Szabad Nép, 1955. december (13. évfolyam, 332-362. szám)

1955-12-01 / 332. szám

­ CSÜTÖRTÖK, 1955. DECEMBER 1 Bulganyin és Hruscsov elvtárs kalkuttai látogatásai Mint lapunk tegnapi számában je­lentettük, november 29-én N. A. Bul­­ganyin és N. Sz. Hruscsov elvtársak Madraszból Kalkuttába érkeztek. Kalkutta történelmi nevezetességű város. Körülötte alakult ki a XVIII. század elején az indiai brit birtok. A város környékén számos ipari üzem, juta-, gyapotfeldolgozó és egyéb tex­tilgyár működik. A város 150 éven át India fővárosa volt és ma fontos sze­repe van az ország életében: ez a vá­ros egész Nyugat-Bengália idegköz­pontja. IV. A. Bulgányin és N. Sz. Hruscsov november 30-án látogatást tett a Kugli folyó (a Gangesz hajózható mellékága) jobb partján levő Hour­a előváros jutagyáraiban és botanikus kertjében. A jutagyárakban J. Mac­millan, a gyárak főigazgatója és az igazgatóság képviselője üdvözölte Bulganyint és Hruscsovot, majd ajándékokat nyújtottak át a szovjet vendégeknek és tájékoztatták őket a vállalat munkájáról. A munkások nagy lelkesedéssel üdvözölték Bulganyint és Hruscso­vot. A jutagyárak megtekintése után a szovjet államférfiak a botanikus kertbe látogattak. A kalkuttai bota­nikus kert Ázsia legnagyobb füvész­­kertje. A kert egyúttal nagy tudo­mányos központ. Növénygyűjtemé­nyében 2,5 millió növényfajta van. A botanikus kert megtekintése után Bulgányin, Hruscsov és a kísé­retükben levő személyiségek vissza­tértek a Radzs Bhavanba, a nyugat­­bengáliai kormány palotájába. Útjük során az utcákon összesereglett kal­kuttai lakosok ezrei lelkesen üdvö­zölték a szovjet vendégeket. (TASZSZ) Nehru Kalkuttába érkezett Kalkutta, november 30. (TASZSZ) Nehru indiai miniszterelnök no­vember 30-án Delhiből repülőgépen Kalkuttába érkezett. Ünnepi ülés Ntosakrában a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság kikiáltásának 10. évfordulója alkalmából Moszkva, november 30. (TASZSZ) A szovjet emberek november 29-én megünnepelték a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság kikiáltá­sának 10. évfordulóját. A szovjet­­társadalom képviselői, a moszkvai Csajkovszkij-konzervatórium nagy­termében ünnepi ülést tartottak a testvéri jugoszláv nép nemzeti ün­nepe alkalmából. Az ünnepi ülésen Volkov, a Szov­jetunió Legfelső Tanácsa Szövetségi Tanácsának elnöke mondott ünnepi beszédet. Volkov példákkal illusztrálta, ho­gyan jött létre a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság a jugoszláv nép elke­seredett harca közepette, amelyet a Jugoszláv Kommunista Párt vezeté­sével a hitlerista megszállók és a belső ellenségek ellen vívott. Az ifjú köztársaság mélyreható, forradalmi átalakításokat valósított meg, és rövidesen kiheverte a há­ború és a fasiszta megszállás okozta súlyos sebeket. Jugoszlávia, miután mindörökre leszámolt a kapitalista elnyomással, a szocialista fejlődés útjára lépett. Jugoszláviát úgy is­merték el, mint önálló, szuverén ál­lamot, amelyben a munkások és a dolgozó parasztok vannak uralmon. A szovjet népet — mondotta Vol­kov — örömmel töltik el a testvéri jugoszláv nép sikerei. A szovjet nép a legőszintébb baráti érzéseket táp­lálja a jugoszláv nép iránt. A Szovjetunió és a Jugoszláv Szö­vetségi Népköztársaság küldöttségé­nek belgrádi tárgyalásai óta eltelt fél év alatt számos esemény történt, amely tanúbizonyságot ad arról, hogy őszintén törekszik baráti­­kap­csolatainak fejlesztésére. Volkov hangsúlyozta, hogy sikere­sen fejlődnek a Szovjetunió és Ju­goszlávia gazdasági, tudományos és kulturális kapcsolatai. Volkov beszéde után Vidics, Jugo­szlávia rendkívüli és meghatalma­zott moszkvai nagykövete szólalt fel. Hangsúlyozta: „A Jugoszláv Szövet­ségi Népköztársaság elnökének kü­szöbönálló szovjetunióbeli látogatása még fokozottabban előmozdítja majd együttműködésünket, kölcsönös meg­értésünket, valamint a világ népei­nek közös eszméjéért, az állandó bé­kéért és szabadságáért vívott­ har­cot.“ Az ünnepi ülést a fővárosi művé­szek nagyszabású műsora követte. A nemzetközi feszültség csökkentése továbbra is elérhető cél Togliatti elvtárs beszéde az Olasz Kommunista Párt Központi Bizottságának ülésén Az Olasz Kommunista Párt Köz­ponti Bizottságának teljes ülésén Palmiro Togliatti elvtárs, az Olasz Kommunista Párt főtitkára az első napirendi ponttal kapcsolatban be­szédet mondott. Rámutatott arra, hogy Olaszország­ban jelenleg a demokratikus rendet veszélyeztető, mélyreható politikai zűrzavar uralkodik. Ennek oka, hogy a szavak és tettek között ellentét van. Bizonyos idő óta sok szó esik arról, hogy be kell tartani az alkot­mányt és be kell vonni a dolgozókat a­­közügyek vezetésébe, valójában azonban továbbra is megsértik az al­kotmányt, csorbítják az állampolgá­rok szabadságát, növelik a nép nyo­morát. A gazdasági helyzet is mind súlyo­sabbá válik. Ez megmutatkozik az állam pénzügyi nehézségeiben és a dolgozók és a középosztály életkö­rülményeinek rosszabbodásában. Ál­talános az elégedetlenség az egész or­szágban, s a kommunisták feladata ezt az elégedetlenséget politikailag helyes irányba terelni. Az egész nép körében tapasztalható bizonyos aggodalom amiatt, hogy a genfi értekezlet a nyugati vezetők magatartása következtében nem ve­zetett eredményre. Ez nem jelenti azonban azt, hogy vége az enyhülési folyamatnak, mert a nemzetközi fe­szültség csökkentése továbbra is el­érhető cél marad. A népek akaratának megnyilás­kozása sikerre vitte az első genfi értekezletet, s ennek a népi nyo­másnak továbbra is növekednie, erősödnie kell, hogy a nemzetközi enyhülés terüle­tén újabb sikerek szülessenek. Mun­kájukban a kommunisták e cél felé haladjanak, hangsúlyozzák, hogy Olaszországnak különösen érdeke a nemzetközi feszültség csökkentése. SZABAD NÉP NYILATKOZATOK A SZOVJET HIDROGÉNBOMBA-KÍSÉRLET UTÁN Attlee felszólította az angol kormányt: tárgyaljon a hidrogénfegyver-kísérletek megszüntetéséről A nyugati sajtó további megjegy­zéseket fűz a legutóbbi szovjet hid­­rogénbomba-kísérletekhez. A kom­mentárokból nyugtalanság, aggoda­lom csendül ki. A Frankfurter All­gemeine Zeitung című nyugat­német lap megírja, hogy a szovjet hidrogénbombakísérlet nyo­mán „kérdések özönével árasz­tották el az amerikai atomerő­­bizottságot arra vonatkozóan, vajon a Szovjetunió túlszárnyalta-e az Egyesült Államokat az atomfegyve­rek fejlesztése területén”. A nyugati szakemberek számára problémákat vet fel az a tény, hogy a nagy rob­­banóhatást minimális atomerő fel­­használásával érték el. Az Egyesült Államok katonai köreiben nyugta­lanságot keltett az a közlés, hogy a szovjet bomba robbanása nagy ma­gasságban történt. „Amerikai szak­értők véleménye szerint — írja a Frankfurter Allgemeine Zeitung — a szovjet közlemény minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy ■ a Szovjetunió olyan repülőgépek­kel rendelkezik, amelyek a hid­rogénbombát bárhová el tudják szállítani. Az amerikaiak eddigi kísérleteik so­rán hidrogénbombákat csupán a föl­dön, vagy acéltoronyról robbantottak, de sohasem robbantották — mint az oroszok — nagy magasságban.“ Több nyugati — elsősorban angol — kommentárban felmerül az atom­fegyver-kísérletek betiltásának kér­dése. Stanley Priddle, a Reuter hír­­ügynökség munkatársa foglalkozik a moszkvai rádió keddi kommentárjá­val, amely megismételte az ismeretes szovjet álláspontot: szovjet részről hajlandók abba­hagyni a hidrogénbomba-kísérle­­teket, ha a nyugatiak is megte­szik ugyanezt. Priddle szerint londoni diplomaták ezt csupán „propagandalépésnek“ te­­kintik. A kommentár mindamellett utal e lépés várható nagy hatására. „A kísérletek abbahagyásának gon­dolata — írja — valószínűleg nagy visszhangot fog kelteni Indiában, amely már régóta fellép a kísérletek ellen, valamint Japánban, amelynek halászai sokat szenvedtek az ameri­kai kísérletek miatt.“ Az MTI londoni jelentése szerint Attlee az Angol Munkáspárt képvise­lőcsoportjának nevében szerdán fel­szólította a kormányt: fogadja el a Szovjetunió javasla­tát és tárgyaljon a Szovjetunió­val, valamint az Egyesült Álla­mokkal az atom- és hidrogén­­fegyver-kísérletek beszüntetésé­ről. Attlee az alsóház szerdai ülésén soronkívüli kérdést intézett Eden mi­niszterelnökhöz a moszkvai rádió ki­jelentésével kapcsolatban. Kérdése így hangzott: „Tekintettel arra a ki­jelentésre, hogy a Szovjetunió haj­landó megegyezni Angliával és az Egyesült Államokkal a további hidro­génrobbantási kísérletek megszünte­tésében, hajlandó-e a miniszterelnök ezzel a két­­kormánnyal érintkezésbe lépni e cél elérése végett.“ (Soronkí­vüli kérdést, amelyet nem jelentenek be írásban legalább egy héttel előbb, csak az ellenzék vezére intézhet a kormányhoz kivételesen fontos kér­désben. Miután ez egy évben legfel­jebb egyszer történhet meg, önmagá­ban már ez a tény is aláhúzza Attlee kérdésének jelentőségét.) Eden miniszterelnök Attlee kérdé­sére adott válaszában kijelentette: Anglia bármikor hajlandó az atomkísérletek betiltását megvi­tatni. Hozzáfűzte azonban, világosan ki kell kötni, hogy a tárgyalásokon figyelem­be veszik az egyes országok által vég­rehajtott kísérletek számát és termé­szetét, valamint a javasolt kísérletek számát. Eden végezetül ezt mondotta: „Az angol kormánynak továbbra is az az álláspontja, hogy ezeknek a kérdéseknek végső megoldását csak egy átfogó leszerelési egyezmény je­lentheti.“ Dulles amerikai külügyminiszter keddi sajtóértekezletén ugyancsak foglalkozott a szóban forgó kérdés­sel. Kijelentette, hogy „az Egyesült Államok kormánya már hónapokkal ezelőtt fontolóra vette az atomfegy­ver-kísérletek megszüntetését, de ed­dig még nem jutott döntésre mint az amerikai külügyminiszter meg­jegyezte, az atomkísérletek megszün­tetésének kérdésében eddig nem tud­tak olyan formulát találni, amely „a világbéke védelmét illetően meg­bízhatónak és ugyanakkor az Egye­sült Államok érdekében levőnek is látszik.. Walter Lippmann amerikai publi­cista a New York Herald Tribune­­ban élesen bírálja az Egyesült Álla­moknak az új ENSZ-tagok felvételé­nek kérdésében elfoglalt álláspontját. Kifejti, hogy az Egyesült Államaik álláspontja „példa arra, hogyan lehet elveszíteni a presztízst, a befolyást, hogyan lehet úgy eljárni, hogy orszá­gunk ostobának tűnjék, annál az egy­szerű oknál fogva, hogy a vezető em­berek nem gondolják át, mi történik és mit cselekszenek“. Amikor Kanada javasolta — foly­tatja Lippmann —, hogy vegyék fel mind a 18 kérelmező országot, „a Szovjetunió, amelynek pedig nehezé­re esik elfogadni Spanyolország és Japán felvételét, hozzájárult ehhez“. Ugyanakkor azonban Dulles és Lodge „határozottan fellépett Külső-Mongó­­lia ellen“ (így nevezi Lippmann a Mongol Népköztársaságot ) A szerző és így az Egyesült Államok „vált az egyetlen akadállyá Olaszország, Spa­nyolország, Japán és a többi ország felvétele szempontjából“. Lippmann rámutatott arra, hogy Spanyolország és Olaszország egy­aránt felhívta erre Dulles figyelmét. Lippmann a továbbiakban kifejti, hogy „az Egyesült Államok részéről teljes esztelenség volt ilyen nagy hű­hót csapni Külső-Mongólia miatt“, mert „nemcsak a 18 kérelmező ország fog bennünket szidni, minthogy ilyen­formán nem vehetik fel őket, hanem az ENSZ-nek csaknem mind a 60 tagja, amely valamennyi kérelmező egyidejű felvételét kívánja“. Lippmann hozzáfűzi, hogyha az Egyesült Államok, meghiúsítja a 18 ország egyidejű felvételéről szóló ja­vaslat elfogadását, akkor „az egész világ megbélyegez bennünket“. „Eb­be a nehéz helyzetbe annál az egysze­rű oknál fogva kerültünk — álla­pítja meg Lippmann —, hogy Dulles és Lodge nem vett magának annyi fáradságot, hogy végig gondolja, mit tesz ... Ez az egyszerű eredménye an­nak, hogy nem volt meg az a bizo­nyos előrelátás, amelyet nem lett vol­na nehéz tanúsítani“. Befejezésül Lippmann azt írja, hogy Kanada javaslata megmutatja az Egyesült Államok számára „leg­kevésbé nehéz“ kivezető utat, mert a javaslat lehetővé teszi, hogy min­den megkülönböztetés nélkül egyszer­re szavazzanak valamennyi országra IV. Walter Lippmann bírálja az amerikai állásfoglalást az ENSZ-felvételek ügyében KÜLFÖLDI HÍREK — K. J. Vorosilov elvtárs, a Szov­jetunió Legfelső Tanácsa Elnökségé­nek elnöke a Kremlben fogadta a Szovjetunióban tartózkodó albán par­lamenti küldöttséget, amelyet Gogo­­Nushi vezet. (TASZSZ) — Kína elismerését és a Szovjet­unióval való kereskedelem felvételét javasolta dr. Evatt, az Ausztráliai Munkáspárt vezetője. (Új-Kína) — Tájfun pusztít a Fülöp-szigete­­ken. Huszonhatan meghaltak, sokan eltűntek. — Mohamed Ali pakisztáni minisz­terelnök elfogadta Csou En-lajnak, a Kínai Népköztársaság miniszterel­nökének meghívását, és valószínűleg februárban tesz látogatást Kínában. — Egyiptom és Jugoszlávia elhatá­rozta, hogy diplomáciai képviseletét kölcsönösen nagykövetségi rangra emeli. (MTI) — Churchill november 30-án ün­nepelte 81. születésnapját — jelenti a londoni rádió. (MTI) Növekedő nehézségek Bonnban A bonni kormánykörök azt remél­ték, hogy a genfi külügyminiszteri értekezlet után sikerül a nyugatné­met közvéleményt egységesen a Szov­jetunió ellen hangolniuk. Már az ér­tekezlet ideje alatt is, főként azonban a konferencia befejezése óta, egybe­hangolt propaganda-zenekar harsogta minden hangszeren, hogy a­ német kérdésben „a Szovjetunió merev és makacs politikája miatt“ nem értek el eredményeket. S ennek alapján Adenauer azt indítványozta,­­hogy a koalíció és az ellenzék folytasson kö­zös külpolitikát a nyugati tervek ér­telmében. A kormánykörök számítása azon­ban nem vált be. A nyugatnémet la­kosság tekintélyes része egészen más tanulságot vont le abból, hogy a genfi értekezlet megegyezés nélkül végződött, mint amilyent Adenauer és a CDU töb­bi vezetője reá akart erőszakolni. A genfi értekezlet vitái "meggyőzték a­ német népet, hogy a slitarizálás, a NATO-tagság, az e­rőpolitika” nemcsak fokozott fegy­­erkezési versenyhez, a feszültség növekedéséhez, a keserű emlékű hi­degháború zsákutcájába vezet, a dá­nton valóban megakadályozza az or­szág újraegyesítését. S íme: röviddel a külügyminiszteri konferencia befe­jezése után Nyugat-Németország po­litikai színpadán új erők jelentek meg, amelyek elutasítják az Ade­­n­uer által követett irányvonalat. A Szabad Demokrata Párt „lázadása" A közvéleményben végbemenő po­litikai erjedés tükröződött Dehlernek, a bonni kormánykoalíció második legnagyobb pártja, a Szabad Demok­rata Párt elnökének múlt heti uelzeni beszédében. Dehler élesen bírálta a kormány külpolitikáját, s kijelentet­te: „Nincs újraegyesítés a párizsi szerződések alapján... tévesnek bi­zonyult az a politika, amely úgy tesz, mintha a Szovjetunió nem létezne és nem lenne szükséges vele tárgyalni. Ha most német nagy­követ megy Moszkvába, akkor ezt fel kell használni azoknak a német ter­veknek az ismertetésére, amelyek cél­ja a fennálló feszültség felszámolása és a szovjet hozzájárulás megkönnyí­tése az újraegyesítéshez. Az újraegye­sítés a mi ügyünk, csupán formáli­san és jogilag a szövetségesek ügye.“ Ez voltaképpen lázadásnak tekint­hető a bonni kormánykoalíción be­lül. S még súlyosabbá tette az ügyet, hogy a Dehler-féle támadás előtt né­hány nappal Euler, a Szabad Demok­rata Párt képviselője — mintegy a lázadás előjátékaként — azt javasol­ta a párt külügyi bizottságában: a Német Szövetségi Köztársaság váljon ki a NATO-ból. Adenauerék a legna­gyobb megrökönyödéssel fogadták a Szabad Demokrata Párt állásfoglalá­sát. Mint a Neue Rhein-Zeitung című szociáldemokrata lap írja, „e követe­lések vörös posztóként hatottak a CDU-ra“. A kancellár megállapította, hogy a koalícióhoz tartozó Szabad Demokrata Párt tovább ment, mint az ellenzékben levő szociáldemokra­ták. Dehler bírálata azért is rendkívül kínosan érintette a kormányköröket, mert közvetlenül a parlament kül­ügyi vitája előtt hangzott el. A kancellár a politikája alapvető elveit ért támadás miatt erélyes hangú le­velet intézett a Szabad Demokrata Párthoz és feltette a kérdést: haj­­landó-e a párt a következő választá­sokig támogatni a kormány külpoliti­káját? A Szabad Demokrata Párt orszá­gos vezetősége és parlamenti cso­portja megtárgyalta Adenauer leve­lét. Az értekezlet nagy többséggel Dehler mellett foglalt állást és ezzel szentesítette a párt elnökének a kor­mány külpolitikájáról elhangzott bí­rálatát. Ezek után Dehler a pártve­zetőség nevében válaszolt Adenauer­­nak és közölte a kancellárral, hogy a párt a felszólítás ellenére sem vál­toztatja meg álláspontját a párizsi szerződésekkel kapcsolatban; tovább­ra is javasolja, hogy a kormány kezdjen kétoldalú tárgyalásokat a Szovjetunióval az ország újraegyesí­tésével összefüggő kérdésekről. Deh­ler kereken visszautasította Aden­­auernak azt a követelését, hogy írás­ban kötelezze magát a kormány po­litikájának támogatására. A legújabb jelentések szerint Adenauer latolgatja a Szabad De­mokrata Párt kizárását a koalícióból. De nemcsak a szabad demokraták, hanem a kormánykoalícióból októ­berben ellenzékbe vonult Áttelepül­tek Pártja is sürgeti a tárgyalásokat a Szovjetunióval, mivel azt vallja, hogy a Nyugat képtelen megvalósíta­ni az egyesítést. E nézetek, mint a Scotsman című angol lap megálla­pítja, erősen terjednek a többi nyu­gatnémet jobboldali párt köreiben is. A szociáldemokrata tömegek nyomása a pártvezetőségre A koalíciós partnerekből lett új el­lenfeleken kívül mind több gondot okoz a kancellárnak a régi ellenzék erősödő támadása is. A Német Szo­ciáldemokrata Párt vezetői nem is­merik el az első német munkás-pa­raszt államot, az NDK-t, s a párt ve­zetőségének állásfoglalása sok kér­désben ellentétes a munkásosztály érdekeivel. A párt egyszerű tagjai­nak nyomására azonban a pártveze­tőség több olyan követelést terjesz­tett elő, amelyről rövid idővel ezelőtt még hallani sem akart. A szociálde­mokrata pártvezetőség például az európai biztonsági szerződésben való részvétel mellett tör lándzsát, s kö­veteli, hogy a Szövetségi Köztársaság­­közeledjék a Német Demokratikus Köztársasághoz. Wehner szociálde­mokrata képviselő szerint a lehe­tő legnagyobb mértékben biztosítani kell a két német állam lakossága közötti rendes kapcsolatokat. A szociáldemokrata vezetők sze­rint, ha igaz is, hogy nem történt ha­ladás Genfben a német kérdésben, a külügyminiszteri értekezlet mégis ar­ról tanúskodik, hogy a hidegháború nem térhet vissza. A nyugat-európai integráció politikája, a gyors fegyver­kezés, az érintkezés felvételének tel­jes megtagadása az NDK-val, viszont „cselekvő hidegháború nélkül el sem képzelhető“. Így tehát az Adenauer-­­ féle politika eleve halálra van ítél­­­­ve, s nemcsak, hogy nem segíti elő­­ ,­­hanem lehetetlenné teszi az ország­­ újraegyesítését. A Szociáldemokrata Párt tömegei­­ ennél jóval tovább mennek. Mint Ulbricht elvtársnak a nyugat-német-t országi szociáldemokrata aktivisták­kal folytatott beszélgetéséből is kide­rül, a párt tagsága, szemben a veze­tőséggel, amely egyes kérdésekben a bonni kormány álláspontjára helyez­kedik , rokonszenvezik az NDK kormányának és a Német Kommu­nista Pártnak az egyesítésről val­lott nézeteivel. Megfigyelhető, hogy a párt tömegeinek állás­­foglalása következtében a genfi értekezlet óta hogyan éleződik ki a helyzet a kereszténydemokraták és a szociáldemokraták között. Hét­főn például Brentano külügyminisz­ter a parlament külügyi bizottságában ismertette a kormány külpolitikai nyilatkozatát. A kormánynyilatkozat kijelenti, hogy a genfi értekezlet kudarca miatt a német kérdésben a felelősség a Szovjetunióra hárul; a szovjet kormány „nem volt hajlandó semmiféle olyan kompromisszumra, amely nem tartalmazza egész Német­ország bolsevizálását“. A beszámoló után a szociáldemokraták elutasítot­ták a kormány kérését és kijelentet­ték: nem hajlandók ilyen értelmű, a kormánypártokkal­­közös nyilatkoza­tot tenni a parlamentben. További nehézségeket okoz Aden­­auernak a semlegesség gondolatának előretörése. Mint a New York Times megállapítja, Nyugat-Németország­ban több csoport van, amely az egye­sítéssel a semlegességet is követeli és ezek befolyása annál inkább nö­vekszik, mennél tovább húzzák-ha­­lasztják az ország egyesítését.­­ A külügyminiszteri értekezlet be­fejezése óta történt nyugat-németor­szági események tanúsága szerint Adenauer már képtelen eltitkolni a politikája m­iatt növekvő elégedetlen­séget. Mint a Neues Deutschland rá­mutat, nemcsak a munkásság, ha­nem a polgárság széles rétegei is el­utasítják a kormány politikáját. Dehler fellépése mögött befolyásos nyugat-németországi ipari és keres­kedelmi körök állnak, amelyek a Né­met Szövetségi Köztársaság egyolda­lú nyugati kötöttségében gazdasági érdekeik veszélyeztetését is látják. A jelek arra mutatnak, hogy Adenauer — s vele együtt az egész „atlanti po­litika“ — napról napra újabb szö­vetségeseket veszít el. S ez feltétle­nül pozitív jelenség a bonyolult né­met kérdés jövendő megoldása szem­pontjából.­­ Máté Sándor Meghalt Ikuo Ojama, a nagy japán békeh­arcos Peking, november 30. (Új-Kína) Ikuo Ojama, a Japán Országos Bé­kebizottság elnöke tokiói sajtójelenté­sek szerint november 30-án reggel, 75 éves korában­ agytrombózis követ­keztében elhunyt. Ikuo Ojama tagja volt a Béke­világtanácsnak és érdemeiért el­nyerte­­ a nemzetközi Sztálin-béke­­díjat. A Japán Országos Békebizottság elnökének halála alkalmából kiadott nyilatkozatában kijelenti: „Ikuo Ojama Ázsia felszabadításá­nak és a világbéke ügyének szentelte életét. Világhírű harcosunk elveszté­sét mélyen gyászoljuk. Folytatni fog­juk harcunkat az ő ügyéért, küz­dünk a világ békéjéért és Japán függetlenségéért.“ Hét éve alakult meg Berlin demokratikus elöljárósága Berlin, november 30. (MTI) 1948. november 30-án alakult meg a német főváros demokratikus elöl­járósága. Németország Szocialista Egységpártja nagy-berlini kerületi vezetősége ebből az alkalomból üd­vözlő levelet intézett Friedrich Eberthez, Nagy-Berlin főpolgármes­teréhez. A levél hangsúlyozza, hogy Berlin az NDK kormányának szék­helye, s az első valóban demokra­tikus német állam fővárosa. Az évforduló napján adták át ren­deltetésének a háborúban elpusztított berlini városháza újjáépített szár­nyát. Értekezet Tokióban a Szovjetunióval és Kínával való kapcsolatok helyreállításáról Peking, november 30. (Új-Kína) A Japán és a Szovjetunió, valamint ♦ a Japán és Kína közötti diplomáciai­­ kapcsolatok helyreállításéért küzdő­­ tanács országos értekezletet hívott össze Tokióba, amelyen több mint 180 szervezet mintegy 200 képviselője vett részt. K. Madzsina, a tanács főtitkára sze­rint az a tény, hogy a Szovjetunió helyre akarja állítani diplomáciai kapcsolatait Japánnal, a Szovjetunió békepolitikájáról tesz tanúságot. A japán—kínai kapcsolatokról szólva Madzsina hangsúlyozta, hogy a mai Kína már nem olyan, mint a régi volt, és ennek figyelembevétele nél­kül a Kína és Japán közötti kérdése­ket nem lehet rendezni. A főtitkár javasolta: kezdjenek közvetlen tár­gyalásokat a kínai és a japán kor­mány között. Lemondtak a török kormány tagjai Hírügynökségi és rádiójelentések szerint a török kormány tagjai szer­dán benyújtották lemondásukat Ad­ri­an Menderesz miniszterelnöknek. A lemondás előtt a Demokrata Párt parlamenti csoportjának ülésén nagy vita zajlott le gazdasági kérdésekről, amelynek során először a gazdasági miniszter, majd a pénzügyminiszter, a miniszterelnök helyettese is lemon­dott. Ezután a parlamenti csoport bizalmatlansági határozatot hozott a kormány valamennyi tagja ellen — kivéve a miniszterelnököt, akinek bi­zalmat szavazott. (MTI) Indonézia Kommunista Pártja tiltakozása a kormánynál Dzsakarta, november 30. (Új-Kína) Indonézia Kommunista Pártja írás­ban tiltakozott a kormánynál, mert képviselőjét kizárták a parlament és alkotmányozó nemzetgyűlés mandá­tumvizsgáló bizottságából. „Ez a döntés nem tükrözi az indo­néziai közösség akaratát és semmibe veszi a parlamenti választások ered­ményeit’­ — szögezi le a tiltakozás szövege. — Újabb kilenc kuomintangista hadosztályt képez ki és szerel fel .Tajvan szigetén az Egyesült Államok *— írja a United Daily News című jcsangkajsekista lap. (MTI) Feloszlatják a francia nemzetgyűlést Párizs, november 30. (Tudósítónk szerda éjféli telefonje­lentése.) A francia minisztertanács Coty köztársasági elnök elnökletével, szer­dán éjfél előtt elhatározta a nemzet­­gyűlés feloszlatását. Ezt a kedd esti bizalmatlansági szavazás tette lehe­tővé. Mint ismeretes, az alkotmányos többségnél, vagyis 312-nél többen szavaztak a Faure-kormány ellen. Az alkotmány kimondja, hogyha egymás­után két kormányt alkotmányos többséggel buktat meg a parlament, a minisztertanács elrendelheti a ház feloszlatását, amit azután a köztár­sasági elnök megerősít. A ház feloszlatása után kiírják az új választásokat. Az alkotmány előírja, hogy ház­feloszlatás esetén a választásokat leghamarabb 20 nap múlva, és leg­később 30 napon belül kell megtar­tani. Elvben tehát már decemberben sor kerülhet a választásra. A döntés jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Szerdán azok a politikusok, akik ellenzik a nemzet­­gyűlés feloszlatását, erős nyomást fejtettek ki a miniszterekre. A kormány tizenkilenc minisztere azon­ban a szerdai minisztertanácson is kitartott a bizalmatlansági szavazás után kifejtett véleménye — a közfel­­oszlatás — mellett. A Francia Kommunista Párt a bi­zalmi vitában amellett foglalt állást, hogy a választásokat a lehető leg­hamarabb meg kell tartani. „Mindenképpen megtagadjuk a kormánytól a bizalmat — mon­dotta Jacques Duclos elvtárs —, mert a jelenlegi helyzetben a ház­­feloszlatás lehetővé tenné, hogy véget vessenek a mesterkedések­nek, hogy a szót a népnek adják és hogy pontot tegyenek egy ká­ros politikára.“ Ez a helyzet annak a szavazásnak a másnapján, amely újabb politikai válságot idézett elő. Mik az okai en­nek a válságnak? Először is vannak kisebb okai: a francia burzsoázián belül megmutatkozó ellentmondások, amelyek megnyilvánulnak például az Edgar Faure és Pierre Men­des- France közötti ellentétben. Men­­des-France elsősorban a radi­kálisokra és szocialistákra kí­ván támaszkodni, vagyis egy úgynevezett balközép kormánytöbb­séget szeretne létrehozni, míg Edgar Faure a jelenlegi jobbközép kormány­­többség híve. Ezenkívül persze sze­mélyi ellentétek is vannak a két po­litikus között: mindketten szeretnék kizárólagosa­n saját kezükbe venni a radikális párt irányítását. A Faure­­l kormány bukásához hozzájárultak, to­vábbá azok a nézeteltérések is, ame­lyek a burzsoá pártokon belül a vá­lasztások időpontja és a választójogi törvény körül támadtak. Nevetséges lenne lebecsülni a prob­lémának eme vonatkozásait, de a kormány bukását mégsem elsősor­ban ezek idézték elő. A valóság az, hogy immár hónapok óta nagyarányú tilta­kozó mozgalom bontakozott ki a legkülönbözőbb körökben a kor­­mány politikája ellen. Tiltakoztak a kizsákmányolt munkás­­­ok, s tiltakozásukat az idei nyár­végi hatalmas sztrájkmozgalmakkal juttatták kifejezésre; tiltakoztak a gyalázatosan fizetett köztisztviselők, és a súlyos nehézségekkel küzdő dol­gozó parasztok. Tiltakozott az egész közvélemény a német militarizmus feltámadása ellen és általában a genfi szellem veszélyeztetése ellen. Az ér­telmiség kiváló képviselői felemelték szavukat az észak-afrikai béke hely­reállítása mellett. A francia közélet számos ismert személyisége foglalt állást a politika megváltoztatása mel­lett, pontosabban egy baloldali poli­tika, a nemzeti függetlenség, a béke, a szabadság, a világi oktatás védel­mének és a társadalmi haladásnak a politikája mellett. Végül egyre sű­rűbben került sor a szocialisták és kommunisták közös akcióira, a leg­különbözőbb kérdésekkel kapcsolat­­ban, számos gyárban és helységben. Maurice Thorez joggal mutathatott rá november 4-én a Francia Kom­munista Párt Központi Bizottsága előtt, hogy a politika megváltoztatásának, egy baloldali politika megvalósí­tásának feltételei gyorsan érle­lődnek Franciaországban. Nem kétséges, hogy a francia nép többsége ilyen politikai változást kö­vetel. Éppen ezért a Francia Kom­munista Párt egyértelműen állást foglalt amellett, hogy mielőbb áll­janak a választók elé, s hogy olyan nemzetgyűlést válasszanak, amely­ben minden párt választói számará­nyának megfelelően lesz majd képvi­selve. De éppen ettől a lehetőségtől féltek azok a politikusok, akik a személyre szóló kerületi választási rendszerhez való visszatérés­­­ellett szálltak síkra, ily módon akarták ugyanis megfosztani jogos parla­menti képviseletüktől azokat a mun­­­kásokat és parasztokat, akik bíznak a Francia Kommunista Pártban, így akarták megakadályozni egy balol­dali többség győzelmét. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a parlamentben nem alakulhat ki baloldali többség, ha csalárd módon sikerülne csökkenteni a kommunista képviselők számát. Ez az értelme tehát annak a mesterke­désnek, amely az utóbbi hetekben folyt a francia parlamentben. A jelenlegi körülmények között a nemzetgyűlés feloszlatása lehetővé teszi, hogy véget vessenek e mester­kedéseknek, mégpedig azáltal, hogy gyorsan megadják a szót a népnek. Jelenleg az 1951-es választási tör­vény van érvényben. Ezzel kapcso­latban emlékeztetek arra, hogy Mau­rice Thorez kijelentette: amennyiben az 1951-es listakap­csolási rendszert fenntartják, a Francia Kommunista Párt min­dent el fog követni, hogy azt a reakció ellen fordítsa. A párt a választási hadjárat során bizonyára mindent megtesz majd Thérez elvtárs útmutatása szerint a reakció erőinek gyengítésére, a népi erők tömörítésére. André Carrel Elnapolta az ENSZ politikai bizottsága a marokkói kérdés tárgyalását New York, november 30. (TASZSZ) Az ENSZ politikai bizottsága — mint mér jelentettük — november 28-án a marokkói kérdést tárgyalta. Ezt a kérdést a 15 ázsiai és afrikai ország kérésére tűzték a X. ülésszak napirendjér­e. A kérdést — mint is­meretes — 1951 óta a közgyűlés vala­mennyi ülésszakán tárgyalták. Sukeiri szíriai küldött a november 28-i ülésen határozati javaslatot ter­jesztett elő a tárgyalt kérdésről: „A­ közgyűlés — hangzik a határozati ja­vaslat — megvizsgálta a marokkói kérdést. Tekintetbe vette, hogy Fran­ciaország és Marokkó között ebben a kérdésben tárgyalások kezdődnek. Kifejezi meggyőződését, hogy megta­lálják a marokkói kérdés kielégítő megoldását, ezért elhatározza, hogy a napirendi pont további tárgyalását elnapolja J. A. Malik, a Szovjetunió képvi­selője, felszólalásában ismertette a Szovjetunió állásfoglalását. Számítás­ba véve — mondotta Malik —, hogy az említett határozati javaslatot 31 kül­döttség terjesztette elő, köztük olyan országok, amelyeknek közvetlen ér­deke a marokkói kérdés rendezése, a Szovjetunió küldöttségének szándé­kában van e határozati javaslatot tá­mogatni. A határozati javaslatot 49 szava­­zattal 5 tartózkodás mellett elfogad­ták. SZELLEM­ESKEDÉS ÉS A KÖVETKEZETESSÉG SZELLEME Bidault volt francia külügymi­­niszter lapja igyekszik lejáratni a genfi szellemet, visszasírja a hideg­háborút. Az Humanitében Jean- Pierre Chabrol az alábbi cikkel vá­laszol. Ezt a cikket mérgemben írom. Egy egészségesen gondolkodó francia a Carrefour hetilap új száma láttán csak dühös lehet. A lap — amelyben Georges Bidault a hidegháború és a külügyminiszteri bársonyszék iránti nosztalgiával hetenként tetszeleg Kasszandra szerepében — most két „humoros“ rajzot közöl Genf szelle­méről. E két rajz azt hirdeti: e szel­lem nincs többé. Olcsó szellemeske­dés, kétszer is ugyanabban a szám­ban, ugyanabban a „szellemben" — nyilván a nyomaték kedvéért. Az ember szeretné tudni, minek örülnek? Bizonyára annak, aminek Bidault úr, aki némi borzongással a követ­kező címet adja elsőoldalas cikkének: „Vajon a nyugati világ és a Vörös Kelet közötti találkozások még med­dig mehetnek végbe szakítás nélkül?’“ E baljós híreket remélő örömteli huhogás éppoly visszataszító, mint amennyire zavaró Daumier hazájá­ban egyes rajzolók különös tréfálko­zása. Áthidalhatatlan szakadék választja el e lapokat a néptől és a mi lap­jainktól. Nem csupán politikai néze­tek között, hanem gondolkodásmód­ban és hangnemben is­­különbség van köztünk. Nem nevetünk ugyanazon a dolgon és nem nevetünk ugyanúgy. Túl a fényes szerkesztőségeken, ahol szóvicceket gyártanak, van egy mélységekkel teli, kíméletlen világ. Itt az ember lépten-nyomon rettene­tesen hétköznapi és anyagi akadá­lyokba ütközik. Itt egyre jobban fel­ismerik, milyen súlya és milyen ára van a békének és a háborúnak. A s­zámlát akár milliárdokban, akár emberi életekben kell kiegyenlíteni — mindig csak az egyszerű szavazó fizeti. Ebben a világban hajnali öt­kor kelnek, a szürke külvárosokban, a mezei munka lázában, a széljárta bányászlakásokban napról napra, hétről hétre élnek az embereik, téli gondjaik vannak és félnek az atom­bombától. Mindez iszonyúan banális. Ott, ahol az asztalon a naptár és a rádió mellett szerszámos láda áll, nem nevettek azon, hogy a genfi ér­tekezlet nem váltotta be mindazt a reményt, amelyet a népeik hozzáfűz­tek. Nem nevettek, mert hétköznapi felelősséget éreznek a kis fillérekért, amelyekből a nagy háborús költség­­vetések összetevődnek és mert köz­vetlenül felelősnek érzik magukat az ezernyi apró véredényért, amelyek a nagy háborúkban a vért ontják. Nem nevetnek, mint Bidault, s Bidault úr lapja és rajzolója, mert­­ van lelki­ismeretük. A genfi szellem nemcsak a Léman­­tó körül volt érezhető. Ebben a mélységekkel teli, kíméletlen világ­ban született. Ez táplálta, itt érezte otthon magát és innen fog újra erőre kapni. Azokat a nagy nemzetközi kérdéseket, amelyekről a nyugati külügyminiszterek dirhedten bizony­gatták, hogy megoldhatatlanok, meg­tárgyalták a viaszosvászonnal leterí­tett­­konyhaasztalok, a söntéspult, a gyári kantin bádogfedte asztalai mel­lett, az összejöveteleken, és megol­dást találtak ráju­k azok az embereik, akik közvetlenül és mindennap szem­benéznek a tényekkel, s akiknek, van józan eszük. Bidault még ezt is írja a Carrefour­­ban: „Félő, hogy a franciák nem tud­ják egészen pontosan, mit akarnak.” A franciák egészen pontosan tudják, hogy azt akarják, amit Bidault nem akar. És néha el is érik, amit alkar­nak: erre bizonyíték, hogy ő sincs már a külügyminisztériumban. Ez aggasztja tehát. A népi küzdelem a békéért to­vább folyik. Hevesebben és szenve­délyesebben, mint valaha. A nagy nemzetközi kérdéseket Genfben vagy máshol rendezni fogják, s egyre vi­lágosabb lesz a láthatár — úgy kell a baglyoknak. S a viaszosvászonnal vagy bádog­gal borított asztalok mellett valaki felkiált: „Ugye, hogy megmondtuk!“ S ezen jót nevetnek. Mert tudnak nevetni is.

Next