Szabad Nép, 1956. március (14. évfolyam, 61-91. szám)

1956-03-04 / 64. szám

VASÁRNAP, 1956. MÁRCIUS 4 Francia javaslat a nyugati külpolitika felülvizsgálására Pineau francia külügyminiszter a párizsi angol és amerikai laptudósítók ebédjén kijelentette, hogy „a háború és a béke problémáit illetően semmiképpen sem ért egyet a nyugati politika általános irányzatával”. Kifejtette, hogy hibás „kimondottan a katonai erőkre” helyezni a hangsúlyt, mert „a Nyugat így tért veszt a kommunisták békepropagandájával szemben”. A francia külügyminiszter beszéde figyelmet érdemel. Szavaiban egyfelől tovább gyűrűzik a dullesi külpolitika „baklövései” miatt bizonyos amerikai körökben is megnyilvánult aggodalom, másfelől, ezen túlmenően, megfogalmazást kap a békés versengésre vonatkozó bizonyos hajlandóság is. Mint Pineau megjegyezte, „két magatartás” lehetséges a Kelet országaival szemben: „Vagy totális háború ellenük — ez a politika már a múlté és ennek örülök —, vagy pedig kutatni kell azt, aminek a békés egymás mellett élésnek kell lennie.” Hozzáfűzte: „Következetesen a Kelet és a Nyugat kulturális kapcsolatainak irányába fogom vezetni a francia külpolitikát.” Pineau tovább is ment; elmondotta: szeretné rábírni angol és amerikai barátait, vizsgálják felül a nyugati külpolitikát. „A háború politikáján már túlhaladtunk — mondotta. — Most békepolitikát kell folytatni... Franciaország betöltheti az összekötő láncszem szerepét a Kelet és a Nyugat között." A francia külügyminiszter ezzel kapcsolatban azt mondta, hogy Franciaország a nemzetközi tanácskozásokon olyan megoldásokat támogat majd, amelyek a keleti és a nyugati állásfoglalások szintéziseit alkotják. Ilyen „szintézis“ tervét készíti elő Moeh, a leszerelési bizottság francia képviselője. Az angol és amerikai laptudósítók érthető figyelemmel jegyezték a francia külügyminiszter következő kijelentéseit is: Középkeleti helyzet: „Ha a bagdadi paktumra vonatkozóan tanácsot kértek volna Franciaországtól, a brit kormány elkerülhetett volna olyan eseményeket, amelyeknek ma érzi a következményeit.” A francia külügyminiszter példákat említett arra, hogy a Nyugat milyen hibákat követett el a Kelettel fenntartott kapcsolataiban. A SEATO legutóbbi hadgyakorlatával összefüggésben kijelentette: ,,Bulganyin marsall és Hruscsov javaslatai, amelyekben mindennemű, például gazdasági segélyt is felajánlanak az ázsiai országoknak, sokkal fontosabbak, mint a hadgyakorlatok. Ha a Nyugat nem tesz erőfeszítéseket a békejavaslatok irányában, akkor megvernek bennünket mind a propagandában, mind a politikában.“ A külügyminiszter beszédének a francia sajtó nagy fontosságot tulajdonít. A Combat vezércikke szerint a külügyminiszter beszéde egyenesen fordulatot jelent a francia politikában. „Mi már hosszabb ideje valljuk — írja a lap —, hogy Dulles tételei, amelyek elavult elgondolásokon alapulnak, nem adnak reális képet a világhelyzetről. Valóban ideje volt már, hogy egy francia külügyminiszter végre szabadon fejezze ki magát.“ Pineau kétségtelenül olyan hangot ütött meg, amilyen hosszú évek óta nem szólalt meg a hivatalos francia külpolitikában. A külügyminiszter beszédének jelentőségét aláhúzza az a tény, hogy Párizs most voltaképpen bevallotta ország-világ előtt: a francia kormány is látja, hogy a hírhedt erőpolitika megbukott. Amiről a Fehér Ház közleménye hallgat Az Egyesült Államokban tartózkodó Gronchi olasz köztársasági elnök két ízben találkozott Eisenhowerral, a Fehér Ház közleményt adott ki a két elnök tanácskozásairól. A közlemény mindössze két pontban foglalja össze a tárgyalások eddigi eredményét: 1. Eisenhower és Gronchi megegyezett, hogy „a jelenlegi helyzet nem engedi meg a Nyugat védelmi erőfeszítéseinek semmilyen gyengítését”; 2. Olaszország nem kér gazdasági segélyt az Egyesült Államoktól. Ez a hivatalos közlemény nem csupán nem ad teljes képet Gronchinak amerikai tárgyalásai során elfoglalt álláspontjáról, hanem egyenesen alkalmas a közvélemény félrevezetésére. Úgy tünteti fel a dolgot, mintha Olaszország köztársasági elnöke egyetértene az „erőpolitikával”. Pedig a valóságban nem így van: Gronchi — bár óvatosan — kellemetlen igazságokat mondott az amerikai vezető politikusok szemébe. Február 29-én az olasz elnök megjelent a kongresszus két házának együttes ülésén, s félreérthetetlenül bírálta a katonai tömbök politikáját. Kijelentette, hogy a nyugati világ „az eszmék és a politikai tájékozódás területén a zavar riasztó szakaszába jutott. Elegendő Észak-Afrikára és a Közép-Keletre tekinteni — mondotta — s meghallani azt a morajt, amely az ázsiai térségekből hallatszik.“ S hozzáfűzte: „A katonai együttműködés továbbra is igen fontos feladat marad”, de „az együttműködés új és messzetekintő formáival kell kiegészíteni“, elsősorban a gazdasági együttműködés formáival. Miért van szükség az együttműködés „új formáira“? Gronchi erről is megmondta véleményét. Azért, mert „egyetlen ember, ország vagy országcsoport sem nézhet nyugtalanság vagy aggodalom nélkül egy olyan világ perspektívájára, amely csak katonai erőn, vagy korlátozott politikai szövetségeken alapul.“ S az olasz elnök így foglalta össze álláspontját: „Felkell hagyni az erőegyensúlyon alapuló veszélyes felfogással, s el kell jutni a béke jobb alapjának biztosítására.“ Március 1-én, a washingtoni Nemzeti Sajtóklub villásreggelijén Gronchi ismét bírálta »az úgynevezett erőegyensúly” elméletét, és helyeselte a két rendszer békés versenyét. S megint a meghívottak szemébe vágta, hogy „feltámad a függetlenség érzése és a szabadság reménye, amely Észak- Afrikától Indonéziáig mindenütt érezhető és hirdeti, hogy a világtörténelembe szabad és hatalmas tényezőként új országok léptek be, és új helyzetek, új erőviszonyok alakultakki”. Első ízben történt a második Világháború óta, hogy egy vezető olasz államférfi eltér a korábban Washingtonban járt olasz vezető államférfiak szolgai hangnemétől. De nemcsak a hangnem új, hanem annak a ténynek — bár óvatos kifejezésekbe burkolt, mégis félreérthetetlen — kifejezése is, hogy az olasz államfő nem helyesli már az erőpolitikát, s más utat szeretne találni a nyugati politika számára. Az amerikai „erőpolitikusok“ zokon is vették Gronchi állásfoglalását. A kongresszus tagjainak egy része feltűnően hűvösen fogadta az olasz elnök fejtegetéseit. Dulles nem jelent meg Gronchi beszédeinek elhangzásakor sem a kongreszszusban, sem az elnök tiszteletére rendezett fogadáson. S a torinói La Stampa okkal jegyzi meg, hogy: „Dulles megismétlődő távolmaradásai politikai jelentőségűek“ voltak. 1 Q C"B augusztusában, utószót csatolva „Egy parasztcsalád története“ című könyvének új kiadásához, ilyen vallomásra indítja Darvas Józsefet a fájdalmas, ám mégis fölemelő emlékezés: „Ha csak arra gondolok, hogy ennek a könyvnek a megírása idején milyen volt a dolgozó parasztság élete, s hogy — még azok számára is, akik hittek a szabadság eljövetelében — milyen messzi reménynek tűnt ez; szinte szédülés fog el. Sokszor elmondtuk, leírtuk — elmondtam s leírtam magam is —, hogy mit köszönhetünk a Szovjetuniónak, világtörténelmi jelentőségű győzelmének; de én legalább is úgy vagyok, hogy amikor egy-egy területen újra a múlt konkrét valóságához mérem a mát, újra és újra megráz a nagy élmény ereje. Ezt éreztem most is, amikor elolvastam ezt a könyvet. Nos, a legújabb magyar film, Darvas József, Ranódy László és Pásztor István Szakadékja, e megrázó erejű dokumentum-ballada láttán is hasonló, vagy talán még nagyobb élmény perzseli meg, keríti hatalmába s készteti elgondolkodásra a nézőt. Amikor a történet, egy fiatal tanító s a Csizmadia-sor szegényeinek története elkezdődik, a rozzant, zsuppos, ütött-kopott falusi iskola tábláján, gyermeki ákombákommal írva ez a dátum olvasható: 1936. szeptember 1. S mikor a film végén új tanév s a tanító, Nagy István számára új élet kezdetét jelzi a csengő s a nézőtér kivilágosodik, mintha lidércnyomástól szabadulna, döbbenve teszi föl magának az ember a kérdést: „Csakugyan innen, ilyen feneketlen mélységből szabadult s született újjá ez a nép?!“ Mert félreértés ne essék: a Szakadék nem egy népből jött, szándékaiban tisztességes, de cselekedeteiben rossz utat próbáló tanító drámája! Helyesebben: nem csak az! S ezt azért kell rögtön az elején hangsúlyozni, mert a film csak címében, s egyes motívumaiban azonos. Darvas József 1942-ben írt, s a Madách Színházban bemutatott darabjával: „Hűség a néphez!” Ez a gondolat késztette akkoriban szakadatlan lelkiismeretvizsgálatra és művekben megnyilatkozó tettekre a fiatal Darvas Józsefet. Ez darabjának is egyik legfontosabb mondanivalója. A hűségnek ez a parancsa — mint a már említett utószóban írja — a mai Darvas Józsefben is él. Ám ez nem vegyül ma már belső vívódással, mert tudja, hogy „a szocializmus ügyének szolgálata az, ami a néphez való hűség egyetlen igaz tartalma!” Így érthető, hogy míg a színdarabnak a tanító belső tusája, a „hogyan szolgálhatom megalkuvás nélkül a népet” volt az egyik fő kérdése, a film ennél jóval tovább megy, s Nagy István történetét hol keresztezve, hol meg elhagyva, elzengi a Bakos-család megrendítő balladáját is, majd egy cséplősztrájk kirobbantásával még többet markol, hogy mindezt összeötvözve Nagy István sorsával, a körképet, a harmincas évek magyar falujának tragikus és dokumentumszerűen hű körképét, teljessé tegye. A film meséje — ha ugyan mesének lehet nevezni a hétköznapoknak ezt a roppant természetes, sokmedrű s az élet apró realitásaiból eredő áradását — röviden a következő: A faluszéli, sok nemzedéket kiszolgált iskolába új tanító érkezik. Valamikor maga is itt tanult. Innen, a Csizmadia-sori szegények közül indult el, hogy mint a mesebeli legkisebb fiú, győztesen, tanítói oklevéllel a zsebében térjen vissza övéi közé. „Fölkapaszkodott!” — mondják rá a Böröcz-féle zsírosparasztok. „Pistánk!" — ölelik szívükre, mint vérükből való vért a szegénysornak. S joggal! Mert Nagy Pistában él a hit s nagy a jóakarat, hogy tudásával, emberségével s az úriosztálytól kicsikart posztjával segítségére lehet Bakoséknak, Lukácséknak, Halupáéknak s a munkában megrokkant Veréb Jani bácsinak. Hogy hogyan? Politikai terminológiával élve, az osztálybéke megteremtésével. Hisz mint mondja: „Olyan kevesen vagyunk mi magyarok ebben a kavargó világban, hogy nem engedhetjük meg a széthúzás, a gyűlölködés fényűzését. Pedig ma még, valljuk be őszintén, mély , szakadékok szabdalják keresztül-kasul a mi életünket.” Eleinte úgy látszik — hála egy gyorsan kiviruló szerelemnek közte s a százholdas, úrinővé nevelődött nagygazdalány, Böröcz Klári között — hogy a szegények és a gazdagok összebékítése járható út. Sikert, a faluszélen még sohse tapasztalt kiengesztelődést hoz a karácsonyi szeretetakció. A gyerekek cipőt, ruhaneműt kapnak, Veréb Jani bácsinak falábat csináltat a megnyomorítója, a „más ajtaja mögött kuncsorgó”, házépítésről ábrándozó Bakos Ferencnek gerendát ígér Böröcz uram s az olyan ember, mint a kommunistának ismert Gerencsér, csak percekre tudja megütmözni Nagy István örömét, mondván: „Nincs szükségünk könyöradományra.”Télre tavasz jön, kienged a föld, s a Bakos-család, a falábú Veréb Jani bácsi vezérletével házépítésbe fog. Ha nehezen, ha sok verítékkel is, de nő a fal, megy a dolog. S szarufa, gerendának való rönk is kerül Böröcz uramtól, de mi az ára? Még bizonyítványosztás előtt — a „tanító bácsi“ hozzájárulásával — disznópásztornak kell elállítani a család „nagyfiát”, a harmadosztályos Jóskát. A gyerek kitűnő tanuló, és-hal az iskoláért. Olyannyira, hogy a jószág mellől is megszökik, hogy a „tanító bácsit“ legalább az udvarról, titokban hallgathassa. A szökésért verést kap, lábát tarló sebzi föl, a seb elmérged s Jóska meghal. Ugyanekkor — a gazdák s a géptulajdonosok szerződésszegése miatt — cséplősztrájk tör ki, s a nagy elkeseredés rettentő vádat szül: nem a tarlószúrás — Böröcz kegyetlensége vitte sírba Jóskát. A tanító közvetíteni próbál, de csak azt éri el vele, hogy őt is Böröcz cinkosának hiszik. S beteljesedik, és épp az eljegyzési ünnepség éjszakáján, amit József Attila így fogalmazott remekbe: „Aki dudás akar lenni — Pokolra kell annak menni!“ Nagy István is megjárja a maga poklát, szerelmet, kényelmes életet, illúziókat, mindent eldob, hogy ne csak szándékában, de eztán tetteiben is hű maradjon — mindent vállalva és minden körülmények között — öveihez, a néphez. Nincs sutább és hálátlanabb valami, mint egy úgynevezett „tartalmi kivonat”. Ezúttal mégse maradhatott el, mert ha egyébre nem is jó, némileg sejteti talán, hogy fölépítését és műfaját tekintve a szokványtól meglehetősen eltérő filmmel van dolgunk. Már volt róla szó — hacsak egy közbevetett mondat erejéig is —, hogy csináltan érdekfeszítő, „spannungos“ mesét itt hiába keresünk! A hétköznapok, az események dramaturgiája szövi össze az élet örök realitásaiból a cselekményt, ami hol széles, epikus hömpölygéssel megy előre, hol megtorpan és dokumentumot dokumentum mellé illesztve a fametszet fehér-feketéjével jellemez, hogy aztán, a film második harmadában balladát remekeljen s a végén minden törekvést és problémát Nagy István drámájává sűrítve, oda kanyarodjék vissza, ahonnét elindult: az iskolához, a hétköznapok egyforma ritmusú, gyógyulást és örömet hozó munkájához. Az író: Darvas József, a rendező: Ranódy László s az operatőr: Pásztor István — bár együttműködésük, helyesebben ihlető egymásrahatásuk az egész film folyamán érezhető — a Bakos-család, a házépítés balladájának megkötésével filmművészetünkben valami egészen ritkát: monumentálist alkottak. Én nem tudom, ki hogy’ van vele, de attól a pillanattól fogva, hogy a holtfáradt, cséplésből jövő Bakos Ferenccel benéztem a megvalósult álom, ügyes kis vályogházak ablakán s egy kéz, a nagyanya keze letakarta a tükröt, majd a halott kisfiú szívfájdító meztelenségét láttam megvillanni, mintha mélyről, egészen mélyről a Kőmives Kelemenné balladáját hallottam volna énekelni. Tizenkét kőmives azt a törvént tette, Kinek felesége hamarább jő ide. Fogjuk meg szép gyöngén, dobjuk bé a tűzbe, Annak gyönge hammát keverjük a mészbe, Aval állítsuk meg magoss Déva várát. Micsoda hatalmas, megrázó szimbólummá nő ez a családi házért akaratlanul is föláldozott kis Bakos Jóska! Amikor haldoklik, köröskörül, a pusztán és szerte, a harmincas évek Magyarországában, egy egész nép van kiszolgáltatva, gúzsba kötve és halálra ítélve! Ami a film cselekményében gondolkodva aztán azt jelenti, hogy e remeklésnek, a Bakos-balladának előre- és visszafelé ható ereje és funkciója is van. Sok minden, ami csak dokumentumnak látszott, egyszerre új értelmet, új megvilágítást kap s e megrendítő tragédia után mily törvényszerűen szegeződnek a cséplőmunkások mellének a csendőrszuronyok! Ám mint mindig, az élet ezúttal is megy tovább. Bakcsóknál, a konyhában fölsír a kislány. Se holt, se eleven anyja fölkel, magához öleli, a ruháját bontja, s mintha a tejjel a fájdalmat is kiszívná belőle a megmaradt, a most már még kedvesebb csöppség. S indul az apa is, vissza a géphez, mert hiába holtfáradt, holnap is nap lesz, amit elvesztene, „ötven kiló legalább“. S hadd mutassak rá még valak mire, ami ugyancsak a film alkotóhármasának összehangoltságát és mély humánumát dicséri. A humorról beszélek, a megtiport, gúzsba kötött, halálra ítélt nép életerejének e föl-fölcsillanó napsugaráról! Méghozzá abban az értelemben —s legyen ez írónak, rendezőnek, operatőrnek egyaránt. dicsérete — ahogy a humor lényegét Mikszáth fogalmazza: „Az elmésség sokszor sért, de a humor sohasem. Az csak mosolyt csal ki az ajkaikra, vagy könynyet a szembe, s édes meleget áraszt a szív körül, mert a humor nedve az író szívén átszivárogva csöppend, és újra a szívekhez iparkodik.“ Igen, csakis így, csakis könnyes mosollyal nézheti az ember a nadrágos Bakos nagymamát, amikor kecskét akar fejni, a két Bakos, apa és fia karácsonyi „kutyakomédiáját”, Veréb Jani bácsi babültetését a falábával, vágyát, hogy vályogból egyszer emeletes házat verhessen. S a gyerekeket is: Bakos Jóskát, Lukács Esztit, Halupa Miskát s a többieket, akár kicsi a lakást játszanak, akár a tél örömeiről írnak dermedt kézzel, vacogó foggal iskolai dolgozatot. S ha sántít valahol e hármas tagolású, kicsi esetek csermelyeit széles folyammá egyesítő film, hát akkor egy helyen. A két fiatal: Nagy Pista és Böröcz Klári szerelmében, pontosabban: e szerelem indokolatlanságában. Pedig naivitása, tapasztalathiánya mellett mi mással, ha nem e szerelem föltételezett szenvedélyességével magyarázható, hogy Nagy Pista végig, egész eljegyzésének éjszakájáig, az ártatlan szegénysoriak elhurcoltatásáig vak marad? Hiába a Gerencsér-eset, a sztrájk, vagy Bakosné megrendítő makacssága, amikor így válaszol neki, amiért a rémhír, a vérvád miatt kérdőre vonja: „Mink csak azt tudjuk, Jóskát egészségesen adtuk oda, betegen kaptuk vissza és ... eltemettük.“ Arról nem is szólva, hogy a gőgös, 100 holdas Böröcz egy hangot se hallat, csak bosszúsan vagy inkább meglepődve elfordul, amikor azon a bizonyos karácsonyesten lányát s egykori napszámosa fiát, a „fölkapaszkodott“ Nagy Pistát a hóesésben csókolózni látja. De tegyük föl, hogy Klári szépsége és kedvessége apját és vőlegényjelöltjét is lefegyverzi s egyezzünk bele abba is, hogy nem magát a szerelmet, csak annak bizonyos fázisait látjuk. Akkor is hova jutunk? Oda, hogy a két fiatal még ha enyeleg is, ezt úgy cselekszik, olyan se hideg, se melegen, mintha csak megszokásból, sok esztendős házasság rituáléjaként tenné. Ami aztán a film végén, a szakításkor bosszulja meg magát, mert még ott se látja világosan a néző: ki is volt igazában ez a Klári? Ettől eltekintve elmondhatjuk: első idei filmünk, a Szakadék sikerrel folytatja azt az utat, amelyen a Talpalatnyi föld című film járt, sőt tovább is lépett a sajátosan magyar epikus filmstílus kialakításában. A film nemes és nagyon kifejező, szép zenéjét Szabó Ferenc szerezte. A valósághű díszletek Básthy Istvánt dicsérik, végül a színészi munkáról is néhány szót. A „szakma”, a hivatásos művészek bizonyára megbocsátják és egyetértenek velünk, ha ezúttal szeretetünk és elragadtatásunk elsőnek is a legkisebbek — a gyermekszereplők felé fordul. A Lukács Esztit alakító Teffer Évi, a Böröcz Zoli szerepében komolykodó Weiser György, a „kis okos“ Weiser Tóni, de mindenekelőtt a Bakos Jóskát megtestesítő, megrendítően egyszerű Csögör Tibi — egy csokor tavaszi virág. Csak még egyszer gratulálni lehet a rendezőnek és munkatársainak, hogy jó szemük és szerető kitartásuk volt hozzá: a legkisebbeket a hivatásos színészek méltó partnerévé tenni. A „felnőttek” jól összehangolt szereplőgárdájából viszont a legszebb, legegységesebb alakítás a Bakos-ballada hármasáé: Horváth Terié, Molnár Tiboré és Dayka Margité. Igen meggyőző egy tömbből faragott alak Bessenyei Ferrenc Böröcz-Horvátja, és meglepetés, méghozzá örvendetes, Pásztor János, a szegénysoriak esze és lelkiismerete, Gerencsér szerepében. Bihari József Veréb Jani bácsija újabb nagyszerű portré a kitűnő színész szegényparaszt-sorozatában, bár itt-ott — mintha elveszítené biztonságát — színpadi hangot is megüt néha. Sinkovits Imre megnyerő, közvetlen, csupa szívtanító, amikor a gyerekek vagy a szegénysorsak között van, de mihelyt szerelmesével kerül szembe, kihűl, mértéktartóan modoros lesz és nem tud mit kezdeni se a szerepével, sem a szerelmével. Hasonló balsors éri az első filmszerepét játszó nagyon tehetséges Bara Margitot is, elsősorban a szerep hibájából. Ezt annál bátrabban állíthatjuk, mert nemrég hallottuk a rádió világszínpada Egmontjában. Ott maga a megtestesült szenvedély volt, égetett, perzselt, maga is lángolt és beszéde, ejtése a legszebb muzsika volt a fülnek. Befejezésül csak annyit: sok, a Szakadékéhoz hasonló sikert filmgyártásunk idei termésének. Urbán Ernő SZAKADÉK — Új magyar film — SZABAD NÉP_______________________________________________" Edvard Kardelj a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusáról Belgrád, március 3. (TASZSZ) A Borba ismertette azt a beszédet, amelyet Edvard Kardelj február 29-én a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége noviszadi járási bizottságának konferenciáján mondott. A Borba a beszédet a következő cím alatt ismertette: Népeinknek és a jugoszláv kommunistáknak van alapjuk ahhoz, hogy üdvözöljék a Szovjetunió Kommunista Pártja kongresszusának eredményeit. A kongresszus hozzájárulás a béke ügyéhez és a szocializmus továbbfejlesztéséhez. A kongresszus megerősíti: helyes, hogy a Szovjetunióval a jó viszony és az együttműködés megteremtésére orientálódtunk. A Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusának jelentőségéről szólva Kardély kijelentette: Az SZKP XX. kongresszusa kétségtelenül kimagasló esemény volt, amelynek hatása hosszú éveken át érezhető lesz, s amelynek teljes és tényleges jelentőségét csak a jövőben lehet majd felmérni. E kongresszus jelentősége nemcsak konkrétan megfogalmazott határozataiban rejlik, hanem mindenekelőtt azokban a folyamatokban, amelyeknek fejlődését megindította vagy meggyorsította. A kongresszus ráirányította a figyelmet számos olyan szubjektív és objektív jellegű jelenségre, amely a szocialista fejlődés egyes területein a fékezés és a pangás oka volt. A kongresszus ezzel nemcsak a belső szocialista fejlődés feltételeit javította meg, hanem a nemzetközi szocialista mozgalomba és fejlődésbe is sok frisseséget vitt. A kongresszus mindenekelőtt és kétségkívül hatalmas hozzájárulás a béke ügyéhez és a népek békés egymás mellett éléséhez. Nem kétséges, hogy az ellenkező álláspontot valló bírálók kifogásolnak majd egy vagy más formulát és kifejezésre juttatjákmajd bizonyos kételyeiket, aki azonban tárgyilagos akar lenni a tényekkel szemben,, az nem tagadhatja, hogy a kongresszus annak a béketörekvésnek a kifejezője volt, amely mély gyökereket vert a mai szovjet életbe és társadalmi folyamataiba. Éppen ezért a kongreszszus feltétlenül előmozdítja a nemzetközi feszültség további enyhülését és a népek jobb kölcsönös megértését. Remélhető, hogy a kongresszust világszerte éppen így fogják értékelni. Másodszor, a kongresszus koncepcióival kedvezőbb feltételeket teremtett a világ különböző szocialista és haladó mozgalmai közötti kapcsolat és egyenjogú demokratikus együttműködés megteremtéséhez és ezzel kétségkívül jelentős lépéssel vitte előre az eszmei és politikai pangás néhány jelensége szubjektív és objektív okainak leküzdését, amely jelenségek az utóbbi évtizedekben jellemezték a nemzetközi munkásmozgalmat. Igen nagy jelentőségű ebben a vonatkozásban Marx és Lenin azon régi tételének felújítása, amely szerint a szocializmusba való átmenet útjai különbözőek, vagyis ezek az utak függenek a helytől és az időtől, s amely tételt néhány évtizeden keresztül vagy egészen másképpen tüntettek fel a gyakorlatban, vagy mellőztek a szocialista gondolat fejlődésének rovására. Harmadszor, ezeknek az elveknek világos leszögezése egészséges alap a szocialista úton haladó országok, valamint vezető szocialista erőik demokratikus együttműködéséhez és olyan kapcsolataihoz, amelyek a béke ügyét, a belső építkezés és a szocialista tapasztalatcsere érdekeit szolgálják. Negyedszer, jelentős előrehaladás történt ideológiai téren, mindenekelőtt a dogmatikus ballaszt és az eszmei pangás leküzdésében. Ezek az elmúlt évtizedekben a szocializmus tudományának és ideológiájának egyes területein jelentkeztek. Ennek következtében Marx, Engels és Lenin egyes tételeit a gyakorlati szükségletektől függően különböző módon önkényesen értelmezték és ezzel összefüggésben különböző helytelen értékeléseket adtak a társadalmi élet egyes jelenségeiről. Kétségtelen, hogy ez az új szellem nemcsak kedvezőbb légkört teremt a Szovjetunióban folyó ideológiai tudományos munka fejlődéséhez, hanem általában is elő fogja mozdítani a mai, világ jelenségeinek helyesebb marxista-leninista magyarázatát és annak a szocialista gondolatnak a fejlődését, amely gyakran lezárt és megkövesedett kategóriák kereteiben mozog, figyelmen kívül hagyva vagy lebecsülve a mai Világ társadalmi és politikai fejlődésének számos olyan tényezőjét, amely alkotó része a szocializmus felé haladó általános világmozgásnak, ötödször, mind az említett ideológiai irányzatok, mind pedig a belső gazdasági, politikai és közigazgatási,szervezési téren megnyilvánuló egyes konkrét irányzatok a szocialista demokratizmusnak, vagyis annak az irányzatnak a megszilárdítását jelentik, amely szerint a politikai formákat következetesen összhangba kell hozni a termelőerők fejlettségének fokával. Noha most úgy tűnhet, hogy az ilyen vonatkozású határozatok nem hoztak elvileg semmi újat, mégis rendkívül jelentősek, mivel meghatározzák a fejlődés irányát és a munkamódszert és kétségkívül meggyorsítják a szocialista fejlődést. E tekintetben különösen jelentős a pártdemokrácia és a kollektív vezetés korábbi megszegésének, vagyis azooknak a politikai formáknak az elítélése, amelyek a személyi kultuszban jutnak kifejezésre. Különösen jelentős továbbá a törvényesség szigorú betartásának hangsúlyozása, a gazdasági viszonyok területén pedig az egyéni ösztönzés elvének leszögezése, és az alsóbb fokú szervek nagyobb öntevékenysége szükségességének hangoztatása. Ezek az első következtetések, amelyeket a kongresszus anyagainak elolvasása alapján levonhatunk. Behatóbb elemzés természetesen ráirányíthatná a figyelmet az említetteken kívül sok más szempontra, valamint néhány olyan mozzanatra is, amelyeket a kongresszuson kimerítőbben nem dolgoztak fel, de amelyeknek feldolgozását szükségszerűen megköveteli majd az elfogadott irányvonalnak megfelelő további eszmei fejlődés. A kongresszus határozatainak végrehajtásánál természetszerűleg nehézségek is jelentkezhetnek — ez mindannyiszor megtörténik, valahányszor jelentős határozatokról van szó—az alapvető feladatokat azonban elegendő bátorsággal és világosan tűzték ki, s ez a döntő. Mindezek után már most teljes bizonyossággal elmondhatjuk — mondotta befejezésül Kardelj — hogy Jugoszlávia népeinek általában, a jugoszláv kommunistáknak pedig különösen van alapjuk üdvözölni a kongresszus eredményeit, amelyek előbbre viszik a béke ügyét, hozzájárulnak a szocializmus továbbfejlesztéséhez, előmozdítják a jobb kölcsönös megértést és a baráti együttműködést Jugoszlávia és a Szovjetunió népei és szocialista erői között. A kongresszus ismét meggyőzően igazolta, mennyire volt helyes az új körülmények között az, hogy a Szovjetunióval és vezető erejével, a kommunista párttal a baráti viszony és az együttműködés megteremtésére orientálódtunk. Linsandetíi as ista!A nincs kormány, New York, március 3. (TASZSZ) Amint a United Press dzsakartai tudósítója jelenti, Szukarno indonéz elnök március 3-án hivatalosan elfogadta Harahap kormányának lemondását. Harahap az indonéz közvélemény állhatatos követelésére volt kénytelen lemondani, miután az ellenzéki pártok és csoportok úgy döntöttek, hogy bojkottálják a parlament munkáját, tiltakozásul Harahap intézkedései és ideiglenes jellegű kormányának a hatalom megtartására irányuló kísérletei ellen. Az ellenzéki pártok követelik, hogy a múlt év szeptemberében megtartott első általános választások eredményei alapján, alakítsák meg az új kormányt. Az első választott indonéz parlamentet március 26-ra hívják össze, s ez a parlament hagyja majd jóvá az új kormány összetételét. A francia-marokkói egyezmény alapot teremt a két ország megegyezésére A szombati francia lapok bőséges hírmagyarázatokkal kísérik a francia—marokkói megegyezést. A jobboldali lapok a hírt ellenségesen fogadják, ígypéldául az Aurore szerint az egyezmény jelenlegi alakjában elfogadhatatlan. Az Echos ezzel szemben azt állítja, hogy Guy Mollet miniszterelnök a marokkói kérdésben érte el első sikerét. Ez a siker azonban — fűzi hozzá — csak akkor lehet tartós, ha hamarosan meggyógyítják az algériai fekélyt, és ha széles nemzeti többség áll a kormány mögé. Az Humaníté a többi között ezeket írja: Amikor a francia—marokkói nyilatkozat elismeri, hogy a fezi szerződés nem lehet többé irányadó Franciaország és Marokkó kapcsolataiban, és amikor megadja Marokkónak a nemzeti függetlenség legfőbb ismérveit, kielégítő alapot teremt a két ország gyümölcsöző megegyezése számára, természetesen a teljes egyenlőség elve alapján. (MTI) Kilmi'trollvl'találkozó Londonban hivatalosan bejelentették, hogy Eden angol miniszterelnök kezdeményezésére a legközelebbi jövőben találkozóra kerül sor Anthony Eden angol és Guy Mollet francia miniszterelnök között. A találkozót valószínűleg Londonban tartják meg. A tanácskozásokon megvitatják a jelenlegi nemzetközi helyzet problémáit, a Nyugaton felmerült kérdéseket, valamint Nagy-Britannia középkeleti és Franciaország algériai helyzetét is. Az angol rádió diplomáciai tudósítója szerint valószínű, hogy Eden meghívása, amelyet Guy Mollethez intézett, kapcsolatban áll Pineau francia külügyminiszter pénteki beszédével. (MTI) Megalakult az új finn kormány Mint az AFP jelenti, pénteken a késő esti órákban megalakult az új finn kormány. Az új kormány miniszterelnöke: K. A. Fagerholm (szociáldemokrata párt), külügyminiszter: Ralf Törngren (Svéd Néppárt). A tárcák közül négyet a szociál- demokrata párt, négyet az Agrár-szövetség, s egyet-egyet a Finn Néppárt és a Svéd Néppárt kapott. Bulganyin, Hruscsov, Mikojan és Molotov megbeszélése Hansen dán miniszterelnökkel Moszkva, március 3. (TASZSZ) N. A. Bulganyin, a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke, N Sz. Hruscsov, a Szovjetunió Legfelső Tanácsa Elnökségének tagja. A. I. Mikojan, a Szovjetunió Minisztertanácsának első elnökhelyettese és V. M. Molotov, a Szovjetunió Minisztertanácsának első elnökhelyettese, külügyminiszter március 3-án a Kremlben megbeszélést folytatott Hansen dán miniszterelnök és külügyminiszterrel. A megbeszélésen többek között jelen voltak: dán részről: J. Bomholt közoktatásügyi miniszter, A. Moerch moszkvai dán nagykövet, R. Kjer belgrádi dán követ; szovjet részről: I. G. Kabanov külkereskedelmi miniszter, N. A. Mihajkov, a kulturális ügyek minisztere, V. Sz. Szemjonov külügyminiszterhelyettes. A magyar parlamenti küldöttség a prágai Nemzeti Színházban Prága, március 3. (CTK) A prágai Nemzeti Színházban pénteken ünnepi előadás keretében mutatták be Bedrich Smetana Libusa című operáját, a nagy zeneszerző születésének 132. évfordulója alkalmából. Az ünnepi előadáson megjelent a magyar országgyűlés küldöttsége Rónai Sándornak, az országgyűlés elnökének vezetésével. Jelen voltak az előadáson a csehszlovák kormány tagjai, a csehszlovák nemzetgyűlés képviselői Zdenek Fierlinger elnökkel az élen. Ott voltak a köztársaság politikai és kulturális életének képviselői. Az előadás megkezdése előtt Jozef Burda, a színház igazgatója üdvözölte a magyar vendégeket. Öröm a Közép-Keleten A nyugtalanság londoni politikai körökben Glubb pasa leváltása miatt Jordániában és az arab országokban igen kedvezően fogadták Glubb pasa leváltásának hírét. Az AFP beszámol arról, hogy Husszein, Jordánia királya pénteken százszámra kapta az üdvözlő táviratokat országa politikai vezetőitől és kiváló társadalmi személyiségektől, valamint az arab országok vezetőitől. Abdel Hasszana, az Arab Liga főtitkára pénteken este a sajtó képviselői előtt kijelentette, hogy „Glubb pasa elmozdítása nagy lépés az arab fegyveres erők egyesítése felé.“ Raif Bellama, a liga helyettes főtitkára, hangsúlyozta, hogy „minden arab megelégedéssel fogadja majd ezt a döntést, amelyet Husszein király és kormánya javára kell írni“. Rashad Barmada, Szíriai hadügyminiszter kijelentette: Glubb pasa elbocsátása „helyes volt, s megtisztítja majd az Arab Légiót az angol befolyástól“. A londoni diplomáciai köröket — mint a REUTER jelenti — Glubb bukása „egészen váratlanul érte“, hiszen gondolni sem mertek arra, hogy a jordániai angolellenes mozgalmat a király is támogatja. A DAILY TELEGRAPH szerint az angol tisztek leváltása „olyan sérelem, amelyet Angliában mélységesen rossznéven vesznek“. Londonban most úgy érvelnek, hogy mivel az angolok vezette Arab Légió állítólag stabilizáló és mérséklő tényező volt Közel-Keleten, Jordánia Glubbék leváltásával megnövelte a háborús veszélyt. Ez azonban csak kifogás, amellyel felháborodásuk igazi okát akarják leplezni. A londoni rádió hírmagyarázója szerint „az angol lapok egyetértenek abban, hogy az esemény nagy csapás Anglia közép-keleti presztízsére és hatalmára“. A STAR például így ír: „A kormányt súlyosan aggasztja Glubb menesztése, amit Anglia tekintélyére és befolyására mért súlyos csapásnak tekint. Glubb és a másik két magasrangú angol liszt elbocsátása csúcspontja a Közép-Keleten folyó angolellenes hadjáratnak." A MANCHESTER GUARDIAN ekként vélekedik: „Ha a Jordániában történt irányváltoztatás állandósul, a bagdadiszövetség tovább veszít tekintélyéből.“ Az EVENING STANDARD pedig a következő megállapításra jut: „Glubb az egész Közép-Kelet szemében — beleértve az arabokat és a zsidókat is — az angol befolyás és hatalom jelképe volt. Úgyszólván utolsó bizonyítéka volt annak, hogy Anglia még nincs elintézve a Közép- Keleten. Most mégis rövid úton elcsapták őt és legbizalmasabb munkatársait.“ A brit alsóház február 27-i ülésén Eden miniszterelnök azt tanácsolta a parlamenti képviselőknek, hogy gondosan tanulmányozzák a szovjet vezetőknek az SZKP XX. kongresszusán elhangzott A portás ötlete ... A. Richter rajza a bratislavai Pravdában.