Szabad Nép, 1953. május (11. évfolyam, 121-151. szám)
1953-05-01 / 121. szám
PÉNTEK, 1953 MÁJUS 1 Nagysándor: Megdönthetetlen bástya Ú, májusra virradt a munkásosztály vezette dolgozó emberiség. A név szabadságát apró erdei füzeknél őrző partizán magába mélyed és pillanatokra álmodozás keríti hatalmába. Ott, ahol a tőkés országok beteg mellét a nagy kavernavárosok lyukgatják, utcára vonul a munkás, s ajkairól felhangzik a kiáltás: Békét, munkát, kenyeret! Egyre hatalmasabbnak érzi erejét, egyre nagyobbnak látja a sereget, mely bátran szembeszáll a nyomorra, vérre éhes imperialista fenevaddal. Bírón tekint Keletre, Budapest, Varsó, Moszkva felé röpíti békegalambját. A legtöbbet oda a Kreml vörös csillagai fölé, ahol a halhatatlan forradalmárok sírja előtt vonul a roppant tömeg, a szovjet emberek hatalmas egysége. És ott megértik ezeket az üzeneteket, megértik a világ minden népének célját, vágyát. Hatalmas ország! Győzhetetlen nép! Lánglelkű vezérek! Az egész emberiség merít erőt nagyszerű példájukból, amikor utcára vonul, legelőbb is rájuk gondol. Moszkvába vágyakozik ilyenkor az, aki még nem járt ott, de az is, aki ottjárt — mert ki feledhetné a moszkvai május elseje csodálatos élményeit? Egy néger munkás, afrikai, aki tavaly mellettem állt a Vörös-téren, sírva fakadt, amikor Moszkva toronycsúcsai közül megindult a gyönyörű emberár. Hogy milyen látomás töltötte el, nem tudom — talán a gyémántbányák mélyén dolgozó testvéreinek verítékes arca merült föl előtte, vagy a felszabadulás reménye gyötörte örömmel, de még nem tudott nevetni. Talán azt érezte, amit mi is mindannyian, hogy a látvány bűvös ereje kiseper idegeinkből minden régi mértéket, kétséget, vitát, lelkünk megtelik az új világ eszméjének szépségével. Egy asszony odébb önkénytelenül kitárta karját, s valami olyanfélét suttogott: «Egyetlen család!»... Az érzés forrósága szinte lángragyújtotta a teret, amikor a Lenin-mauzóleum dísztribünjén megjelent a béke vezére, a halhatatlan Sztálin. A tér mintha szűk lett volna, milliónyi hang egyszerre robbant. — Hurrát Keblem összeszorítja ez a gyönyörű emlék. Láttam, hogy a hős szovjet ifjúság, a rettenhetetlen csillagos katonák mint vetik büszke fejüket a vezér felé, láttam a Szovjetunió legjobb dolgozóit, e sok útú gazdag embereket, amint a menet legelején egyszerre léptek. Láttam a díszítőtechnika csodáit, a térre gurult erőműveket, gyárakat és gépeket, e menetbe varázsolt gazdag kolhozteldeket, láttam a dédelgetett jelszavas táblákat, melyekre a végzett munka magas százalékait írták fel. A sorok között néhol a forradalom őszhajú veteránjait támogatták, asszonyok karon, százezer integető kisbabát vittek. És ezek az emberek, mintha a háborút rég elfeledték volna, nyoma sehol sem látszott az arcokon. A Német Demokratikus Köztársaság küldöttsége a tribünről kis nemzeti zászlócskákkal integetni kezdett a felvonuló szovjet emberek felé, mire az ünneplő tömeg szinte egyhangon kiáltott vissza német nyelven: «Éljen az egységes Németország!» A szovjet emberek arcáról sziklaszilárd békeakarat sugárzott, ez volt az a bűvös erő, amely mindnyájunkat megragadott, s amely szinte átgyúrt, átalakított bennünket. Ez a lebírhatatlan akarat sugárzik szét a világba, s állít a Szovjetunió mögé minden becsületes embert, nemzetet. Nos , hát ebben áll a Szovjetunió «hódító politikája»! A szovjet példa meghódítja az emberiséget az igazság, a béke, az élet szépsége eszméjének. Ám ez a hódítás éppen úgy erősíti a békéért harcoló népeket, mint magát a Szovjetuniót. Sztálin elvtárs, mielőtt elment közülünk, így fejezte ezt ki feledhetetlen utolsó üzenetében: «Pártunknak és országunknak mindig szüksége volt és mindig szüksége is lesz a határontúli testvérnépek bizalmára, rokonszenvére és támogatására. Ennek a támogatásnak sajátossága az, hogy mindennemű támogatás, amelyet bármely testvérpárt nyújt pártunk leékeszerető törekvéseinek, egyben támogatást jelent saját népe számára is a béke fenntartásáért vívott harcában». Mi, magyarok, bőven elmondhatjuk, hogy mit jelentett népünk számára ez a kölcsönös segítség. Kaptunk igazi szabadságot ezeréves szolgaság után. Kaptunk indító erőt a népszipolyozó úri rend megdöntésére, szabad földet az eke alá, szabad gyárakat a jólét termelésére, szabad tollat a tudomány, a nemzeti öntudat kiművelésére, szabad művészetet népünk igazi arcának megfestésére, kaptunk boldog ifjúságot és derűs öregséget, minden munkánkban, kutatásunkban segítséget. Mindent kaptunk viruló édesanyánktól, a Szovjetuniótól, kaptunk mindent ocsú nélkül, tiszta aranyat, ingyen. Ennek a hatalmas országnak ereje árad, viharzik már bennünk is. Nem vagyunk már elmaradt, koldus nép, nem tékozoljuk munkásaink verejtékét, tudósaink géniuszát, mi nem raboljuk el gyermekeink reménységét; mi egy lépést se teszünk visszafelé a történelem országútján, áradó sorokban felsorakozunk a sztálini csillag, a Szovjetunió népe mögé és rendíthetetlenül követjük a szocializmus, a kommunizmus békés építésének diadalmas útját. A magyar nép sohasem engedi el a szovjet nép feléje nyújtott jobbját. Esztergályosaink nem felejtik Bikov éles szemét, a kőművesek Savljugin ügyes kanalát, a szövők Dubjága fonalát, kohászok és tudósok Bargyin akadémikus tanácsait, parasztjaink a jó termés szovjet mestereit— és a többi drága elvtársat, aki önzetlenül segített nekünk. Így lett a közös szerszámból békefegyver, az örök barátság megbonthatatlan eszköze. S hozzánk hasonlóan a világ többi népe is felsorakozik Sztálin békezászlaja alatt. Régi májusok nyomorára új és egyre szabadabb májusok következnek. Moszkva mint egy óriási szív, egyre hevesebben lüktet, s a béke győzelmének bizonyosságával tölti meg az egész emberiség szívét. * ~j uiuivpiiu|/jum a oztv vjv^ vmiberek a jól végzett munka tudatában szórakoznak, pihennek, miután nagyszerű győzelmeket értek el a munkásosztály nemzetközi ünnepének tiszteletére indult versenyben. Április 28-án például országszerte elterjedt a karabanovi «III. Internacionálés pamutkombinát kiemelkedő eredményének híre: négyhónapos tervüket határidő előtt teljesítették és április 27-én elkészítették az egymilliomodik méter terven felüli szövetet. S mert a szovjet emberek nem elégszenek meg az elért sikerrel , az üzem dolgozói vállalták, hogy év végéig további kétmillió méter szövetet adnak terven felül. Különös erővel lángolt fel a május elsejét megelőző hetekben a két hatalmas szovjet bányaközpont, a Donyec-medence és a Kuznyeck-medence dolgozóinak versenye. A donyeci 1. számú «Központi»-bánya dolgozói például a kuznyecki Kirov-bánya munkásaival versenyeznek. A Kirov-bányabeliek kötelezték magukat, hogy az eredetileg vállalt 35.000 tonna helyett 50.000 tonna szenet adnak terven felül ebben az évben. Felemelték vállalásukat a donyeciek is és áprilisban (26-ig) már nyolcezer tonna szenet hoztak felszínre tervükön felül. Május elseje küszöbén az építkezések dolgozói is arra törekszenek, hogy határidő előtt teljesítsék feladataikat, s így a nagy ünnepet OZ.V/VJV.I V.OailIU IVJilllCZyO’C UJ lalvcjsban, Kemerovóban például néhány nappal ezelőtt számos bányász költözött új laikásba, s május 1-ig újabb öt többemeletes lakóház építését fejezték be. Pompás ajándékot kaptak Marganyec város bányászai: felépült aVorosilov telep új kultúrpalotája. Krivoj Rogboj színtén új kultúrpalota építésének befejezéséről érkezett jelentés. A moszkvaiaknak a vöröstéri nagy felvonulás után számtalan pompás lehetőségük lesz a szórakozásra. Harmincnyolc teret készítenek elő az előadásokhoz és a tánchoz. A szabadtéri előadásokon mintegy 50 színészbrigád és 400 nemhivatásos művészcsoport lép fel. Huszonkilenc sportstadionban megnyitják a nyári sportszezont A mozikban 100 játékfilmet mutatnak be. A koncerttermekben, kultúrpalotákban és klubokban 35 nagy ünnepi koncert és 12 gyermekelőadás lesz. Ezenkívül egyéb helyeken még 250 koncertet és előadást rendeznek a gyermekeknek és húszat a felnőtteknek. Ünnepi előkészületekkel fogadják május elsejét a Szovjetunió valamennyi városában és falujában. Mindenütt gyűléseken vitatják meg a dolgozók nemzetközi ünnepének jelentőségét. A szovjet emberek a termelőmunkában elért új sikerekkel és vidám előkészületekkel fogadják az ünnepet. SZABAD NÉP Így fejlődik a szovjet gépgyártás Sztálin elvtárs mondotta még 1934-ben: «Technikai szempontból még fiatal országunkban az iparra különleges feladat hárul. Az iparnak nemcsak saját magát kell az új technika alapján újjáalakítania, vagyis nemcsak minden iparágat, beleértve a könnyűipart, az élelmiszeripart és az erdőipart is. Ezenkívül a közlekedés minden fajtáját és a mezőgazdaság minden ágát is újjá kell alakítania. De ezt a feladatát csak abban az esetben teljesítheti, ha a gépgyártás — a népgazdaság újjáalakításának fő emelője — vezető helyet foglal el benne. A szovjet emberek híven követték a sztálini útmutatást és ötéves terveik során a történelemben páratlan ütemben kifejlesztették gépiparukat. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom előtti 1913-as évet száznak véve, a szovjet gépgyártás a második világháború előtti évben már 50-szeresére, a háború utáni első 4943 ötéves terv végén 115-szörösére szökött. A most folyó ötéves terv végén 230-szor annyi gépet gyártanak majd a szovjet üzemek, mint a forradalom előtt. Ez a fejlődés nemcsak mennyiségileg jelent hatalmas ugrást. A Szovjetunióban megteremtették a világ legfejlettebb technikáját: önműködő üzemeket, automata gépsorokat, távvezérlésű önműködő villamoserőműveket helyeztek üzembe, kidolgozták a bányagépek automata távvezérlésének módszereit, sokezer ember munkáját elvégző gépeket szerkesztettek a nagy építkezések számára. A technika e csodái — ellentétben a kapitalista körülményekkel — az embert szolgálják. A gépek nemcsak termelékenyebbé teszik a munkát, hanem sokkal könnyebbé is. Gépek segítségével teremtik meg a kommunizmushoz elengedhetetlen bőséget, s teszik lehetővé, hogy az embernek mind több szabadideje legyen a tanulásra, szórakozásra és pihenésre. 4950 4955 Együtt a szocializmus építéséért Szocialista verseny egy csehszlovák és egy magyar gyár között A magyar nép a kölcsönös gazdasági együttműködés keretében sok kiváló terméket küld a csehszlovák népi demokráciának. A csehszlovák dolgozók ezért különös szeretettel dolgoznak azokon a megrendeléseken, amelyek Rákosi Mátyás országa számára készülnek. Lelkesen harcolnak azért, hogy a Magyarországba szállítandó termékek a lehető legjobbak legyenek. A csehszlovák és a magyar nép közötti új típusú kapcsolatoknak egyik jellemző vonásai: a tapasztalatok kicserélése és a termelési ismeretek önzetlen átadása a gazdasági élet legkülönbözőbb területein. A Vysoké Mytoban lévő «Karosa» nevű cseh üzemben karosszériákat gyártanak. Az itt dolgozó munkások és technikusok örömmel válaszoltak a budapesti «Ikarus»-gyár dolgozóinak versenyfelhívására. A két üzem azért harcol, hogy minden részletében teljesítse tervét, elérje az első helyet ebben aszocialista munkaversenyben. «Mi természetesen szeretnénk megnyerni a versenyt — mondja O. Medina főmérnök. —■ Az együttműködés közben szerzett eddigi tapasztalataink is meggyőztek arról: nagyon meg kell feszítenünk erőinket, hogy megálljuk helyünket az Ikarus-gyáriakkal szemben. Nem lesz könnyű dolog megnyerni a vándorzászlót. Igaz, régebbi tapasztalataink vannak a karosszéria-gyártásban, mint magyar elvtársainknak, de maga az a tény, hogy az «Ikarus»-beli elvtársak kezdeményezték a versenyt, azt bizonyítja, hogy jól felkészültek rá. Ez a verseny nem egymás ellen, hanem egymás megsegítésével folyik. A «Karosa»üzemben termelési értekezleten ismertették a dolgozókkal a versenykihívást. A legjobb dolgozókból bizottság alakult a verseny értékelésére és a tapasztalatcsere megvalósítására. Február végén a dolgozók egy csoportja ellátogatott a Cs. A. D. (Csehszlovák Autóbuszforgalmi Vállalat) svitavai üzemébe, ahol magyar autóbuszok vannak, Ikarus-karosszériákkal. Itt alaposan tanulmányozták a magyar gyártmányokat, majd javaslatokat terjesztettek be az «Ikarus—30» továbbfejlesztésére. Az ezzel kapcsolatos műszaki leírásokat elküldték a budapesti «Ikarus»-gyárba, mint első hozzájárulásukat a szocialista versenyhez. A «Karosa»-üzem dolgozói a verseny keretében azért küzdenek, hogy termékeik minősége szüntelenül javuljon, s mind olcsóbbakká váljanak gyártmányaik. Így nagy mértékben hozzájárulnak a szocializmus építéséhez. A «Karosa»-üzemben két év óta folyik az autóbuszkarosszériák sorozatgyártása. A dolgozók állandóan tökéletesítik a termelést. Két év óta 28 jelentős újítást valósítottak meg s ezzel eddig 1.250.000 korona megtakarítást értek el. Az üzem legjobb újítói: Coural és Castek. A gyár dolgozói derekasan kiveszik részüket a szocialista munkaversenyből. Termelési terveiket állandóan egyenletesen túlteljesítik. Ez év első negyedében 109,8 százalékra teljesítették a tervet. A «Karosa» — a szakma legjobb üzeme. Május tiszteletére értékes felajánlásokat tettek a dolgozók: több mint 10 millió korona értékű árut termelnek terven felül, 1 százalékkal csökkentik az önköltséget. «Hisszük, hogy a budapesti «Ikarus»-gyár dolgozói is, a velünk versenyben lévő magyar elvtársak, új munkasikereket érnek majd el május 1 és a magyar választások tiszteletére — mondotta A. Koutny, a «Karosa» dolgozója. — A szocializmus közös, lelkes építésével erősítjük a világ békéjéért folytatott harcot». A «Karosa»-üzem dolgozóinak nagy terveik vannak. Szeretnének saját gyártmányú autóbuszaikon ellátogatni a budapesti «Ikarus»-gyárba. Elhatározták, hogy rendszeresen, félévenként értékelik az «Ikarus»szal folytatott versenyüket, a prágai magyar követség és a budapesti csehszlovák követség segítségével, mindkét üzem képviselőinek jelenlétében. A csehszlovák és a magyar dolgozó nép előtt szélesre tárultak a ragyogó jövő távlatai. Mindkét nép előtt megnyíltak a fejlődés eddig sosem tapasztalt lehetőségei. A csehszlovák dolgozók boldogok, hogy szorosan együttműködhetnek a magyar néppel, amelyet a Magyar Dolgozók Pártja és a magyar nép forrón szeretett vezére, Rákosi Mátyás bátram és győzelmesen vezet a szocializmus építésének diadalmas útján. J. Mucha Prága Sanghaji neonfények i.rZsúfolva van a kis Csao-Pao-Szan-utca fényreklámokkal, matrózokkal, muzsikával, verekedéssel, riksakulikkal, ordítással, virágárusokkal, koldusgyerekekkel. Húsz lebujban táncolnak a matrózok, amerikai, francia, brit, olasz és portugál matrózok . ■» Pontosan húsz esztendővel ezelőtt írta ezeket a sorokat Sanghajról a nagyszerű újságíró, Egon Ervin Kisch. A riport, amelyikből az idézet való, azt a címet viselte: «Neonfényes fertő». Égtek a zöld, a lila, a türkizkék neonfények a sanghaji éjszakában. Villództaka neonfények az angol városrészben és az amerikai városrészben, a nemzetközi negyedben és a francia negyedben, a japán település utcáin, s bár gyérebben a kínai városrészben is. (Mert akármilyen furcsa, a gyarmatosítók nagylelkűsége még azt is megengedte, hogy Kína legnagyobb városában — kínai városrész is legyen.) Égtek, s drága szenzációkat ígértek a sanghaji neonlények a «Casanova», a «Taverna», a «Belmonte» bejáratánál, a legfinomabb mulatók fölött, ahol nyúlánk táncosnők vonaglottak a dzsessz ütemére, s amerikai fegyverkereskedők, angol olajmágnások, csangkajsekista tábornokok, hazátlan ópiumcsempészek ruletteztek és kockáztak whiskyt vedelve. Égtek, s valamivel olcsóbb szenzációkat ígértek a neonfények — mert a neon eredeti hivatása az, hogy szenzációkat ígérjen — a szűk mellékutcákban a harmadrangú mulatók bejáratánál, matrózkocsmákon, gyanús házak falán. Égtek a neonfények, s nem lett tőlük világosabb a sanghaji éjszaka... II. Mikor leszáll az est, a szabad Sanghajban kígyólnak most is a neonok. Már nem az éjszakai lokálokon, mivelhogy a lokálokat bezárta, ám csangkajsekista tábornokokat szétverte, a fegyverkereskedőket, az olajmágnásokat és az ópiumcsempészeket kiseprűzte a népi hatalom — már nem a bárokon, a kéteshírű «fürdőkön», mivelhogy Sanghajban nincsenek többé mulatók és nyilvánosházak. Nem is a különböző «negyedeken» és «településeken», mert nincs többé negyedekre osztott, amerikai, japán, angol, francia és «nemzetközi» Sangháj— csak egyetlen Sangháj van: kínai Sangháj. A neonok pedig tarkán és jókedvűen világítanak az éjszakában, az operák, a színházak, a mozik fölött, a hatal ma is áruházaik és a hangos bazárok fölött, a munkáskultúrpark fölött, amely öt esztendeje még lovaspóló-pálya volt,s ahová «kutyáknak és kínaiaknak tilos volt a bemenet». Szépek a neonok a sanghaji éjszakában, amint jólétet, s örömet sugároznak, amint fényük megfürdik, s lágy remegéssel elnyujtózik a Vangfu-folyó kampányok és bárkák barázdálta vizén. Ám a legszebb sanghaji neonfényt mégsem éjszaka, hanem fényes nappal, s nem is az utcán, hanem egy kis teremben, a Dolgozók Kultúrpalotájának már nem is emlékszem hányadik emeletén láttam. III. Nyolc vagy tíz emelete van a kultúrpalotának, azelőtt «Tung Fan»-nak hívták, ami annyit jelent: «Keleti Hotel», s egyben annyit is jelentett, hogy néhány száz külföldi «előkelőség» luxusszállója volt. Most a szakszervezeteké — 78.000 kötetes könyvtár, két olvasóterem, színpad, mozi, próbatermek, klub, képzőművészeti, történelmi és új stókiállítás van benne, átlagos napi látogatottsága tízezer fő. A legtöbben az újító-, vagy pontosabban: termelési kiállítást nézik meg, s valóban, ez a legérdekesebb. A középkínai ipar fejlődéséről ad számot, de ez így, hogy «középkínai ipar fejlődése» — egymagában _ nagyon keveset mond, a kiállítás pedig olyan sokat, hogy azt visszaadni nem lehet, még érzékeltetni is csak nehezen. új ipari termékek, új gépek modelljei sorakoznak egymás mellett, egészen egyszerű dolgok és bonyolult szerkezetek, s ha valaki nem szakember, legfeljebb a nevüket tudja feljegyezni, s pár szót abból a magyarázatból, amely a kiállított tárgy tábláján áll, s a tolmács hevenyészve lefordítja, így hát a jegyzetfüzetbe ilyesmik kerülnek: Trolibusz modellje. A múltban nem gyártották. Most igen. Esztergapad. Tömeggyártása folyik. Kétezred milliméter pontosságú. Egyes népi, demokratikus országok is rendeltek belőle. Automata szövőgép. Azelőtt Japánból importálták. Kerámiai gépalkatrészek. Jobb mint az amerikai. India rendelt belőlük. Tizennégylámpás rádió. Az első önműködő üzem modellje. Az egész gyár elejétől végig: automata. Gombnyomásra jár. Szovjet tapasztalatok alapján Fe Csi-ven mérnök tervei szerint Cementkeverőgép. Egy óra alatt annyit végez, mint száz munka egy nap alatt. Rézcsövek, gépolaj vezetésére. «Az amerikai blokád kényszerítette ránk, hogy magunk állítsuk elő». Pen Ajo munkás találta meg a gyártás nyitját. Villanyóra. Mao elnök levélben gratulált a készítőinek. S így tovább, sorban. Minden darabnál magyarázat, felirat, s a kiállításvezetők az érdeklődőknek még külön részletes felvilágosítással is szolgálnak. Harlem a legnagyszerűbb, minden termelési adatnál, aprólékos magyarázatnál fontosabb, a legfontosabb az a kis tábla, amelyik minden egyes kiállított tárgy mellett ott szerénykedik, ott büszkélkedik, s amelyen csak két szó áll: «Kínai gyártmány». Mondom, ott van mindegyik gép, csavar, szerszám mellett, külön-külön is, holott valójában teljesen felesleges, hiszen elég volna egyszer, a bejáratnál kiírni, hogy itt minden a kínai gyártmány. Sőt, még ha ki se írnák, akkor is tudná mindenki, lévén ez a középkínai ipar kiállításai. Egyszóval: felesleges... Felesleges? A legszükségesebb! Hát felesleges-e tízszer, százszor, ezerszer, minden kis szögnél és minden gépóriás mellett újra és újra elmondani, hogy Közép-Kínában esztergapadokat gyártanak, tizennégylámpás rádiókat gyártanak, trolibuszokat gyártanak és önműködő szövőgépeket gyártanak? Itt, ahol a külföldi tőke kérlelhetetlen szigora csak könnyűipart, textil- és selyemgyárakat engedélyezett, most megvetik a nehézipar alapjait. Innen, ahová minden valamirevaló gépet idegenből, Japánból, Amerikából, Angliából vagy Németországból hoztak be, most már gépalkatrészeket szállítanak Indiába és esztergapad-megrendeléseket vesznek fel baráti államoktól. Itt, ahol szénnél, olajnál, víznél, levegőnél, mindennél olcsóbb volt, a legeslegolcsóbb volt az emberi munkaerő, most cementkeverőgépek, önműködő gyárak kezdik felszabadítani a munka neheze alól a görnyedő embereket. Milyen csodákra lesz képes ez az ország, ha megszületnek és elterjednek itt a gépek, a baráti gépek és a saját gépek, ha százmilliók keze gépet formál és gépen dolgozik — még többet, még nagyobbat, elképzelhetetlenül nagyot, egekig érőt alkot?! Hát ragyogva pihenjen-szaladjon-vágtasson a szem az ezernyi táblán és ismételjük ezerszer — mert nem felesleges ezerszer rá elkiáltani, mert a jövőt hirdetjük, ha mondjuk:" — kínai gép, kínai ipar, «kínai gyártmány*. IV. Tágas, változatos helyiségeken át jutottam abba a kisebb terembe, ahol a neonfény megállított. Az utolsó termek egyike volt, s két oldalsó talán szüntelen felvillant, megindult, körbejárt, kialudt, s újra felvillant a színes fény. Élenjáró munkások módszereit ismertették itt. Az egyik táblán Ho Tyen-su munkásnőről volt szó, aki a csingtaói Állami Fonóban dolgozik. Tizennyolc éves és harminckét szövőgépet kezel. S a neonifény? Mi köze ennek e neonhoz? A kis kínai lány új módszert talált arra, hogyan járja körbe a maga harminckét gépét. Már most a neonfény ezt az utat mutatja: ahogy elindul, ahogy megy a gépek közt, ahogy visszatér az indulási pontra, úgy gyűl ki, vonul tovább, s tér vissza, alszik ki, s gyullad meg újra a zöldszínű sugár. Ennyi az egész. Ami a szemközti falon van, az sem bonyolultabb, nem is «szenzációsabb». Ott három piros neonbanka villog. A balszélső azt példázza: a sanghaji textilgyárakban azelőtt így kötötték a csomót. A jobbszélső, most pedig így kötik A középsőben magasnyakú fekete ruhában Co A-fon munkásasszony, aki az új csomózás,’ módot bevezette Mosolyog, a fekete ruha fölött, a vörös fény tűzköréből fehéren villognak elő gyöngyfogai. V. így mosolygott Co A-fon, fogait villantva, szélesen, nyugodtan akkor is, amikor személyesen megismertem: ugyanaznap délután az 1-es számú Állami Textilgyárban. Sokszor olvastam, régi igazságként ismeretes, hogy a nehéz munka és a sok gyerek korán elnyűvi, fiatalon megöregíti a kínai asszonyokat. Nincs semmi ok arra, hogy kételkedjék benne az ember. Co A-fon 36 esztendős, 11 éves kora óta dolgozik textigyárban, s hat gyereke van. Nagyon öregnek, elnyűttnek kellene már lennie. De Co A-fon fiatal, 30 évesnek se látszik, friss, ruganyos, derűs és erős, úgy tűnik, hogy a régi igazságot új váltja fel: a szabad élet megfiatalítja a kínai asszonyokat. Az újítása, a csomózás új módszere egyébként — úgy mondja — nem az ő találmánya, s el is hárít érte minden dicséretet. Hogy kié? Nem tudja. Röviden: a népé. Mikor 25 évvel ezelőtt Co A-ron, a gyereklány munkába állt az egyik sanghajitextilgyárban — mert a sanghaji textilgyárak munkásainak 40 százaléka 11—13 éves gyerek volt, külön kisméretű és angol gyártmányú gépeken dolgoztak — egyszóval, mikor Co A-fon munkába állt, nehezen ment neki a csomózás. Akkor valaki, egy 30 éves öregasszony — mert akkor valóban csak öregedtek és soha többé nem fiatalodtak meg a kínai asszonyok — megmutatta neki, hogyan köthet gyorsabban-ügyesebben csomót az elszakadt fonalra. Ez az asszony is valami öregtől tanulta, amikor már maga is gyereklány volt és munkába állt egy sanghaji textilgyárban. Co Afon azóta így csomózta a fonalat, s így kezdte csomózni akkor is, amikor nyolc év múltán, 17 esztendővel ezelőtt ide, az 1-es számú Állami Textilgyárba, illetve az akkori japán textilgyárba került. Csakhogy ebben a gyárban más volt a szokás, más volt a parancs. Coffon egy nap észrevette, hogy a felügyelők összesúgnak mögötte. Tudta, ha ellenkezik, ha bármiben ellentmond — repül. Ezrek álltak a gyárkapu előtt, munkanélküliek. A japán felügyelő lassan elindult a gépe felé. Co Afon akkor már úgy kötötte a csomót, ahogy ebben a gyárban a szokás volt, a parancs volt. — Te eddig nem így csomóztál — szólt rá a japán. — Dehogyisnem. Már hogyne csomóztam volna így — hadarta Co A-fon. A japán ránézett, hallgatott egy darabig. — Jó lesz vigyázni — mondta, aztán továbbsétett. VI. — Tudtam, hogy az én módszerem jobb, tartósabb — nevet most Co A-fon — dehát ha nekik nem kellett, nem kényszeríthettem rájuk. Ha nekik nem volt érdekük, nekem még kevésbbé. Tizenöt éven át úgy csináltam, ahogy ők parancsolták. —S hogy jutott eszébe most újra a régi csomózás? — A gyerekeim, akár hiszi, akár nem, a gyerekeim juttatták az eszembe. — A gyerekei? — Négy gyermekem született a felszabadulás előtt. Tizennégy órát dolgoztam naponta. Csak egyszer engedték napjában megszoptatni a fiamat. Akkor is egy rokonom idehozta a gyárkapuhoz be nem léphetett, nekem kellett kimennem a kapu elé, az utcára, ott szoptattam. Esőben, ha esett, szélben, ha szél fújt, hidegben, ha hideg volt. Egy félórát kaptam rá. Ha csak egy perccel tovább maradtam a gyerekemnél, megbírságoltak. Az első gyereknél volt így. „S ez volt még a «jobb világ». A második, a harmadik, a negyedik gyerekemet egyáltalán nem szoptathattam. A félórát se adták meg. Így éltünk akkor. — És az újítás? — Igen, persze, az újítás. Két gyermekem született azóta, amióta felszabadultunk. A hatodikat, a legkisebbet szoptattam éppen, a gyár bölcsődében, nézem a gyerek kövér, telt arcát, nézem a bölcsődei szobát, a kis ágyakat, a játékokat, a fehérruhás gondozónőket s a régi világra gondolok, a három gyerekre, akit még a kapu előtt sem szoptathattam. Valamit tennem kell, amivel nagyot ütök a múlton, amivel megköszönöm a mát, így jutott eszembe az újítás. Megmutattam, nagyon megörültek neki. Az a régi módszer sem volt hibátlan, a szakszervezet segített, tökéletesítettük. Nemcsak gyorsabb, erősebb, mint a másik, hanem anyagot is megtakarítunk vele. Nevet, úgy mondja: — Ma már egész Kínában, ha elszakad a fonál a gépen, úgy csomózzák össze, ahogy én mutattam. Fehéren villognak apró fogai, mint a kiállítási teremben, a képen. VII. Jó az a kép, hit az a kép, s de szép is az a vörös neonfény a feje körül. Olyan, mint a szentek glóriája, csakhogy szebb, mert igaz. S ha nincs is bennük semmi «szenzációs», mégis a legragyogóbbak, a leggyönyörűbbek azok a neoncsövek, amelyek Ho Tyen-su csingtaói munkáslány útját, a Co 'A-fon sanghaji munkásasszony csomózási módszerét mutatják. S igenis, ezek Sanghaj történelmének legszenzációsabb neonfényei. Ezerszer, milliószor fontosabbak, kiáltóbbak és erősebbek azoknál, amelyek valaha mulatókról és kártyaklubokról, bárokról és rebujokról rikoltoztak az utcán Ho Tyen-su apró lábai a jövő útjait tapodják, Co A-fon fürge ujjal, mintha azt kötnék össze, ami Kína nagy múltjából érték és holnapjában megvalósuló ígéret Méray Tibor 3 Erőmű. Az országút jobboldalán áll. Világosszürke, óriási kockánaklátszik innen, kockának, amelyiknek innenső lapja hiányzik még. Több mint negyven méter magas, lenyűgöző betonépülettömb. Attól a pillanattól kezdve, hogy megláttuk, nem is tudunk máshová nézni. Még azok is, akik minden reggel látják — elnémulnak és büszke érdeklődéssel figyelik. Több áramot fog adni, mint amennyi Magyarország minden lakosának háztartási szükségletét fedezni tudná, értve ezen azt, hogy minden szobában villany égne, szólna a rádió, minden család villanyvasalót használna és sokan villanyon főznének. Az Erőmű környéke kihaltnak látszik, mintha elhagyott mezőben, egymaga állna. Csak jóval később, amikor közelébe érünk, látjuk, hogy milyen nyüzsgő élet folyik körülötte, most vesszük csak észre, hogy az «elhagyott mező» telis tele van épületekkel, óriásdarukkal, teherkocsikkal, dömperekkel — csak éppen messziről mindez eltörpült az épülő Erőmű mellett. Az épületek nagy része munkásszállás. Egész kis város ez, népbolttal, többszáz személyt befogadó ebédlő- és kultúrteremmel, fürdővel, sportpályával. De már szűk. Olyan ez az építkezés, mint a tizenöttizenhat esztendős ifjú ember, aki kinövi a nadrágját, mire hazaér vele az áruházból. A szállások körül minden csupa mozgás és élet. A hangszóró vidám zenét közvetít, éneklő fiatalok sietnek reggelizni. Félhatra jár — nemsokára kezdődik a munka. Az Erőműtől északnak továbbhaladva, ugyancsak az út jobboldalán látható a vörös mniummal bevont, karcsú darupálya. Sokszázméteres, csodálatos acélhíd ez, rajta árad majd fekete folyamiként a szén. Csakhogy éppen ellenkező irányban, mint ahogy most mi elhaladunk mellette. A szénosztályozóból , hozza majd fekete kincsét az Erőműbe. A darupályán, piros-fehér-zöld és vörös zászlaink között a Német Demokratikus Köztársaság lobogója leng. A demokratikus Németország gyárai készítették és szerelik ezt is, meg az Erőmű turbináit és kazánházát. Az Erőmű első gépegysége még ebben az esztendőben dolgozni fog. Ehhez az kell, hogy elkészüljön a darupálya, a szénosztályozó és a szénosztályozóhoz tartozó rendezőpályaudvar is. A szénosztályozó a környék bányáinak szenét gyűjti és válogatja majd. Hatalmas épületére már a tetőfödémet rakják. Körülötte fektetik már a sínpárokat. Napi 1500 vagon befogadására kell a pályaudvart alkalmassá tenni! A szénosztályozó a szén nagy részét aokszolóműbe fogja küldeni. Itt, a borsodi bányák barnaszenéből kitűnő kohókokszot fognak előállítani, elsősorban Diósgyőr számára. A kokszolóműből egyelőre még nem sok látható — az alapozásnál tartanak«Elkészül?» — kérdem aggodalmaskodva szomszédomtól, egy sztahanovista ácstól. Felhúzott szemöldöke alól csodálkozva méreget. Hogy lehet ilyen ostobaságot kérdezni? A terv: törvény. Persze, hogy idejében elkészül. A kokszolóhoz is ugyanilyen hatalmas acélhíd, ugyanilyen szállítóberendezés viszi majd a szenet, mint az Erőműhöz. Ebből sem látható még semmi. «Jöjjön vissza júniusra» — mondja a szomszéd. — «Addigra megláthatja». Autóbuszunk eddig is számos megállót tartott. Megálltunk Sajószentpéteren, vízépítőknél, útépítőknél, erőműnél, szénosztályozónál. Most, változatosság okából, Berente községnél állunk meg. Nevezetes hely ez. Innen jobbra, néhány méterrel az országúton túl. Három esztendővel ezelőtt egy négyszernégyméteres deszkabódé állott. Az első munkáscsoport szálláshelye. A faluban ugyanis nem akadt család, aki akár ingyért, akár pénzért helyet szorított volna nekik. Azt beszélték róluk, hogy csavargók, akiknek se otthonuk, se becsületes munkájuk, tán még hóbortosak is, hogy a mezőt méregetik, túrják egész nap. Az Erőművet, gyárakat, leendő várost se hinni, se elképzelni nem tudták... Most? Nincs az a rátarti lány, aki ne mosolyogna" szívesen vissza egy-egy jóképű ácsra, kőművesre, vasbetonszerelőre. Házasság is keletkezett, nem is egy. És a fiatal menyecskék egyre többen mennek be a népboltba, a négyszázforintos utalványt kis réklire, pelenkára váltani. A berentei autóbuszmegálló az országúton van. Maga a falu a domboldalon épült. Takaros, piroscserepes házacskái körül olyan apró kertekkel, hogy a gyümölcsfák virágzó ágai szinte egymásra borulnak. Egyenes utca vezet fel a kastélykertig. Akastély, amolyan nyolc-tízszobás régi ház, egészen most decemberig egy nyugalmazott főszolgabíróé volt, aki másodmagával lakott benne. Most az építőipari technikum kisdiákjainak kollégiuma A kastélykertben nagy építkezés folyik. Gyönyörű, modern, háromemeletes házak, berentei családok teendő otthonai. Ide, egészen az országútra látszanak az állványokkal körülvett frás vöröstéglás, magasba nyúló falak. Rakott teherautó előz meg bennünket. Árut visz a népboltba. Kapni itt mindent, olyan cipőt, olyan ruhát, kelmét, pullóvert, mint Budapesten. Vevő is akad rá bőven. Szandál, ballonkabát, lódenkabát, selyemblúz, puplining — minden elkél. Munkalehetőség van, kereset van — miért járnának ugyanabban az egész cipőben télben-nyárban? Miért ne lenne szép holmijuk? Az építkezés valósággal erjeszti, forrongásba hozza a falut, mindenütt villany van, a legtöbb helyen szól a rádió, esténként a sportpályákon, kultúrházakban pihen, szórakozik a fiatalság. Moziba, színházba járnak és akik most tizenhat-tizennyolc évesek, már nem is hiszik, hogy másképpen is lehetett élni... Mindjárt háromnegyed hat. Az utasok nyugtalanabba biztatná Feri bácsit, de most már nem is érdemes- Az országút oldalán tábla: Kazincbarcika. Hosszú, nagy község ez, az út két oldalán régi, földszintes házak, kertek. Ha nem áradna itt is a rengeteg teherautó, ha nem lenne itt a benzinkút, még odább, a posta táján az új építőipari technikum — pár percre el is feledkeznénk az építkezésről. Kosárral, tejeskannával mennek az asszonyok, biciklis legény áll meg a kert alatt, szép, barna kislánynak köszön jó reggelt. Olyan falu ez, mint akármelyik más. De amikor a cukrászdánál balra letérünk az országútról , közbevetve: a cukrászda sem volt meg ezelőtt, a fiatalok olyan szívesen járnak ide egy-egy adag fagylaltért vagy süteményért, hogy máris a bővítésén gondolkoznak — néhányszáz méter után dombon kapaszkodik fel az autóbusz és a dombtetőn elénk tárul a város. Az, amit látunk, egyelőre csak a leendő főutca néhány háztömbje. Mégis, lélegzetelállító. Köröskörül, a távolban, erdőborította hegyek. Most a látóhatárt zárják körül — holnap odáig nyúlik a város. Az építkezés minden állomása megtalálható itt: jobbra, néhányszáz méternyire tőlünk a földet gyalulják még csak, kissé idább már egy háztömb alápincézése folyik. Kissé hátrább «kitűzést» végeznek, a tervrajzokról pontosan kijelölik egy utca helyét. Nem egy házét, nem is egy háztömböt, egy egész utcáét. Balkéz tető! -épülő ház, két emelete kész, most húzzák a harmadikat. És itt, előttünk vagy négy-öt házban már laknak is. A legszélsőben már minden bevakolva, kineszelve, kifestve, az ablakon függöny, a szobákban bútor. Itt már családok is laknak, bányászok, építők. Itt, a szélső házban lakik a híresneves sztahanovista Börcsök Ferenc, Kazincbarcika képviselőjelöltje is. Itt vannak az irodák, itt van a pártbizottság és a DISZ is... És mi minden lesz itt! Ahol a város kapuját átléptük, az ideiglenes sportpályánál kezdődik majd a főutca, itt, előttünk lesz a főtér, amely még így, modellben is megdobogtatja a szívet. Lesz színház és uszoda, jéggyár, kenyérgyár, vágóhíd, tejüzem, központi fűtés. Most szeptemberre készen lesz a nyolctantermes általános iskola. 1955-re már 12 ezren laknak itt. 1960-ra —gy mondják a Kecskemétről és Zalából, Berettyóújfaluból és Szombathely környékéről idekerült munkások, de akik most mind vérbeli kazincbarcikainak vallják magukat - szóval úgy mondják, addigra laknak itt már vagy negyvenötezren, de az is lehet, hogy hatvanezren, annyi szent, hogy nagyobb város lesz itt, mint Sztálinváros. Amivel persze világért sem akarják a testvér-szocialista várost kicsinyíteni, de hát az ő városukhoz foghatót kár is keresni. Az autóbusz felkanyarodik egy salakkal, törmelékkel teli dombra. Végállomás: Az utasok boldogan ugrálnak le, megúsztak késés nélkül, még nincs is hat óra. Lenn, a kazincbarcikai vasútállomáson most indul Miskolc felé a vonat. Viszi befelé a diákokat. Évtizedek teltek el, amíg Sajókazinc, Barcika, Berente egy-egy gyerekét magasabb iskolába küldhette, ha csak a jegyző, a csendőr, vagy a kaják gyerekét nem számolom. Most csapatostul lepik el a vonatot. Leendő mérnökök, orvosok, tanárok, agronómusok, közgazdák mennek a városi iskolába. Egy családból akár két-három gyerek is. Mint például Vécsey József négyholdas paraszt nagyobbik fia most érettségizik a közgazdasági gimnáziumban, második fia vegyipari technikumi tanuló, a kicsi meg most hetedik általánosba jár — utána idejön majd, az építőipari technikumba. A munka megindul. Serényen emelkednek a falak, nő a zsalu az ácsok ügyes kezenyomán, kavarja a rengeteg gép a betont, jobbra, balra fordulva hatalmas súlyú Vasszerkezeteket emelnek a daruk, villámokat szór a hegesztők pálcája, térülnek-fordulnak a teherautók, billenve öntik ki terhüket a dömperek, megindul az útépítő henger, látszólag külön-külön, de mégis hatalmas és diadalmas egységben mozog- minden: épül hatalmas alkotásunk. És dübörög, zúg, szinte eleven emberként lélekzik a föld. Fél nyolckor indul«munkába» a sajómenti honpolgárok utolsó csoportja: az apró iskolások. A megszokottnak és magától értetődőnek kijáró barátságos pillantásokkal méregetik a lánctalpú gépeket, a feltárt vidéket. Otthonosan mászkálnak a sínek és betonoszlopok között, a falóriások tövében, ők a gazdák. Hiszen itt minden a békéért épül, a jövőért épül, őértük épül. Fehér Klára