Szabad Nép, 1954. április (12. évfolyam, 91-120. szám)

1954-04-19 / 109. szám

. A kisipari termelőszövetkezetek fontos helyet foglalnak el népgazdaságunkban. Az ipari cikkek tekintélyes részét állítják elő, kiegészítve nagyiparunk termelését. Jelen­tőségüket növeli, hogy olyan feladatok meg­oldására is képesek, amelyeknek nagyipa­runk csak kevésbbé felelhet meg. Termelé­sük jobban igazodik a helyi igényekhez, kü­lönleges gyártmányaikkal növelik a válasz­tékot, felhasználják a hulladék- és maradék­anyagokat s ezzel hatalmas összeget taka­rítanak meg népgazdaságunknak. A lakosságot fokozatosan több és több közszükségleti cikkel kívánjuk ellátni. S ha egyre több lábbeli, ruházati cikk jut a dolgozóknak, több háztartási eszköz és kis­gép segíti háziasszonyaink munkáját, ha mind több játék kerül gyermekeink kezé­be, akkor ebben nem kis része és érdeme van a kisipari termelőszövetkezeteknek. A szö­vetkezetek általában jól megállják a he­lyüket és leküzdik a növekvő feladatok nehézségeit. A kormányprogram­ óta a szövetkezetek száma és szervezete sokat erősödött. A szövetkezetek mai nagy vonzóereje azzal magyarázható, hogy — éppen jó mun­kájuk eredményeképpen — jövedelmezők­ké váltak. Tavaly a kisipari szövetkezetek­nek négyszázmillió forint tiszta jövedelmük volt. Ebből negyvenhatmilló forint jutott év végi osztalék fejében a tagoknak, 40 mil­lió forintot kulturális és szociális beruhá­zásokra és sportcélokra fordítottak. Egy év alatt a szövetkezetek biztosítóintézete 53 millió forintot fizetett ki táppénzre, ter­hességi és anyasági segélyre, gyógyszerre, családi pótlékra és üdülők fenntartására. A jövedelmezőséggel együtt nőtt a szö­vetkezetek vagyona is. 1952—1953-ban ki­­lencvenmillió forintot költöttek beruházás­ra a szövetkezetek. Tavaly 418 géppel, ez év első két hónapjában pedig máris 125 géppel gyarapodott a szövetkezetek gép­állománya. A szövetkezetek erősödését mutatja az is, hogy egyre több jó kezdeményezés, újítás születik körükben. Olyan cikkek gyártásá­hoz is hozzálátnak, amilyeneket eddig nem készítettek hazánkban. Szövetkezeteink fejlődése tovább gyor­sulna, ha kijavítanák munkájuk komoly fogyatékosságait. Sok szövetkezetben ta­pasztalható a tervfegyelem lazulása. Nem szívesen vállalnak tervfeladatokat, s meg­történik, hogy vállalt feladataikkal adósak maradnak. A Heves Községi Vegyesipari KTSZ például nem teljesítette januári, feb­ruári tervét. A lakosság ellátását szolgáló cikkek gyártását elhanyagolta, ehelyett — mivel ez számára előnyösebb volt — közü­­leteknek gyártott. A szövetkezetek fontos feladata a minőség állandó javítása. E cél érdekében versenyben is állnak egymással. Mégis sok a panasz egynéhány szövetke­zetre. Egyes cipőipari szövetkezetek nagy gondot fordítanak a cipők külsejére, a részmunkálatokat viszont elhanyagolják. Gyakran megtörténik az is, hogy «anyag­takarékosság» címén bakancsot és csizmát készítenek olyan anyagból, amelyből leg­feljebb könnyebb cipőt vagy szandált sza­bad készíteni. Az ilyen anyagból készült bakancsok, csizmák strapára alkalmatla­nok, gyengék. A vélt takarékosság így való­jában nagy károkat és sok bosszúságot okoz a vásárlóknak. Előfordul, hogy II—III. osztályú, sőt an­nál gyengébb minőségű cipőket is I. osz­tályúként, magas áron hoznak forgalomba. Sok a panasz emiatt a komáromi, az oros­házi, az egri, az endrődi, a hatvani és kü­lönösen a szekszárdi cipészszövetkezetekre. Általános jelenség, hogy mihelyt a nagy­kereskedelmi vállalat gyártási vagy anyag­hiba miatt visszaadja vagy leértékeli egyik­másik terméket, a szövetkezet azzal «fe­nyegetőzik», hogy azt másutt úgyis átve­szik. Egyes kisipari szövetkezetek pedig saját boltjaikban akarnak túladni gyenge­­minőségű áruikon. A Nyíregyházi Cipész­szövetkezet rossz minőségű cipőit a nagy­kereskedelem nem vette át. Erre saját boltjában, méghozzá változatlan áron hozta azokat forgalomba. Mindezért természete­sen elsősorban a szövetkezetek maguk a felelősek. De a Kisipari Szövetkezetek Szö­vetsége központi minőségellenőrzőinek is meg kell javítaniuk munkájukat. Sokszor megtörténik, hogy silány gyártmányokba is beleütik a kiváló minőséget jelző bélyegzőt. Súlyos hibák keletkeznek abból is, hogy a szövetkezetek munkáját nem hangolják eléggé össze más szövetkezetek, a miniszté­riumok és a tanácsok vállalatainak munká­jával. Megtörténik, hogy a szövetkezetek előkészítik valamilyen cikk gyártását, nagy összegeket fordítanak rá, s azután kiderül, hogy ugyanazt a cikket kellő mennyiség­ben már gyártja vagy gyártani fogja egy másik szövetkezet vagy állami vállfát. Ez az oka annak is, hogy egyes szövetke­zetekben parlagon hevernek a gépek, szer­számok, holott másutt nagy szükség lenne rájuk. A rossz kapcsolat sokszor nyers­anyagproblémákat is okoz. Az Országos Tervhivatal és az Országos Kisipari Szö­vetség feladata az állami vállalatok­ és a szövetkezetek, valamint a szövetkezetek munkájának összehangolása. Több vidéki vegyesipari szövetkezet ne­hézségekkel küzd, gyakran ráfizetéssel dol­gozik. Sokhelyütt túlteng az adminisztráció stb. Az Országos Kisipari Szövetségtől vár­juk e küszködő szövetkezetek megsegítését. Meg kellene vizsgálni azt a problémát is, miért vállalnak a szövetkezetek egyes mun­kákat — például a leparkolást — drágáb­ban, mint a magánkisiparosok. Nem támogatják mindig kellőképpen a szövetkezetek munkáját a minisztériumok, a tanácsok­­és az állami vállalatok sem. Az állami vállalatok gyakran nem fogad­ják el a szövetkezetek rendeléseit, azt «mellékes ügyként» kezelik. A Dux Ruhá­zati Szövetkezet kénytelen volt gépeit le­állítani, mert sem a Magyar Pamutipar, sem a Zuglói Kötöttárugyár nem vállalta az anyagok festését. A vashulladék be­szerzésében is vannak zökkenők. Az Ózdi Kohászati Üzemek például inkább beol­vasztják a hulladékanyagot, mintsem hogy a szövetkezeteknek adják feldolgozásra. A szövetkezeti mozgalomnak ezeket a hibáit, fejlődésének akadályait nem nehéz megszüntetni; nem nehéz elérni, hogy a kisipari termelőszövetkezetek az eddiginél is több segítséget nyújtsanak a kormány­programm megvalósításához, a dolgozók jobb ellátásához. Donga György A kisipari termelőszövetkezetek fontos feladatai Tapolczai Gyula meghalt A magyar színművészetet súlyos veszte­ség érte: Tapolczai Gyula, a népköztár­saság érdemes művésze, a Nemzeti Színház tagja 51 éves korában meghalt. Háromév­tizedes, gazdag művészi pályáján az em­lékezetes színpadi figurák hosszú sorát al­kotta meg. Haláláról a Nemzeti Színház gyászjelentést adott ki: «A Nemzeti Színház igazgatósága nagy szomorúsággal jelenti, hogy Tapolczai Gyula, a Magyar Népköztársaság érdemes művésze, a Nemzeti Színház tagja 1954 április 17-én hosszú, súlyos betegség után elhunyt. Az encsi földművesszövetkezet dolgozói idejében hozzáláttak a hulladékvas gyűj­téséhez. A legutóbbi néhány nap alatt csak­nem 100 mázsa vasat gyűjtöttek össze a községben. Jaskó József, Makranczi Gyula, a szövetkezet dolgozói gyűjtik legszor­galmasabban a vasat. Már több használ­végigkísértük egy párttitkár egy napját. Egy nap nem nagy idő, csak villanás az események sodrában, mégis szolgálhat né­hány tanulsággal. REGGEL 7 ÓRA Reith­ elvtárs, a Darugyár párttitkára, író­asztalánál ül. Végiggondolja aznapi munka­tervét: 7 órától 8-ig újságot olvas, utána átnézi a postát, a vezetőségválasztó tag­gyűlésekről készült jegyzőkönyveket, s el­intéz néhány telefonbeszélgetést. Tíz órára egy pártmunkásbrigádot hívott magához. Ebéd után a XIII. kerületi pártbizottságtól érkezik egy brigád. Fél 5-kor az alapszer­vezetek titkárainak tart értekezletet. Sajnos, a terv teljesítése mindjárt rosz­­szul indul. A «Szabad Nép» szépen össze­hajtva érintetlenül marad az asztalon, a jegyzőkönyvekbe is csak éppen hogy bele­lapozgat. Az előző pártvezetőség idejében ugyanis hozzászoktak az emberek, hogy a vezetőség tagjai alig-alig vesznek részt a munkában, s ez a «csak a párttitkár intéz­­kedhet»-nézet még mindig él. Mindenki a párttitkárral akar beszélni. Ebben a pillanatban is kopognak az aj­tón, a szakszervezeti bizottság versenyfele­lőse keresi Reith­ elvtársat. Ezután még négyen jönnek különböző kérdésekkel, szinte egymásnak adják a kilincset. «Csak nem mondhatom — véli Reitli elvtárs — hogy nem érek rá, ha valaki keres» — s ezért tízszer is hozzáfog a jegyzőkönyvek tanulmányozásához, de nem jut előre. De miért ne mondhatná meg Reitli elv­társ a hozzáfordulóknak, hogy nem ér rá, forduljanak a pártbizottság másik tagjához. Megtehetné, ha ugyanakkor gondoskodna arról, hogy a pártbizottság arra illetékes másik tagja meghallgassa az elvtársakat. Milyen hamar eltűnne a régi «csak a párt­­titkár in­tézkedhet»-nézet, mennyivel nyu­­godtabban, tervszerűbben dolgozhatnának, ha a titkár, a pártbizottság, valamint a pártválasztmány tagjai felváltva fogadnák a dolgozókat. De ez még nincs így a Daru­­gyár pártbizottságán, s ezért marad ezen a reggelen is érintetlen a «Szabad Nép», ol­­vasatlan sok jegyzőkönyv Reith­ elvtárs asztalán. DÉLELŐTT 10 ÓRA Pontosan 10 órakor megjelennek a párt­munkásbrigád tagjai. Ez a brigád a választ­Tapolczai Gyula annak a színészcsaládnak a sarja volt, amelyik Szigeti József szín­­padralépésétől, 1844-től, Vízvári Gyulán és Vízvári Mariskán keresztül száztíz éve őrzi a magyar színészet nemes hagyomá­nyait. Elismeréssel emlékezünk alakítá­saira, a Vízkereszt Böffen Tóbiásánál? száz, a Warrenné mestersége Croftjának kétszáz, az Amerika hangja Wheeler szená­torának kilencven előadására és többi sze­repére, melyekkel nagyban hozzájárult a felszabadulás után elért eredményeinkhez ó­­hatatlan ócska gépet találtak és adtak át a szövetkezet hulladékfelvásárlójának. A krasznokvajdai földművesszövetkezet dol­gozói néhány nappal ezelőtt egy 15 má­zsás szivattyú és egy másik nagy géproncs nyomára akadt oko­mány tagjaiból alakult, hogy megvizsgálja a hídműhely alapszervezetének munkáját. Két hét múlva ugyanis ezt tárgyalja majd a pártbizottság. Reith­ elvtárs sietősen el­sorolja nekik a «szempontokat»: «Meg kell nézni, hogyan érvényesül a kollektív ve­zetés a hídműhely alapszervezetében; ho­gyan dolgoznak a pártbizalmiak; milyen a népnevelők munkája; mtzilyen kapcsolatot tart az alapszervezet vezetősége a gazda­sági vezetőkkel; milyen a termelés pártel­lenőrzése; hogyan foglalkozik az alapszer­vezet vezetősége a tömegszervezetekkel?» A brigád tagjai bólogatnak, jegyeznek, de az igazat megvallva, sok újat nem mond nekik Reith­ elvtárs. Ugyanezeket az álta­lános «szempontokat» elmondhatná akkor is, ha történetesen nem a hídműhely, ha­nem a kazánműhely alapszervezetét vizs­gálnák. Pedig az üzem hét alapszervezete nem egyforma. Különböznek feladataik is, eredményeik és gyengeségeik is, s a híd­műhely pártéletének sajátosságairól kel­lene tájékoztatni a brigád tagjait. De Reith­ elvtárs ebben nem tud segíteni ne­kik, mert nem volt ideje összegyűjteni a pártvezetőségnek a hídműhelyben szerzett tapasztalatait. Nem szabad sajnálni az időt és fáradsá­got a brigádmunka jó előkészítésétől. Mi­vel pedig a titkár mindent nem csinálhat , helyesebb lett volna, ha a pártbizottság valamelyik másik tagja készül fel gondo­san erre a megbeszélésre. EBÉD UTÁN Gyorsan múlik az idő, s már itt van a be­jelentett két elvtárs a kerületi pártbizott­ságtól. Azt vizsgálják, hogy az utóbbi idő­ben hány és hányféle értekezletet tartottak az üzemben. A kerületi pártbizottság ugyanis megvitatja, hogyan lehetne csök­kenteni az értekezletek számát. Csak úgy záporoznak a kérdések — kétszer is, mert az egyik elvtárs később érkezett és most megismétli azokat. Reith­ elvtárs egyre in­kább feszeng a székén, s be kell ismerni, kissé türelmetlenül válaszolgat a kérdés­sorozatra. «Milyen értekezletek vannak az üzemben?», «A dolgozóknak mi a vélemé­nyük az értekezletekről?». Reith­ elvtárs persze megmondja, hogy mit tud a dolgo­zók véleményéről, de joggal merül fel ben­ne a kérdés: miért nem kérdezik meg ezt inkább maguktól a dolgozóktól? Magában reménykedik is, hogy ez a két elvtárs majd felkeresi a műhelyeket, s az ott szerzett személyes tapasztalatokkal segíti az üzemi és a kerületi pártbizottság munkáját. Mint később kiderül, csalódnia kellett. Az egyik elvtárs, megelégedve a titkár válaszaival, elhagyja az üzemet, a másik elvtárs pedig egy igen rövid — alig félórás — látogatást tesz, csak úgy «mutatanak» a műhelyek­ben. De a kérdések közben folytatódnak. «Ki tartja és ki ellenőrzi az értekezleteket?» «A pártbizalmiak adnak-e jelentést a pártcso­­portértekezletről?» stb. S Reithi elvtárs, gon­dolatait továbbfűzve, csak úgy magától megkérdezi: nem válaszolhatnának-e a kér­dések jórészére a pártbizottság más tagjai? Dehogyis nem. De a kerületi pártbizottság munkatársai úgy látszik nem bíznak abba­n, hogy a titkáron kívül bárki is helyesen fe­lelhetne nekik. «Csak a titkár intézkedhet» — vélik az üzemben. «Csak a titkár vála­szolhat» — gondolják a kerületben. Előfor­dult, hogy a kerületi pártbizottság egyik, munkatársa felcsöngette a pártbizottságot, s a telefont 87 agit-prop, titkár vette fel. A párttitkár éppen el volt foglalva, de a ke­rület munkatársa ragaszkodott hozzá, hogy vele beszéljen. Végül is bekapcsolták hozzá — s akkor mit kérdezett? Azt, hogy mikor lesz a pártnap. Világos, hogy ezt legjobban az agit.­prop. titkár tudja. S hány ilyen «műsoronkívüli» telefonhívás és megbeszé­lés van, amely darabokra szabdalja Reith­ elvtárs munkaidejét! A Darugyár pártbizottsága heti «esemény­­naptárt» készített, hogy mindig előre tudja, mely napon milyen értekezletek vannak. Sokszor előfordul azonban, hogy a kerület fe­lcsöngeti a darugyári pártbizottságot, mondván: «Holnapután előadást tartunk a propagandistáknak», vagy «Küldjetek negy­ven népnevelőt a holnapi területi agitáció­­ra». Ilyenkor persze minden előre megter­vezet értekezletet el kell halasztani, a terv felborul. FÉLDT Reith­ elvtárs az egész beszélgetés alatt tűkön ül — készülni kellene az alapszerve­zeti titkárok értekezletére. Ez fél ötkor kez­dődik és még egy szót sem jegyzett le ma­gának, mit fog mondani. Mikor aztán el­megy a két elvtárs, gyorsan papírra veti gondolatait. Fél ötkor aztán a kongresszusi verseny eddigi eredményeiről és a legfontosabb feladatokról tájékoztatja az alapszervezetek titkárait. Elmondja a többi között, hogy a gyár letörlesztette januári és februári adós­ságát s ezen felül még túlteljesítette a ne­gyedéves tervet­ is — az exporttervet­ pél­dául 20 százalékkal. Nem volt könnyű do­log, mert februárban alig 46 százalékot ér­tek el. A kongresszusi versenyben nagysze­rű felajánlások születtek. A kazánműhely dolgozói megígérték, hogy márciusban 42 kocsitartályt készítenek , vállalásukat túl­teljesítették. Az ifiműhelyben a vállalt 700 korona helyett 1400-at gyártottak. Szó esik a titkári értekezleten arról is, hogy a legfontosabb feladat most továbbfejleszteni a kongresszusi versenyt. Beszéljék meg a dolgozókkal, hogy a teljesített felajánlások helyett tegyenek új vállalásokat; a kommu­nisták mutassanak ebben is jó példát. ESTE 7 ÓRA A titkári értekezlet befejeztével Reith­ elvtárs hazaindul. Útközben elgondolkozik a nap eseményein. Tizenkét órát dolgo­zott, megszegte a nyolcórás munkanapról szóló törvényt. Vájjon nem végezhette vol­na el munkáját nyolc óra alatt? Ha jól utá­nanéz, kiderül, hogy igen. Mégpedig job­ban, mint így. Jobb munkamódszerekkel és persze nem egyedül. Hogyan oszthatta volna meg tennivalóit a pártbizottság tagjaival? Ha például Horváth elvtárs, a pártbi­zottság agitációs felelőse beszéli meg a tennivalókat a hídműhely pártszervezeté­nek munkáját tanulmányozó brigáddal, s a kerületi pártbizottság munkatársait Szőke elvtársnő, a pártbizottság másik tag­ja tájékoztatja — akkor ő több mint négy órát nyer. További két órát takarított vol­na meg, ha a választmány más tagjai is fogadják a pártbizottsághoz forduló dolgo­zókat. Ez már összesen hat óra. Így két óra maradt volna a nyolcból, hogy elláto­gasson a műhelyekbe, s hogy a mostani­nál tervszerűbben irányítsa a pártbizottság tagjainak munkáját. Ez a néhány gondolat csak ennek a nap­nak a tanulsága. De azért ez az egyetlen nap is megmutatja, hogy a kollektív ve­zetés módszereinek meghonosítása sokat lendíthetne a Darugyár pártbizottságának és pártszervezetének munkáján. Szedlacsek Éva Fémgyűjtés az encsi járásban PÁRT ÉS PÁ­RTÉPÍTÉS ■» Egy párttitkár egy napja SZABAD NÉP VITA AZ ÖNKÖLTSÉGCSÖKKENTÉSRŐL. Hogyan lehet egyik hónapról a másikra több mint tíz százalékkal olcsóbban termelni? A Csepel Autógyár több vezetője, így: Mészáros Károly igazgató, Kiss Sándor főkönyvelő, Fűrész István, a munkaügyi osztály vezetője, Szatmári Lajos, a PB szervezőtitkára, Somogyi László, az ÜB termelési felelőse és Peterdi József, az ÜB elnöke — beszél­getést folytattak a «Szabad Nép» mun­katársával a gyár termelési költségei­nek alakulásáról. Az alábbi írás e megbeszélés nyomán készült. Egy-egy gazdasági év elteltével minden gyár főkönyvelője mérlegbeszámolót készít. Ebben kimutatja, milyen eredménnyel dol­gozott a vállalat. A Csepel Autógyár 195­3. évi mérlegbeszámolója február első felében készült el. Szomorú képet mutatott. A gyár sok vállalatnak adósa és nem tud fizetni. A Magyar Nemzeti Bank feketelistájára került az üzem. Nem lehetett sokat tanakodni. Az üzemi bizottság kezdeményezésére a pártbizottság elhatározta, hogy megvizsgálja és megvi­tatja a termelés költségeinek alakulását. Megállapította, hogy a műszaki vezetők nem vették komolyan a gazdaságosság követel­ményeit, nem törődtek azzal, milyen áron termelnek. F­elhívta az igazgatót, hogy a fő­könyvelővel, valamint az egyes osztály­­vezetőkkel, gyárvezetőkkel közösen hozzon intézkedéseket az önköltség csökkentésére, a felesleges kiadások megszüntetésére. A gyár vezetői teljesítették a pártbizottság felhívását. A munka gyorsan ment. Ebben része volt annak is, hogy a Nemzeti Bank az érvényes szabályok értelmében — mint tartósan pénzügyi zavarokkal küzdő válla­lathoz — pénzügyi biztos kiküldését ter­vezte a Csepel Autógyárhoz is. A pénzügyi biztos érkezésétől azonban úgy féltek, mint a tűztől. Ha ugyanis a pénzügyi biztos, mint ahogy mondják, a «nyakukra ül», akkor meg sem tudnak moccanni. Az ő engedélye nélkül nem fizethetnének ki egyetlen fillért sem. Márpedig ez felette kellemetlen lett volna. Gyorsan és halogatás nélkül intézkedtek hát. Néhány példa ékesen bizonyítja, ho­gyan csökkentek a termelés önköltségei az intézkedések nyomában. Megengedhetetlen módszerek A múlt év végén a tiltó rendelet ellené­re is sokat túlóráztak a Csepel Autógyár­ban, mondván, hogy a tervet csak így tud­ják teljesíteni. A túlóráztatást azonban nem lehetett a végtelenségig folytatni. So­kat töprengtek, mit lehetne tenni. A jár­műgyárban a következő «érdekes» — de büntetnivaló — megoldáshoz jutottak. Egy­­egy művezető titokban így alkudozott a dolgozókkal: gyertek be rendesen műszak­ra, dolgozzátok le a nyolc órát, utána ki­mentek a csengetőórához bélyegezni, majd pedig nyugodtan visszajöttök és folytatjá­tok tovább a munkát. Ne féljetek, nem lesz semmi baj, nem lesz túlóra, s mégis meg­kapjátok a pénzeteket. Hogyan? Célpré­miumból. A hajtóműgyárban is próbálkoz­tak ugyanilyen módszerrel, azzal a különb­séggel, hogy a 8 órán túli teljesítményt is a nyolc órába számolják el. Szerencsére az üzemi bizottság idejében felfedezte ezt és megakadályozta a bércsalást, így aztán születtek nagyon nagy száza­lékok is, s teljesítették a tervet is , de olyan áron, hogy egyes dolgozók néha 16 órán át munkában álltak. Túlóra helyett­­ jobb szervezés Mivel az ilyen tiltott módszereket sokáig nem titkolhatták, gondolkodni kellett azon, hogyan tudják ilyen szabálytalanságok nélkül, becsületes úton teljesíteni a ter­vet. Több gyáregységben áttértek a ciklu­sos gyártásról a még folyamatosabb lánc­szerű gyártási módra (a szakaszos folyama­tos gyártásra). Az eredmény: nemcsak túl­órára nem volt szükség, de 650 dolgozót még mentesíteni is tudtak a munkától, s visszaengedhették őket a mezőgazdaságba. Ez az intézkedés a termelés önköltségét je­lentősen csökkentette. A gyár dolgozói el­mondják: örülnek, mert nem kell túlóráz­­niuk, vasárnapi műszakokra járniuk, mégis megkeresik azt, amit korábban kerestek. A létszám felülvizsgálásakor azt is ész­revették, hogy a termelés technológiai tö­kéletesítése nem az egyedüli út a létszám­csökkentésre. Az elmúlt esztendők során több gyáregységben sok olyan dolgozót állítot­tak munkába, akinek munkakörét alig le­hetne meghatározni. Volt például «szer­számbeszerző», akinek az volt a feladata, hogy járja Budapest üzleteit, utazza be az országot és keressen gyémántot, mert erre a különösen finom munkáknál szükség van. Ha talált gyémántot, jó volt, ha nem, akkor sem lehetett tenni semmit. Volt más hasonló munkakör is, amely nagy lehető­séget nyújtott a lógásra, a korrupcióra. A vizsgálat eredményeként 22 ilyen «munka­kört» szüntettek meg. A kiadás, amely a gépkocsigyártás önköltségét terheli, e bé­rek megszűnésével is csökkent. A szigorú takarékosságért Nemcsak a felesleges személyi kiadások drágították a termelést. Rengeteg heverő anyag halmozódott fel az évek során, sok­kal több anyagot vásárolt a gyár, mint amennyit felhasznál a tehergépkocsik elő­állításához. Ezek az anyagok anélkül, hogy valami hasznot hajtottak volna, ott he­vertek az üzemben. Határozatot hoztak, hogy a 15 millió forint értékű fölösanya­got szállítsák oda, ahol arra szükség van. Az elfekvő anyagokat már elszállították. Százezrekre rúgó kamat alól mentesült ez­zel az üzem. Az ilyen anyagok után ugyan­is napi egy ezrelék kamatot kell befizetni a Nemzeti Banknak. A tényleges termelőmunkán kívül más­­jellegű munkára is szükség van ahhoz, hogy teherautókat készíthessünk. Szükség van például szerszámok készítésére. Ezt a munkát rezsiben végzik. Költségük a te­herautók árát növeli. A gyárban azonban nemcsak a feltétlenül szükséges munkákat végezték rezsiben. Ha valamelyik gyár­egységvezetőnek vagy más vezetőnek eszé­be jutott, hogy szüksége van valamire, gon­dolkodás nélkül megrendelte a rezsimű­helyekben. A hajtóműgyár például iroda­bútorokat rendelt. A gyáregységek veze­tői szívósan verekedtek azért, hogy legyen kőművesük, asztalosuk vagy más szak­munkásuk, hogy mihelyt eszükbe jut va­lami, nyomban megcsináltathassák. Most szigorúan megtiltották, hogy a vezetők ilyen ötletszerűen rezsimunkákat végeztes­senek, tetszésük szerint hajigálhassák az állam pénzét. „Fájdalmas", de hasznos intézkedések A Csepel Autógyár gyáregységei nagy te­rületen, egymástól távol, szétszórtan fek­szenek. Ebből faragtak jogcímet ahhoz, hogy egész teherautókara­vánt tartson meg a gyár, úgynevezett belső anyagmozgatás­ra. Elhatározták, hogy ezekből a gépkocsik­ból tizet átadnak a népgazdaságnak, s jobb szervezőmunkával csökkentik a feles­leges anyagmozgatást. A gyár 203 más gyár­ral áll termelési kapcsolatban. A különböző gyártmányok hazaszállítása mindig sür­gős. Tekintve, hogy a gépkocsikat maguk gyártják — «s minden szentnek maga felé hajlik a keze­ — ezen a címen is megtar­tottak maguknak egy sereg gépkocsit. Csu­pán Győrbe 8—10 teherautót indítottak na­ponta anyagért. Ezt most megszüntették. Az anyagot vasúton szállítják Győrből. A teherautógyártás önköltsége ezzel is csök­ken a felszabadult teherautók üzemben­­tartásának, a gépkocsivezetők bérének a költségeivel.­­ Felsorolhatnánk még ehhez hasonló pél­dákat. Az elmúlt két hónapban csupán az­zal, hogy észszerűsítették a vidékre való telefonálást , negyedmillió forintot taka­rítottak meg. Nem engedélyezik nyakló nél­kül a vidékre való kiutazásokat sem stb. Sok olyan hibát számoltak fel tehát most, amelynek felsőbb vezetőszerveink követ­kezetes ellenőrző munkája elejét vehette volna. Sok volt az olyan hiba, amelyért szi­gorú büntetés járt volna. Ilyen és hasonló hibák azonban bizonnyal szép számban ta­lálhatók más üzemekben is. A Csepel Autó­gyárban most néhány intézkedés, egy sor fontos határozat nyomán gyorsan, több mint tíz százalékkal csökkent a termékek önköltsége a régebbihez képest. Ez óriási eredmény. S egyben útmutatás, mi kell ahhoz,h­ogy másutt is olcsóbban termelhes­sünk? A legfontosabb, hogy szigorúan néz­zünk körül portánkon és kíméletlenül szün­tessük meg a pazarlást — akkor is, ha az fáj. HÉTFŐ, 1954 ÁPRILIS 19 » MEGJEGYZÉSEK * Különös szenvedély Alig van olyan ember, akinek ne volna valamilyen szenvedélye, kedvelt szokása. Legtöbben talán a futballt kedvelik,­­sokan szeretnek kártyázni vagy sakkozni." Van­nak, akik galambot, mások pedig házi­­nyulat tenyésztenek, nagy tábora van a méhészeknek is. Egyesek a kertészkedés­nek hódolnak, szőlőt, gyümölcsöt vagy ép­pen virágot termelnek szabadidejükben. Hadd említsünk meg most egy újfajta szen­vedélyt: a rizstermelést. Meg kell hagyni, hogy úgy augusztus vagy szeptember táján gyönyörűséges nézni a száz és száz holdakon elterülő hullámzó rizstáblákat. Nos, akadtak olyanok, akik úgy okoskodtak: ha ez száz holdakon olyan szépséges látvány, miért ne lehetne az két-három, vagy esetleg öt-hat holdon is? És miért gyönyörködjék valaki a máséban, amikor azt a saját magáéban is megteheti? No meg azután a rizstermelés a jövedelem szempontjából sem utolsó dolog. Egészen biztosan nem tudni, hogy a gyönyörködési vágy, vagy a jó haszon reménye kerített-e egyeseket a hatalmába Kunhegyesen, de most egyszeriben ellenállhatatlan vágyat éreztek, hogy ők is rizstermelők legyenek. És aztán? — kérdezhetné valaki. Égjük embernek ez a szenvedélye, a másiknak az. Kinek mi gondja van rája? Abba csakugyan nem lehet beleszólni, hogy ki milyen szenvedélynek hódoljon. De abba már igen, hogy kik lelik kedvüket a rizstermelésben. Ejnye-ejnye — gondolhat­ják most sokan — hát már az sem mind­egy, hogy ki termeli meg a rizst: a kunhe­gyes­ Vörös Október termelőszövetkezet, vagy pedig a járási tanács kereskedelmi osztályának vezetője? Az a fő, hogy minél­ több teremjen, mert hiszen nagy szükség van rá. Persze a rizsnek is mindegy, hogy ki termeli meg. Nem mindegy ez azonban a kunhegyes­ termelőszövetkezeteknek és egyénileg dolgozó parasztoknak. Menjünk csak sorjába, nézzük a tényeket. Arról van szó, hogy Kunhegyesen több vezető funkcionárius rizstermelésre hatá­rozta el magát, így többek között Sebők Istvánné elvtársnő, a járási tanács keres­kedelmi osztályának vezetője, Suszter Zsigmond elvtárs, a helybeli gépállomás igazgatója. Körmendi Sándor elvtárs, a Középtiszai Öntöző Vállalat igazgatója 2—­2 holdra, Csorna Lajos, az öntöző vállalat agronómusa három és fél holdra, Benkő Zsigmond vízmester fiaival együtt hat hold rizstermelésre kötöttek szerződést. A földet a helyi tanácstól kapták, a vizet az öntöző vállalat adja majd, a vetőmagot a rizstermelő vállalat. Miért kell ezt szóvátenni? Azért, mert az efféle szenvedély­ek kielégítése élesen szembenáll a szocialista erkölccsel. Vagy más szóval: ilyen szokásokat nálunk csak a kapitalista erkölcs engedett meg hajda­nában. Mert nem mindegy az, hogy valaki szabadidejében saját földjén és saját ere­jével, mondjuk, 200 négyszögölön gyümöl­csöt termel, vagy két holdon, a más földjén, állami eszközök és idegen munkaerő fel­­használásával a rizst. Márpedig a jelen esetben éppen erről van szó. Először is: az említett elvtársak öntöz­hető, rizstermelésre alkalmas tartalékföldet bérelnek. Ilyen föld nem áll korlátlanul rendelkezésre. Kunhegyesen számos dolgozó parasztnak, sőt még egyik-másik termelő­­szövetkezetnek sem jutott belőle. Ezek az elvtársak pedig nem átalják elvenni a dol­gozó, parasztok elől a rizstermelésre alkal­mas földet. Másodszor: azt senki sem hiszi el, hogy valakinek egy állami vállalat igazgatása mellett még a rizs gyomlálására is jut ideje. Márpedig a rizst gyomlálni kell, különben nem ad jó termést. Tehát nem marad más hátra, mint napszámosokat fogadni, akik majd gyomlálnak. Ezek után már csak egy kisebb formaság hiányzik, nevezetesen az, hogy megtörténjék a cégbejegyzés. Vala­hogy ilyen formában: «Benkő Zsigmond és társai rizstermelő rt.». Harmadszor: ezek az elvtársak a rájuk bízott állami eszközökből saját céljaikra használnak fel. Jelen esetben a vízről van szó, amellyel a rizstermelőket az öntöző vállalat látja el. Lehet, hogy a vállalat ve­zetői úgy gondolkodnak: ki vehetné zokon, hogy közbe-közbe saját maguk részére is juttatnak egy kevés vizet. Pedig ezt a kunhegyes­ Petőfi tsz tagjai és még szám­talan dolgozó paraszt igen­is zokon veszi. És zokon veszi egész dolgozó népünk is, hogy akadnak vezetők, akik visszaélnek bi­zalmával. Hát mit szólna ahhoz Körmendi elvtárs vagy Suszter elvtárs, ha — mond­juk — a Csepel Autógyár vezetői az álta­luk gyártott teherautókból rendszeresen fel­használnának egyet-egyet saját céljaikra? Egészen bizonyos, hogy tisztességtelen do­lognak tekintenék. Azt szokták mondani, hogy nagy tettek­hez nagy szenvedélyek kellenek. Talán he­lyes lenne, ha e vezetők nagy szenvedélyü­ket igazán nagy tettekre: a gépállomás, az öntöző vállalat, a kereskedelem munká­jának megjavítására fordítanák. Gyertyános Zoltán 99KELLEMETLENKEDŐK“ Mulatságos francia filmszatíra Filmszínházaink nagy sikerrel pergetik Noél­ Noél francia színész-író (vagy ha úgy tetszik író-színész) «Kellemetlenkedők» című filmjét. A film sikere megérdemelt. Ki ne ismerné a szüntelenül locsogó, ám mérhetetlenül unalmas «jóbarátot», az utcai telefonfülkét félórára kisajátító embertár­sát, a színházi előadásra későn érkező s a széksorok között bebukdácsoló nézőt, a lift­utast, aki nem küldi vissza a földszintre a liftet, vagy a legalkalmatlanabb időben telefonáló távoli rokont? Róluk s hozzájuk méltó társaikról, az untatókról, tapintatla­nokról, a kíméletlenül tréfás körökről szól Noél­ Noel mindvégig szellemes és ízléses eszközökkel mulattató filmje. A «Kellemetlenkedők» tartalma nem több a fentebb felsorolt közismert típusok bemutatásánál. Szándéka sem több, mint ezeket nevetségessé tenni. Mindebből kö­vetkezik, hogy a «Kellemetlenkedők» nem a játékfilmek megszokott fajtájából való, hanem újszerű, érdekes felépítésű film, me­lyet a legtalálóbban talán «szatirikus doku­mentum­film»-nek nevezhetnénk. Íme — mondja ez a film — ilyenek vagytok embe­rek, okuljatok hát, s kíméljétek egymást jobban! Mi alapozza meg e film sikerét? Első­sorban az, hogy a bemutatott kellemetlen típusok mindegyike valóban az életből vett hús-vér figura. Több mint egy tucatnyi «kellemetlenkedőt» mutat be Noél­ Noél s bár néhány közülük a polgári társadalom jellegzetes szülötte, még jócskán találko­zunk velük mi is és tanúsíthatjuk, hogy ilyenek. A való életből vett típusokat az író bátor, de sohasem egészségtelen túlzás­sal ábrázolja szatirikusan, s e szatirikus ábrázolásmódhoz sziporkázóan lelemé­nyes ügyességgel hívja segítségül a film­­trükkök egész sorát. Ezek a technikai meg­oldások teszik valójában filmszerűvé az egyébként színpadon is könnyen eljátsz­ható, revüszerűen egymásra következő s egymástól független jeleneteket A siker másik oka: a film előadásmódjának válto­zatossága és közvetlensége. Mindazok a kellemetlen emberek, akiket az író ebben a filmben elvonultat a sze­münk előtt, régesrégi ismerőseink, még­hozzá nemcsak az életből, de a humoros­,­ szatirikus irodalomból is. A bemutatott alakok egyike sem új felfedezett, karcola­tokból, kabaréból, élclapokból is jól ismer­jük valamennyit, jórészüket például Ka­ ,­rinth­y Frigyes is «megírta». (Maga a szerzőj“ sem lép fel az újatmondás igényével, mű­vét «tudományos összefoglalás»-nak ne­vezi.) Hogy mindezek ellenére is a film ennyire pezsgőn újszerűnek tűnik s ellen­állhatatlanul mulatságos, az a feldolgozás s főleg az előadásmód fentebb említett változatosságának köszönhető. Helyesen érezte meg Noél­ Noel, hogy művének meg­lehetősen elhasznált témájához és tartal­mához «apait-anyait» hozzá kell adnia for­mai megoldásban. Él is a helyes felisme­réssel, s filmjében igénybe veszi a bábjáté­kot, árnyjátékot, televíziót, életfényképet, varázstáblát s egy különleges kép­pergető masinát, dacolva a puszta hatásvadászat itt-ott nem minden alap nélkül felmerülő vádjával is. Noél-Noél, az író, természetesen hálás, ro­konszenves, kitűnő szerepet írt Noél-Noél­­nak, a színésznek. A színész Noél-Noél vi­szont pompás alakítással segíti önmagát mint írót. Ő játssza valamennyi kellemet­lenkedő tehetetlen áldozatát, egyszerű, mértéktartó eszközökkel élve a legbohóza­­tibb helyzetekben is, s éppen ezért rendkí­vül mulatságosan. Ez a tehetséges művész végigbeszéli és játssza a filmet, mégsem válik unalmassá egy pillanatra sem, an­nak ellenére sem, hogy a filmnek meséje nem lévén (bár konfliktusa annál több!), a nézőt a filmtörténetek megszokott feszült­sége nem köti le. A «Kellemetlenkedők» másik, láthatatlan, de nem kevésbbé ^ ki­tűnő főszereplője Droville, a rendező. A film sajátosságából következik, hogy mun­kája teljesen összeolvadt az íróéval, s a film eredményeinek legalábbis egyenrangú részese. Az is a film sajátosságából követ­kezik, hogy a főszereplőn kívül minden más színésznek csak epizódszerep jutott. De nem egy francia film sikerének éppen az a titka, hogy a legkisebb szerepet is nagy­szerű művész játssza. Ebben az esetben is így van. Tabi László Moszkva, április 18. (TASZSZ) Mint már jelentettük, a szovjet főváros­ban tartózkodó «Comédie Francaise» művé­szei csütörtökön utoljára játszották Moliére «Úrhatnám polgár» című darabját a Vah­­tangov-színházba­n. Pénteken a «Comédie Francaise» Cor­­neille-nek, a nagy francia drámaírónak «Cid» című tragédiáját adta elő a Kis Színházban. Ezenkívül előadták Jules Renard, a ne­v. L. Abrikoszov, az OSZSZSZK népmű­vésze, a Jevgenyij Vahtangov Színház igaz­gatója, április 16-án fogadást adott a «Co­médie Francaise» Moszkvában tartózkodó művészei tiszteletére. Les francia író hasonló című elbeszélése után készült ,A vöröshajú* (Poil de Ca­­rotte) című egyfelvonásos vígjátékát. Az előadást a nézők nagy tetszéssel fo­gadták. Minden felvonás után hosszantartó taps hangzott fel. Az előadáson megjelent L. Joxe, Francia­­ország rendkívüli és meghatalmazott moszk­vai nagykövete, valamint a francia nagy­­követség tagjai. A fogadáson a francia vendégek, a Vah­tangov Színház színészei és rendezői vettek részt.­­ A fogadás f m elég baráti hangulat­ban telt­ el. A „Comédie Fran­çaise“ új bemutatója a moszkvai Kis Színházban Fogadás a Vahtangov Színházban a francia művészek tiszteletére Megnyitották a lengyel bélyegbemutatót A budapesti Lengyel Olvasóterem és a Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetsége közös rendezésében a Sztálin ét 3. sz. alatti Bélyegotthonban lengyel bélyegbemutatót tartanak. A bemutatót szombaton délután nyitották meg. A megnyitáson megjelentek a lengyel és a magyar posta képviselői. Je­len volt a baráti államok budapesti diplo­máciai képviseletének számos tagja. Simovics Mihály, a közlekedés- és posta­ügyi minisztérium szakosztályvezetője mon­dott megnyitó beszédet. Ezután Janus Czer­­winski, a Lengyel Népköztársaság budapesti nagykövetségének attaséja beszélt. A lengyel bélyegbemutató — amelyen ki­állították a Lengyelország felszabadulása óta megjelent valamennyi bélyeget — ápri­lis 19-én reggel 9 órától este 20 óráig te­kinthető meg. A belépés díjtalan. (MTI)

Next