Szabad Nép, 1954. december (12. évfolyam, 335-364. szám)
1954-12-25 / 359. szám
Az a hónap, amelyet legutóbb a Kínai Népköztársaságban töltöttem, nemcsak életreszóló élményekkel ajándékozott meg, hanem új megvilágításba állította számomra a mi hazai zeneéletünk kérdéseit is. Messze voltam, madártávlatból láttam a házunk táját, jobban lemérhettem munkánk jelentőségét. S ugyanakkor még inkább rá kellett eszmélnem fogyatkozásainkra és gyengeségeinkre is — azóta jobban fájnak, s élesebb árnyékot vetnek. Aki messziről jön, újra tanulja hazáját. A magyar zenekultúra büszke lehet az elmúlt tíz év eredményeire; a két zenei hét messzire ható eredményeket hozott, s felszabadulásunk tizedik évfordulóját is néhány jelentős új művel készülünk megünnepelni. Eredménynek tekinthetjük zeneművészeink új munkastílusát, megváltozott viszonyát a közönséghez és közösséghez — főleg pedig magának ennek az új közönségnek megjelenését az operaházak és hangversenyek nézőterén; eredménynek a zenei intézmények megújhodását, az alkotómunka bőkezű állami támogatását, zenetudományunk hatalmas és termékeny erőfeszítéseit. Ha mégsem vagyunk elégedettek, ennek az az oka, hogy növekvő igényeink számára ma már nyűg és teher, ami tegnap még kényelmes keret volt — meg az is, hogy minden hanyagul elodázott kérdés holnap sokszorosan a fejünkre nő. A zeneszerzői munkának az a szép és általános lendülete, amely a felszabadulás utáni éveket jellemezte, mintha megcsappant volna. Az elvi vitákat mindinkább meddő részletkérdések és személyi ellentétek körül forgó csetepaték helyettesítik, legtöbb művészi szervezetünk életét valami tanácstalanság és megtorpanás jellemzi. A magyar vidék zenei fejlődése, amelyhez az elmúlt években már komoly reménységeket fűztünk, mintha akadozna, sőt visszájára fordulna. És itt szóvá kell tennünk, mekkora kárt és veszélyt jelentene, ha az ország zeneélete egy «millenáris» operett- és nóta-világba készülne elmerülni. A «könnyűzenének» az a válogatás nélküli, kritikátlan kultusza, azok a túlzások, amelyeket ezen a területen a «tömegek igényére» hivatkozva elkövetnek, olyan ingoványba rántanak vissza bennünket, hogy zenei nevelés és énekkari mozgalom, Operaház és Filharmóniai Társaság egyesült erővel is nehezen tudják ellensúlyozni. Nem szabad engedni, hogy a 20-as évek sírva-vigadó, érzelgős-cinikus zenei mocsárvilága újra felviruljon. Félreértés ne essék: nem valami nagyképű, finnyás akadémizmust kívánnék a «népszerű zenével» szembeállítani; az ilyen még csak jobban elszakítana bennünket az élet valódi igényeitől. De végre szót kell emelni az ellen a visszaélés ellen, mely a zenei hulladék kultuszát népünk követelésének, s a közelmúlt limlomján való édelgést a hagyományok tiszteletének kiáltja ki. A hagyomány — sem a «könnyű», sem a «komoly» zenében — nem langyos fürdő vagy karosszék, amelybe csak úgy bele lehet ülni — a hagyomány az a kötelező örökség, melyért a művésznek mindig meg kell harcolnia, sokszor a félreértések, kísértések és visszahúzó gyávaságok egész légiójával is. A hagyomány akkor és abban él igazán, ha folytatni tudjuk; a múlt csak akkor jelent élő értéket, ha jövendővé tud átalakulni. A hagyománynak ezt a kérdését különben épp a «komoly» zenében emlegettük a legtöbbet. Jellemző, hogy a felszabadulás után készült új magyar művek közül azoknak volt a legnagyobb sikerük, amelyek a nemzeti múlt témáiról szóltak. Ez a múlt zeneszerzőinknek nemcsak mély élménye volt, hanem egyben leginkább kifejezhető élménye is: a nyelvet, a szókincset szinte készen kapták hozzá, s ami legfőbb: ezt a nyelvet közönségük is ismerte és megértette. A jelen nagy élményei jóval lassabban sűrűsödtek zenévé, mindig könnyebben találtak formát egy-egy «történelmi tárgyú» vagy «hagyományos formájú» szerzeményben, s igen sokszor szöveg nélkül, tisztán hangszeres alakban. Sose feledjük: egy Mozart-szonáta, egy Beethoven-szimfónia, egy Bartók- vagy Kodály-vonósnégyes ugyanúgy a jelen kérdéseiről beszél, s ugyanúgy a jelen embereihez szól, mint e zeneköltők szöveges művei. Csakhogy az új művek éppenséggel nem voltak egyszerűek — nem volt egyszerű maga az élet sem, melyet tükrözni kívántak. Az ilyen elvont és összetett, újszerű nyelvben a hallgatóságnak nem könynyű felismernie a maga tulajdon gondolatvilágát, s tegyük hozzá: sokszor maguk a szerzők sem tisztázták eléggé, kihez is akarnak szólni. A «tükör» így homályos maradt: akinek szólt, nem látta meg magát benne. Itt tehát félúton vagyunk: még hátra van, hogy új zenénk nyelve igazán és végérvényesen megoldódjék, hogy közvetlen emberséggel tudjon hallgatóihoz szólni s ezek a hallgatók mindjárt meg is értsék: róluk és nekik szól, közvetlenül és egészen, nem példázatokon és idézeteken keresztül. Mi a feladata ilyen helyzetben a magyar zenetudománynak? Meg kell mutatnia a hagyomány igazi értékeit és egyben a jövő felé vezető utat. Fel kell tárnia a magyar nép s a magyar történelem zenéjét és meg kell róla győznie, hogy ez a hatalmas nemzeti kincsünk immár az egész haladó emberiség birtokává lehet; nem vagyunk többé egyedül! Olyan mestereink, olyan nevelőink vannak, mint Liszt Ferenc, mint Kodály Zoltán, s akinek most készülünk ünnepi évet szentelni, Bartók Béla: nem téveszthetünk utat. Az idősebb nemzedék munkájára is számítunk, de legfőbb reményünk az ifjúság, amely előbbutóbb odaáll mellénk és vállalja a nagy feladatokat. Illik-e, hogy a kommentátor végül saját terveiről és teendőiről szóljon? Nemrég megjelent kis tanulmánygyűjteményemnek az volt a címe: Népzene és történelem. A cím inkább egy hatalmas témakör megjelölése kívánt lenni, semmint egy szerény és gyarló kis köteté. De megjelölte azt a feladatot, melyen egész életemben dolgozni kívántam és dolgozni szeretnék: a nagy közösségek életének megvilágítását a zene életén keresztül. A feladat olyan hatalmas, hogy nem egy kutató, hanem egy egész nemzedék megfeszített munkáját igényli, de az a szeretet és bizalom, amely a magyar tudóst ma hazájában körülveszi, nemcsak lehetőséget, hanem — úgy érzem — erőt is ad hozzá mindnyájunknak. Íz IRODALOM * FILM * SZÍNHÁZ * ZENE * KÉPZŐMŰVÉSZET SZABOLCSI BENCE: Új zenénk szóljon közvetlen emberséggel a hallgatóihoz SARKADI IMRE: Mozgósítani egész népünket az ország szebbétevésére Boldog, jó karácsonyt mindannyiónknak. Mennyivel szebb a szép, ha hasonlítni tudjuk, hogy mi volt tegnap, s mi tíz éve. — Ma reggel alkalmam volt beszélni egy sárgabajszú öreggel, rezesre cserzett képe és nyaka a parasztot, auja, ii-je és a határozó-ragok elsikkasztása a hajdúságit leplezte le. Negyedóra sem telt belé, s beszélgettünk a Hajó utcáról, ahol az én öreg rokonságom lakott a századfordulón s a régi Libáikért utcáról, ahol ő, egészen mostanig, míg Pestre nem költözött. Örök irigységem tárgya, amit közben elmondott, hogy tudniillik ott volt az első nemzetgyűlés időszakában is Debrecenben , látta bemenni és kijönni a képviselőket, arcukon a sugárzást, hogy történelmet csinálnak, s nézte akkor a Kossuth-szobrot hosszan és szeretettel, avval, hogy imé, itt vannak az örökösei. Mindenkinek megengedhető az ilyen lokálpatriotizmus, ha debreceni. Többről nem esett szó, vagy lényeges szó, mert hiszen a történelem nem egy-egy, akármilyen kedves öregben rakja le tanulságait — de a debreceni ünnepség ilyenfajta öröme egy-egy emberben, s a tíz év nagy embert formáló történelmi ereje mégis éppen karácsony előtt adott ízelítőt abból, hogy nemcsak az idő múlik, hogy nemcsak mi öregszünk, hanem olyan az idő is, járván felettünk, hogy benne nagy dolgok tanulságai vannak. S így most, ha tőlem — ha már nem is fiatal, de pályája elején lévő írótól — szót kérne az ország, restelkedve kérnék türelmet, hogy még jobban, még szebben fogalmazhassák «újat, szépet, emberit, magyart». Másképpen éljük már az életünket, mint dicső eleink, s őket követve bár — «új nép, másfajta raj», akikhez szólunk. De mi is, akiktől a szó ered. Ezt a tíz évet ifjabb nemzedékünknek akár szó szerint is szülőanyját úgy eldédelgetheti az ember pihenő emlékezetében, úgy örvendhet neki, ahogy, azt hiszem, csak párhónapos kisgyerekével játszva örvendhet és ez igen-igen szép ,karácsonyi ajándék. Erre gondoltam ma reggel s indultam a nap elé, megszorítottam Aczél Tamás kezét a tegnapi verséért, örömmel, hogy szép és igaz, megvitattuk a haza sorsát a szerkesztőségben, s aztán kaptuk az értesítést, hogy a francia nemzetgyűlés nem ratifikált... Újabb karácsonyi ajándék. Egy-két óra múlva Kucska telefonba olvasta a versét, amit erről írt: Franciaország nemet mondott... és lassan abba is lehetett hagyni a körtelefont: megkérdezni mindenkit, barátot, ismerőst, hogy tudja-e már, mert persze úgyis mindenki tudta. S ezekben a pillanatokban érezte az ember a saját nagyságát is abban a nagyon nagy, roppant nagy milliós erőben, amit béketábornak hívunk — a dolgozni, munkájuknak örülni szerető, emberséges emberek tábora — s egy tagra vagyok én is, te is, miközben karácsonyfát gyújtunk, de mi magyarok milyen különös örömmel, még a tíz évünkre is emlékezve, annak a nagy tanulságaival. Jó, hogy éppen karácsonyra esett, könnyebben hitte el a sarki fűszeres is a jó hírt, lévén számára a karácsony időtől s tértől függetlenül a megbékélés ünnepe. Ha a múlt tíz év és a jelen valamire tanít magyar írót, ez aligha lehet más, mint az, hogy: "küzdj a békéért és az igazságért. A béke minden nyelven béke, az igazság nekünk csak a mi nyelvünkön, a mi gondolkozásmódunkkal megfogalmazott igazság. Olyan időket élünk, amit Petőfi korához hasonlítok legszívesebben. Egy ország vár a szóra — szám szerint sokkal több, mint ahányan az Ő szavát várhatták. Mozgósítani, felrázni egész népünket, nagy feladatra, az ország szebbétevésére. Nem .-költő, nem író, aki nem ezt érzi legfontosabbnak. Reménytelen, «tokbabújt ember» az, aki azt hiszi, hogy egyszerűen jelszavaikkal, elkoptatott, elhasznált jelszavaikkal eredményre juthat. A nép, természete szerint, többet kiván, hakapott már valamit. A szabadságot megkapta tíz éve, élt vele, s nőtt általa. Hozzá kell az írónak is nőnie, legyen a mi feladatunk az örök buzdító — mit lehessen tudni, akár rajongó — hitvallása annak, hogy felnőttek vagyunk, a valóságból alkarjaik a holnapot megismerni, s múltunkat a hátunk mögé dobva, mi rendelkezünk immár a jövőnkkel. Ember, dolgozz jól, író, írj igazat, s védd a nép igazát — ilyenfajta gondolataim lettek most karácsony előtt, tudva és ismerve a törvényt, hogy az ünnepek nem megállást, hanem jókedvű erőgyűjtést jelentenek a népek történelmében akkor, ha csakugyan elszánta magát arra hogy nagy dolgokat cselekszik. ” NYILATKOZATOK AZ ÍRÓI ÉS MŰVÉSZI ALKOTÓMUNKÁRÓL urban ernő: Nagy adósságunk két vagy három esztendeje. Alekszej Tolsztoj munkásságot tanulmányozva, a következő vallomásra bukkantam: «Emlékszem — írja a Golgota és az Első Péter nagynevű szerzője — írói pályám első tíz évében milyen nehezen találtam anyagot regényeimhez és elbeszéléseimhez. Most azon tűnődöm, milyen rövid egy élet ahhoz, hogy megbirkózzon a mi nagy korszakunk csodálatos témáival. A vallomást, nyilván a benne fölszikrázó ellentét, helyesebben: tanulság miatt kijegyeztem és eltettem magamnak, de aztán, az évek és munkák szaporodtával, egész megfeledkeztem róla. A minap jutott csak ismét eszembe, Debrecenben, az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakulásának tizedik évfordulóján, de úgy, a magamra vonatkoztatás olyan erejével, hogy belesápadtam szinte. Föltetszett előttem Sárvár, a hóbasüppedt szülői ház, ahol a Számonkérő Szék csendőrei elől meghúztam magam, a Fő tér az akasztófával, a sáncmunkára terelt parasztok néma, cammogva kígyózó menete. Fodor bácsi, a hajdani vörösgárdista, ahogy apámmal egy-egy véletlenül elfogott rádióhírt meghányni-vetni összehajol, s egy sovány, máról holnapra élő fiatalember, akinek se hite, se célja, csak valami hajszolt, mit se bánó vakmerősége. írónak, költőnek készült valaha ez a fiatalember, gyökértelenül, a «szépség szerelmesé»-nek hazudva magát, kocsmák, kávéházak, hónapos szobák útvesztőiben hányódott, s ha egyáltalán hitt valamiben, hát e hit a pillanat örökkévalóságát valló «széplélek» balhite volt csupán, mert ifjú barátunk nem tudta, vagy inkább: nem merte eldönteni, hol a helye és mi a dolga a kettős bilincset csörgető társadalomban? Ennélfogva csak hangulatai, sejtelmei és dallamtöredékei voltak, talán készsége is hozzá, hogy a világ muzsikájától egy-egy testetlen, tovaillanó futamot kottafejekbe zárjon, ám a legfontosabb, ami az írót íróvá teszi: mondanivaló nem adatott meg nek, pedig az élete, származása, olvasmányai a nagy proletárköltővel közösen versengve kiáltották a fülébe: «Fö kéne szabadulni már!» Mondjam-e, hogy e máról holnapra élő, társtalan és gyökértelen fiatalember én voltam? Próbáljamszavakba foglalni az elmondhatatlant: a csúcson álló szédületét, aki mélyből indulva a magasba ér, s már-már elfeledett, csupa-nyiro is csupa sötétség szurdokokba alá tekint? Igen, szédültem, támasz után szerettem volna nyúlni ott, a debrecen Nagytemplom történelmi falai között mígnem eszembe villant, hogy az út amelyet tíz esztendő alatt megtettem korántsem kivételes, egyedülvaló Ú. Akik körülöttem vannak, a százai az ezrek, sőt, a milliók is, akik jubileumi ünnepséget az utcán vág; otthonukban, a rádió mellett hallgatják, szintén megtették a maguk csodálatos útját. Azt az utat, amelyre Petőfi álmodott, amelyen tíz esztendeje egy egész nép indult el, hogy napjainkra nemzetté legyen. Hogyan? Micsoda erő folytán? K mutatta mindnyájunknak e fáradságos, sok-sok áldozattal járó, folyton a magasba tartó úton a irányt? A választ egyetlen szóval is megadhattam volna: a párt! Ehelyett egy koratavaszi délután idéztem föl, az elsőt, amelyen igazát írónak tudhattam magam, pedig se vers, se regény, se színdarab nem született akkor a tollam alatt. A sárvári Fő teret láttam, házat füstölögtek, fejét a nyaka közé húzva a sekrestyés szaladt a torony felé, hogy a városparancsnok rendeletéből ismét megszólaltassa a némi harangokat. Szentgotthárd féle ágyúk moraját hozta a szél, s a postaúton, ormányukkal a harcmező felé szimatolva, vonultak, egyre vonultak a T-34-esek ... A sebtében berendezett emeleti szobában egy sátora alja öreg harcos, volt vöröskatonák,, új életre támadt tizenkilencesek. Én az asztalnál ülök, előttem a hatszázas i. rendelet, amelyet egy rozoga, ijesztően billegő repülőgép hozott, s amelynek alapján, a helyi pártszervezet határozatából, buzdító, bilincseket tördelő röpcédulát fogalmazok a járás parasztjainak. Nyílik az ajtó, apám lép be egy nyomdásszal, s azt i mondja: «írj! Most válik el, író a vagy-e, fiam?», Csakugyan, az leszek-e a szó legteljesebb értelmében? Meg tudok-e felelni annak a várakozásnak, amellyel a kor a nép, s a párt írói felé fordul? Végül is ez lett az egyedüli kérdés,, amelyre debreceni számvetésem sorrán nem tudtam megnyugtató feleletetét találni.• S nem is csoda. A padokban s a karzaton a nép a színe-java ült, irodalmunk hősei és olvasói egyben. S ahogy ott tekintett tem végigjártattam a sok-sok ismerő** sön, ahogy csak futólagosan is, de fölmértem, honnan jöttek, kicsodák ma és hova tartanak, olyan érzésem támadt, mintha megátalkodott, a fizetést folyton halogató adósok lennék. Hogy ez a nagy adósság miben áll? Abban, hogy sokszor és sokféleeképpen hivatkozunk mi, írók a népre, de keveset, majdnem csak morzsákat adunk neki vissza abból az erőből, amellyel a jelent s a jövőt formálja, s amely ugyanakkor ihletünk és írói munkánk forrása. Tetnein fellelkesülünk, nem győzzük csodálni áldozatos, az egész világot be- fogadni képes szívét, de magunk kevéssé lelkesítjük, legtöbbször csak a tetszetős, könnyen elröppenő frázisokban óvjuk és szeretjük csupán. A nagy adósság hát fönnáll, rajtunk múlik, hogy mikor és milyen művekkel fogunk hozzá a törlesztésé- hez. Tanulság és bátorításképpen hadd - idézzem ismét szeretett Alekszej Tolsztojomat: «Az író együtt nő művészetével, művészete pedig azzal a néppel, amelyet ábrázol». FÁBRY ZOLTÁN: A filmművészet mutassa meg az élet kis és nagy igazságait egyaránt ,az úgy gondolom, nem tévedek, — nem tévedhetek — ha azt mondom, hogy ebben az évben nagy lehetőségek birtokába jutottak az alkotóművészek, köztük a film művészei is. Én — s velem együtt sokan mások — természetszerűleg magamra, a magam munkájára is értettem aztokat a szavakat, melyek a Szabad Nép emlékezetes március 15-i cikkében az irodalomra, vonatkozólag láttak napvilágot. Emlékeztetőül idézek belőlük: "Az írói munka az író dolga... Az írónak, aki szívvel-lélekkel a népi demokrácia oldalán áll, joga és kötelessége, hogy lelkiismeretesen, a saját szemével vizsgálja meg a nép életének i kis és nagy kérdéseit, és a saját véleményét, saját ítéletét mondja». Az elbírálás gyakran helytelen módszereikövetkeztében sok esetben akkor lett «jó» egy forgatókönyv, amikor már sikerült «szempontokkal» telezsúfolni, a néző fantáziájának, értelmi képességeinek lebecsülésével agyonmagyarázni. Egyfajta igényesség nyilvánult meg ebben abban, de nagysokára ébredtünk rá, hogy olyan módszerekkel akarunk hibátlan műveket létrehozni, amilyenekkel — legjobb esetben is — csakközépszerű műveket lehet. Ennek a gyakorlatnak nyűgét, bénító hatását nagyon is érezték az írók, a művészek, s annak ellenére, hogy látták benne a segítés szándékát, s tagadhatatlanul olykor haszon is származott belőle — szenvedtek miatta. Ezért voltak a március 15-i cikknek említett kitételei rendkívüli jelentőségűek. És ezért gondolom ,különösen az októberi határozatok után hogy ez az év nagyszerű lehetőségeket, s hozzá szeretném tenni, nagy kötelezettségeket hozott a művészek, köztük a film művészei számára. A sematikus művek hibája közös: szem elől tévesztik az embert. E közös hibák közös oka pedig — véleményem szerint — az, hogy az ilyen művekben az igazság képe fogyatékos. A nagy igazság, az eszmei igazság, a tételes igazság elvontan jelentkezik bennük — sok esetben — szinte minden erejükkel ennek kimondásával, bizonyításával foglalkoznak, nemritkán mesterséges szituációk konstruálásával egy-egy újabb tétel igazolására. Észre kell venni, hogy egyre kevésbbé állja meg a helyét az a rendezői és írói munka, amely nem a jellemeik szigorúan elemzett következetességére épül, amely nem veszi tekintetbe, vagy felületesen kezeli a hatások-kölcsönhatások összefüggéseit, amely nem használja fel a nagy igazságok hiteles bemutatása érdekében az élet kis igazságainak, apró rezdüléseinek, az emberi jellem oly beszédes egyéni vonásainak, gesztusainak, cselekvéseinek, a tárgyakkal, s más emberekkel való kapcsolatának lelkiállapotonként változó, millió- és milliószínű törvényszerű esetlegességének a segítségét. Pedig az írói — rendezői — színészi munka szempontjából rendkívüli jelentősége van ezeknek. A részletgazdag ábrázolás, az élet kis igazságainak kibontása felbecsülhetetlen jellemző erőt kölcsönöz a műnek, csak ezeken a jól átgondolt és a karakterek szempontjából jól alkalmazott részleteken keresztül tud igazán meggyőzővé válni a nagy igazság. Ez teszi halhatatlanná a szovjet filmművészet legnagyobb alkotásait. Ez adja a mai haladó nagy olasz filmek fő erejét, rendkívüli hatásuknak és népszerűségüknek ez a fő forrása. Ettől rekeszti el magát író és rendező, ha arra kényszerül, hogy művében minden «szempont» helyet kapjon. Ha a film alapja, a forgatókönyv, túl sokat markol és agyonzsúfolt, a rendező menthetetlenül az elnagyolt, sematikus ábrázolás útjára lép. «Rossz művészet az, amelyben az ember az eszmék fogása» — mondotta a magyar filmművészeknek Ohlopkov, a kiváló színész és rendező, a szovjet film- és színházügyi miniszterhelyettes. És igaza van. Az igazság egyoldalú — csak a nagy igazságok megmutatására törekvő — ábrázolása nem tud igazán hitelessé válni, mert gyökértelen marad, nem kap igazolást a mindennapi élet mindenki által ismert kis eseményeiben. Nem több puszta magyarázatnál. Ha a néző érzelmileg a mű mellé áll, az azt jelenti, hogy igaznak érzi. De csak akkor áll mellé, ha a mű igazsága nem egyoldalú, hanem teljes igazság. A legfontosabb követelmény — véleményem szerint — hogy a műmelyet a művész létrehoz, igaz legyen. A kis igazságok, az élet kis eseményeinek érzékeltetése legfőbb eszközünk a nagy igazságok valóságszerű, művészi kifejezésére. Az állást foglaló, az élet valóságát tükröztető, a nép igazát hirdető harcos, pártos művészet érdekében kell ezt hangsúlyozni. Különösen a filmnél, a «legdemokratikusabb» művészetnél döntő, hogy a mi rendszerünk eszméit az igaz, magas színvonalú művészet nevelő erejével közvetítsük a film milliónyi nézőjéhez. A magam részéről ebben a szellemben szeretnék élni a bátor művészi SIMON ISTVÁN: Atomok Mennyi csillag van odakint, mennyi darabból áll a föld. Ez vagyunk: sok parányi kincs, rész, rész a nagyobb rész között Testem is sürgő sok atom, millió szorgos kis világ. De mit ér, ha nem alhatom nyugodtan át az éjszakát. Mert legparányibb részeim testvéreit uszítanák, hogy a föld vérző téréin lerombolja majd önmagát S az embert, aki századok, évezredek mélységeiből jött, jött és sose várta, hogy a legparányibb így kitör . Mert kitörhet, gyeplőt vadul szakítva-tépve, mintha már Apokalipszis volna, új téboly, süvöltő gyors halál, így gyűlnének vad, pusztító elemek, ember, már sköröd. Ne hagyd! De törd le ásító fegyverek fekete csövét. Sok-sok atomból összeállt nemzeteik és belőletek a még nagyobb igaz világ, szoros nagy kordont fűzzetek. Karámba terelni, ami ugrásra készen megvadult. S hirdetni és tanítani, hogy nem a pusztulás az út. Akort segítesz nagy erő, mint hajdan csillogva a réz, a bronz, a vas — már figyelő szemünk a távolokba néz —, amerre a holnap lakik, s ez a holnap az emberi, ahová titkos vágyait arany gomolyban küldené itt KUCZKA PÉTER: AZT BESZÉLIK... Azt beszélik, hogy lenn a tér a férfiaktól feketéllett, fekete dohányt szívnak kik, s halál helyett azt mondják: Élet. Azt beszélik, hogy izgalom borzongott a parancsnokságon, azt beszélik, dfligfi vihar rohant a Csendes-óceánon. Azt beszélik, hogy valahol okmányokat vetettek tűzbe, és hogy egy tábornok szeme szfirke lett, mint a fának fiszke. A vékony kiskabát alól valaki kihúzott egy zászlót, egy sápadt asszonyka szeme, akár a csillag, úgy parázslót! Valaki halkan kezdte rá, aztán viharrá lett az ének, orgonázták a férfiak, utánuk dörmögtek a vének. Azt beszélik, hogy valaki a függönyét vadul behúzta, beszélik, hogy küldöttség indult nagy koszorúval Oradourba. Azt beszélik, a nagyszerű Páris úgy eszmélt fel e napra, mint egykoron, ha ágyú szólt s a szekciók lármaharangja. Azt beszélik, hogy lenn a tér munkássapkáktól feketéllett, azt beszélik, hogy milliók sóhajtották egyszerre. Élet így volt, nem így? Mit bánom én. Repüljetek fel szép galambok! Franciaország nemet mondott! Franciaország nemet mondott! Kárpáti AURÉL: Drámaíró és színész fő célja: mai életünk hazai alakjainak és problémáinak minél művészibb ábrázolása Nemzeti színjátszásunk mai problémái? ... A kérdés, amenynyire izgató, annyira széles szinte parttalan. Amellett sokrétű és bonyolult. Könyvet lehetne, sőt kellene róla írni, nem kurta hozzászólást. Így inkább csak néhány hirtelenében felvetődő gondolat megpendítésére szorítkozhatunk. Tudjuk, hogy színjáték és dráma feltételezik egymást. A dráma a színjáték lelke, benne ölt testet. Csaknem olyan szintézis ez, mint tartalom és forma egysége a művészet minden területén: egyik a másiktól elválaszthatatlan. Nemzeti színjátszás sem képzelhető hát el nemzeti drámairodalom nélkül. A történelmi múlt példái ezt beszédesen bizonyítják. Az a sajátos orosz nemzeti színjátszóstílus, amelynek felejthetetlen elméleti megalapozója és gyakorlati kifejlesztője Sztanyiszlavszkij volt, nem jöhetett volna létre a nagy orosz realisták színdarabjai nélkül. De ugyanezt tapasztalhatjuk a magunk portáján is. A múlt század első felében nálunk sem hiányzott a nemzeti színjátszás és nemzeti dráma egymást fejlesztő, kölcsönös egymásra hatása. Korábban meginduló színjátszásunk egész bizonyosan elsorvad, ha nem találkozik össze a megtermékenyítő, eredeti magyar színiirodalommal. Az a hatalmas kultúrforradalom, amely a felszabadulás után indult meg nálunk, a magyar játékszín életében is döntő változást idézett elő. Dunántúlon még folytak a harcok, amikor a magyar színészek — dideregve és éhesen, de boldogan —már játszani kezdtek, szavaltak és énekeltek. Az új utakra tért magyar színjátszás szellemi életünk összes többi ágazatai közül elsőnek válaszolt a felszabadult ország felszabadult népének kultúrigényére, s ugyanekkor új életre ébresztette múltjának legnemesebb hagyományait. Vájjon miért éppen színjátszásunk tudott leginkább lépést tartani — később is — társasdalmi fejlődésünk ugrásszerű előrehaladásával? Ennek oka többek közt nyilván az, hogy a közvetlenül elmúlt évtizedek nagy magyar realista színészei nyomán a kapcsolat a múlt haladó hagyományaival sokkal, közvetlenebb és élőbb volt a játék, mint a dráma terén. Jászai, Pethes, Ódry, Kürti, Sugár nagyszerű művészete tovább élt és további ihletet adott. Már most, ha igaz az, hogy nemzeti színjátszás nem fejlődhet nemzeti dráma nélkül, világos az is, milyen életbevágóan fontos népi demokráciánknak az a csaknem egy évtizedes kultúrpolitikai törekvése, amelynek célja: minden erővel támogatni és segíteni az újjászülető magyar drámairodalmat. Hiszen ez utóbbinak eredményeitől , függ jórészt színjátszásunk további sorsa. , Legvitathatatlanabb eredmények mindenesetre azoknál a felszabadulás utáni daraboknál mutatkoznak, amelyek nagy nemzeti múltúnk drámai eseményeit tükrözik. A színész számára is jelenleg ezeknek életrekeltése biztosítja leghatékonyabban játékstílusunk nemzeti jellegének továbbfejlődését. Jelenleg — mondjuk. Mert a mai életünket tárgyaló darabok figuráinak emberi hitelességéhez, nemzeti karaktervonásaihoz s elevenségéhez bizony még szó fér. Ennek ellenére, persze, a fő cél mégis mai életünk hazai alakjainak és problémáinak minél művészibb ábrázolása, drámaíró és színész részéről egyaránt. Ez egyúttal azt jelenti, hogy az ilyen darab fokozottabb figyelmet és gondosságot igényel az interpretáló művészektől, mert csak így lehet ellensúlyozni magának a műnek még meglévő kezdetlegességeit, fogyatékosságait. Amikor pedig fogyatékosságot emlegetünk, elsősorban olyasmi jut eszünkbe, ami nagyon is hozzátartozik színházművészetünk nemzeti voltához. Éspedig az, hogy milyen kevéssé ismerik mai íróink és színészeink a magyar népet, annak új életét, egyre fejlődő gondolkodásmódját és gazdagodó lelkivilágát, amelynek ábrázolására hivatottak. A háromnapos, vagy akár háromhetes «tanulmányutak» legfeljebb riportanyagra alkalmas élményekkel szolgálnak, de nem vezetnek a mai magyar paraszt- és munkásélet beható megismerésére. Másodsorban jegyezzük ide, ha immár közhely is, hogy a szakmai felkészültség nélkülözhetetlen előfeltétel a nemzeti játékszín színvonalának biztosításához. A múlt század első drámaírói klasszikus mintákon nevelődtek s főkép Shakespeare volt az, aki műveivel szinte «szerves részévé» lett a magyar színiirodalomnak és páratlan tanítómesterévé legnagyobb színészeinknek. Ma Shakespeare mellett Moliére jut hasonló fontos szerephez. Társadalomkritikája révén ma már ő is «szerves része» a magyar nemzeti színjátszásnak. A kiváló szovjet darabok pedig nemcsak eszmei mondanivalójuk tisztázottságával mutatnak példát számunkra, hanem markáns népi-nemzeti jellegükkel is. Ilyen tekintetben egyenes folytatásai a nagy orosz kritikai-realista drámáknak. S éppen a hagyományoknak ez az eleven folytatása az, amire nekünk is szükségünk van. Ezért helyes, ha félklasszikusainkról «leverjük a port», s tiszteletben tartva mondanivalójukat, élvezhetőbbé tesszük és közelebb hozzuk a mai nézőhöz. Ilyen vonatkozásban semmi okunk panaszra: Kisfaludytól Csiky Gergelyig és a Jókaimeg Mikszáth-dramatizálásokig színházaink valóban szép és dicséretes munkát végeznek. Persze, mindezzel a témának még csak jelzése sincs kimerítve, így szólani kellene például a magyar színpadi beszéd kialakításáról. De erről talán majd más alkalommal. SZŐNYI ISTVÁN: A szépség iránti érzék mindannyiunkba bele van oltva megváltozott világ, a nagyi építőmunka és az új közönség új feladatokat állít a művész elé. A művésznek mindig számítania kell a közönségre hisz nem magának alkot, ez nem tudná kielégíteni. Visszhangot vár ezért ír, fest vagy mintáz. Én is készítettem már nem egy olyan művet amely mai életünkből meríti témáját, és örülök, hogy iparkodásom sikerült. Olyan nagy megrendelések, mint amilyenekkel ezekben az években megbíztak, azelőtt nemigen voltak. Most a csepeli Fő téren álló új postaépület számára fogok készíteni egy 23 méter hosszú képsorozatot, amelyen a posta történetét fogom megfesteni. Nagyon tetszik ez a téma.Az új szükségleteket, az újonnan felvetődő feladatokat csak művészi múltúak számbavevésével tudjuk megfelelően megoldani. Munkácsy — akinek művészetéért én rajongók — Pach László, Székely, Szinyei-Merse Pál nagy művészek voltak, de egyedülálló hegycsúcsok. Persze, hogy adhatnak a ma művészetének is, ahogy az őket követő évtizedeknek is adtak. Vagy akár Derkovits Gyula, ez a nagyszerű, szenvedélyes művész is nagyon sokat nyújthat nekünk. De nemcsak ők adhatnak, élő hagyományt jelent közvetlen elődünk, a nagybányai művészet is. A művész mindig azt fesse, ami közel áll szívéhez, s amihez leginkább megfelelnek a képességei. Fontos, hogy olyan témát válasszon a kínálkozó sok közül, amely érdekli, vonzza. Én nagyon szeretem a paraszti életet, ezért tudott lelkesíteni nagy freskóm témája is. Igen fontos, hogy a kivitelezést bízzák a művészre, ne gátolják munkáját felesleges «szempontokkal». Hadd érlelje magában a megfestés módját szabadon, és alkossa meg képét úgy, ahogy a maga érzelemvilágát — amelynek összhangban kell lennie a témával — a legmagasabb fokon bele tudja sűríteni művébe. A formai megoldás tekintetében persze vannak olyan követelmények, amelyeket a művésznek tekintetbe kell vennie. Ha freskót fest, nyilván konkrétabb nyelven fogja megoldani kompozícióját, reálisabban. De ez nem jelenti azt, hogy ha engem a falut elöntő déli napfény tüze, vagy mondjuk az árnyékokat megnyújtó naplemente színproblémája ragad meg, hogy ezt ne festhessem meg egészen más nyelven. Meglepődve tapasztalom, hogy a művészet közönsége igen nagy mértékben megnövekedett. Csak két adatot hadd mondjak el ezzel kapcsolatban. Volt egy kis kiállításom a Rákóczi úti teremben, ezt csaknem hatezer ember tekintette meg. Gyűjteményes kiállításomnak pedig rövid három hét alatt 15 ezer látogatója volt. Ez, kérem, fantasztikus szám! Azelőtt üresek voltak a kiállítási termek. Emlékszem, egyszer egy művésztársam kiállítására mentem, s habár délután Volt emyedület tanulta-n ott, senki mást. A látogatók nagy szá■ ma magától értetődően mutatja, hogy : új, széles réteg közeledik a művészethez, olyanok jönnek el nagy számban a tárlatokra, akik azelőtt nem érdeklődtek irántuk, vagy nem juthattak el oda. Mindez az érdeklődés nagyon örvendetes fellendülését jelzi, ami csak hasznára lehet a művészetnek. Bízom az új szakasz politikájában. Általános fellendülés tapasztalható az országban, s én hiszem, hogy a közös erőfeszítés sikerrel fog járni. De úgy látom, hogy — a művészet területét ismerem, innét veszem példámat is — nem egyszer túlzások is előfordulnak. Itt van például az alkotó közösségek kérdése. Az a véleményem, hogy ha egy ember szeget ver otthona falába, hogy arra képet akasszon, mert erre igénye van, akkor ezt az igényét ápolni kell, ki kell elégíteni Hogy a művek iránti igény milyen nagy országszerte, azt az eladott művek sokasága bizonyítja. Persze, ha egészen rossz műveket terjesztenek, ez ártalmára van a művészetnek, nem hasznára. De ne öntsék ki a mosdóvízzel együtt öt gyereket is! A jól dolgozó kollektíváknak adják meg a lehetőséget arra, hogy háborítatlanul tovább dolgozhassanak. A szépség iránti érzék mindanynyiunkba bele van oltva, csak fel kell ébreszteni az iránta való vágyat s igényessé kell tenni az ízlést. Ahhoz, hogy egy műalkotás tessék, nem feltétlenül szükséges művészettörténeti tudás vagy technikai jártasság. A műalkotást szeretni kell, belülről fakadó, őszinte odaadással kell közeledni hozzá. A szépérzék fejlesztését akkor kell elkezdeni, amikor az ember még minden benyomásra a legérzékenyebb: a fogékony gyermekkorban. Ehhez nagy segítséget nyújthat az alsó- és középfokú iskolákban nemrég megindult rajz- és művészettörténeti oktatás. A negyvenes években barátom, Reiter Ágost, polgári iskolai tanár, a gyermekek gyűjtő szenvedélyét használta fel arra, hogy a művészet szeretetére nevelje őket. Újságokból, képeslapokból kivágatta velük a nagy művészek alkotásainak fényképeit, reprodukcióit és versenyt rendezett közöttük. A fiúk gyűjtötték, cserélték egymás között, gyűjteményeiket megbeszélték tanárukkal s eközben rohamosan fejlődött az ízlésük. Jó volna feleleveníteni ezt a módszert. Annak, hogy mind szélesebb tömegek napról napra közelebb kerülnek a művészethez, elsősorban a művész örül. Sajnos, a közönség gyakran későn kap iránymutatást a sajtóban, nem tudja, hogyan közeledjék az alkotásokhoz. Fontos lenne az is, hogy a kritikusok — és a tárlatvezetők — ne csak a képek témájáról, tartalmáról beszéljenek, hanem mutassák meg a mondanivaló közlésének hogyanját is, vezessék rá a nézőt a művek festői, formai szépségeire, hisz csak ezek révén tud hatni a tartalom.