Szabad Nép, 1956. január (14. évfolyam, 1-31. szám)
1956-01-08 / 8. szám
* ________________________________________________________________SZABAD NÉP na»»fMM»ega»mCTMCTigMBiüMWjiBiaML^r’wfMW'^Mi|i|iniiiiiiiini||||iii|inmi |n■ <al.j twtM»«iAuujwyB.«^vik«mBg5MBBa^^ PÁRT ÉS PÁRTÉPÍTÉS -fr Egy műhely gondjai és örömei A Gheorghiu-Dej Hajógyár öntödéjének taggyűlésén Ez a taggyűlés is a vezetőségválasztó taggyűlések megszokott rendjében zajlott. Csizmadia elvtárs, a titkár ismertette a vezetőség beszámolóját, azután vita következett, végül a kommunisták megválasztották új vezetőiket Harcos, eleven taggyűlés volt Mindezt azért foglaltam így, előre össze, mert olyasmivel akarom kezdeni, amivel nem szokás már elöljáróban „eldicsekedni”: a vitában nem tartották tiszteletben a pártdemokráciát. Nem nyilvánult ez meg durva módon. Mindenki elmondhatta véleményét, nem erőszakoltak olyan jelölteket, akikben a tagság nem bízott, s betartották az újjáválasztást szabályozó szervezeti irányelveket. Mégis a lelépő vezetőség titkára — talán nem is szándékosan — csorbította a tagság jogait. Az egyik felszólaló megjegyzésére például ezt válaszolta: „Miért tartogatta ezt a taggyűlésig?“ — Ne ítéljük el általában az ilyen figyelmeztetést, hiszen helyes, ha a hibák felvetésével nem várunk a taggyűlésig. De ezt a „visszakérdező“ módszert Csizmadia elvtárs megismételte más esetben is. A régi pártvezetőség gazdasági felelőséről például elmondta az egyik elvtárs, hogy nem egy esetben minősíthetetlen hangon kéri a tagsági díjakat. S erre Csizmadia elvtárs így felelt: „Nézzük meg, kik bírálják az elvtársat. Azok, akik maguk nem viselkednek kommunista módon.“ Ez megengedhetetlen válasz. Az ilyesmivel csak azt lehet elérni, hogy az emberek elkedvetlenednek, s úgy gondolják: „ne szólj szám, nem fáj fejem.“. Az ilyen megjegyzéseik ártottak a taggyűlés szellemének, de el nem ronthatták. Az öntők, a magkészítők és a homokelőkészítőik, a Gheorghiu-Dej Hajógyár alapszervezetének kommunistái eleven, harcos légkört teremtettek taggyűlésükön. Vellai Imre önző például arról beszélt, hogy a magszekrényeknél hogyan lehetne anyagot megtakarítani, hogy a selejt csökkentése nagymértékben a fizikai dolgozóktól függ, s ezért elsősorban a kommunistáknak kell harcolniuk, hogy a pártvezetőség a jövőben törődjön sokkal többet a párttagok nevelésével, mert közöttük is akadnak, akik szó nélkül elmennek a hibák mellett, s hozzátette: „ígérem, hogy többet foglalkozom a fiatalok nevelésével.“ Szavaiból csak úgy sugárzott az őszinte segíteni akarás. A nevelés módszeréről is szólt. Fontosnak tartja, hogy dicsérjenek is, az emberek jó munkájukért kapjanak elismerést. Szívből szóltak befejező szavai is: „Hálás vagyok a pártnak, hogy rendesebb emberré változtatott, mint voltam, s büszke vagyok, hogy a párt tagja, hogy kommunista lehetek.“ Nehéz egy taggyűlésről írni. Különösen nehéz ott, ahol szinte mindenfelszólalót érdemes lenne idézni. Varga Sándor önzőről, mivel többen javasolták a pártvezetőségbe, sok szó esett. Mondtak róla jót is, rosszat is, vannak erényei és hibái, de amikor felszólalt, csak erényeire lehetett gondolni. Nagyon megfontoltan bírált és javasolt. „A műhely egyik legnagyobb problémája a homok — mondta. — Egyszer rossz, máskor kevés. Ez nagy akadály. Előfordul, hogy a homok rossz összetétele miatt az elkészült mag másnap összetörik. Nem tettünk meg mindent a párt márciusi határozata végrehajtásáért. Nem harcoltunk elég felelősséggel a termelésért“. S a termelés pártellenőrzésének megjavítására hívta fel a kommunisták figyelmét. Nem lehet azt állítani, hogy ezen a taggyűlésen csak az üzem legfontosabb kérdéseivel foglalkoztak. De minden elhangzott szó értékes volt, éppen, mert a maűhely, a pártszervezet életéről beszélt. Kasza elvtárs azt mondta el, hogy a pártcsoport-bizalmiak nem kaptak elég segítséget az alapszervezet vezetőitől, akik soha nem vettek részt a pártcsoport-értekezleteken. Hollósi Béla műhelyfőnök a taggyűlésen hozott határozatok végrehajtásának ellenőrzését sürgette. Elmondta, hogy az ellenőrzés hiánya miatt nem minden esetben valósultak meg ezek a határozatok, s ez sokat ártott a termelésnek is. Egy ízben például határozatot hoztak, hogy a dolgozók egyegy csoportjával rendszeresen megbeszélést tartanak a termelőmunkáról. El is kezdték ezt a dicséretes módszert, de senki sem ellenőrizte, így azután el is aludt a dolog. A mintakészítő Géber Károly a munkaverseny gyengéiről beszélt. Ezen a taggyűlésen a beszámolóban és a vitában, a bírálatokban és a javaslatokban, az önkritikákban és a panaszokban egyaránt életöröm, vidámság is tükröződött. Mintha a kis terembe betelepedett volna a dolgozó emberek, a munkások jogos és érthető bizakodása. Szinte lehetetlen ezt a hangulatot érzékeltetni. Hadd mondjak el mégis egy példát. Vőfély Imre öntő beszélt éppen, nem nyugodtan, inkább dühösen. — A felszabadulás előtt csak két daru volt a műhelyben, most három van. Akkor itt ugyanannyian dolgoztunk, mint most. Annak idején mégsem volt daruhiány, jelenleg pedig van. Pénteken emiatt órákat kellett ülnöm. Hát nem felháborító ez? Ha a régi tőkés azt látta volna, hogy egy öntő csak egy percig is ül, menten megütötte volna a guta. S a teremben, nem lehet tudni hányadszor, felhangzott a kacagás. De az önző folytatta: — Mi, kommunisták, azt várjuk a pártvezetőségtől, hogy értesse meg a gazdasági vezetőkkel: ha nagyobb fegyelmet tartanak, nagyobb lesz a tekintélyük is, jobban fogjuk szeretni és tisztelni őket. Segítünk az emberek nevelésében, példát mutatunk a munkában, de szervezzék jól a munkát. Azt mondják: a terv törvény. Úgy látszik nálunk nem minden hónapban az. S a derű széles hulláma ismét végigáradt az embereken. „Úgy van! ügy van“, „Jól megmondta!“ „Szervezzék meg az egyenletes munkát" — hallatszott Innen is, onnan is a helyeslés. S az emberek nevettek. Az öntöde kommunistái mély felelősségérzettel döntöttek a vezetőség tagjainak megválasztásáról. Ez a választás nem volt sem „unalmas”, sem „mechanikus”. Itt nem tapasztalhattuk a „legyünk túl rajta” hangulatot. Bíráltak és dicsértek, s nem akárhogyan. Keményen, de szeretettel. Ez a tudósítás azzal kezdődött, hogy Csizmadia elvtársat, a régi pártvezetőség titkárát elmarasztalta. Mondjunk ehhez még valamit: a tagság Csizmadia elvtársat egyhangúlag beválasztotta az új vezetőségbe is. Nem lehet ez véletlen. Hiszen nem néhány meggondolatlan közbeszólás jellemzi őt, hanem áldozatos kommunista munkája. Megválasztásával az öntöde kommunistái bizalmukat fejezték ki iránta. Szolgálja ezt még azzal is, hogy türelmesebb, figyelmesebb lesz velük a jövőben. Remete Ibolya A múlt években a lakosság és elsősorban a városi dolgozók húsellátása nem volt kielégítő. Gyakran több hónapon keresztül nehezen lehetett sertéshúst kapni. Az utóbbi néhány hetektől eltekintve, 1955-ben is többször mutatkoztak zavarok a városok és az ipari központok húsellátásában. Sorban álltak a húsért, a dolgozók emiatt elégedetlenkedtek és mindez károsan hatott a politikai hangulatukra is. Sokan nem értették, mi az oka a hiányos húsellátásnak, amikor az állatállomány — elsősorban a sertésállomány — az utóbbi években jelentősen növekedett. Az akadozó húsellátást az ellenséges elemek is igyekeztek kihasználni. Azt híresztelték, hogy azért nincs hús, mert azt külföldre kiviszik. A tények azonban rácáfolnak erre a hírverésre. Hús- és élőállat-kivitelünk 1950 óta egyetlen évben sem érte el az 1938. évi színvonalat. 1954-ben például mintegy 35 százalékkal kevesebb húst és élőállatot exportáltunk, mint 1938- ban. Többször volt viszont példa arra, hogy több száz vagon zsírt kellett külföldön vásárolnunk. Mi okozta akkor a húsellátás zavarait? Először is növekedett a lakosság hússzükséglete, hiszen az ország lakossága tíz év alatt több mint nyolcszázezerrel, ebből a városi lakosság mintegy ötszázezerrel szaporodott. Megváltozott a lakosság egyes rétegeinek a fogyasztása is. Falun — noha a mezőgazdasági lakosság létszáma— a szocialista iparosítás következtében csökkent — a sertésmagánvágások száma a felszabadulás előtti időkhöz képest nem lett kevesebb. A falu tehát több húst fogyaszt, mint azelőtt bármikor is. Ez teljesen érthető, hiszen országunk megszűnt „a hárommillió koldus” Magyarországa lenni, s a felszabadulás előtti zsellérek, summások, lebbencslevesen élő szegényparasztok, ma már sertést vágnak, baromfit fogyasztanak. A nem önellátó lakosság számának növekedése és a fokozódó igények miatt megnőtt a központi készletekből kielégítendő hús iránti kereslet Igaz ugyan, hogy a központi készletekből a belkereskedelmen keresztül évről évre több hús jutott a lakosságnak, ez azonban nem tartott lépést az ellátatlan lakosok számának növekedésével és különösen nem az állandóan növekvő igényekkel. A központi készletekből egyre több húst adtunk az üzemi konyháiknak és az üzemélelmezési vállalatoknak. Ezért az üzemi konyhák által felhasznált húsmennyiség sokkal gyorsabban növekedett a kiskereskedelem útján eladott mennyiségnél. Ezt a következő adatok bizonyítják: Erre azért is érdemes felfigyelnünk, mert sokan elfeledkeznek arról, hogy ma már több mint ötszázezren étkeznek munkahelyükön és hetenként általában négyszer, de gyakran ötször is húst fogyasztanak. A húsellátás zavarait elsősorban állatállományunk nem kielégítő fejlődése és minőségi összetételének romlása okozta. Szarvasmarha-tenyésztésünk fejlődése — ahogyan azt a Központi Vezetőség 1955 júniusi határozata megállapította — nem megfelelő. 1950 óta évről évre csökkent a rossz takarmányozás miatt a vágási átlagsúly. 1950-ben még a szarvasmarhák átlagos vágósúlya 418 kilogramm volt, 1954-ben 409 kilogrammra, 1955-ben pedig 388 kilogrammra csökkent. Ilyen körülmények között hiába növeltük a levágott állatok számát, mert ha nem is lényegesen, de csökkent a forgalomba hozható marhahús mennyisége. A marhahúsnak pedig nagy a szerepe a lakosság húsellátásában. A húsfogyasztás mintegy egyharmada ugyanis marhahús, a központi ellát 1950 1951 1952 100 83,1 102,7 Ez az egyenlőtlen fejlődés főleg a kukoricatermesztés ingadozásának a következménye. A múlt években többször is előfordult, hogy az állatállomány és a megtermelt takarmány mennyisége nem volt összhangban. 1953-ban például az 1952. évi aszály miatt kukoricatermésünk rendkívül gyenge volt és ezért kénytelenek voltunk a szokásosnál több s az átlagosnál hét-nyolc kilogrammal alacsonyabb súlyú sertést levágni. A nagy sertésvágás következményeként, 1953 első felében viszonylag több hús jutott a központi készletekből a lakosságnak. Két év kellett azonban ahhoz, hogy sertésállományunk és ennek megfelelően sertéshús-termelésünk elérje, illetve túlhaladja az 1950. évi színvonalat. Ez az eset arra is rámutat, hogy nem egyedül a sertésállomány nagysága dönti el a húsellátás fokát. Magas sertésállomány a hizlaláshoz elegendő takarmány nélkül, nem növeli a hús- és zsírtermelést — ellenkezőleg, csökkenti, mivel az állattartók a takarmány nagy részét az állomány fenntartására kénytelenek felhasználni , nem a hús- és a zsírtermelésre. Húsellátásunk nehézségeit növelték az 1953 júniusa után a begyűjtés területén is elterjedt jobboldali, opportunista nézetek. Egyesek azt hirdették, hogy nem szabad a parasztoktól a kötelező begyűjtést sem megkövetelni, mert ez zaklatja őket és gyengíti a munkás-paraszt szövetséget. Meglazult a beadási fegyelem, virágzott a spekuláció. Emiatt 1953- ban mintegy 108 ezer, 1954-ben pedig 85 ezer sertéssel kevesebbet adtak be a termelők a törvényben előírt kötelezettségüknél. A beadás alól elvont sertések jó része kupeckedők, spekulánsok kezén keresztül került forgalomba, nagyon magas áron. Jól emlékezhetünk még arra, hogy az 1954. év végén 48—50 forintot is elkértek egy kilogramm sertéshúsért vagy zsírért a piacokon. Állami szerveink szabadfelvásárlási tervüket sem tudták teljesíteni, mivel nem tarthattak lépést a spekuláció által felvett árakkal. Mindez csak tovább mélyítette a húsellátási bajokat. A termelők közül sokan nemcsak sertésbeadási kötelezettségüket nem teljesítették, hanem a viszonylag jó termésű 1954. évben is kukoricából csaknem 11 százalékkal kevesebbet adtak be az előírtnál. Abrakhiány miatt ezért az állami hizlaldák sem teljesítették, az 1954. évi sertéshús-termelési tervüket. Ezen az áldatlan helyzeten lényeges változást csak a Központi Vezetőség 1955 márciusi határozata hozott. A határozat nyomán nőtt a termelés, szilárdult a beadási fegyelem, felszámoltuk a spekulációt. Hosszú idő óta 1955-ben először teljesítette dolgozó parasztságunk sertésbeadási kötelezettségét. Húsellátásunk megjavítását pártunk és kormányunk rendkívüli fontos kérdésnek tartja. Ezért az utóbbi hónapokban is több határozatot hozott a húsellátás megjavítására. Nagy jelentőségű ebből a szempontból a Központi Vezetőség 1955 júniusi határozata, amely a mezőgazdásnak pedig körülbelül 45 százaléka. Sertésállományunk és különösen vágósertés termelésünk alakulása az első ötéves terv időszakában erősen ingadozott, s ez természetesen kihatott a sertéshús-ellátásra is. Vágósertés termelésünk adatai, rávilágítanak, hogy elsősorban 1953 második fele óta miért voltak zavarok a lakosság sertéshúsellátásában. A vágósertéstermelés alakulása 1953 1954 1955 68,4 96,3 105,3 haság fellendítésének további feladatait szabta meg. Biztatóan halad a tehén és a hízott bika szerződések kötése és átvétele. A szerződéses akció sikere, valamint a tavalyi viszonylag jó takarmánytermés előreláthatóan biztosítja, hogy a szarvasmarhák tűrhetetlenül alacsony vágási átlagsúlya az idén jelentősen növekedjék. Kormányunk a felvásárlási árat kilogrammonként mintegy két forinttal felemelte és így a termelőknek még inkább kifizetődik a vágómarhák súlygyarapítása. Húsellátásunk megjavításában nagy jelentőségű az 1955—1956. gazdasági évre szóló sertéshizlalási szerződési akció megszervezése is. A szerződéses sertéshizlalási terv teljesítése biztonságosabbá teszi a lakosság sertéshús-ellátását. A szerződéskötés a termelőiknek is nagyon előnyös, hiszen az állam kilogrammonként 18—22 forintért veszi át a szerződéses sertést. Termelőszövet,kezeti és dolgozó parasztságunk megértette az intézkedés jelentőségét és a szerződéskötési tervet nemcsak teljesítette, hanem már túl is teljesítette. Jórészt ezeknek az intézkedéseknek eredményeképpen már 1955. év végére érezhetően javult a húsellátás, továbbá lehetővé vált, hogy 1956-ban a lakosságnak a tavalyihoz képest valamivel több hús jusson a központi készletekből. Kétségkívül, ez a húsmennyiség még mindig nem biztosítja a lakosság állandóan növekvő igényeinek teljes és hiánytalan kielégítését, de mégis említést érdemlő lépés előre a múlt évek húsellátásához képest. Az 1955. évi jó kukoricatermés, s a megnövekedett sertésállomány megteremti az 1956. évi hústermelési és begyűjtési tervek teljesítésének feltételét. Ez azonban csak lehetőség és még nem valóság. Javítanunk kell elsősorban az állami gazdaságokban és a termelőszövetkezetekben az állattenyésztést. Különösen fontos, hogy a takarmányt a leggazdaságosabban használják fel. Tovább kell javítanunk a begyűjtési szervezet munkáját, és hónapról hónapra rendszeresen teljesítenünk kell a beadási tervet. Párt- és tanácsi szerveink fontos feladata az egyénileg dolgozó parasztoknak megmagyarázni, hogy éljenek jobban az állam által nyújtott kedvező feltételekkel, növeljék árutermelésüket a maguk és az egész dolgozó nép javára. A lakosság húsellátását véglegesen csak a mezőgazdaság szocialista átszervezése oldja meg. Csakis a nagyüzemi gazdálkodás körülményei között lehet a hústermelést számottevően növelni és az önköltséget csökkenteni. Csakis a szocialista nagyüzemekben lehet a szocialista tervgazdálkodás valamennyi előnyét kihasználni. Éppen ezért a mezőgazdaság szocialista átszervezése, a termelőszövetkezetek fejlesztése éppen úgy a legközvetlenebb érdeke a városi lakosságnak, mint amennyire érdeke a falu dolgozó parasztságának is. Dergács Ferenc az Országos Tervhivatal főosztályvezetője Húsellátásunk helyzete Központi készletekből a latzemlénromosság ellátókonyhákát szolgáló húshúsmennyiség ellátása 1950 100_ 1951 92,1 100 1952 105,8 114,2 1953 122,9 228,5 1954 115,1 257,1 1955 119,7 278,2 — * rICSOKÁJA"* Az erdőben, keskeny csapáson magános férfi haladt azállomás felé. Csorna Ignác vájár... Alacsony, köpcös ember. Túl van már az ötvenen, de az arca sima, kerek és piros, mint az alma. S erre a kerekdedségre az orr teszi fel a koronát. A vastag, húsos, borvirágos orr, amely alól hosszú, szépen sodort bajusz csüng alá ... Azt mondják: legénykorában vékony volt, zörgős csontú. A házas élet kerekítette ki alakját, s a pocakhoz a tekintélyt is megszerezte Csorna Ignác, mert a legmarkosabb, legdolgosabb bányász hírében állott a Nógrád megyei kis bányásztelepen. Az emberek messziről köszöntötték: — Jószerencsét, Náci bátyám. Hová? — Jani elé ... Ment a kis Jani elé, pedig hát itt volt már a gyerek, itt a szívében. Olyan nagyon, hogy útközben beszélgetett vele, csendesen morzsolgatva a szavakat... „Így van ez már Janikám... Bele kell nyugodnunk. Nem vár már haza örzse nénéd, jó meleg vacsorával, puha, foszlós kaláccsal...” Így morfondírozott magában, s mélységes szánalmat érzett elhalt feleségének (egy éve temette) árva kis öccse iránt... Észre sem vette, hogyan, ahogy nem, de már ott volt a bakterház előtt, s mintha csak rá várt volna, szuszogva, sípolva, befutott a vonat... Nézte, leste a leszállókat, Janit kutatta köztük. — Hejnye, de megnőttél fiam — mondta, ahogy magához ölelte a nyurga legénykét... — Hogy örülne most... — elharapta a szót. A kis sógor megrezzent a kimondatlan névre, gombóc szaladt a torkába, kemény, könnyfakasztós gombóc. Torkában volt még,akkor is, amikor nagy csendesen megindultak az erdőn át, a telep felé... Sötétedett már, amikor beértek a telepre. Szürke hófelhők úsztak az égen, s árnyékot, vékony, ezüstszürke ködfátylat vetettek a tájra. Ebből a ködből bukkant elibük — mintha a levegőégből pottyant volna oda — Szabóné. Özvegy Szabó Istvánné, Kiss Rozália.:ess Megjött a Jani? ■— Láthatja. •— Ejnye, Csorna szomszéd, szólhatott volna. Ha tudom, hogy vendéget vár, készítettem volna valami jóféle harapnivalót. A jó szomszédnak egy szavára megtenném az ilyen kis szívességet ... ... S csak pörgött, pörgött az aszszony nyelve. A férfiak felelni, de szabadkozni sem tudtak, mert a fiatal özvegy, ahogy jött, olyan hirtelen el is tűnt. „No, majd én... majd...“ valami ilyesmit mondogatott búcsúszó helyett. A bolt előtt, két nagy szatyorral a karján „nagyságos“ Simaynéba ütköztek. — Maga mostanában nagyon elkerüli a postát, Csorna úr! — fenyegette meg ujjával, tréfálkozva a kis köpcös embert. — Pedig tudhatja, hogy szívesen segítek, ha valami hivatalos ügye van. Az ilyen híres embernek, mint maga... Amikor elkerülték a asszonyt, akkor szólalt meg Jani: — Híres ember? Mire mondta ezt? — Tudja a fene, mitől vagyok híres a „nagyságának... Talán a sztahanovista csillagra gondol, meg a múltkori kitüntetésre... A „nagysága“ szó úgy rajta ragadt Simaynén, hogy amíg él, le nem vakarják róla. Mert valamikor „igazi“ nagysága volt... Régen, amikor még Simay főaknász dirigált a bányában a részvénytársaság személyes megbízottjaként. Akkoriban úgy dukált, hogy a főaknász úr feleségét nagyságos asszonynak kell titulálni. Igaz ugyan, hogy Simay húsz esztendeje meghalt, azóta az asszony megízlelte a munkát, tisztviselő a postán, szorgalmas is hozzá — ám a „nagysága“ jelzőt, húsz esztendő óta is oda ragasztják nevéhez az emberek... (Vicsit már zaklatás nélkül jutottak hazáig. Amikor beléptek, Csoma restelkedve mondta: — No sógorkám, most meg kell húznunk magunkat. Ne vár valami nagy vendéglátást, mert én annyit sem értek a főzőcskézéshez, mint a tyúk az ábécéhez. Meg is látszott a kis szobán az asszonykéz hiánya. Bár rend volt, de amolyan férfias rend. Minden a helyén. Az asztalon — hogy a térítőt védje — zsíros, pecsétes újságpapír. Az ágy bevetve, de olyan hepehupásan, hogy attól rögtön megborsózik az asszonynép háza. A tükrösasztalon az egykor fehér csecsebecsék porosan, szürkén szunnyadoztak. ■. — Azért akad ám valami harapnivaló. Leszelek egypár szelet sonkát, ütünk rá tojást. Kolbász is van, meg ha akarsz, jó, vastag, húsos szalonna. Jani bólogatott s hevesen ismételte, hogy jó lesz, jó lesz, ám magában akaratlanul is arra gondolt, milyen más volt, amikor a nénje várta jó fűszeres töltöttkáposztával, amilyent azóta sem evett. S bár Náci bátyám előhozta a demizson bort is, csak nem derültek kedvre. Ügyetlenül, sután láttak a vacsora készítéséhez — vagyis csak láttak volna, mert hirtelen kitárult az ajtó — s éppoly váratlanul, mint az imént — Szabóné perdült be rajta, fonott kosárral a karján. — Hát maga így várta a vendéget? — perelt, alighogy belépett s a két férfi ámulva nézte, mint varázsol percek alatt asszonyi rendet a szobában. — Ugyan már kedves Szabóné, hagyja, ne fárassza magát — szabódott a nagy rendcsinálás ellen Csorna, de az asszony annál inkább csinálta. S közben folyvást pergett a nyelve ... Hogy így-úgy, ő nem azért mondja, de asszony kellene ide... Dolgos, szorgalmas asszony, aki rendben tartja a lakást, jól beosztja a keresetet ... Olyan, aki Janinak is gondját viselné , s keze simogatóan futott végig a fiú haján, ő nem azért mondja, de Csorna Ignác olyan ember, hogy akadna mind a tíz uj,iára... De jól gondolja meg, jól nézzen körül, kire esik a választása... S így beszélt tovább, csak néhanéha eresztve szóhoz az embert meg a legényt. Amikor már rendet teremtett, asztalhoz tuszkolta őket » kibogozta a kosárból a fehér szalvétába bugyolált meglepetést... — A magaméból hoztam. Szerény kis vacsora ... Fogyasszák jó egészséggel ... Biztosan ízleni fog, mert hát én éppúgy fűszerezem, mint szegény örzse néném szokta. T ördöngös asszony. A szabódásra, de a köszönetre sem hagyott időt, faképnél hagyta őket s az asztalon, jókora lábosban ott maradt a meleg, párolgó, jószínű töltött káposzta. Dehát mást tehettek most már? Evés közben kérdezte Jani. — Mit akar ez az asszony? — ő tudja — felelte Csorna, s mintha egy kis mosoly bújt volna meg a bajsza alatt. — Jó estét Csorna elvtárs! Vacsoráinak? ... Akkor tán nem is zavarok ... — Kerüljön csak beljebb Juliska, nem zavar — invitálta Csorna a szomszédos vájár legidősebb lányát befelé... — Csak azért jöttem, mert édesanyám említette, hogy van egy ingje, amelyiken ki kellene fordítani a gallért. Adja ide, szívesen megcsinálom... Míg Csorna, kényszeredetten bár, de előkereste az inget, Juliska leereszkedett a szék sarkára, s vékony hangon, mintha imádkozna, beszélni kezdett... Hogy mennyire megérti ő Csorna elvtárs nagy szomorúságát... Hogy örzse nénémnél különb asszony nem volt az egész telepen... ő csak tudja, hiszen barátnők voltak... A természetük is: mintha csak egy anya szülte volna őket, olyan egyforma volt a szegény megboldogulttal... Nem is szívelhették az olyan kotnyeles asszonyt, mint az a Szabóné, a Kiss Rózát... Mert annak két ember keresete se lenne elég, mind magára költené ... „Mondta is erzse néném sokszor, hogy kevés férfi becsüli meg az olyan szerény, szorgalmatos lányt, mint amilyen te vagy Juliskám... sóhajtotta, amikor átvette az inget. Csorna az illendőség kedvéért kikísérte egészen a kapuig, s Jani ugyancsak nagyot nézett, amikor visszafelé Simaynéval lépett be a szobába. — Jaj, ne haragudjon, Csorna úr, hogy így betolakodtam... de már szaladok is tovább ... Láttam, hogy vendége van, hát gondoltam, hozok a sógorának egy kis tejeskalácsot... Hálából, mert a múltkor Csorna úr „megoperálta“ a húsdarálómat... Meg se melegedett, le se ült, a kesztyűjét se húzta le, csak finom, selyempapírba burkolt kalácsot tett le az asztalra, s máris ment tovább. De az ajtóból azért még visszaszólt: „Majdnem elfelejtettem: ha meg nem sértem, nézzen be hozzánk, ha arra jár. Nem akar működni a villanyvasalóm ... megoperálhatná“ ... Fellélegeztek mind a ketten, amikor kívül volt az asszony, mert most már igazán szerettek volna egyedül maradni, elbeszélgetni. Ám, nem szabadultak meg egykönnyen az asszonynéptől, mert még a végére se értek a foszlós kalácsnak, amikor Sári néni „nézett át“ a szomszédból. Fel is szisszentek, amikor belépett, mert Sári nénémnak élesebb, csípősebb volt a nyelve a legpaprikásaibb paprikánál is... — Ne hiszem jófajta özvegy vagy te Náci öcsém. Úgy sétafikálnak a házadban az asszonyok, mint a Fő utcán nyáron... — Honnan veszi ezt Sári néném? — Honnan? Hát bolondnak nézel, vagy világtalannak? Láttam én jól, miféle jövés-menés volt itt ma este. — Honnan látta, hiszen sötét van odaki? — Meglátom én, amit kell a sötétben is. Vagy talán azt hiszed nem tudom miért legyeskedik körülötted ez a kereplőgép, ez a Szabóné? Azt hiszed tán, hogy a pocakodért, vagy a szép szemedért? A pénzedért fiam, a két-három ezer forintért, amit haza hozol a bányából... Azért jött ez ide ma takarítani, hogy tegye a szépet Jani előtt... És ez a göthös Julis? Sohasem szeretett dolgozni, azért nem kellett egy legénynek sem, azért maradt pártában ... Bezzeg szeretne melletted urasan élni... És ez a nagysága? Azelőtt észre sem vette az ilyen magadfajta bányászembert. Van esze a nagyságának, hogy nem a volt szolgabíró után kapkod... Én csak annyit mondok: ne hagyd magad, Náci! Kiseprek én, kimosok néked továbbra is, ellátom a gondodat... Ez a sok élhetetlen asszony helyett, inkább Sári nénédet támogasd továbbra is ... Én már ismerem a szájízedet gyerekkorod óta. — lásd, most is hoztam egy kis jófajta pálinkát ... Amikor végre hűlt helye maradt Sári néninek s csak a pálinkás bütykös emlékeztetett rá, akkor robbant ki Csomna Ignácból a nevetés... Harsogva, teli tüdőből úgy nevetett, hogy könnyei is potyogtak hozzá s majd kicsattan belé ... — Fojintos vacsoránk kerekedett Janikám__ — Az ám — így Jani s nekibátorodva, huncutul hozzátette: — Ugyancsak „kapós“ özvegy lett Náci bátyámból... Peter Rom VASÁRNAP, 1956. JANUÁR * ~JTJ Egyenletes tervteljesítést a hengerdékben! Hengerdémre rosszul kezdték a esztendőt. Az év első napjaiban több mint 3000 tonnával kevesebb terméket adtak a tervezettnél. Mi az oka az elmaradásnak? Talán azért nem teljesítik a tervet, mert nem jön elég acél a martinművekből? Nem! A martinászok teljesítik a tervet. Vagy rendkívüli üzemzavarok lennének? Nem, ilyenek sincsenek, a hengerdék többségében semmiféle rendkívüli gépállás nem volt ezekben a napokban. Az ok a hengerdék munkájában van: a kikészítésben lassan, tervszerűtlenül megy a termelés. Régi betegség, hogy a kikészítés tervszerűtlenül, egyenetlenül dolgozik. Szinte minden hónapban az a helyzet, hogy az utolsó dekádban nagy hajrával, sok túlóra árán valahogy kipréselik a készárut a kikészítőből és aztán a következő hónap elején látják ennek kárát. Most is ez ismétlődik meg, csak fokozottabb mértékben, mert legutóbb nem „közönséges“ hóvégi hajrá volt, hanem évvégi rohammunka. Hazánk egyik legfontosabb iparága, az alumíniumkohászat. A világszerte ismert „magyar ezüst“ készítői ismét nagyszerű eredményekkel büszkélkedhetnek. Most, amikor hírek érkeznek egyes iparágaik elmaradásáról, az alumíniumkohászat dolgozóit példaként állíthatjuk az egész ipar elé. E rendkívül fontos iparág, s kivétel nélkül valamennyi alumíniumkohós az új esztendő minden napján teljesítette tervét. Az első héten 101,7 százalék volt az eredményük. Ez a siker nem magától született. A gyárak és az iparigazgatóság dolgozói szívós, tervszerű munkával készültek fel az új esztendőre. Nagy gondot fordítanak a technológiai újításaik alkalmazására valamennyi kohónál. Felhasználták a legjobb külföldi — mindenekelőtt a szovjetunióbeli— tapasztalatokat. Már tavaly fokozatos áramerősségemelést hajtottak végre minden üzemben, s ezzel meggyorsították a termelést. Az Ajkai Alumíniumkohóban 1955 végén Kriszt János főenergetikus vezetésével rekordidő alatt végezték el a transzformátorok revízióját. Szentiványi Gyula üzemvezető irányításával a működő kemencék csaknem felét szovjet hőszigetelési konstrukcióval látták el. Ezáltal gazdaságosabb és bizton. Régi, de nem gyógyíthatatlan terség ez a tervszerűtlenség. A hengerdék vezetői jól ismerik e „bentegség“ súlyos következményeit, hiába várják a hengerelt árut a gyárakban, nem érkezik be határidőre. Nagy gépgyáraink, jármű-, iparunk, tömegcikkiparunk egyenletes termelése nagyrészt a hengerdék programszerű szállításától függ. Ha késve érkezik az anyag a hengerdékből, akkor a többi gyárban is kezdődik a rohammunka, hogy határidőre szállíthassanak. E régi betegségnek egy „gyógymódja" van: előrelátóbb, gondosabb vezetés! Ideje lenne szakítani már a kapkodással és a fejetlenséggel hengerdéinkben. A vezetők ne csak a termelés technikai, anyagi feltételeiről gondoskodjanak, hanem szervezzék meg végre a kihengerelt áruk kikészítését és kiszállítását is! Az elmaradás még nem nagy, viszonylag könnyen pótolható. Az ország elvárja a hengerdék vezetőitől, hogy rendet teremtsenek saját portájukonságosabb lett a termelés. Az Inotai Alumíniumkohóban Parragh Viktor, a Tatabányai Aluminiumkohóban Deszkó Ferenc és Mázé Benjámin csarnokvezetők javaslatai alapján javították a gyártási eljárást, tették olcsóbbá a termelést, termelékenyebbé a munkát. Az új módszerek bevezetését tervszerűség és szervezettség jellemezte. Állandó és egyenletes volt a villamosenergia és az anyagellátás, jó volt az együttműködés az alapanyagot szállító timföldgyáraikkal. A dolgozók munkakedvét —különösen Ajkán és Inotán — fokozták azok a hatásos intézkedések is, amelyeket az egészségvédelem javítására tettek. A helyes intézkedésekkel párosult a dolgozók munkaversenye. Az Inotai Alumíniumlkohóban például Padragi József brigádjának felhívására indult meg akohászbrigádok között a vetélkedés az új technológiai eljárás jó alkalmazásáért, a gazdaságosabb termelésért. Alumíniumkohászatunk dolgozóinak az idén mintegy 10 százalékkal több alumíniumot kell termelniük a tavalyinál. Nem könnyű feladat ez. De máris bebizonyították, hogy vezetőik körültekintő, gondos irányításával, jól szervezett munkaversennyel képesek a megnövekedett feladatok megoldására. Az alumíniumkohászok példája Százötvenmillió forint a városi közlekedés fejlesztésére, százmillió forint vízművek építésére A Város- és Községgazdálkodási Minisztérium idei terveiből A Város- és Községgazdálkodási Minisztérium az idén jelentős beruházásokkal javítja a lakosság ellátását: új beruházásokra 23 százalékkal, a meglevő létesítmények felújítására pedig 21 százalékkal fordítanak nagyobb összeget, mint tavaly. A minisztérium ez évi tervének néhány főbb részletéről az alábbiakban tájékoztatta a Szabad Nép tudósítóját. „Gyorsjáratú vonalak", nagy befogadóképességű kocsik A helyi közlekedést 150 millió forintos beruházással fejlesztik. Egyik legfontosabb feladat a főváros közlekedésének javítása, s ez a beruházási öszszeg elosztásában is kifejezésre jut A zsúfoltságot teljesen megszüntetni ez évben még nem tudjuk. A leginkább igénybe vett villamosvonalaimban azzal akarunk enyhíteni a zsúfoltságon, hogy gyorsítjuk a járatok sebességét, és növeljük a kocsik befogadóképességét. Ezért az idén 90 új gyorsjáratú, százszemélyes villamos-motorkocsit állítunk forgalomba, s ezeket a legjobban igénybe vett vonalakon közlekedtetjük. Ily módon „gyorsjáratú vonalakat“ hozunk létre. 1956-ban 60 új autóbuszt, 15 új trolibuszt kap a főváros. A korszerűtlen autótaxi-park felújítására több új Pobjeda-gépkocsit szerzünk be. Az év végére teljesen elkészül a Béke úti aluljáró és a Balzsam utcai közúti felüljáró, ezzel jelentősen tehermentesítjük a Váci utat, s új főútvonallal kapcsoljuk Újpestet a város szívéhez. A Béke úti aluljáróhoz vezető utak kiépítésére a későbbiekben kerül sor. Fejlesztjük a vidéki városok helyi közlekedését is. Huszonnégy új Ikarus-autóbuszt küldünk a vidéki városokba. 129 kilométer új vízvezetékhálózat Közműveink közül legjobban a vízműveket fejlesztjük. Százmillió forintot szánunk erre a célra. Budapesten a víztermelő kapacitás növeléséért újabb négy csaposkutat létesítünk Szigetszentmiklóson és a Margitszigeten. Folytatjuk a Sziget utcai gépház építését. Az utóbbi években megoldottuk az ország második legnagyobb városának, Miskolcnak a vízellátását. Most megkezdjük a miskolc—tapolcai főnyomóvezeték építését. Győrben a nádorvárosi főnyomóvezeték építéséhez fogunk hozzá, mert csak így vezethetjük be a vizet a gyorsan fejlődő városrész új lakásaiba. Debrecenben befejezzük a nagyerdei víztermelő telepet. Siófokon új vízkivételi mű építésével biztosítjuk a jobb ivóvizet. Az idén vízműveink napi víztermelése 36 500 köbméterrel nő. Ez a mennyiség egy 200 000 lakosú város napi szükségletét is fedezné. Városainkban 78 kilométer, az új lakótelepeken pedig 51 kilométer új vízvezeték-hálózat épül. Hozzáfogunk a második ötéves terv nagyobb létesítményeinek előkészítéséhez és számos helyen végeztetünk vízkutatásokat, többek között Békéscsabán, ahol egységes vízműrendszert akarunk építeni. Törpevízművek a lakosság segítségével A községek ellátására több száz közkutat építünk. Falun egyre inkább a törpevízművek létesítésére térünk át, mert így sokkal gazdaságosabban és korszerűbben oldhatjuk meg a lakosság vízellátását. E munkában jelentősen segíthet a falusi tanácsok kezdeményezése és a lakosság társadalmi munkája. Tavaly például a Veszprém megyei Tagyon, Szentantalfa, Paloznak, Cserszegtomaj és a Bács megyei Harta község lakossága jelentős társadalmi munkával tette lehetővé törpevízmű építését. Városaink csatornahálózata 23,5 kilométernyi új csatornával bővül. Az új lakótelepeken 46 kilométernyi csatorna-elosztóhálózat épül. Kecskeméten hozzáfogunk az egységes csatornarendszer kiépítéséhez és többévi munkával felszámoljuk azt a tarthatatlan helyzetet, hogy a város egyes részein nyílt árokban folyik el a szennyvíz. Debrecen csatornahálózata túlterhelt, ezért 4,5 kilométer hosszú új főcsatorna építését kezdjük meg. Befejezzük a miskolci tehermentesítő főgyűjtő-csatornát és megkezdjük Várpalotán a szennyvíztisztító telep építését. Budapesten elsősorban a külső kerületek csatornahálózatát bővítjük, folytatjuk a pesterzsébeti szennyvíztisztító telep építését. E beruházásokkal azonban még nem szüntethetjük meg a csatornázás elmaradottságát, sőt a csatornahálózat fejlődése átmenetileg nem tart lépést a vízvezetékhálózat bővítésével. De most fontosabb, hogy a gyorsan növekvő városok lakosságának vízellátását biztosítsuk. A csatornahálózat nagyobb arányú fejlesztése a későbbi évek feladata lesz. Egyenletesebb, biztonságosabb lesz a gázszolgáltatás Új berendezések létesítésével biztonságossá és egyenletessé akarjuk tenni a gáztermelést. Ezért az Óbudai Gázművek egyes elavult berendezéseit kicseréljük és egy új kéntelenítőt építünk. Baján, Nagykanizsán, Miskolcon új gáztartót emelünk és még az év elején üzembehelyezzük az új soproni gáztartót is. Ily módon a gáztartókban tartalékolt gázzal a legnagyobb fogyasztási időszakokban is zavartalanná tesszük az ellátást. Az év végén már 12 földgázszállító kocsink szállítja a vidéki városokba a nagy fűtőértékű földgázt, s ez érezzhetően javítja majd az ellátást. Tisztogassák meg a gyümölcsfákat A Földművelésügyi Minisztérium Növényvédelmi Igazgatósága felhívja a gyümölcstermelők figyelmét, hogy a gyümölcstermést veszélyeztető állati és növényi kártevők, különösen a kaliforniai pajzstetű elleni védekezésnek most van a legfőbb ideje. A védekezés alapja a téli fatisztogatás — amelyet mielőbb gondosan el kell végezni — utána pedig a rügyfakadás előtt szakszerű permetezés. A permetezéshez a megyei növényvédő állomástól is lehet permetezőgépeket igényelni! *