Szabad Nép, 1954. június (12. évfolyam, 152-181. szám)

1954-06-01 / 152. szám

F­ogad­its a Magyar Dolgozók Páártja III. kongresszusa küld­ötteinek és a külföldi testvérvotkülok­ képviselőinek A Magyar Dolgozók Pártja III. kon­gresszusának elnöksége 1954 május 30-án a III. pártkongresszus küldöttei­nek és a hazánkban tartózkodó külföldi testvérpártok képviselőinek tiszteletére fogadást rendezett az országház épüle­tében. A fogadáson megjelentek: Rákosi Má­tyás elvtárs, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének első titkára, Nagy Imre, Gerő Ernő, Farkas Mihály, Ács Lajos, Hidas István, Apró Antal, t­iszteletére Hegedűs András, Szalai Béla elvtársak, a Politikai Bizottság tagjai, Bata Ist­ván és Mekis József elvtársak, a Poli­tikai Bizottság póttagjai, Vég Béla és Matolcsi János elvtársak, a Központi Vezetőség titkárai, a Központi Vezető­ség tagjai, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának tagjai és a III. pártkongresszus küldöttei. A fogadáson jelen voltak: K. J. Vo­­rosilov elvtárs, a Szovjetunió Kommu­nista Pártja küldöttségének vezetője, M. B. Mityin és I. T. Vinogradov elv­társak, az SZKP küldöttségének tagjai, a hazánkban tartózkodó külföldi test­vérpártok képviselői, valamint a baráti népi demokratikus államok diplomáciai testületének képviselői, élükön J. D. Ki­­szeljov elvtárssal, a Szovjetunió ma­gyarországi nagykövetével. A fogadás meleg baráti légkörben folyt le, a részvevők melegen ünnepel­ték K. J. Vorosilov elvtársat és a kül­földi testvérpártok többi képviselőjét. (MTI) KEDD, 1954 JÚNIUS 1 13 SZABAD NÉP A Magyar Dolgozók Pártjának szervezeti szabályzata (Folytatás a 2. oldalról.) mint a Központi Ellenőrző Bizottság az általa folytatott vizsgá­lat eredményeként pártbüntetést szabhat ki és érvényesíthet. A kiszabott pártbüntetés az eset súlyosságának megfelelően: dorgálás, megrovás, szigorú megrovás, szigorú megrovás végső figyelmeztetéssel, a pártból való kizárás. Az alapszervezet veze­tősége a fegyelmi határozatot döntés céljából köteles a tag­gyűlés elé terjeszteni. 46. Azt a párttagot, aki nem teljesíti vagy elhanyagolja a párt iránti kötelességeit, pártbüntetésként egy évig terjedő időre tagjelöltté lehet visszaminősíteni. A visszaminősítésről az alap­szervezet vezetőségének javaslata alapján a taggyűlés határoz, s ezt a határozatot a járási, a városi, a kerületi, illetve a Központi Vezetőség által erre felhatalmazott üzemi pártbizottság hagyja jóvá. A visszaminősített párttagot a megállapított határidő eltel­tével — ha ez idő alatt munkájával, magatartásával arra méltó­nak bizonyul — előző párttagsága idejének elismerésével fel le­het venni a párttagok sorába. 47. Az alapszervezetek nem mondhatnak ki kizárási vagy fegyelmi határozatot olyan párttag ügy­ében, aki a Központi Vezetőségnek, vagy valamely pártbizottságnak tagja. A Központi V­ezetőség tagjának fegyelmi vagy kizárási ügyében a Központi ■Vezetőség dönt. Valamely pártbizottság tagjának fegyelmi vagy kizárási ügyében az illetékes pártbizottság vagy a pártbizottság fölöttes szerve dönt. 48. A kizárási határozatot jóváhagyás végett minden eset­ben a budapesti kerületi, a járási, illetve a Központi Vezetőség által erre felhatalmazott üzemi pártbizottság elé kell terjeszteni. Az illetékes pártbizottság döntéséig az alapszervezetek által ki­zárt párttagnak jogában áll tagsági könyvét megtartani és az alapszervezet taggyűlésén résztvenni. A kiszabott pártbüntetés ellen a felsőbb szervekhez, egészen a pártkongresszusig lehet fellebbezni. A pártbüntetés mindaddig érvényben marad, amíg a felsőbb szerv meg nem változtatja. 49. A budapesti, a megyei, a kerületi, a járási stb. pártbizott­ság két hónapon belül köteles felülvizsgálni a kizárásról szóló határozatot, valamint a kizárt párttag fellebbezését. 50. Kizárásról vagy egyéb fegyelmi büntetésről szóló határo­zatot a felsőbb pártszerv vagy a Központi Ellenőrző Bizottság jóváhagyása nélkül nem szabad nyilvánosságra hozni. 51. A Központi Vezetőség eljárást indíthat, rendszabályokat foganatosíthat bármely párttag ellen, aki a párt érdekeit vagy a párt fegyelmét megsérti. A Központi Vezetőség feloszlathat olyan pártszervezetet, amely a párt célkitűzéseivel, irányvonalával vagy szervezeti sza­bályzatával ellentétes működést fejt ki. XV. A párt anyagi eszközei. 52. A párt és szervezetei a szükséges anyagi eszközöket a párttagsági díjból, valamint a pártvállalatok jövedelméből bizto­sítják. 53. A párttagok és a tagjelöltek az alábbiak szerint fizetik tagsági díjukat: 600 Ft keresetig havonta 2 Ft-ot 601Ft tól 1200 „ 99 993 ft 1201Ft-tól 1500 „ 99 99 10 ft 1501Ft-tól 1800 „ 99 99 20 t» 1801Ft-tól 2100 ., 99 99 30„ 2101Ft-tól 2500 ., 99 99 45 »» 2501Ft-tól 3000 ., 99 99 60 99 3001Ft-tól 4000 „„ 99 90 99 4001Ft-tól kezdve havonta 120 99 54. Munkaképtelenek és nemkereső családtagok tagsági díja­­ 1 forint. Földmunkások és dolgozó parasztok tagsági díja 2 forint.­­ A párt új tagjelöltjei tagjelöltigazolványuk átvételekor belépési díjként 2 Ft-ot fizetnek. ★ ★ ★ A Magyar Dolgozók Pártjának szervezeti szabályzata a párt alkotmánya, törvény minden párttag és pártszervezet számára. Kedves vendégek a biai Dózsa tsz-ben Hétfőn délelőtt kedves vendégek érkeztek Biára, az immár országos hírűvé váló Dó­zsa tsz-be: K. ,J. Vorosilov, M. B. Mityin és I. T. Vinogradov elvtársak, a Szovjetunió Kommunista Pártjának az MDP III. kon­gresszusán résztvett küldöttei. A vendége­ket Hegedűs András elvtárs, a Politikai Bi­zottság tagja, földművelésügyi miniszter kísérte. A Dózsában tulajdonképpen mindenkit váratlanul ért a látogatás. Kelemen Sándor elvtárs, a tsz elnöke maga is küldött volt a kongresszuson, s az egyheti távollét után a délelőtti vonattal jött haza. Az irodában a járási pártbizottság telefonüzenete várta: valószínűleg vendégeket kapnak. S mire körülnézett volna, hogyan is fogadhat­nák méltóan a vendégeket — már ott is voltak a tsz-iroda előtt. Kelemen elvtárs nem is tudta hirtelen, hogy mit csináljon — hogyan is köszöntse most a kedves ven­dégek közül is a legkedvesebbet? Máskor, ha külföldiek jönnek — mert a Pesthez kö­zeli Dózsát gyakran látogatják baráti or­szágokból jött vendégek, s kapitalista or­szágokból érkezett barátok is, kiváncsi új­ságírók is — hát odaállítanak a kapuba két kislányt virágcsokrokkal, összehívják a legjobb tagokat — meséljenek, büszkélked­jenek csak. De most? Kelemen elvtárs maga szalad az utcára, a kapu elé. S mire tessé­kelné beljebb szíves mosollyal, de nagy za­varban a vendégeket, hát már egész kül­döttség futott össze, megrendezetlenül is, ünnepi fogadásra: itt vannak a mesterem­berek, a bognár, a kovács, a raktáros, ide­futott a könyvelő, s gyorsan odaállt a vá­ratlanul összeverődött «fogadó bizottsághoz» két asszony, Apostaginé és Szakácsné is, akik éppen az utcán mentek, s bejöttek a vendégek láttára... Vorosilov, Mityin, Vinogradov elvtársak hát ott állnak a váratlant ünneplésben. Mindenkivel kezet fognak, bemutatkoznak, s aztán a zavarából nem oldódó házi­gazdát tulajdonképpen a vendégek invitál­ják a kapuból az irodába. A ház, ahol a tsz irodája van, valamikor Metternich herceg igazgatójának lakása volt — a földek pedig itt, köröskörül, a hercegé. Lehetetlen itt nem gondolni most arra, hogyan lett a herceg háza, földje, a nép ősi jussa — a népé. Kelemen elvtárs nagy zavarában úgy véli: a «szabálytalan» fogadást legalább is egy üdvözlő beszéddel kellene helyrehozni... Mondja is, zavartan, akadozva, de Vorosilov elvtárs pontosan megérti az elnök zavarát. S nagyon egysze­rűen, kedvesen, mint barát a barátnak, azt mondja: — Szeretném, ha mi most csak beszél­gethetnénk. Méghozzá úgy, hogy vegye fi­gyelembe: én nem értek eleget a mező­gazdasághoz. Ezért arra kérem, hogy mond­jon el mindent, s ne csak egyszerűen el­mondja, hanem magyarázzon is meg min­dent. A hangulat egyszerre közvetlenné, egy­szerűvé válik: itt most nem a nagy szovjet állam egyik vezetője és egy magyar pa­rasztember beszél — itt barátok beszélget­nek. Vorosilov elvtárs egy hatalmas élet ta­pasztalataival kérdez — s őszintén érdekli ennek a kis falu életének, az erősödő, fej­lődő, de még sok nehézséggel küszködő szövetkezetnek minden gondja, öröme, terve, vágya. Kelemen elvtárs s a többiek itt — a szövetkezet fiatal agronómusa, B. Tóth Sándor, az egykori középparaszt — valamennyien érzik ezt. S bár Kelemen elvtárs előbb csak jelentésszerűen, katoná­san rövid feleleteket adott a kérdésekre — egyre inkább mesélni, magyarázni kezd. Pontosan tud a szövetkezet életéből minden adatot — a különböző értekezleteken, ta­nácskozásokon százszor elsorolta már, hogy a Dózsa 1949 október 1-én 16 taggal, 240 hold földön alakult, s ma 136 tagja, 1200 hold földje van. Tudja az állatok számát, hogy 106 holdon vetették a kukoricát, hogy mikor fejezték be a napraforgó másodszori kapálását — de most nemcsak az adatokat mondja. Most az életükről mesél — s ha néha habozva is, hogy illik-e ilyenről ven­dégek előtt beszélni — de elmondja a gondjaikat, bajaikat is. Hiszen nem is ven­dégeknek — elvtársainak, idősebb, tapasz­taltabb, sok nehézséggel megverekedett igaz barátainak mondja! Sok a kérdés — sok a felelet. Vorosilov elvtárs ismerkedik egy magyar szövetke­zettel, aprólékosan kikérdez mindent, s össze-összehasonlítja a kolhozok életével. Sok a különbség — de a törekvés itt is,­­ ott is egy: minél gondtalanabb, nyugodtabb életet biztosítani a parasztembereknek, s úgy gazdálkodni, hogy a hazának hasznára váljék... A beszélgetés után elindulnak körülnézni a tsz háza táján. A házigazda büszkén mu­tatja: ez a szép, tiszta, rendes helyiség a sajtoló — tavaly öt hónap alatt 38 ezer fo­rintot jövedelmezett a szövetkezetnek a túró, a juhsajt, amit itt készítettek. A ven­dégeknek tetszik itt minden: a rudakról lelógó tiszta vászonzacskóban készülő túró, a hordóban a nagy, kerek sajtok. Fekete Miklósné birodalma ez i­s­­ elfogódott­ság nélkül magyaráz, mutat meg mindent. A bognárműhelyben Felcser Gyula mutat­ja a készülő új kocsit, a kerekeket, az ál­latoknál B. Tóth Sándor magyaráz. Itt­­ ők a gazdák, övék minden, s ők felelősek mindenért. S ezért együtt pirulnak, amikor az istálló mögött, a szérvben Vorosilov elv­­társ megkérdezi, miért állnak a rozsdásodó mezőgazdasági kisgépek a térdig érő gyom­ban, a szabad ég alatt? Kelemen elvtárs zavartan mentegetőzik: már tervbe vették, hogy építenek egy gém színt, meg is lesz... Biztos, hogy meglesz — hiszen, ha a vendégek nem mondják is —ez közös va­gyon, s erre vigyázni kell, mint a legdrá­gább kincsre... A kalászt ígérő, szép búzaföldek, rétek között átmentek a majorba is. A major — a Dózsa egyik legnagyobb büszkesége. Ma­guk építettek itt mindent: tehénistállót, sertésfiaztatót, a süldőknek nyári szállást — talán itt látható a legjobban, hogyan gya­rapodik a közös vagyon. A vendégek fá­radhatatlanul kérdeznek, s mire indulná­nak tovább — előkerül a fogadtatásnál el­maradt virág is. Ugyanis a faluban az asz­­szonyok, amikor megtudták, kik jöttek hoz­zájuk látogatóba — szaladtak haza, s szed­ték, gyűjtötték csokorba a kertek virágait. S elhozták most a tarka, falusi kertekben kötött csokrokat, szegfűt, orgonát, tulipánt, a magyar föld kedves virágait a legkedve­sebb vendégeknek. Indulnak már a vendégek, mennek to­vább, még egy rövid látogatást tesznek a herceghalmi kísérleti gazdaságban. S a biaiak — az elnök, a tagok, az asszonyok — hosszan integetnek a távozók után... Kedves vendégek érkeztek hétfőn délelőtt a biai Dózsa termelőszövetkezetbe: K­ .T. Vorosilov, M. B. Milyin és I. T. Vinogradov elvtársak látogatták meg a szövetkezetet. Baloldali képünkön­ Kelemen Sándor elvtárs a szövetkezet K. J. Vorosilov elvtársat. Vorosilov elvtárs mögött Hegedűs András elvtárs áll. Jobboldali képünk: A vendégek a szövetkezet tagjainak kíséretében megtekintik a Dózsa tsz gazdaságát,­­ elnöke köszönti A­z MDP III. kongresszusának küldöttsége és a testvérpártok képviselői megkoszorúzták a gellérthegyi Felszabadulás-emlékművet Május 30-án, vasárnap délután a Ma­ I­gyar Dolgozók Pártja III. kongresszu­­­­­ának küldöttsége és a testvérpártok ha­zánkban tartózkodó képviselői megko­szorúzták a gellérthegyi Felszabadulás­emlékművet. A koszorúzási ünnepség a magyar és a szovjet himnusszal kezdődött. A III. kongresszus nevében Rákosi Mátyás, Nagy Imre és Pióker Ignác elv­társak koszorúzták meg az emlékmű­vet, majd K. J. Vorosilov, M. B. Mi­tyin és I. T. Vinogradov elvtársak, a Szovjetunió Kommunista Pártja kül­döttségének koszorúját helyezték el az emlékmű talapzatán. Ezután 28 ország kommunista és munkáspártjának képvi­selői helyezték el koszorúikat. öt világrész leghaladóbb erőinek kép­viselői adóztak kegyelettel a szovjet hő­sök emlékének, akik életüket adták a magyar nép szabadságáért. Az ünnepség az Internacionálé hang­jaival ért véget. (MTI) A szovjet küldöttség elhelyezi koszorúját a Felszabadulás-emlékművön. 1836 december 9-én Pétervárott nagy­­jelentőségű zenei esemény zajlott le: a Nagy Színházban első ízben adták elő Glinka «Ivan Szuszanyin»-ját. Glinka dal­műve zenéjében is, alapeszméjében is kor­szakos jelentőségű: az első orosz opera, amelyben a népi muzsika hangja szólal meg, az első opera, amelynek középpontjá­ban népi hős áll. Az «Ivan Szuszanyin» a bemutatón forró sikert aratott; a nevezetes napot az orosz nemzeti opera születésnap­jaként jegyezte föl a zenetörténet. Ki az «Ivan Szuszanyin» szerzője,­s ho­gyan emelkedett hazája nemzeti zenéjének tudatos úttörőjévé, az orosz zeneművészet máig is elevenen, termékenyítően ható klasz­­szikusává. Mihail Ivanovics Glinka 150 évvel ez­előtt, 1804 június 1-én született a szmo­­lenszki kormányzóság egyik kis falujában, Novoszpasszkojeban. A család falusi birto­kán már gyermekéveiben a népi zene ha­tása alá kerül: nagybátyja jobbágy-zené­szekből álló zenekara ismerteti meg először e muzsika csodálatos világával. Hamarosan zongorázni, hegedülni tanul, előbb otthon, majd később Pétervárott a legkiválóbb zon­goratanároknál. S ott van nevelői között a dekabrista Kruhelbeker, Puskin egyik leg­jobb barátja is. Neveltetése s korának esz­meáramlata rányomja bélyegét Glinka egész életművére: művészete mindvégig a haladást, a szabadságtörekvéseket szolgálja. Első­ sikereit mint mesteri zongorajátékos és rögtönző aratja. Pétervárott a hangver­senyélet akkoriban főként a főúri házak szalonjában zajlott. De Glinka számára a zeneművészet már akkor többet jelent egy­szerű előadói remekelésnél. Átveszi a no­­voszpasszkojei jobbágy­zenekar vezetését, állhatatosan tanulmányozza a klasszikusok — Bach, Haydn, Mozart, Beethoven­­s má­sok — művészetét; kitűnően elsajátítja a zeneszerzés, a hangszerelés mesterségbeli készségét, s különösen mohón fogadja azo­kat az élményeket, amelyeket az orosz népi zenével való találkozásai nyújtanak. Tudatosan, következetesen készül a zene­szerzői hivatásra, ezért is határozza el, hogy külföldre utazik az akkori zenei ered­mények megismerésére. 1830 tavasza Olasz­országban találja. Kitárult lélekkel keresi, gyűjti a legkülönfélébb zenei benyomáso­kat. Az olasz mesterek elbűvölő énekesmű­vészete, a «bel canto» új virágkorát éli ez idő tájt. Bellini, Donizetti különösen nagy hatással vannak rá, műveik témáit változa­tokban, szerenádokban dolgozza fel. Olasz modorban írt zenedarabjait Milánóban nagyrabecsülik, nyomtatásban is kiadják. Ez a háromesztendős időszak szintén a ta­nulás, a felkészülés korszaka. Itt, külföldön Q L I N l R A (1804—1857) érlelődik meg benne végkép a gondolat, hogy «orosz zenét» kell írnia. Hazautazik. Zeneszerzői poggyásza ebben az időben már elég gazdag: befejezett zon­goradarabok, zománcok, hangszeres kama­razene és szimfonikus művek s készülő ze­neművek vázlatai. Közben még néhány hó­napot Bécsben és Berlinben tölt, «rendbe­szedi ismereteit». S már hazaérkezése előtt, 1834 elején azt írja egyik barátjának: ope­rát akar írni, amely tárgyában is, zenéjé­ben is—nemzeti lesz, hogy «szeretett honfi­társaim hazájuk operaművészetében otthon érezzék magukat». Abban a szellemi szabadságmoz­galomban, amelynek élén az időben az irodalomban Puskin és barátai küzdöttek, a zene területén Glinka vívta tudatosan a csatát az orosz nemzeti operaművészet ki­alakításáért. E küzdelem jelentőségét csak akkor ért­jük meg teljesen, ha figyelembe vesszük, hogy akkoriban az orosz zeneéletben fő­ként az olasz muzsika uralkodott. Az ope­­raszerzés — bevált idegen mintákra — leginkább vagyonos műkedvelők szórako­zása volt, s ha használtak is fel műveik­ben oroszos, népies dallamokat, az idege­­nes harmónia- és ritmusötvözetben a dal­lamok elvesztették sajátos jellegüket. Az «Ivan Szuszanyin» témája — a törté­nelmi monda a hazája megmentéséért éle­tét áldozó parasztról — azonos Bilejev dekabrista költő Szuszanyinjának alapesz­méjével. A hősi, hazafias és tragikus tárgy mélyen megragadta Glinka képzeletét. Nagy lelkesedéssel, lendülettel látott a munkának.­­Elmélyülten, rendkívül nagy felelősségérzettel dolgozott; tudta, ahhoz, hogy az orosz népet színpa­don megjelenítse, hogy kifejezze a nem­zet lelkét és szellemét, a nép lelkének gyö­keréig kell hatolnia.Csak mélyen demokra­tikus művész teremthetett olyan megraga­­dóan emberi — s hazafiságában oly tipi­kusan népi — operaszínpadi alakot, mint az Ivan Szuszanyin. Hősének népi voltát meg­­kapóan fejezi ki a főhős és az egész mű népzenei alaphangja. Glinka nemzeti zene­­művészete korántsem merül ki népdalidéze­­tekben, művészetének népi jellegét első­sorban az eszmei mondanivaló népisége, s a kifejezés népzenei hangvétele adja. Nem csoda, ha ez az új, s mélységesen népi operahang merőben idegen volt az ariszto­krata szalonok közönségének; «kocsiszene» — mondották fitymálva. De az «Ivan Szu­szanyin» sikerét már nem lehetett feltartóz­tatni. A haladás híveinek örömét jellem­zően tükrözi Odojevszkij, a legtekintélye­sebb zenetudós egykorú kritikája: «Glinka operájával megjelenik az, amit régóta ke­resnek és nem találnak Európában — az új elem a művészetben, és új korszak kez­dődik — az orosz zene korszaka. Mondjuk ki, kezünk­et szívünkre téve: ilyen hőstett nem csupán tehetség, hanem lángész dolga!» Glinka életműve gazdag, sokrétű hagya­ték. A Puskin-témára írt másik dalműve, a «Russian és Ludmilla» című meseoperá­ja az orosz epikus népi meseoperáknak ki­tűnő mintapéldánya, a klasszikus orosz operaművészetnek szintén egyik kiemelke­dő­ alkotása. A világszerte ismert és ját­szott «Kamarinszkaja» az orosz népi tánc és népdal ragyogó szimfonikus ötvözete. Románcai példaképeivé váltak az őszinte hangvételű klasszikus orosz románcoknak. S folytathatnék még tovább a felsorolást. Glinkának az volt az elve, hogy a zenét a nép alkotja, a szerzők csak feljegyzik és feldolgozzák. Ennek az elvnek a keresztül­vitele azonban Glinkánál sohasem jelenti a népi dallamok egyszerű lemásolását. Az orosz népdal sajátosságainak helyes fel­ismerésével úgy nyúl a népzene forrásá­hoz, hogy a dallamkincs kivirágzik, to­vább él, gazdagodik a művészetében. Min­den művéből őszinteség, melegség, ember­szeretet árad. Egészséges, kiegyensúlyozott, derűs világszemlélete biztosította, hogy el­kerüljön mindenféle mesterkészséget, túl­zást, dagályosságot. Ezért művészete mé­lyen népi gyökerű, erővel, szépséggel teli, megkapóan realista művészet. Alkotásaival — elsősorban operáival — lerakta az orosz nemzeti zenének azo­kat a nagyszerű alapjait, amelyekre az új orosz iskola, a nagy «ötök csoportja» to­vább építhette nagyerejű, páratlan népi és realista operaművészetét. A nagy orosz klasszikus jelentőségéből életében is sokat láttak. Már kortársai el­ismerték, hogy az orosz zeneművészetet addig soha nem látott magasságba emelte, tudták, hogy az orosz nemzeti opera atyja él közöttük. Valójában azonban a Nagy Októberi Szocialista Forradalom után kezdődött Glinka műveinek országos elterjesztése. Operáit egymásután tűzik műsorra az ope­raházak, zenéje sűrűn felcsendül a hang­versenytermekben, a szovjet zeneszerzők pedig egyik példaképükként tisztelik és sze­retettel tanulmányozzák nagyszerű hagya­tékát. A legutóbbi években Glinka­ művé­szete mindinkább elfoglalja a helyét a népi demokratikus országokban, hazánk­ban is. Lózsy János

Next