Szabad Nép, 1956. január (14. évfolyam, 1-31. szám)

1956-01-08 / 8. szám

* ________________________________________________________________SZABAD NÉP na»»fMM»ega»mCTMCTigMBiüMWjiBiaML^r’wfMW'^Mi|i|iniiiiiiiini||||iii|inmi |n■ <al.j twtM»«iAuujwyB.«^vik«mBg5MBBa^^ PÁRT ÉS PÁRTÉPÍTÉS -fr Egy műhely gondjai és örömei A Gheorghiu-Dej Hajógyár öntödéjének taggyűlésén Ez a taggyűlés is a vezetőség­választó taggyűlések megszokott rendjében zajlott. Csizmadia elvtárs, a titkár ismertette a vezetőség be­számolóját, azután vita következett, végül a kommunisták megválasztot­ták új vezetőiket Harcos, eleven taggyűlés volt Mindezt azért foglaltam így, előre össze, mert olyasmivel akarom kez­deni, amivel nem szokás már elöljá­róban „eldicsekedni”: a vitában nem tartották tiszteletben a pártdemok­ráciát. Nem nyilvánult ez meg durva módon. Mindenki elmondhatta véle­ményét, nem erőszakoltak olyan je­lölteket, akikben a tagság nem bí­zott, s betartották az újjáválasztást szabályozó szervezeti irányelveket. Mégis a lelépő vezetőség titkára — talán nem is szándékosan — csorbí­totta a tagság jogait. Az egyik fel­szólaló megjegyzésére például ezt válaszolta: „Miért tartogatta ezt a taggyűlésig?“ — Ne ítéljük el álta­lában az ilyen figyelmeztetést, hi­szen helyes, ha a hibák felvetésével nem várunk a taggyűlésig. De ezt a „visszakérdező“ módszert Csizmadia elvtárs megismételte más esetben is. A régi pártvezetőség gazdasági fele­lőséről például elmondta az egyik elvtárs, hogy nem egy esetben minő­síthetetlen hangon kéri a tagsági dí­jakat. S erre Csizmadia elvtárs így felelt: „Nézzük meg, kik bírálják az elvtársat. Azok, akik maguk nem vi­selkednek kommunista módon.“ Ez megengedhetetlen válasz. Az ilyes­mivel csak azt lehet elérni, hogy az emberek elkedvetlenednek, s úgy gondolják: „ne szólj szám, nem fáj fejem.“. Az ilyen megjegyzéseik ár­tottak a taggyűlés szellemének, de el nem ronthatták. Az öntők, a magké­szítők és a homokelőkészítőik, a Gheorghiu-Dej Hajógyár alapszerve­zetének kommunistái eleven, harcos légkört teremtettek taggyűlésükön. Vellai Imre önző például arról be­szélt, hogy a magszekrényeknél ho­gyan lehetne anyagot megtakarítani, hogy a selejt csökkentése nagymér­tékben a fizikai dolgozóktól függ, s ezért elsősorban a kommunistáknak kell harcolniuk, hogy a pártvezető­ség a jövőben törődjön sokkal többet a párttagok nevelésével, mert közöt­tük is akadnak, akik szó nélkül el­mennek a hibák mellett, s hozzátet­te: „ígérem, hogy többet foglalkozom a fiatalok nevelésével.“ Szavaiból csak úgy sugárzott az őszinte segíte­­ni akarás. A nevelés módszeréről is szólt. Fontosnak tartja, hogy dicsér­jenek is, az emberek jó munkájukért kapjanak elismerést. Szívből szóltak befejező szavai is: „Hálás vagyok a pártnak, hogy rendesebb emberré változtatott, mint voltam, s büszke vagyok, hogy a párt tagja, hogy kom­munista lehetek.“ Nehéz egy taggyűlésről írni. Külö­nösen nehéz ott, ahol szinte minden­­felszólalót érdemes lenne idézni. Var­ga Sándor önzőről, mivel többen ja­vasolták a pártvezetőségbe, sok szó esett. Mondtak róla jót is, rosszat is, vannak erényei és hibái, de amikor fel­szólalt, csak erényeire lehetett gon­dolni. Nagyon megfontoltan bírált és javasolt. „A műhely egyik legna­gyobb problémája a homok — mond­ta. — Egyszer rossz, máskor kevés. Ez nagy akadály. Előfordul, hogy a homok rossz összetétele miatt az el­készült mag másnap összetörik. Nem tettünk meg mindent a párt márciu­si határozata végrehajtásáért. Nem harcoltunk elég felelősséggel a ter­melésért“. S a termelés pártellenőr­zésének megjavítására hívta fel a kommunisták figyelmét. Nem lehet azt állítani, hogy ezen a taggyűlésen csak az üzem leg­fontosabb kérdéseivel foglalkoztak. De minden elhangzott szó értékes volt, éppen, mert a maűhely, a párt­­szervezet életéről beszélt. Kasza elv­­társ azt mondta el, hogy a pártcso­­port-bizalmiak nem kaptak elég se­gítséget az alapszervezet vezetőitől, akik soha nem vettek részt a párt­­csoport-értekezleteken. Hollósi Béla műhelyfőnök a taggyűlésen hozott határozatok végrehajtásának ellenőr­zését sürgette. Elmondta, hogy az ellenőrzés hiánya miatt nem minden esetben valósultak meg ezek a hatá­rozatok, s ez sokat ártott a terme­lésnek is. Egy ízben például határo­zatot hoztak, hogy a dolgozók egy­­egy csoportjával rendszeresen meg­beszélést tartanak a termelőmunká­ról. El is kezdték ezt a dicséretes módszert, de senki sem ellenőrizte, így azután el is aludt a dolog. A min­takészítő Géber Károly a munkaver­seny gyengéiről beszélt. Ezen a taggyűlésen a beszámolóban és a vitában, a bírálatokban és a ja­vaslatokban, az önkritikákban és a panaszokban egyaránt életöröm, vi­dámság is tükröződött. Mintha a kis terembe betelepedett volna a dolgozó emberek, a munkások jogos és ért­hető bizakodása. Szinte lehetetlen ezt a hangulatot érzékeltetni. Hadd mondjak el mégis egy példát. Vőfély Imre öntő beszélt éppen, nem nyu­godtan, inkább dühösen. — A felszabadulás előtt csak két daru volt a műhelyben, most három van. Akkor itt ugyanannyian dolgoz­tunk, mint most. Annak idején még­sem volt daruhiány, jelenleg pedig van. Pénteken emiatt­ órákat kellett ülnöm. Hát nem felháborító ez? Ha a régi tőkés azt látta volna, hogy egy öntő csak egy percig is ül, menten megütötte volna a guta. S a teremben, nem lehet tudni hányadszor, felhangzott a kacagás. De az önző folytatta: — Mi, kommunisták, azt várjuk a pártvezetőségtől, hogy értesse meg a gazdasági vezetőkkel: ha nagyobb fe­gyelmet tartanak, nagyobb lesz a te­kintélyük is, jobban fogjuk szeretni és tisztelni őket. Segítünk az emberek nevelésében, példát mutatunk a mun­­kában, de szervezzék jól a munkát. Azt mondják: a terv törvény. Úgy lát­szik nálunk nem minden hónapban az. S a derű széles hulláma ismét vé­gigáradt az embereken. „Úgy van! ügy van“, „Jól megmondta!“ „Szer­vezzék meg az egyenletes munkát" — hallatszott Innen is, onnan is a helyeslés. S az emberek nevettek. Az öntöde kommunistái mély fele­lősségérzettel döntöttek a vezetőség tagjainak megválasztásáról. Ez a választás nem volt sem „unal­mas”, sem „mechanikus”. Itt nem tapasztalhattuk a „legyünk túl rajta” hangulatot. Bíráltak és dicsértek, s nem akárhogyan. Keményen, de sze­retettel. Ez a tudósítás azzal kezdődött, hogy Csizmadia elvtársat, a régi pártvezetőség titkárát elmarasztalta. Mondjunk ehhez még valamit: a tag­ság Csizmadia elvtársat egyhangú­lag beválasztotta az új vezetőségbe is. Nem lehet ez véletlen. Hi­szen nem néhány meggondolatlan közbeszólás jellemzi őt, hanem ál­dozatos kommunista munkája. Meg­választásával az öntöde kommunis­tái bizalmukat fejezték ki iránta. Szolgálja ezt még azzal is, hogy tü­relmesebb, figyelmesebb lesz velük a jövőben. Remete Ibolya A múlt években a lakosság és első­sorban a városi dolgozók húsellátása nem volt kielégítő. Gyakran több hó­napon keresztül nehezen lehetett ser­téshúst kapni. Az utóbbi néhány he­tektől eltekintve, 1955-ben is több­ször mutatkoztak zavarok a városok és az ipari központok húsellátásában. Sorban álltak a húsért, a dolgozók emiatt elégedetlenkedtek és mindez károsan hatott a politikai hangula­tukra is. Sokan nem értették, mi az oka a hiányos húsellátásnak, amikor az állatállomány — elsősorban a ser­tésállomány — az utóbbi években je­lentősen növekedett. Az akadozó húsellátást az ellenséges elemek is igyekeztek kihasználni. Azt híresz­­telték, hogy azért nincs hús, mert azt külföldre kiviszik. A tények azon­ban rácáfolnak erre a hírverésre. Hús- és élőállat-kivitelünk 1950 óta egyetlen évben sem érte el az 1938. évi színvonalat. 1954-ben például mintegy 35 százalékkal kevesebb húst és élőállatot exportáltunk, mint 1938- ban. Többször volt viszont példa arra, hogy több száz vagon zsírt kel­lett külföldön vásárolnunk. Mi okoz­ta akkor a húsellátás zavarait? Először is növekedett a lakosság hússzükséglete, hiszen az ország la­kossága tíz év alatt több mint nyolc­­százezerrel, ebből a városi lakos­ság mintegy ötszázezerrel szaporo­dott. Megváltozott a lakosság egyes rétegeinek a fogyasztása is. Falun — noha a mezőgazdasági lakosság lét­száma— a szocialista iparosítás kö­vetkeztében csökkent — a sertés­­magánvágások száma a felszabadulás előtti időkhöz képest nem lett keve­sebb. A falu tehát több húst fo­gyaszt, mint azelőtt bármikor is. Ez teljesen érthető, hiszen országunk megszűnt „a hárommillió koldus” Magyarországa lenni, s a felszabadu­lás előtti zsellérek, summások, leb­bencslevesen élő szegényparasztok, ma már sertést vágnak, baromfit fo­gyasztanak. A nem önellátó lakosság számának növekedése és a fokozódó igények miatt megnőtt a központi készletek­ből kielégítendő hús iránti kereslet Igaz ugyan, hogy a központi készle­tekből a belkereskedelmen keresztül évről évre több hús jutott a lakos­ságnak, ez azonban nem tartott lé­pést az ellátatlan lakosok számának növekedésével és különösen nem az állandóan növekvő igényekkel. A központi készletekből egyre több húst adtunk az üzemi konyháiknak és az üzemélelmezési válla­latoknak. Ezért az üzemi konyhák által fel­használt húsmennyiség sokkal gyor­sabban növekedett a kiskereskedelem útján eladott mennyiségnél. Ezt a következő adatok bizonyítják: Erre azért is érdemes felfigyel­nünk, mert sokan elfeledkeznek ar­ról, hogy ma már több mint ötszáz­ezren étkeznek munkahelyükön és hetenként általában négyszer, de gyakran ötször is húst fogyasztanak. A húsellátás zavarait elsősorban állatállományunk nem kielégítő fej­lődése és minőségi összetételének romlása okozta. Szarvasmarha-te­nyésztésünk fejlődése — ahogyan azt a Központi Vezetőség 1955 júniusi határozata megállapította — nem megfelelő. 1950 óta évről évre csök­kent a rossz takarmányozás miatt a vágási átlagsúly. 1950-ben még a szarvasmarhák átlagos vágósúlya 418 kilogramm volt, 1954-ben 409 ki­logrammra, 1955-ben pedig 388 kilo­grammra csökkent. Ilyen körülmé­nyek között hiába növeltük a levá­gott állatok számát, mert ha nem is lényegesen, de csökkent a forga­lomba hozható marhahús mennyi­sége. A marhahúsnak pedig nagy a szerepe a lakosság húsellátásában. A húsfogyasztás mintegy egyharmada ugyanis marhahús, a központi ellát 1950 1951 1952 100 83,1 102,7 Ez az egyenlőtlen fejlődés főleg a ku­koricatermesztés ingadozásának a következménye. A múlt években többször is előfordult, hogy az állat­­állomány és a megtermelt takarmány mennyisége nem volt összhangban. 1953-ban például az 1952. évi aszály miatt kukoricatermésünk rendkívül gyenge volt és ezért kénytelenek voltunk a szokásosnál több s az átla­gosnál hét-nyolc kilogrammal ala­csonyabb súlyú sertést levágni. A nagy sertésvágás következményeként, 1953 első felében viszonylag több hús jutott a központi készletekből a la­kosságnak. Két év kellett azonban ahhoz, hogy sertésállományunk és en­nek megfelelően sertéshús-termelé­sünk elérje, illetve túlhaladja az 1950. évi színvonalat. Ez az eset arra is rámutat, hogy nem egyedül a sertés­­állomány nagysága dönti el a hús­ellátás fokát. Magas sertésállomány a hizlaláshoz elegendő takarmány nélkül, nem növeli a hús- és zsírter­melést — ellenkezőleg, csökkenti, mi­­vel az állattartók a takarmány nagy részét az állomány fenntartására kénytelenek felhasználni , nem a hús- és a zsírtermelésre. Húsellátásunk nehézségeit növel­ték az 1953 júniusa után a begyűjtés területén is elterjedt jobboldali, op­portunista nézetek. Egyesek azt hir­dették, hogy nem szabad a parasztok­tól a kötelező begyűjtést sem megkö­vetelni, mert ez zaklatja őket és gyengíti a munkás-paraszt szövetsé­get. Meglazult a beadási fegyelem, virágzott a spekuláció. Emiatt 1953- ban mintegy 108 ezer, 1954-ben pedig 85 ezer sertéssel kevesebbet adtak be a termelők a törvényben előírt köte­lezettségüknél. A beadás alól elvont sertések jó része kupeckedők, speku­lánsok kezén keresztül került forga­lomba, nagyon magas áron. Jól em­lékezhetünk még arra, hogy­ az 1954. év végén 48—50 forintot is elkértek egy­­ kilogramm sertéshúsért vagy zsírért a piacokon. Állami szer­veink szabadfelvásárlási tervüket sem tudták teljesíteni, mivel nem tarthattak lépést a spekuláció által felvett árakkal. Mindez csak tovább mélyítette a húsellátási bajokat. A termelők közül sokan nem­csak sertésbeadási kötelezettségüket nem teljesítették, hanem a viszony­lag jó termésű 1954. évben is kukori­cából csaknem 11 százalékkal keve­sebbet adtak be az előírtnál. Abrak­hiány miatt ezért az állami hizlaldák sem teljesítették, az 1954. évi sertés­hús-termelési tervüket. Ezen az áldatlan helyzeten lénye­ges változást csak a Központi Veze­tőség 1955 márciusi határozata ho­zott. A határozat nyomán nőtt a ter­melés, szilárdult a beadási fegyelem, felszámoltuk a spekulációt. Hosszú idő óta 1955-ben először teljesítette dolgozó parasztságunk sertésbeadási kötelezettségét. Húsellátásunk megjavítását pár­tunk és kormányunk rendkívüli fon­tos kérdésnek tartja. Ezért az utóbbi hónapokban is több határozatot ho­zott a húsellátás megjavítására. Nagy jelentőségű ebből a szempont­ból a Központi Vezetőség 1955 jú­niusi határozata, amely a mezőgaz­dásnak pedig körülbelül 45 százaléka. Sertésállományunk és különösen vágósertés termelésünk alakulása az első ötéves terv időszakában erősen ingadozott, s ez természetesen kiha­tott a sertéshús-ellátásra is. Vágóser­tés termelésünk adatai, rávilágíta­nak, hogy elsősorban 1953 második fele óta miért voltak zavarok a la­kosság sertéshúsellátásában. A vágósertéstermelés alakulása 1953 1954 1955 68,4 96,3 105,3 haság fellendítésének további fel­adatait szabta meg. Biztatóan halad a tehén és a hízott bika szerződések kötése és átvétele. A szerződéses akció sikere, valamint a tavalyi viszonylag jó takarmányter­més előreláthatóan biztosítja, hogy a szarvasmarhák tűrhetetlenül ala­csony vágási átlagsúlya az idén je­lentősen növekedjék. Kormányunk a felvásárlási árat kilogrammonként mintegy két forinttal felemelte és így a termelőknek még inkább kifi­zetődik a vágómarhák súlygyarapí­tása. Húsellátásunk megjavításában nagy jelentőségű az 1955—1956. gaz­dasági évre szóló sertéshizlalási szerződési akció megszervezése is. A szerződéses sertéshizlalási terv tel­jesítése biztonságosabbá teszi a la­kosság sertéshús-ellátását. A szerző­déskötés a termelőiknek is nagyon előnyös, hiszen az állam kilogram­monként 18—22 forintért veszi át a szerződéses sertést. Termelőszövet­,­kezeti és dolgozó parasztságunk megértette az intézkedés jelentősé­gét és a szerződéskötési tervet nem­csak teljesítette, hanem már túl is teljesítette. Jórészt ezeknek az intézkedések­nek eredményeképpen már 1955. év végére érezhetően javult a húsellá­tás, továbbá lehetővé vált, hogy 1956-ban a lakosságnak a tavalyihoz képest valamivel több hús jusson a központi készletekből. Kétségkívül, ez a húsmennyiség még mindig nem biztosítja a lakosság állandóan nö­vekvő igényeinek teljes és hiánytalan kielégítését, de mégis említést ér­demlő lépés előre a múlt évek hús­ellátásához képest. Az 1955. évi jó kukoricatermés, s a megnövekedett sertésállomány megteremti az 1956. évi hústermelési és begyűjtési ter­vek teljesítésének feltételét. Ez azon­ban csak lehetőség és még nem való­ság. Javítanunk kell elsősorban az állami gazdaságokban és a termelő­szövetkezetekben az állattenyésztést. Különösen fontos, hogy a takarmányt a leggazdaságosabban használják fel. Tovább kell javítanunk a begyűjtési szervezet munkáját, és hónapról hó­napra rendszeresen teljesítenünk kell a beadási tervet. Párt- és tanácsi szerveink fontos feladata az egyénileg dolgozó pa­rasztoknak megmagyarázni, hogy él­jenek jobban az állam által nyújtott kedvező feltételekkel, növeljék áru­termelésüket a maguk és az egész dolgozó nép javára. A lakosság húsellátását véglege­sen csak a mezőgazdaság szocialista átszervezése oldja meg. Csakis a nagyüzemi gazdálkodás körülményei között lehet a hústermelést számot­tevően növelni és az önköltséget csök­kenteni. Csakis a szocialista nagy­üzemekben lehet a szocialista terv­­gazdálkodás valamennyi előnyét ki­használni. Éppen ezért a mezőgazda­ság szocialista átszervezése, a ter­melőszövetkezetek fejlesztése éppen úgy a legközvetlenebb érdeke a vá­rosi lakosságnak, mint amennyire érdeke a falu dolgozó parasztságá­nak is. Dergács Ferenc az Országos Tervhivatal főosztályvezetője Húsellátásunk helyzete Központi kész­­letekből a la­tzeml­énrom­­osság ellátó­konyhák­­át szolgáló hús­húsmennyiség ellátása 1950 100_ 1951 92,1 100 1952 105,8 114,2 1953 122,9 228,5 1954 115,1 257,1 1955 119,7 278,2 — * rICSOKÁJA"* A­z erdőben, keskeny csapáson ma­­gános férfi haladt az­­állomás fe­lé. Csorna Ignác vájár... Alacsony, köpcös ember. Túl van már az ötve­­nen, de az arca sima, kerek és piros, mint az alma. S erre a kerekdedségre az orr teszi fel a koronát. A vastag, húsos, borvirágos orr, amely alól hosszú, szépen sodort bajusz csüng alá ... Azt mondják: legénykorában vékony volt, zörgős csontú. A házas élet kerekítette ki alakját, s a pocak­hoz a tekintélyt is megszerezte Csorna Ignác, mert a legmarkosabb, legdol­gosabb bányász hírében állott a Nóg­­rád megyei kis bányásztelepen. Az ember­ek messziről köszöntötték: — Jószerencsét, Náci bátyám. Hová? — Jani elé ... Ment a kis Jani elé, pedig hát itt volt már a gyerek, itt a szívében. Olyan nagyon, hogy útközben beszél­getett vele, csendesen morzsolgatva a szavakat... „Így van ez már Jani­­kám... Bele kell nyugodnunk. Nem vár már haza örzse nénéd, jó meleg vacsorával, puha, foszlós kaláccsal...” Így morfondírozott magában, s mélységes szánalmat érzett elhalt fe­leségének (egy éve temette) árva kis öccse iránt... Észre sem vette, hogyan, a­hogy nem, de már ott volt a bakterház előtt, s mintha csak rá várt volna, szuszogva, sípolva, befutott a vonat... Nézte, leste a leszállókat, Janit ku­tatta köztük. — Hejnye, de megnőttél fiam — mondta, ahogy magához ölelte a nyurga legénykét... — Hogy örülne most... — elharap­ta a szót. A kis sógor megrezzent a kimondatlan névre, gombóc szaladt a torkába, kemény, könnyfakasztós gombóc. Torkában volt még,akkor is, amikor nagy csendesen megindultak az erdőn át, a telep felé... S­ötétedett már, amikor beértek a telepre. Szürke hófelhők úsz­tak az égen, s árnyékot, v­ékony, ezüstszürke ködfátylat vetettek a tájra. Ebből a ködből bukkant elibük —­ mintha a levegőégből pottyant volna oda — Szabóné. Özvegy Szabó Istvánn­é, Kiss Rozália.:­­­ess Megjött a Jani? ■— Láthatja. •— Ejnye, Csorna szomszéd, szólha­tott volna. Ha tudom, hogy vendéget vár, készítettem volna valami jóféle harapnivalót. A jó szomszédnak egy szavára megtenném az ilyen kis szí­vességet ... ... S csak pörgött, pörgött az asz­­szony nyelve. A férfiak felelni, de szabadkozni sem tudtak, mert a fia­tal özvegy, ahogy jött, olyan hirtelen el is tűnt. „No, majd én... majd...“ valami ilyesmit mondogatott búcsú­szó helyett. A bolt előtt, két nagy szatyorral a karján „nagyságos“ Simaynéba üt­köztek. — Maga mostanában nagyon elke­rüli a postát, Csorna úr! — fenyeget­te meg ujjával, tréfálkozva a kis köpcös embert. — Pedig tudhatja, hogy szívesen segítek, ha valami hi­vatalos ügye van. Az ilyen híres em­bernek, mint maga... Amikor elkerülték a asszonyt, akkor szólalt m­eg Jani: — Híres ember? Mire mondta ezt? — Tudja a fene, mitől vagyok hí­res a „nagyságának... Talán a sztaha­novista csillagra gondol, meg a múlt­kori kitüntetésre... A „nagysága“ szó úgy rajta ragadt Simaynén, hogy amíg él, le nem va­karják róla. Mert valamikor „igazi“ nagysága volt... Régen, amikor még Simay főaknász dirigált a bányában a részvénytársaság személyes meg­bízottjaként. Akkoriban úgy dukált, hogy a főaknász úr feleségét nagysá­gos asszonynak kell titulálni. Igaz ugyan, hogy Simay húsz esztendeje meghalt, azóta az asszony megízlelte a munkát, tisztviselő a postán, szor­galmas is hozzá — ám a „nagysága“ jelzőt, húsz esztendő óta is oda ra­gasztják nevéhez az emberek... (Vi­csit már zaklatás nélkül jutot­­tak hazáig. Amikor beléptek, Csom­a restelkedve mondta: — No sógorkám, most meg kell húznunk magunkat. Ne vár­ valami nagy vendéglátást, mert én annyit sem értek a főzőcskézéshez, mint a tyúk az ábécéhez. Meg is látszott a kis szobán az asszonykéz hiánya. Bár rend volt, de amolyan férfias rend. Minden a he­lyén. Az asztalon — hogy a térítőt védje — zsíros, pecsétes újságpapír. Az ágy bevetve, de olyan hepe­­hupásan, hogy attól rögtön megbor­­sózik az asszonynép háza. A tükrös­asztalon az egykor fehér csecse­becsék porosan, szürkén szunnyadoz­­tak.­­ ■. — Azért akad ám valami harapni­való. Leszelek egypár szelet sonkát, ütünk rá tojást. Kolbász is van, meg ha akarsz, jó, vastag, húsos szalonna. Jani bólogatott s hevesen ismétel­te, hogy jó lesz, jó lesz, ám magában akaratlanul is arra gondolt, milyen más volt, amikor a nénje várta jó fűszeres töltöttkáposztával, amilyent azóta sem evett. S bár Náci bátyám előhozta a demizson bort is, csak nem derültek kedvre. Ügyetlenül, su­tán láttak a vacsora készítéséhez — vagyis csak láttak volna, mert hir­telen kitárult az ajtó — s éppoly váratlanul, mint az imént — Szabó­né perdült be rajta, fonott kosárral a karján. — Hát maga így várta a vendéget? — perelt, alighogy belépett s a két férfi ámulva nézte, mint varázsol percek alatt asszonyi rendet a szobá­ban. — Ugyan már kedves Szabóné, hagyja, ne fárassza magát — szabó­­dott a nagy rendcsinálás ellen Csorna, de az asszony annál inkább csinálta. S közben folyvást pergett a nyelve ... Hogy így-úgy, ő nem azért mondja, de asszony kellene ide... Dolgos, szorgalmas asszony, aki rendben tartja a lakást, jól beosztja a kere­setet ... Olyan, aki Janinak is gond­ját viselné , s keze simogatóan fu­tott végig a fiú haján, ő nem azért mondja, de Csorna Ignác olyan em­ber, hogy akadna mind a tíz uj,iá­ra... De jól gondolja meg, jól néz­zen körül, kire esik a választása... S így beszélt tovább, csak néha­­néha eresztve szóhoz az embert meg a legényt. Amikor már rendet te­remtett,­­ asztalhoz tuszkolta őket » kibogozta a kosárból a fehér szalvé­tába bugyolált meglepetést... — A magaméból hoztam. Szerény kis vacsora ... Fogyasszák jó egész­séggel ..­­. Biztosan ízleni fog, mert hát én éppúgy fűszerezem, mint szegény örzse néném szokta. T ördöngös asszony. A szabódásra, de a köszönetre sem hagyott időt, faképnél hagyta őket s az asz­talon, jókora lábosban ott maradt a meleg, párolgó, jószínű töltött káposz­ta. Dehát mást tehettek most már? Evés közben kérdezte Jani. — Mit akar ez az asszony? — ő tudja — felelte Csorna, s mintha egy kis mosoly bújt volna meg a bajsza alatt. — Jó estét Csorna elvtárs! Vacso­ráinak? ... Akkor tán nem is zava­rok ... — Kerüljön csak beljebb Juliska, nem zavar — invitálta Csorna a szomszédos vájár legidősebb lányát befelé... — Csak azért jöttem, mert édes­anyám említette, hogy van egy ingje, amelyiken ki kellene fordítani a gal­lért. Adja ide, szívesen megcsinálom... Míg Csorna, kényszeredetten bár, de előkereste az inget, Juliska le­ereszkedett a szék sarkára, s vékony hangon, mintha imádkozna, beszélni kezdett... Hogy mennyire megérti ő Csorna elvtárs nagy szomorúságát... Hogy örzse nénémnél különb asszony nem volt az egész telepen... ő csak tudja, hiszen barátnők voltak... A természetük is: mintha csak egy anya szülte volna őket, olyan egy­forma volt a­ szegény megboldogult­tal... Nem is szívelhették az olyan kotnyeles asszonyt, mint az a Szabó­né, a Kiss Rózát... Mert annak két ember keresete se lenne elég, mind magára költené ... „Mondta is erzse néném sokszor, hogy kevés férfi be­csüli meg az olyan szerény, szorgal­matos lányt, mint amilyen te vagy Juliskám... sóhajtotta, amikor átvette az inget. Csorna az illendőség kedvéért kikísérte egészen a kapuig, s Jani ugyancsak nagyot nézett, ami­kor visszafelé Simaynéval lépett be a szobába. — Jaj, ne haragudjon, Csorna úr, hogy így betolakodtam... de már szaladok is tovább ... Láttam, hogy vendége van, hát gondoltam, hozok a sógorának egy kis tejes­kalácsot... Hálából, mert a múltkor Csorna úr „megoperálta“ a húsdarálómat... Meg se melegedett, le se ült, a kesztyűjét se húzta le, csak finom, selyempapírba burkolt kalácsot tett le az asztalra, s máris ment tovább. De az ajtóból azért még visszaszólt: „Majdnem elfelejtettem: ha meg nem sértem, nézzen be hozzánk, ha arra jár. Nem akar működni a villany­­vasalóm ... megoperálhatná“ ... Fellélegeztek mind a ketten,­­ amikor kívül vo­lt az asszony, mert most már igazán szerettek volna egyedül maradni, elbeszélgetni. Ám, nem szabadultak meg egykönnyen az asszonynéptől, mert még a végére se értek a foszlós kalácsnak, amikor Sári néni „nézett át“ a szomszédból. Fel is szisszentek, amikor belépett, mert Sári nénémnak élesebb, csípő­­sebb volt a nyelve a legpaprikásaibb paprikánál is... — Ne hiszem jófajta özvegy vagy te Náci öcsém. Úgy sétafikálnak a há­zadban az asszonyok, mint a Fő utcán nyáron... — Honnan veszi ezt Sári néném? — Honnan? Hát bolondnak nézel, vagy világtalannak? Láttam én jól, miféle jövés-menés volt itt ma este. — Honnan látta, hiszen sötét van odaki? — Meglátom én, amit kell a sötét­ben is. Vagy talán azt hiszed nem tu­dom miért legyeskedik körülötted ez a kereplőgép, ez a Szabóné? Azt hi­szed tán, hogy a pocakodért, vagy a szép szemedért? A pénzedért fiam, a két-három ezer forintért, amit haza hozol a bányából... Azért jött ez ide ma takarítani, hogy tegye a szépet Jani előtt... És ez a göthös Julis? Sohasem szeretett dolgozni, azért nem kellett egy legénynek sem, azért maradt pártában ... Bezzeg szeretne melletted urasan élni... És ez a nagysága? Azelőtt észre sem vette az ilyen magadfajta bányászembert. Van esze a nagyságának, hogy nem a volt szolgabíró után kapkod... Én csak annyit mondok: ne hagyd magad, Náci! Kiseprek én, kimosok néked továbbra is, ellátom a gondodat... Ez a sok élhetetlen asszony helyett, inkább Sári nénédet támogasd to­vábbra is ... Én már ismerem a szájízedet gyerekkorod óta. — lásd, most is hoztam egy kis jófajta pá­linkát ... A­­mikor végre hűlt helye maradt Sári néninek s csak a pálinkás bütykös emlékeztetett rá, akkor robbant ki Csomna Ignácból a neve­tés... Harsogva, teli tüdőből úgy nevetett, hogy könnyei is potyogtak hozzá s majd kicsattan belé ... — Fojintos vacsoránk kerekedett Janikám__ — Az ám — így Jani s nekibáto­rodva, huncutul hozzátette: — Ugyancsak „kapós“ özvegy lett Náci bátyámból..­. Peter Rom VASÁRNAP, 1956. JANUÁR * ~JTJ Egyenletes tervteljesítést a hengerdékben! Hengerdém­re rosszul kezdték a esztendőt. Az év első napjaiban több mint 3000 tonnával kevesebb terméket adtak a tervezettnél. Mi az oka az elmaradásnak? Ta­lán azért nem teljesítik a tervet, mert nem jön elég acél a martin­művekből? Nem! A martinászok teljesítik a tervet. Vagy rendkívüli üzemzavarok lennének? Nem, ilye­nek sincsenek, a hengerdék több­ségében semmiféle rendkívüli gép­állás nem volt ezekben a napok­ban. Az ok a hengerdék munkájában van: a kikészítésben lassan, terv­­szerűtlenül megy a termelés. Régi betegség, hogy a kikészítés tervsze­­rűtlenül, egyenetlenül dolgozik. Szinte minden hónapban az a hely­zet, hogy az utolsó dekádban nagy hajrával, sok túlóra árán valahogy kipréselik a készárut a kikészítő­ből és aztán a következő hónap ele­jén látják ennek kárát. Most is ez ismétlődik meg, csak fokozottabb mértékben, mert legutóbb nem „kö­zönséges“ hóvégi hajrá volt, hanem évvégi rohammunka. Hazánk egyik legfontosabb ipar­ága, az alumíniumkohászat. A vi­lágszerte ismert „magyar ezüst“ készítői ism­ét nagyszerű ered­ményekkel büszkélkedhetnek. Most, amikor hírek érkeznek egyes iparágaik elmaradásáról, az alu­míniumkohászat dolgozóit példa­ként állíthatjuk az egész ipar elé. E rendkívül fontos iparág, s ki­vétel nélkül valamennyi alumí­niumkohó­s az új esztendő min­den napján teljesítette tervét. Az első héten 101,7 százalék volt az eredményük. Ez a siker nem magától szüle­tett. A­ gyárak és az iparigazgató­ság dolgozói szívós, tervszerű mun­kával készültek fel az új eszten­dőre. Nagy gondot fordítanak a techno­lógiai újításaik alkalmazására vala­mennyi kohónál. Felhasználták a legjobb külföldi — mindenekelőtt a szovjetunióbeli­­— tapasztalatokat. Már tavaly fokozatos áramerősség­emelést hajtottak végre minden üzemben, s ezzel meggyorsították a termelést. Az Ajkai Alumíniumko­hóban 1955 végén Kriszt János fő­­energetikus vezetésével rekordidő alatt végezté­k el a transzformáto­rok­ revízióját. Szentiványi Gyula üzemvezető irányításával a műkö­dő kemencék csa­knem felét szovjet hőszigetelési konstrukcióval látták el. Ezáltal gazdaságosabb és bizton­. Régi, de nem gyógyíthatatlan terség ez a tervszerűtlenség. A hen­­­gerdék vezetői jól ismerik e „ben­tegség“ súlyos követ­kezményeit, hiába várják a hengerelt árut a gyárakban, nem érkezik be határ­időre. Nagy gépgyáraink, jármű-, iparunk, tömegcikkiparunk egyenle­tes termelése nagyrészt a henger­dék programszerű szállításától függ. Ha késve érkezik az anyag a hengerdékből, akkor a többi gyár­ban is kezdődik­ a rohammunka, hogy határidőre szállíthassanak. E régi betegségnek egy „gyógy­módja" van: előrelátóbb, gondosabb vezetés! Ideje lenne szakítani már a kapkodással és a fejetlenséggel hengerdéinkben. A vezetők ne csak a termelés technikai, anyagi felté­teleiről gondoskodjanak, hanem szervezzék meg végre a kihengerelt áruk kikészítését és kiszállítását is! Az elmaradás még nem nagy, vi­szonylag könnyen pótolható. Az or­szág elvárja a hengerdék veze­tőitől, hogy rendet teremtsenek sa­ját portájukon­­ságosabb lett a termelés. Az Inotai Alumínium­kohóban Parragh Vik­­tor, a Tatabányai Aluminiumkohó­­ban Desz­kó Ferenc és Mázé Ben­jámin csarnokvezetők javaslatai alapján javították a gyártási eljá­rást, tették olcsóbbá a termelést, termelékenyebbé a munkát. Az új módszerek bevezetését terv­­szerűség és szervezettség jellemezt­­e. Állandó és egyenletes volt a vil­lamosenergia és az anyagellátás, jó volt az együttműködés az alapanya­­got szállító timföldgyáraikkal. A dolgozók munkakedvét —­­különö­­sen Ajkán és Inotán — fokozták azok a hatásos intézkedések is, amelyeket az egészségvédelem ja­­vítására tettek. A helyes intézkedésekkel párosult a dolgozók m­unkaversenye. Az Ino­tai Alumíniumlkohóban például Padragi József brigádjának felhí­vására indult meg a­­kohászbrigádok között a vetélkedés az új techno­lógiai eljárás jó alkalmazásáért, a gazdaságosabb termelésért. Alumíniumkohászatunk dolgozói­­na­k az idén mintegy 10 százalékkal több alumíniumot kell termelniük a tavalyinál. Nem könnyű feladat ez. De máris bebizonyították, hogy vezetőik körültekintő, gondos irá­nyításával, jól szervezett munka­versennyel képesek a megnöveke­dett feladatok megoldására. Az alumíniumkohászok példája Százötvenmillió forint a városi közlekedés fejlesztésére, százmillió forint vízművek építésére A Város- és Községgazdálkodási Minisztérium idei terveiből A Város- és Községgazdálkodási Minisztérium az idén jelentős beru­házásokkal javítja a lakosság ellátá­sát: új beruházásokra 23 százalék­kal, a meglevő létesítmények felújí­tására pedig 21 százalékkal fordítanak nagyobb összeget, mint tavaly. A minisztérium ez évi tervének né­hány főbb részletéről az alábbiak­ban tájékoztatta a Szabad Nép tu­dósítóját. „Gyorsjáratú vonalak", nagy befogadóképességű kocsik A helyi közlekedést 150 mil­lió forintos beruházással fejlesz­tik. Egyik legfontosabb feladat a főváros közlekedésének javí­tása, s ez a beruházási ösz­­szeg elosztásában is kifejezésre jut A zsúfoltságot teljesen megszüntetni ez évben még nem tudjuk. A leginkább igénybe vett villamosvonalaimb­an az­­zal akarunk enyhíteni a zsúfoltságon, hogy gyorsítjuk a járatok sebességét, és növeljük a kocsik befogadóképes­ségét. Ezért az idén 90 új gyorsjáratú, száz­személyes villamos-motorkocsit állí­tunk forgalomba, s ezeket a legjob­ban igénybe vett vonalakon közleked­tetjük. Ily módon „gyorsjáratú vona­lakat“ hozunk létre. 1956-ban 60 új autóbuszt, 15 új tro­libuszt kap a főváros. A korszerűtlen autótaxi-park felújítására több új Pobjeda-gépkocsit szerzünk be. Az év végére teljesen elkészül a Béke úti aluljáró és a Balzsam utcai köz­úti felüljáró, ezzel jelentősen teher­mentesítjük a Váci utat, s új főút­vonallal kapcsoljuk Újpestet a város szívéhez. A Béke úti aluljáróhoz ve­zető utak kiépítésére a későbbiekben kerül sor. Fejlesztjük a vidéki városok helyi közlekedését is. Huszonnégy új Ika­­rus-autóbuszt küldünk a vidéki váro­sokba. 129 kilométer új vízvezetékhálózat Közműveink közül legjobban a vízműveket fejlesztjük. Százmillió forintot szánunk erre a célra. Buda­pesten a víztermelő kapacitás növe­léséért újabb négy csaposkutat léte­sítünk Szigetszentmiklóson és a Mar­gitszigeten. Folytatjuk a Sziget utcai gépház építését. Az utóbbi években megoldottuk az ország második legnagyobb városá­nak, Miskolcnak a vízellátását. Most megkezdjük a miskolc—tapolcai fő­nyomóvezeték építését. Győrben a nádorvárosi főnyomóvezeték építé­séhez fogunk hozzá, mert csak így vezethetjük be a vizet a gyorsan fej­lődő városrész új lakásaiba. Debre­cenben befejezzük a nagyerdei víz­termelő telepet. Siófokon új vízkivé­­teli­ mű építésével biztosítjuk a jobb ivóvizet. Az idén vízműveink napi víztermelése 36 500 köbméterrel nő. Ez a mennyiség egy 200 000 lakosú város napi szükségletét is fedezné. Városainkban 78 kilométer, az új la­kótelepeken pedig 51 kilométer új vízvezeték-hálózat épül. Hozzáfo­gunk a második ötéves terv nagyobb létesítményeinek előkészítéséhez és számos helyen végeztetünk vízkuta­tásokat, többek között Békéscsabán, ahol egységes vízműrendszert aka­runk építeni. Törpevízművek a lakosság segítségével A községek ellátására több száz közkutat építünk. Falun egyre in­kább a törpevízművek létesítésére térünk át, mert így sokkal gazdasá­gosabban és korszerűbben oldhatjuk meg a lakosság vízellátását. E mun­kában jelentősen segíthet a falusi ta­nácsok kezdeményezése és a lakosság társadalmi munkája. Tavaly például a Veszprém megyei Tagyon, Szent­­antalfa, Paloznak, Cserszegtomaj és a Bács megyei Harta község lakos­sága jelentős társadalmi munkával tette lehetővé törpevízmű építését. Városaink csatornahálózata 23,5 kilométernyi új csatornával bővül. Az új lakótelepeken 46 kilométernyi csatorna-elosztóhálózat épül. Kecske­méten hozzáfogunk az egységes csa­tornarendszer kiépítéséhez és több­évi munkával felszámoljuk azt a tarthatatlan helyzetet, hogy a város egyes részein nyílt árokban folyik el a szennyvíz. Debrecen csatornahá­lózata túlterhelt, ezért 4,5 kilométer hosszú új főcsatorna építését kezd­jük meg. Befejezzük a miskolci te­hermentesítő főgyűjtő-csatornát és megkezdjük Várpalotán a szennyvíz­­tisztító telep építését. Budapesten el­sősorban a külső kerületek csatorna­hálózatát bővítjük, folytatjuk a pest­­erzsébeti szennyvíztisztító telep épí­tését. E beruházásokkal azonban még nem szüntethetjük meg a csa­tornázás elmaradottságát, sőt a csa­tornahálózat fejlődése átmenetileg nem tart lépést a vízvezetékhálózat bővítésével. De most fontosabb, hogy a gyorsan növekvő városok lakossá­gának vízellátását biztosítsuk. A csa­tornahálózat nagyobb arányú fejlesz­tése a későbbi évek feladata lesz. Egyenletesebb, biztonságosabb lesz a gázszolgáltatás Új berendezések létesítésével biz­tonságossá és egyenletessé akarjuk tenni a gáztermelést. Ezért az Óbudai Gázművek egyes elavult berendezé­seit kicseréljük és egy új kéntelení­tőt építünk. Baján, Nagykanizsán, Miskolcon új gáztartót emelünk és még az év elején üzembehelyezzük az új soproni gáztartót is. Ily módon a gáztartókban tartalékolt gázzal a leg­­nagyobb fogyasztási időszakokban is zavartalanná tesszük az ellátást. Az év végén már 12 földgázszállító ko­csink szállítja a vidéki városokba a nagy fűtőértékű földgázt, s ez érezz­­hetően javítja majd az ellátást. Tisztogassák meg a gyümölcsfákat A Földművelésügyi Minisztérium Növényvédelmi Igazgatósága felhívja a gyümölcstermelők figyelmét, hogy a gyümölcstermést veszélyeztető ál­lati és növényi kártevők, különösen a kaliforniai pajzstetű elleni védeke­zésnek most van a legfőbb ideje. A védekezés alapja a téli fatisztogatás — amelyet mielőbb gondosan el kell végezni — utána pedig a rügyfaka­­dás előtt szakszerű permetezés. A permetezéshez a megyei növény­védő állomástól is lehet permetező­­gépeket igényelni! *

Next