai főt, a korábbi kormány nemzetvédelmi miiniszterét a királynő már meg sem bízta hivatalosan kormányalakítással, csupán arra kérte fel: «vizsgálja meg egy új kormányalakítás lehetőségeit». Stai nem találta meg a lehetőségeket Mi az oka ennek az elhúzódó kormányválságnak, amely a háború befejezése óta a leghosszabb ilyen válság Hollandiában? Az ok: az a háborús és nyomorpolitika, amelyet a holland uralkodó körök amerikai parancsra folytatnak és az a növekvő ellenállás, amely a nép részéről e politika ellen megnyilvánul. A júniusi választási hadjáratban a jobboldali szocialista munkapárt demagóg jelszavakkal támadta a háborús politikát, s azért kizárólag a katolikus pártot tette felelőssé. Ígéretet tett a választóknak arra is, hogy ha rászavaznak, megszünteti a munkanélküliséget, nagyszabású lakásépítési programmba kezd és jelentősen felemeli a dolgozók életszínvonalát. E választási demagógiával a munkapártnak sikerült is a katolikus párt fölé kerekednie és az új parlamentjén az első helyet megszereznie. Amikor azután kormányalakításra került a sor, a jbboldali szocialista vezetők nem mertek felelősséget egyedül vállalni, nehogy a eljátszott dolgozó tömegek kérdőre vonják őket választási ígéreteik nem-teljesítéséért. A munkapárt mindent elkövetett, Hogy koalíciós kormányt tákoljon össze, hogy ezúttal megossza a népszerűtlenséget a reakció pártjai között és elkenje a felelőseséget a holland tömegek előtt a háborús politika továbbfolytatásáért. A holland korányválság története: a koalíciós kormány összetákolásáért folyó pártközi tárgyalások története. A holland reakció egyetlen pártja sem meri egymaga vállalni a felelősséget az amerikaiak által diktált intézkedésekért, mert Hollandia lakossága körében nincs népszerűtlenebb valami, mint ez a politika. Az utolsó holland kormányok Washington parancsára újra és újra emelték a katonai kiadásokat, ami oda vezetett, hogy az idén a holland kormány már az összes beruházások 71 százalékát fordítja háborús készülődésekre, kaszárnyák és repülőterek kibővítésére. A holland gazdasági életet mindinkább hadivágányokra állítják át, ami együttjár a békeiparágak elsorvadásával, növekvő munkanélküliséggel. Május elején Hollandiában a hivatalos (erősen szépített) kormánystatisztikák 136.710 munkanélkülit tartottak nyilván, ami 55.000-el több, mint a múlt év hasonló időszakában. S a helyzet állandóan rosszabbodik: a téli hónapokban a munkanélküliek száma, előzetes becslések szerint, el fogja érni a kétszázezret. Érthető tehát, miért oly gyűlöletes a holland nép előtt a fegyverkezési verseny politikája. A legújabb jelentések szerint a királynőnek és a reakció pártjainak mégis sikerült egy jelöltet találniuk, aki vállalkozik a kormány megalakítására. Ez a jelölt ismét Drees, az előző kormány miniszterelnöke volna. Lehetséges, hogy Drees-nek sikerül a koalíciós nehézségeket áthidalnia. De azokat a nehézségeket, amelyeket a fegyverkezési verseny politikája eredményez, semmiféle pártközi megegyezéssel nem lehet megszüntetni. Nem szüntetheti meg a holland reakció az ország gazdaságának szétzilálódását és nem csillapíthatja le a dolgozó nép növekvő elégedetlenségét , ha tovább folytatja a fegyverkezési verseny politikáját. Hollandiában egyre többen ismerik fel, hogy az az út, amelyre Drces és társai amerikai parancsra taszítják az országot, pusztulásba vezet. Ezt mutatja az a növekvő rokonszenv is, amellyel a béke híveinek tevékenysége találkozik Hollandiában. Március közepéig 362.331 holland írta alá az öthatalmi békeegyezmény megkötését követelő felhívást. Becsületes hollandok százezrei ismerik fel, hogy Hollandia jelenlegi válságos helyzetéből az az egyetlen kivezető út, amelyet a Holland Kommunista Párt választási programmjában az ország népe elé tárt, Hollandia menjen ki az Atlanti Szövetségből és érvénytelenítse az Egyesült Államokkal kötött leigázó egyezményeket.