Szabad Nép, 1954. április (12. évfolyam, 91-120. szám)
1954-04-19 / 109. szám
. A kisipari termelőszövetkezetek fontos helyet foglalnak el népgazdaságunkban. Az ipari cikkek tekintélyes részét állítják elő, kiegészítve nagyiparunk termelését. Jelentőségüket növeli, hogy olyan feladatok megoldására is képesek, amelyeknek nagyiparunk csak kevésbbé felelhet meg. Termelésük jobban igazodik a helyi igényekhez, különleges gyártmányaikkal növelik a választékot, felhasználják a hulladék- és maradékanyagokat s ezzel hatalmas összeget takarítanak meg népgazdaságunknak. A lakosságot fokozatosan több és több közszükségleti cikkel kívánjuk ellátni. S ha egyre több lábbeli, ruházati cikk jut a dolgozóknak, több háztartási eszköz és kisgép segíti háziasszonyaink munkáját, ha mind több játék kerül gyermekeink kezébe, akkor ebben nem kis része és érdeme van a kisipari termelőszövetkezeteknek. A szövetkezetek általában jól megállják a helyüket és leküzdik a növekvő feladatok nehézségeit. A kormányprogram óta a szövetkezetek száma és szervezete sokat erősödött. A szövetkezetek mai nagy vonzóereje azzal magyarázható, hogy — éppen jó munkájuk eredményeképpen — jövedelmezőkké váltak. Tavaly a kisipari szövetkezeteknek négyszázmillió forint tiszta jövedelmük volt. Ebből negyvenhatmilló forint jutott év végi osztalék fejében a tagoknak, 40 millió forintot kulturális és szociális beruházásokra és sportcélokra fordítottak. Egy év alatt a szövetkezetek biztosítóintézete 53 millió forintot fizetett ki táppénzre, terhességi és anyasági segélyre, gyógyszerre, családi pótlékra és üdülők fenntartására. A jövedelmezőséggel együtt nőtt a szövetkezetek vagyona is. 1952—1953-ban kilencvenmillió forintot költöttek beruházásra a szövetkezetek. Tavaly 418 géppel, ez év első két hónapjában pedig máris 125 géppel gyarapodott a szövetkezetek gépállománya. A szövetkezetek erősödését mutatja az is, hogy egyre több jó kezdeményezés, újítás születik körükben. Olyan cikkek gyártásához is hozzálátnak, amilyeneket eddig nem készítettek hazánkban. Szövetkezeteink fejlődése tovább gyorsulna, ha kijavítanák munkájuk komoly fogyatékosságait. Sok szövetkezetben tapasztalható a tervfegyelem lazulása. Nem szívesen vállalnak tervfeladatokat, s megtörténik, hogy vállalt feladataikkal adósak maradnak. A Heves Községi Vegyesipari KTSZ például nem teljesítette januári, februári tervét. A lakosság ellátását szolgáló cikkek gyártását elhanyagolta, ehelyett — mivel ez számára előnyösebb volt — közületeknek gyártott. A szövetkezetek fontos feladata a minőség állandó javítása. E cél érdekében versenyben is állnak egymással. Mégis sok a panasz egynéhány szövetkezetre. Egyes cipőipari szövetkezetek nagy gondot fordítanak a cipők külsejére, a részmunkálatokat viszont elhanyagolják. Gyakran megtörténik az is, hogy «anyagtakarékosság» címén bakancsot és csizmát készítenek olyan anyagból, amelyből legfeljebb könnyebb cipőt vagy szandált szabad készíteni. Az ilyen anyagból készült bakancsok, csizmák strapára alkalmatlanok, gyengék. A vélt takarékosság így valójában nagy károkat és sok bosszúságot okoz a vásárlóknak. Előfordul, hogy II—III. osztályú, sőt annál gyengébb minőségű cipőket is I. osztályúként, magas áron hoznak forgalomba. Sok a panasz emiatt a komáromi, az orosházi, az egri, az endrődi, a hatvani és különösen a szekszárdi cipészszövetkezetekre. Általános jelenség, hogy mihelyt a nagykereskedelmi vállalat gyártási vagy anyaghiba miatt visszaadja vagy leértékeli egyikmásik terméket, a szövetkezet azzal «fenyegetőzik», hogy azt másutt úgyis átveszik. Egyes kisipari szövetkezetek pedig saját boltjaikban akarnak túladni gyengeminőségű áruikon. A Nyíregyházi Cipészszövetkezet rossz minőségű cipőit a nagykereskedelem nem vette át. Erre saját boltjában, méghozzá változatlan áron hozta azokat forgalomba. Mindezért természetesen elsősorban a szövetkezetek maguk a felelősek. De a Kisipari Szövetkezetek Szövetsége központi minőségellenőrzőinek is meg kell javítaniuk munkájukat. Sokszor megtörténik, hogy silány gyártmányokba is beleütik a kiváló minőséget jelző bélyegzőt. Súlyos hibák keletkeznek abból is, hogy a szövetkezetek munkáját nem hangolják eléggé össze más szövetkezetek, a minisztériumok és a tanácsok vállalatainak munkájával. Megtörténik, hogy a szövetkezetek előkészítik valamilyen cikk gyártását, nagy összegeket fordítanak rá, s azután kiderül, hogy ugyanazt a cikket kellő mennyiségben már gyártja vagy gyártani fogja egy másik szövetkezet vagy állami vállfát. Ez az oka annak is, hogy egyes szövetkezetekben parlagon hevernek a gépek, szerszámok, holott másutt nagy szükség lenne rájuk. A rossz kapcsolat sokszor nyersanyagproblémákat is okoz. Az Országos Tervhivatal és az Országos Kisipari Szövetség feladata az állami vállalatok és a szövetkezetek, valamint a szövetkezetek munkájának összehangolása. Több vidéki vegyesipari szövetkezet nehézségekkel küzd, gyakran ráfizetéssel dolgozik. Sokhelyütt túlteng az adminisztráció stb. Az Országos Kisipari Szövetségtől várjuk e küszködő szövetkezetek megsegítését. Meg kellene vizsgálni azt a problémát is, miért vállalnak a szövetkezetek egyes munkákat — például a leparkolást — drágábban, mint a magánkisiparosok. Nem támogatják mindig kellőképpen a szövetkezetek munkáját a minisztériumok, a tanácsokés az állami vállalatok sem. Az állami vállalatok gyakran nem fogadják el a szövetkezetek rendeléseit, azt «mellékes ügyként» kezelik. A Dux Ruházati Szövetkezet kénytelen volt gépeit leállítani, mert sem a Magyar Pamutipar, sem a Zuglói Kötöttárugyár nem vállalta az anyagok festését. A vashulladék beszerzésében is vannak zökkenők. Az Ózdi Kohászati Üzemek például inkább beolvasztják a hulladékanyagot, mintsem hogy a szövetkezeteknek adják feldolgozásra. A szövetkezeti mozgalomnak ezeket a hibáit, fejlődésének akadályait nem nehéz megszüntetni; nem nehéz elérni, hogy a kisipari termelőszövetkezetek az eddiginél is több segítséget nyújtsanak a kormányprogramm megvalósításához, a dolgozók jobb ellátásához. Donga György A kisipari termelőszövetkezetek fontos feladatai Tapolczai Gyula meghalt A magyar színművészetet súlyos veszteség érte: Tapolczai Gyula, a népköztársaság érdemes művésze, a Nemzeti Színház tagja 51 éves korában meghalt. Háromévtizedes, gazdag művészi pályáján az emlékezetes színpadi figurák hosszú sorát alkotta meg. Haláláról a Nemzeti Színház gyászjelentést adott ki: «A Nemzeti Színház igazgatósága nagy szomorúsággal jelenti, hogy Tapolczai Gyula, a Magyar Népköztársaság érdemes művésze, a Nemzeti Színház tagja 1954 április 17-én hosszú, súlyos betegség után elhunyt. Az encsi földművesszövetkezet dolgozói idejében hozzáláttak a hulladékvas gyűjtéséhez. A legutóbbi néhány nap alatt csaknem 100 mázsa vasat gyűjtöttek össze a községben. Jaskó József, Makranczi Gyula, a szövetkezet dolgozói gyűjtik legszorgalmasabban a vasat. Már több használvégigkísértük egy párttitkár egy napját. Egy nap nem nagy idő, csak villanás az események sodrában, mégis szolgálhat néhány tanulsággal. REGGEL 7 ÓRA Reith elvtárs, a Darugyár párttitkára, íróasztalánál ül. Végiggondolja aznapi munkatervét: 7 órától 8-ig újságot olvas, utána átnézi a postát, a vezetőségválasztó taggyűlésekről készült jegyzőkönyveket, s elintéz néhány telefonbeszélgetést. Tíz órára egy pártmunkásbrigádot hívott magához. Ebéd után a XIII. kerületi pártbizottságtól érkezik egy brigád. Fél 5-kor az alapszervezetek titkárainak tart értekezletet. Sajnos, a terv teljesítése mindjárt roszszul indul. A «Szabad Nép» szépen összehajtva érintetlenül marad az asztalon, a jegyzőkönyvekbe is csak éppen hogy belelapozgat. Az előző pártvezetőség idejében ugyanis hozzászoktak az emberek, hogy a vezetőség tagjai alig-alig vesznek részt a munkában, s ez a «csak a párttitkár intézkedhet»-nézet még mindig él. Mindenki a párttitkárral akar beszélni. Ebben a pillanatban is kopognak az ajtón, a szakszervezeti bizottság versenyfelelőse keresi Reith elvtársat. Ezután még négyen jönnek különböző kérdésekkel, szinte egymásnak adják a kilincset. «Csak nem mondhatom — véli Reitli elvtárs — hogy nem érek rá, ha valaki keres» — s ezért tízszer is hozzáfog a jegyzőkönyvek tanulmányozásához, de nem jut előre. De miért ne mondhatná meg Reitli elvtárs a hozzáfordulóknak, hogy nem ér rá, forduljanak a pártbizottság másik tagjához. Megtehetné, ha ugyanakkor gondoskodna arról, hogy a pártbizottság arra illetékes másik tagja meghallgassa az elvtársakat. Milyen hamar eltűnne a régi «csak a párttitkár intézkedhet»-nézet, mennyivel nyugodtabban, tervszerűbben dolgozhatnának, ha a titkár, a pártbizottság, valamint a pártválasztmány tagjai felváltva fogadnák a dolgozókat. De ez még nincs így a Darugyár pártbizottságán, s ezért marad ezen a reggelen is érintetlen a «Szabad Nép», olvasatlan sok jegyzőkönyv Reith elvtárs asztalán. DÉLELŐTT 10 ÓRA Pontosan 10 órakor megjelennek a pártmunkásbrigád tagjai. Ez a brigád a választTapolczai Gyula annak a színészcsaládnak a sarja volt, amelyik Szigeti József színpadralépésétől, 1844-től, Vízvári Gyulán és Vízvári Mariskán keresztül száztíz éve őrzi a magyar színészet nemes hagyományait. Elismeréssel emlékezünk alakításaira, a Vízkereszt Böffen Tóbiásánál? száz, a Warrenné mestersége Croftjának kétszáz, az Amerika hangja Wheeler szenátorának kilencven előadására és többi szerepére, melyekkel nagyban hozzájárult a felszabadulás után elért eredményeinkhez óhatatlan ócska gépet találtak és adtak át a szövetkezet hulladékfelvásárlójának. A krasznokvajdai földművesszövetkezet dolgozói néhány nappal ezelőtt egy 15 mázsás szivattyú és egy másik nagy géproncs nyomára akadt okomány tagjaiból alakult, hogy megvizsgálja a hídműhely alapszervezetének munkáját. Két hét múlva ugyanis ezt tárgyalja majd a pártbizottság. Reith elvtárs sietősen elsorolja nekik a «szempontokat»: «Meg kell nézni, hogyan érvényesül a kollektív vezetés a hídműhely alapszervezetében; hogyan dolgoznak a pártbizalmiak; milyen a népnevelők munkája; mtzilyen kapcsolatot tart az alapszervezet vezetősége a gazdasági vezetőkkel; milyen a termelés pártellenőrzése; hogyan foglalkozik az alapszervezet vezetősége a tömegszervezetekkel?» A brigád tagjai bólogatnak, jegyeznek, de az igazat megvallva, sok újat nem mond nekik Reith elvtárs. Ugyanezeket az általános «szempontokat» elmondhatná akkor is, ha történetesen nem a hídműhely, hanem a kazánműhely alapszervezetét vizsgálnák. Pedig az üzem hét alapszervezete nem egyforma. Különböznek feladataik is, eredményeik és gyengeségeik is, s a hídműhely pártéletének sajátosságairól kellene tájékoztatni a brigád tagjait. De Reith elvtárs ebben nem tud segíteni nekik, mert nem volt ideje összegyűjteni a pártvezetőségnek a hídműhelyben szerzett tapasztalatait. Nem szabad sajnálni az időt és fáradságot a brigádmunka jó előkészítésétől. Mivel pedig a titkár mindent nem csinálhat , helyesebb lett volna, ha a pártbizottság valamelyik másik tagja készül fel gondosan erre a megbeszélésre. EBÉD UTÁN Gyorsan múlik az idő, s már itt van a bejelentett két elvtárs a kerületi pártbizottságtól. Azt vizsgálják, hogy az utóbbi időben hány és hányféle értekezletet tartottak az üzemben. A kerületi pártbizottság ugyanis megvitatja, hogyan lehetne csökkenteni az értekezletek számát. Csak úgy záporoznak a kérdések — kétszer is, mert az egyik elvtárs később érkezett és most megismétli azokat. Reith elvtárs egyre inkább feszeng a székén, s be kell ismerni, kissé türelmetlenül válaszolgat a kérdéssorozatra. «Milyen értekezletek vannak az üzemben?», «A dolgozóknak mi a véleményük az értekezletekről?». Reith elvtárs persze megmondja, hogy mit tud a dolgozók véleményéről, de joggal merül fel benne a kérdés: miért nem kérdezik meg ezt inkább maguktól a dolgozóktól? Magában reménykedik is, hogy ez a két elvtárs majd felkeresi a műhelyeket, s az ott szerzett személyes tapasztalatokkal segíti az üzemi és a kerületi pártbizottság munkáját. Mint később kiderül, csalódnia kellett. Az egyik elvtárs, megelégedve a titkár válaszaival, elhagyja az üzemet, a másik elvtárs pedig egy igen rövid — alig félórás — látogatást tesz, csak úgy «mutatanak» a műhelyekben. De a kérdések közben folytatódnak. «Ki tartja és ki ellenőrzi az értekezleteket?» «A pártbizalmiak adnak-e jelentést a pártcsoportértekezletről?» stb. S Reithi elvtárs, gondolatait továbbfűzve, csak úgy magától megkérdezi: nem válaszolhatnának-e a kérdések jórészére a pártbizottság más tagjai? Dehogyis nem. De a kerületi pártbizottság munkatársai úgy látszik nem bíznak abban, hogy a titkáron kívül bárki is helyesen felelhetne nekik. «Csak a titkár intézkedhet» — vélik az üzemben. «Csak a titkár válaszolhat» — gondolják a kerületben. Előfordult, hogy a kerületi pártbizottság egyik, munkatársa felcsöngette a pártbizottságot, s a telefont 87 agit-prop, titkár vette fel. A párttitkár éppen el volt foglalva, de a kerület munkatársa ragaszkodott hozzá, hogy vele beszéljen. Végül is bekapcsolták hozzá — s akkor mit kérdezett? Azt, hogy mikor lesz a pártnap. Világos, hogy ezt legjobban az agit.prop. titkár tudja. S hány ilyen «műsoronkívüli» telefonhívás és megbeszélés van, amely darabokra szabdalja Reith elvtárs munkaidejét! A Darugyár pártbizottsága heti «eseménynaptárt» készített, hogy mindig előre tudja, mely napon milyen értekezletek vannak. Sokszor előfordul azonban, hogy a kerület felcsöngeti a darugyári pártbizottságot, mondván: «Holnapután előadást tartunk a propagandistáknak», vagy «Küldjetek negyven népnevelőt a holnapi területi agitációra». Ilyenkor persze minden előre megtervezet értekezletet el kell halasztani, a terv felborul. FÉLDT Reith elvtárs az egész beszélgetés alatt tűkön ül — készülni kellene az alapszervezeti titkárok értekezletére. Ez fél ötkor kezdődik és még egy szót sem jegyzett le magának, mit fog mondani. Mikor aztán elmegy a két elvtárs, gyorsan papírra veti gondolatait. Fél ötkor aztán a kongresszusi verseny eddigi eredményeiről és a legfontosabb feladatokról tájékoztatja az alapszervezetek titkárait. Elmondja a többi között, hogy a gyár letörlesztette januári és februári adósságát s ezen felül még túlteljesítette a negyedéves tervet is — az exporttervet például 20 százalékkal. Nem volt könnyű dolog, mert februárban alig 46 százalékot értek el. A kongresszusi versenyben nagyszerű felajánlások születtek. A kazánműhely dolgozói megígérték, hogy márciusban 42 kocsitartályt készítenek , vállalásukat túlteljesítették. Az ifiműhelyben a vállalt 700 korona helyett 1400-at gyártottak. Szó esik a titkári értekezleten arról is, hogy a legfontosabb feladat most továbbfejleszteni a kongresszusi versenyt. Beszéljék meg a dolgozókkal, hogy a teljesített felajánlások helyett tegyenek új vállalásokat; a kommunisták mutassanak ebben is jó példát. ESTE 7 ÓRA A titkári értekezlet befejeztével Reith elvtárs hazaindul. Útközben elgondolkozik a nap eseményein. Tizenkét órát dolgozott, megszegte a nyolcórás munkanapról szóló törvényt. Vájjon nem végezhette volna el munkáját nyolc óra alatt? Ha jól utánanéz, kiderül, hogy igen. Mégpedig jobban, mint így. Jobb munkamódszerekkel és persze nem egyedül. Hogyan oszthatta volna meg tennivalóit a pártbizottság tagjaival? Ha például Horváth elvtárs, a pártbizottság agitációs felelőse beszéli meg a tennivalókat a hídműhely pártszervezetének munkáját tanulmányozó brigáddal, s a kerületi pártbizottság munkatársait Szőke elvtársnő, a pártbizottság másik tagja tájékoztatja — akkor ő több mint négy órát nyer. További két órát takarított volna meg, ha a választmány más tagjai is fogadják a pártbizottsághoz forduló dolgozókat. Ez már összesen hat óra. Így két óra maradt volna a nyolcból, hogy ellátogasson a műhelyekbe, s hogy a mostaninál tervszerűbben irányítsa a pártbizottság tagjainak munkáját. Ez a néhány gondolat csak ennek a napnak a tanulsága. De azért ez az egyetlen nap is megmutatja, hogy a kollektív vezetés módszereinek meghonosítása sokat lendíthetne a Darugyár pártbizottságának és pártszervezetének munkáján. Szedlacsek Éva Fémgyűjtés az encsi járásban PÁRT ÉS PÁRTÉPÍTÉS ■» Egy párttitkár egy napja SZABAD NÉP VITA AZ ÖNKÖLTSÉGCSÖKKENTÉSRŐL. Hogyan lehet egyik hónapról a másikra több mint tíz százalékkal olcsóbban termelni? A Csepel Autógyár több vezetője, így: Mészáros Károly igazgató, Kiss Sándor főkönyvelő, Fűrész István, a munkaügyi osztály vezetője, Szatmári Lajos, a PB szervezőtitkára, Somogyi László, az ÜB termelési felelőse és Peterdi József, az ÜB elnöke — beszélgetést folytattak a «Szabad Nép» munkatársával a gyár termelési költségeinek alakulásáról. Az alábbi írás e megbeszélés nyomán készült. Egy-egy gazdasági év elteltével minden gyár főkönyvelője mérlegbeszámolót készít. Ebben kimutatja, milyen eredménnyel dolgozott a vállalat. A Csepel Autógyár 1953. évi mérlegbeszámolója február első felében készült el. Szomorú képet mutatott. A gyár sok vállalatnak adósa és nem tud fizetni. A Magyar Nemzeti Bank feketelistájára került az üzem. Nem lehetett sokat tanakodni. Az üzemi bizottság kezdeményezésére a pártbizottság elhatározta, hogy megvizsgálja és megvitatja a termelés költségeinek alakulását. Megállapította, hogy a műszaki vezetők nem vették komolyan a gazdaságosság követelményeit, nem törődtek azzal, milyen áron termelnek. Felhívta az igazgatót, hogy a főkönyvelővel, valamint az egyes osztályvezetőkkel, gyárvezetőkkel közösen hozzon intézkedéseket az önköltség csökkentésére, a felesleges kiadások megszüntetésére. A gyár vezetői teljesítették a pártbizottság felhívását. A munka gyorsan ment. Ebben része volt annak is, hogy a Nemzeti Bank az érvényes szabályok értelmében — mint tartósan pénzügyi zavarokkal küzdő vállalathoz — pénzügyi biztos kiküldését tervezte a Csepel Autógyárhoz is. A pénzügyi biztos érkezésétől azonban úgy féltek, mint a tűztől. Ha ugyanis a pénzügyi biztos, mint ahogy mondják, a «nyakukra ül», akkor meg sem tudnak moccanni. Az ő engedélye nélkül nem fizethetnének ki egyetlen fillért sem. Márpedig ez felette kellemetlen lett volna. Gyorsan és halogatás nélkül intézkedtek hát. Néhány példa ékesen bizonyítja, hogyan csökkentek a termelés önköltségei az intézkedések nyomában. Megengedhetetlen módszerek A múlt év végén a tiltó rendelet ellenére is sokat túlóráztak a Csepel Autógyárban, mondván, hogy a tervet csak így tudják teljesíteni. A túlóráztatást azonban nem lehetett a végtelenségig folytatni. Sokat töprengtek, mit lehetne tenni. A járműgyárban a következő «érdekes» — de büntetnivaló — megoldáshoz jutottak. Egyegy művezető titokban így alkudozott a dolgozókkal: gyertek be rendesen műszakra, dolgozzátok le a nyolc órát, utána kimentek a csengetőórához bélyegezni, majd pedig nyugodtan visszajöttök és folytatjátok tovább a munkát. Ne féljetek, nem lesz semmi baj, nem lesz túlóra, s mégis megkapjátok a pénzeteket. Hogyan? Célprémiumból. A hajtóműgyárban is próbálkoztak ugyanilyen módszerrel, azzal a különbséggel, hogy a 8 órán túli teljesítményt is a nyolc órába számolják el. Szerencsére az üzemi bizottság idejében felfedezte ezt és megakadályozta a bércsalást, így aztán születtek nagyon nagy százalékok is, s teljesítették a tervet is , de olyan áron, hogy egyes dolgozók néha 16 órán át munkában álltak. Túlóra helyett jobb szervezés Mivel az ilyen tiltott módszereket sokáig nem titkolhatták, gondolkodni kellett azon, hogyan tudják ilyen szabálytalanságok nélkül, becsületes úton teljesíteni a tervet. Több gyáregységben áttértek a ciklusos gyártásról a még folyamatosabb láncszerű gyártási módra (a szakaszos folyamatos gyártásra). Az eredmény: nemcsak túlórára nem volt szükség, de 650 dolgozót még mentesíteni is tudtak a munkától, s visszaengedhették őket a mezőgazdaságba. Ez az intézkedés a termelés önköltségét jelentősen csökkentette. A gyár dolgozói elmondják: örülnek, mert nem kell túlórázniuk, vasárnapi műszakokra járniuk, mégis megkeresik azt, amit korábban kerestek. A létszám felülvizsgálásakor azt is észrevették, hogy a termelés technológiai tökéletesítése nem az egyedüli út a létszámcsökkentésre. Az elmúlt esztendők során több gyáregységben sok olyan dolgozót állítottak munkába, akinek munkakörét alig lehetne meghatározni. Volt például «szerszámbeszerző», akinek az volt a feladata, hogy járja Budapest üzleteit, utazza be az országot és keressen gyémántot, mert erre a különösen finom munkáknál szükség van. Ha talált gyémántot, jó volt, ha nem, akkor sem lehetett tenni semmit. Volt más hasonló munkakör is, amely nagy lehetőséget nyújtott a lógásra, a korrupcióra. A vizsgálat eredményeként 22 ilyen «munkakört» szüntettek meg. A kiadás, amely a gépkocsigyártás önköltségét terheli, e bérek megszűnésével is csökkent. A szigorú takarékosságért Nemcsak a felesleges személyi kiadások drágították a termelést. Rengeteg heverő anyag halmozódott fel az évek során, sokkal több anyagot vásárolt a gyár, mint amennyit felhasznál a tehergépkocsik előállításához. Ezek az anyagok anélkül, hogy valami hasznot hajtottak volna, ott hevertek az üzemben. Határozatot hoztak, hogy a 15 millió forint értékű fölösanyagot szállítsák oda, ahol arra szükség van. Az elfekvő anyagokat már elszállították. Százezrekre rúgó kamat alól mentesült ezzel az üzem. Az ilyen anyagok után ugyanis napi egy ezrelék kamatot kell befizetni a Nemzeti Banknak. A tényleges termelőmunkán kívül másjellegű munkára is szükség van ahhoz, hogy teherautókat készíthessünk. Szükség van például szerszámok készítésére. Ezt a munkát rezsiben végzik. Költségük a teherautók árát növeli. A gyárban azonban nemcsak a feltétlenül szükséges munkákat végezték rezsiben. Ha valamelyik gyáregységvezetőnek vagy más vezetőnek eszébe jutott, hogy szüksége van valamire, gondolkodás nélkül megrendelte a rezsiműhelyekben. A hajtóműgyár például irodabútorokat rendelt. A gyáregységek vezetői szívósan verekedtek azért, hogy legyen kőművesük, asztalosuk vagy más szakmunkásuk, hogy mihelyt eszükbe jut valami, nyomban megcsináltathassák. Most szigorúan megtiltották, hogy a vezetők ilyen ötletszerűen rezsimunkákat végeztessenek, tetszésük szerint hajigálhassák az állam pénzét. „Fájdalmas", de hasznos intézkedések A Csepel Autógyár gyáregységei nagy területen, egymástól távol, szétszórtan fekszenek. Ebből faragtak jogcímet ahhoz, hogy egész teherautókaravánt tartson meg a gyár, úgynevezett belső anyagmozgatásra. Elhatározták, hogy ezekből a gépkocsikból tizet átadnak a népgazdaságnak, s jobb szervezőmunkával csökkentik a felesleges anyagmozgatást. A gyár 203 más gyárral áll termelési kapcsolatban. A különböző gyártmányok hazaszállítása mindig sürgős. Tekintve, hogy a gépkocsikat maguk gyártják — «s minden szentnek maga felé hajlik a keze — ezen a címen is megtartottak maguknak egy sereg gépkocsit. Csupán Győrbe 8—10 teherautót indítottak naponta anyagért. Ezt most megszüntették. Az anyagot vasúton szállítják Győrből. A teherautógyártás önköltsége ezzel is csökken a felszabadult teherautók üzembentartásának, a gépkocsivezetők bérének a költségeivel. Felsorolhatnánk még ehhez hasonló példákat. Az elmúlt két hónapban csupán azzal, hogy észszerűsítették a vidékre való telefonálást , negyedmillió forintot takarítottak meg. Nem engedélyezik nyakló nélkül a vidékre való kiutazásokat sem stb. Sok olyan hibát számoltak fel tehát most, amelynek felsőbb vezetőszerveink következetes ellenőrző munkája elejét vehette volna. Sok volt az olyan hiba, amelyért szigorú büntetés járt volna. Ilyen és hasonló hibák azonban bizonnyal szép számban találhatók más üzemekben is. A Csepel Autógyárban most néhány intézkedés, egy sor fontos határozat nyomán gyorsan, több mint tíz százalékkal csökkent a termékek önköltsége a régebbihez képest. Ez óriási eredmény. S egyben útmutatás, mi kell ahhoz,hogy másutt is olcsóbban termelhessünk? A legfontosabb, hogy szigorúan nézzünk körül portánkon és kíméletlenül szüntessük meg a pazarlást — akkor is, ha az fáj. HÉTFŐ, 1954 ÁPRILIS 19 » MEGJEGYZÉSEK * Különös szenvedély Alig van olyan ember, akinek ne volna valamilyen szenvedélye, kedvelt szokása. Legtöbben talán a futballt kedvelik,sokan szeretnek kártyázni vagy sakkozni." Vannak, akik galambot, mások pedig házinyulat tenyésztenek, nagy tábora van a méhészeknek is. Egyesek a kertészkedésnek hódolnak, szőlőt, gyümölcsöt vagy éppen virágot termelnek szabadidejükben. Hadd említsünk meg most egy újfajta szenvedélyt: a rizstermelést. Meg kell hagyni, hogy úgy augusztus vagy szeptember táján gyönyörűséges nézni a száz és száz holdakon elterülő hullámzó rizstáblákat. Nos, akadtak olyanok, akik úgy okoskodtak: ha ez száz holdakon olyan szépséges látvány, miért ne lehetne az két-három, vagy esetleg öt-hat holdon is? És miért gyönyörködjék valaki a máséban, amikor azt a saját magáéban is megteheti? No meg azután a rizstermelés a jövedelem szempontjából sem utolsó dolog. Egészen biztosan nem tudni, hogy a gyönyörködési vágy, vagy a jó haszon reménye kerített-e egyeseket a hatalmába Kunhegyesen, de most egyszeriben ellenállhatatlan vágyat éreztek, hogy ők is rizstermelők legyenek. És aztán? — kérdezhetné valaki. Égjük embernek ez a szenvedélye, a másiknak az. Kinek mi gondja van rája? Abba csakugyan nem lehet beleszólni, hogy ki milyen szenvedélynek hódoljon. De abba már igen, hogy kik lelik kedvüket a rizstermelésben. Ejnye-ejnye — gondolhatják most sokan — hát már az sem mindegy, hogy ki termeli meg a rizst: a kunhegyes Vörös Október termelőszövetkezet, vagy pedig a járási tanács kereskedelmi osztályának vezetője? Az a fő, hogy minél több teremjen, mert hiszen nagy szükség van rá. Persze a rizsnek is mindegy, hogy ki termeli meg. Nem mindegy ez azonban a kunhegyes termelőszövetkezeteknek és egyénileg dolgozó parasztoknak. Menjünk csak sorjába, nézzük a tényeket. Arról van szó, hogy Kunhegyesen több vezető funkcionárius rizstermelésre határozta el magát, így többek között Sebők Istvánné elvtársnő, a járási tanács kereskedelmi osztályának vezetője, Suszter Zsigmond elvtárs, a helybeli gépállomás igazgatója. Körmendi Sándor elvtárs, a Középtiszai Öntöző Vállalat igazgatója 2—2 holdra, Csorna Lajos, az öntöző vállalat agronómusa három és fél holdra, Benkő Zsigmond vízmester fiaival együtt hat hold rizstermelésre kötöttek szerződést. A földet a helyi tanácstól kapták, a vizet az öntöző vállalat adja majd, a vetőmagot a rizstermelő vállalat. Miért kell ezt szóvátenni? Azért, mert az efféle szenvedélyek kielégítése élesen szembenáll a szocialista erkölccsel. Vagy más szóval: ilyen szokásokat nálunk csak a kapitalista erkölcs engedett meg hajdanában. Mert nem mindegy az, hogy valaki szabadidejében saját földjén és saját erejével, mondjuk, 200 négyszögölön gyümölcsöt termel, vagy két holdon, a más földjén, állami eszközök és idegen munkaerő felhasználásával a rizst. Márpedig a jelen esetben éppen erről van szó. Először is: az említett elvtársak öntözhető, rizstermelésre alkalmas tartalékföldet bérelnek. Ilyen föld nem áll korlátlanul rendelkezésre. Kunhegyesen számos dolgozó parasztnak, sőt még egyik-másik termelőszövetkezetnek sem jutott belőle. Ezek az elvtársak pedig nem átalják elvenni a dolgozó, parasztok elől a rizstermelésre alkalmas földet. Másodszor: azt senki sem hiszi el, hogy valakinek egy állami vállalat igazgatása mellett még a rizs gyomlálására is jut ideje. Márpedig a rizst gyomlálni kell, különben nem ad jó termést. Tehát nem marad más hátra, mint napszámosokat fogadni, akik majd gyomlálnak. Ezek után már csak egy kisebb formaság hiányzik, nevezetesen az, hogy megtörténjék a cégbejegyzés. Valahogy ilyen formában: «Benkő Zsigmond és társai rizstermelő rt.». Harmadszor: ezek az elvtársak a rájuk bízott állami eszközökből saját céljaikra használnak fel. Jelen esetben a vízről van szó, amellyel a rizstermelőket az öntöző vállalat látja el. Lehet, hogy a vállalat vezetői úgy gondolkodnak: ki vehetné zokon, hogy közbe-közbe saját maguk részére is juttatnak egy kevés vizet. Pedig ezt a kunhegyes Petőfi tsz tagjai és még számtalan dolgozó paraszt igenis zokon veszi. És zokon veszi egész dolgozó népünk is, hogy akadnak vezetők, akik visszaélnek bizalmával. Hát mit szólna ahhoz Körmendi elvtárs vagy Suszter elvtárs, ha — mondjuk — a Csepel Autógyár vezetői az általuk gyártott teherautókból rendszeresen felhasználnának egyet-egyet saját céljaikra? Egészen bizonyos, hogy tisztességtelen dolognak tekintenék. Azt szokták mondani, hogy nagy tettekhez nagy szenvedélyek kellenek. Talán helyes lenne, ha e vezetők nagy szenvedélyüket igazán nagy tettekre: a gépállomás, az öntöző vállalat, a kereskedelem munkájának megjavítására fordítanák. Gyertyános Zoltán 99KELLEMETLENKEDŐK“ Mulatságos francia filmszatíra Filmszínházaink nagy sikerrel pergetik Noél Noél francia színész-író (vagy ha úgy tetszik író-színész) «Kellemetlenkedők» című filmjét. A film sikere megérdemelt. Ki ne ismerné a szüntelenül locsogó, ám mérhetetlenül unalmas «jóbarátot», az utcai telefonfülkét félórára kisajátító embertársát, a színházi előadásra későn érkező s a széksorok között bebukdácsoló nézőt, a liftutast, aki nem küldi vissza a földszintre a liftet, vagy a legalkalmatlanabb időben telefonáló távoli rokont? Róluk s hozzájuk méltó társaikról, az untatókról, tapintatlanokról, a kíméletlenül tréfás körökről szól Noél Noel mindvégig szellemes és ízléses eszközökkel mulattató filmje. A «Kellemetlenkedők» tartalma nem több a fentebb felsorolt közismert típusok bemutatásánál. Szándéka sem több, mint ezeket nevetségessé tenni. Mindebből következik, hogy a «Kellemetlenkedők» nem a játékfilmek megszokott fajtájából való, hanem újszerű, érdekes felépítésű film, melyet a legtalálóbban talán «szatirikus dokumentumfilm»-nek nevezhetnénk. Íme — mondja ez a film — ilyenek vagytok emberek, okuljatok hát, s kíméljétek egymást jobban! Mi alapozza meg e film sikerét? Elsősorban az, hogy a bemutatott kellemetlen típusok mindegyike valóban az életből vett hús-vér figura. Több mint egy tucatnyi «kellemetlenkedőt» mutat be Noél Noél s bár néhány közülük a polgári társadalom jellegzetes szülötte, még jócskán találkozunk velük mi is és tanúsíthatjuk, hogy ilyenek. A való életből vett típusokat az író bátor, de sohasem egészségtelen túlzással ábrázolja szatirikusan, s e szatirikus ábrázolásmódhoz sziporkázóan leleményes ügyességgel hívja segítségül a filmtrükkök egész sorát. Ezek a technikai megoldások teszik valójában filmszerűvé az egyébként színpadon is könnyen eljátszható, revüszerűen egymásra következő s egymástól független jeleneteket A siker másik oka: a film előadásmódjának változatossága és közvetlensége. Mindazok a kellemetlen emberek, akiket az író ebben a filmben elvonultat a szemünk előtt, régesrégi ismerőseink, méghozzá nemcsak az életből, de a humoros, szatirikus irodalomból is. A bemutatott alakok egyike sem új felfedezett, karcolatokból, kabaréból, élclapokból is jól ismerjük valamennyit, jórészüket például Ka ,rinthy Frigyes is «megírta». (Maga a szerzőj“ sem lép fel az újatmondás igényével, művét «tudományos összefoglalás»-nak nevezi.) Hogy mindezek ellenére is a film ennyire pezsgőn újszerűnek tűnik s ellenállhatatlanul mulatságos, az a feldolgozás s főleg az előadásmód fentebb említett változatosságának köszönhető. Helyesen érezte meg Noél Noel, hogy művének meglehetősen elhasznált témájához és tartalmához «apait-anyait» hozzá kell adnia formai megoldásban. Él is a helyes felismeréssel, s filmjében igénybe veszi a bábjátékot, árnyjátékot, televíziót, életfényképet, varázstáblát s egy különleges képpergető masinát, dacolva a puszta hatásvadászat itt-ott nem minden alap nélkül felmerülő vádjával is. Noél-Noél, az író, természetesen hálás, rokonszenves, kitűnő szerepet írt Noél-Noélnak, a színésznek. A színész Noél-Noél viszont pompás alakítással segíti önmagát mint írót. Ő játssza valamennyi kellemetlenkedő tehetetlen áldozatát, egyszerű, mértéktartó eszközökkel élve a legbohózatibb helyzetekben is, s éppen ezért rendkívül mulatságosan. Ez a tehetséges művész végigbeszéli és játssza a filmet, mégsem válik unalmassá egy pillanatra sem, annak ellenére sem, hogy a filmnek meséje nem lévén (bár konfliktusa annál több!), a nézőt a filmtörténetek megszokott feszültsége nem köti le. A «Kellemetlenkedők» másik, láthatatlan, de nem kevésbbé ^ kitűnő főszereplője Droville, a rendező. A film sajátosságából következik, hogy munkája teljesen összeolvadt az íróéval, s a film eredményeinek legalábbis egyenrangú részese. Az is a film sajátosságából következik, hogy a főszereplőn kívül minden más színésznek csak epizódszerep jutott. De nem egy francia film sikerének éppen az a titka, hogy a legkisebb szerepet is nagyszerű művész játssza. Ebben az esetben is így van. Tabi László Moszkva, április 18. (TASZSZ) Mint már jelentettük, a szovjet fővárosban tartózkodó «Comédie Francaise» művészei csütörtökön utoljára játszották Moliére «Úrhatnám polgár» című darabját a Vahtangov-színházban. Pénteken a «Comédie Francaise» Corneille-nek, a nagy francia drámaírónak «Cid» című tragédiáját adta elő a Kis Színházban. Ezenkívül előadták Jules Renard, a nev. L. Abrikoszov, az OSZSZSZK népművésze, a Jevgenyij Vahtangov Színház igazgatója, április 16-án fogadást adott a «Comédie Francaise» Moszkvában tartózkodó művészei tiszteletére. Les francia író hasonló című elbeszélése után készült ,A vöröshajú* (Poil de Carotte) című egyfelvonásos vígjátékát. Az előadást a nézők nagy tetszéssel fogadták. Minden felvonás után hosszantartó taps hangzott fel. Az előadáson megjelent L. Joxe, Franciaország rendkívüli és meghatalmazott moszkvai nagykövete, valamint a francia nagykövetség tagjai. A fogadáson a francia vendégek, a Vahtangov Színház színészei és rendezői vettek részt. A fogadás f m elég baráti hangulatban telt el. A „Comédie Française“ új bemutatója a moszkvai Kis Színházban Fogadás a Vahtangov Színházban a francia művészek tiszteletére Megnyitották a lengyel bélyegbemutatót A budapesti Lengyel Olvasóterem és a Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetsége közös rendezésében a Sztálin ét 3. sz. alatti Bélyegotthonban lengyel bélyegbemutatót tartanak. A bemutatót szombaton délután nyitották meg. A megnyitáson megjelentek a lengyel és a magyar posta képviselői. Jelen volt a baráti államok budapesti diplomáciai képviseletének számos tagja. Simovics Mihály, a közlekedés- és postaügyi minisztérium szakosztályvezetője mondott megnyitó beszédet. Ezután Janus Czerwinski, a Lengyel Népköztársaság budapesti nagykövetségének attaséja beszélt. A lengyel bélyegbemutató — amelyen kiállították a Lengyelország felszabadulása óta megjelent valamennyi bélyeget — április 19-én reggel 9 órától este 20 óráig tekinthető meg. A belépés díjtalan. (MTI)