Népszabadság, 1956. december (1. évfolyam, 22-45. szám)

1956-12-18 / 36. szám

A valóságra és a dolgozók legjobb képességeire épülő tervet akarunk Minket, kohászati üzemeket talán legjobban sújt a jelenlegi energiahelyzet, hiszen köztudo­mású, hogy a kohászat a leg­­energiaigényesebb iparágak egyike. Épp ezért a termelő­­munkát — pontosabban a hen­gersort csak akkor indíthatjuk be, ha megjavul az energia­helyzet. Mit tehet ilyen körülmények között a munkástanács? Leg­főbb gond: dolgozóink foglal­koztatása. A lemeztéri munká­kon kívül jelentős részüket kü­lönböző javításokkal, lakatos­­munkákkal foglalkoztatjuk. Mások a vállalat dolgozói ré­szére épülő családiház-építkezé­­seken vesznek részt, s ezért a vállalattól kapnak bért. A há­zak ugyanis az üzemi beruhá­zási keretből készülnek. Átme­netileg más munkák is akad­nak, úgyhogy dolgozóink több­ségének biztosítani tudjuk a munkát. „Szerencsére" sokan nem vették ki még idei szabad­ságukat és többen fizetésnélkü­­li szabadságon vannak — a je­lenlegi helyzetben ez is segít­ségünkre szolgál. Foglalkozunk természetesen bizonyos szervezési kérdések­kel is. A „csinált” munkahe­lyeket megszüntetjük és ehe­lyett inkább arra törekszünk, hogy ahol eddig „sajnáltunk” még egy munkást beállítani, még akkor is, ha az ott dolgo­zó a szemünk láttára majd be­leszakadt a munkába a most megfelelő létszámot, s ezzel megfelelő munkakörülménye­ket teremtsünk. Dolgozunk 02 új bérrendszer kialakításán is, amelyben a meglevő kormányrendeletekre támaszkodva, elsősorban arra törekszünk, hogy megszüntes­sük a kohászati és nem kohá­szati dolgozók közötti mostani bérfeszültségeket. Több terü­leten a dolgozóktól eddig va­lóban jogtalanul tagadták meg a magasabb keresetet.­­ Az új bérezésben a legmesszebbme­nőkig támaszkodunk a szak­­szervezet véleményére, mert úgy gondoljuk, igazságos bér­rendszer csakis a munkaadók és az érdekvédelmi szerv kö­zös munkájából származhat. Végül egyetlen dolgot emlí­tek még, amit rendkívül fon­tosnak tartok. Az elmúlt évek megmutatták a többi között azt is , mennyit érnek a valósággal nem számoló, sok­szorosan túlfeszített tervek. Sajnos, nem sokat tudunk még 1957. évi tervünkről. Any­­nyi azonban bizonyos, hogy a terv elkészítésénél a reális helyzetből fogunk kiindulni. Olyan tervet akarunk készíte­ni, amely egyformán épül ter­melőberendezéseink tényleges kapacitására és dolgozóink legjobb képességeire. Beles Ferenc a Lőrinci Hengermű munkástaná­csának elnöke Felhívás a vasutasfiatalokhoz A Magyar Forradalmi Ifjú­munkás Szövetség felhívására megalakult a Magyar Vasutas Ifjúmunkások Országos Szö­vetsége ideiglenes intéző bi­zottsága. Az ideiglenes intéző bizottság felszólít minden vas­utasfiatalt, hogy szolgálati helyükön, üzemükben alakít­sák meg helyi szervezetüket, a fiatalok politikai, társadalmi, kulturális és sportbeli nevelé­se érdekében. A szervezetek vegyék fel a kapcsolatot a te­rületi ideiglenes intéző bizott­sággal. (MTI) Eredmények és gondok a borsodi szénbányákban (Borsod megyei tudósítónk telefonjelentése.) Borsod megyében, csakúgy, mint országszerte, szenet vár­nak a kórházak, az erőművek, a gyárak és nem utolsósorban a háztartások. Naponta sokan keresik fel a trösztöt, s kérik, követelik a szenet. A bányák­ban javul a helyzet, a borso­diak mind több szenet külde­nek felszínre. Szombaton dél­előtt 3266 bányász szállt le, s 3150 vagon szenet termelt. Persze, sokkal kevesebb, sem­hogy kielégítené a szükségletet. Jelenleg a legjobban termelő üzem a Rudolf-telep, szomba­ton 386 tonna szenet adtak. A bányák állapota miatt a munkába állt bányászoknak csak mintegy harmada dolgo­zik a szénfalnál, a többiek egyelőre a fenntartáshoz kerül­tek. A tröszt bányaüzemeiben nagy a létszámhiány, különö­sen kevés a szenelő bányász, a szakmunkás. A Borsodi Szén­­bányászati Tröszt most tárgyal a bányák átszervezéséről; va­lószínű, hogy a borsodi bányák széntermelése januárban már teljes kapacitással megindul­hat. LEONHARD FRANK: TANÍTVÁNYOK (2. folytatás) — Régebben történtek csodák, azt tudjuk — mondta. — De manapság nincsenek már csodák. — Mindjárt felhúzta a cipőt és miközben igazgatta a lábán, így szólt: — Ez a cipő már kiszolgál ameddig élek és hát igazán olyan passzentos, mintha csak rám szabták volna. Azután, elindultak a kolostori templomba, misére. Útközben elmesélte az öreg, hogy előző este egy fiú megkérdezte tőle az utcán, hányas cipőt visel. — Negyvenkettest — mondtam neki. — Azután eltűnt a kölyök, hirtelen, mint ahogy megjelent. — Az Jézus tanítványainak a követe lehetett — jegyezte meg Hohnerné és borzadva keresztet vetett. Utána az óvás is követte a példát. És, mert éppen akkor értek a templom elé, joggal hihették a hívők, hogy a keresztvetés a bejárat felett függő Krisztus­nak szólt. A kolostori templom harangozója nem jelezhette már a mise kezdetét úgy, mint azelőtt. A tornyot leszakította egy bomba. Akkor elnémult a templom. Bementek. Mikor egy óra múlva a mély pince rácsos ablaka alatt a gőzölgő kávé mellett ültek és az első kortyot ízlelgették, megszólalt az óvás: — Cipő van a lábamon és itt ülünk és kávét iszunk. De megérteni — azt nem lehet. Hohnerné hallgatott. Csak hányta magára a ke­resztet és közben ezt gondolta: egy csöppet túlpör­költék ezt a kávét. De azért ízlik. Este hat óra tájt a sekrestyés fia, az, aki Krumm­­bach órást megkérdezte, hányas cipőt visel, óvato­san belopakodott a kis temetőbe, a templom mögött. Szerzetesek temetkezőhelye volt, de már száz éve nem temettek oda senkit. Borostyánnal befuttatott magas kerítés zárta el a külvilágtól. Már csak né­hány omladozó homokkőtábla támaszkodott a rep­­kényfalhoz. Feliratukat elmosta a vihar és a múló idő. Méternyi hosszúságú vastag sárguló faszakállak, mint duzzadó párnáik borultak az elfelejtett sírokra. Évszámra nem járt ember ezen a helyen. A sekrestyés fia kinyitott egy alacsony ajtót egy Súlyos kulccsal, melyet, akár valami fegyvert, oldalt az övében hordott. Néhány denevér suhant el mel­lette a szabadba, amikor lement a harrpinc kitapo­sott lépcsőn, a kolostori templom pincéjébe. A sűrű sötétség fal-, por- és törmelékszagot árasz­tott. A fiú meggyújtotta az apja gyertyakamrájából elcsent két szál gyertyát. Az erősödő gyertyafény két állványt világított meg , melyek lepedőkkel és mindenféle rongyokkal voltak elfüggönyözve. Az áll­ványok alatt törött imaszékek, egy mázsányi súlyú szvette asztal, mely már csak három lábon állt és szentek ősrégi szobrainak maradványai: fejek és végtagok. A sarokban hatalmas hársfából faragott Krisztus támaszkodott a falhoz. Helyenként a fehér festék már lemállott róla. Egyik keze, egyik lába és a feje hiányzott, és a kereszt sem volt mögötte. A testtartás — a fájdalom megtört vonala — mutatta, hogyan függött egykor a keresztfán. Egy fiú jelent meg az ajtónyílásban. Szótlanul tárta ki két karját, ferdén fölfelé, mint a megfeszí­tett, azután leült óvatosan az egyik rozoga imaszékbe. Hamarosan még két fiú érkezett. Egy gyapjútakarót meg egy ócska nadrágot tettek le a háromlábú asz­talra, némán széttárták karjukat és leültek. Hat órakor tizenegy, rongyokba öltözött fiú ült fél­körben az imaszékeken, középen a megcsonkított Krisztus a gyertyalángok rávetődő fényében. Jézus tanítványai összegyűltek. A legidősebb, egy kocsmáros fia, tizennégy éves volt, a legfiatalabb tizenkettő. Csak tizenegy tanít­vány volt. A vizsgálóbíró fia nem akart Judás Iska­­riot lenni. És mert sem Péter, sem János, sem Berta­lan, de a többi tanítvány sem mondott le tisztes ne­véről a bibliai áruló nevéért, a vizsgálóbíró fia elke­seredetten kiváltk a gyülekezetből az alakuló ülésen, ő nem akar az áruló lenni. Ő nem lesz áruló. Semmi külső zaj nem hatolt be a mély pincébe. Mint elfátyolozott holdacskák, úgy lebegtek a sötét­ségben a gyengén megvilágított fiú­ arcok. Egy percig a kötelező, néma csend uralkodott s Jézus tanítvá­nyai közben játszó gyermekeknek látszottak, gyer­mekeknek, akik komolyan veszik a játékot. Végül ünnepélyes hangon megszólalt Péter, a tizennégy éves:­­— Mi, Jézus tanítványai, az igazságosság végre­hajtói, elveszünk a gazdagoktól, akiknek mindenük van és odaadjuk a szegényeknek, akiknek semmijük sincsen. Péterinek lendületesen domborodó koponyája volt, igen keskeny, hosszúkás arca és apró, csillogó kék szeme. Hátra támaszkodott és üzleties hangon foly­tatta: — Az ülést megnyitom. Jelentést kérek a mai be­szerzésekről és szállításokról. János tanítvány — fehérbőrű, sötétbarna fürtű, szelíd fiúcska — két karját függőlegesen a magasba emelte, és harsányan megszólalt: — Egy fekete-sárga mintás gyapjútakaró, Stumpf mészárostól! Már tegnap mondtam nektek, hogy kettő van neki, de csak eggyel takarózik. A másikon meg rajta fekszik. Ugyan kérem! Mi szüksége van rá? Szóval körülbelül egy óra hosszat lesben álltam, tudniillik addig, amíg végre fölkelt a díványáról és klozettra ment. Mire visszajött, én persze már az ajtónál voltam a takaróval. Még meleg volt. Stumpf nem látott engem. A nyugtát odatettem a diványpár­­nájára, szabályszerűen. De alanyit mondhatok — fe­jezte be szelíd gyerekhangján —, nem volt valami könnyű dolog kihúznom a takarót ennek a fölfújt disznónak a feneke alól." Vihogás és tetszés moraja közepette ismét hátra­támaszkodott. János tanítvány különösen ügyes volt a lopásban, valamennyien csodálták is érte. Társait már többször a leleplezés veszélyébe sodorta becs­vágyuk, hogy le ne maradjanak mögötte. — Azt a kék munkanadrágot, ami ott fekszik az asztalon, Scheibenkás optikus kerti házikójából hoz­tam el — szólalt meg András tanítvány, akit a töb­biek Kigyóembernek neveztek, mert olyan vékony és hajlékony volt, hogy a legkisebb ablaknyíláson is ke­­resztülfurakodott. — Mióta van szüksége egy opti­kusnak munkanadrágra? Most pedig azt mondom, hogy okvetlenül Krenzhügel halásznak kell adnunk ezt a nadrágot. Többen ellenezték. Mindegyikük megnevezett va­lakit, akinek sürgősen nadrágra volt szüksége. Jakab tanítvány felkiáltott: — Több mint negyvenen, azt hiszem negyvenket­­ten vannak a listánkon olyanok, akiknek okvetlenül szükségük van nadrágra. Miért legyen pont a Krenz­hügel halászé? — Well — mondta a Kígyóember —, mert annak már kilátszik az ülepe. Különben már az enyém is. But I don’t care. — A Kígyóember összebarátkozott amerikai katonákkal, és amikor csak lehetséges volt, alkalmazta angol tudását. Péter azzal a megjegyzéssel simította el a vesze­kedést, hogy később majd demokratikus módon meg­szavaztatja, kié legyen a nadrág. — A tiszteletreméltó András tanítvány otthagyta a nyugtákat szabályszerűen? — kérdezte azután. — A mindenségét, azt elfelejtettem. (Folytatjuk) NÉPSZABADSÁG Átlőtte bátyja fülét Néhány héttel ezelőtt Szeré­nyi János pesthidegkuti lakos ismeretlen egyénektől kutyát vásárolt. A „kutyások“ szom­bat éjszaka újból megjelentek Szerémi lakásán. Nem közöl­ték, hogy miért jöttek, hanem miután látták, hogy Szeréminé egyedül tartózkodik a lakás­ban, belelőttek a szekrénybe, majd az ablakba, aztán feldúl­ták az egész lakást. A rendőrség még az éjszaka folyamán elfogta a bandát, amely a II., Brassó utca 5. szám alatti lakásban tartózko­dott. A nyomozás során kide­rült, hogy Farkas Vilmos bátyjával és annak feleségével rontott a védtelen család la­kásába. Farkas Vilmos beis­merte, hogy a lakásban és az udvaron összesen öt lövést adott le pisztolyából és az egyik golyó átlyukasztotta bátyja fülét. Farkas Vilmost letartóztat­ták és átadják a statáriális bí­róságnak. 1956. december 18. kedd Eldőlt a vita Személyzeti osztály, ká­deranyag — hány embernek futott végig a hideg a hátán az elmúlt években, ha csak említeni is hallotta e szavak egyikét. Hát még ha hivatták ... Hány embernek okozott álmatlan éjszakákat, titkolt rettegést az a bizo­nyos dosszié, amelynek egyetlen lapját soha senki meg nem nézhette, s tartal­mára legfeljebb abból kö­vetkeztethetett, vajon fogad­ta-e, és hogyan, aznap a kö­szöntését a mindenható sze­mélyzet is ... Az elmúlt hónapokban az­tán új szellők kezdtek fújdo­­gálni, amelyek nem sok jót ígértek a káderanyagok szenvedélyes gyűjtőinek, sőt végül — uram bocsá’ — már létüket is kezdték kétségbe­vonni. Legyen vagy ne le­gyen­­személyzeti osztály — erről folyt a vita hosszú ideig üzemekben, hivatalok­ban, sajtóban. Érvek hang­zottak el pro és kontra, de inkább kontra. A személy­zeti osztályok azonban ma­radtak. A viták nem sodor­ták el őket — de elsodorta valami más: az októberi ese­­mények. S mire a vitatko­zók felocsúdtak, vagy talán — ki tudhatja — úgy gon­dolták, most már folytatni lehet a vitát, kiderült, hogy a vita tárgya — nem is léte­zik. Megszüntette a bürok­rácia, az embertelenség el­len feltámadt népharag. A volt személyzeti osztályok vezetői pedig hozzáláttak utolsó ténykedésükhöz — a káderanyagok kiosztásához. Végre mindenki megis­merkedhetett a titokzatos „káderanyaggal”. Volt, aki tárgyilagosnak tartotta a ró­la írt sorokat, s csak azt nem értette, miért nem vele, ha­nem a dossziéval közölték a róla alkotott véleményt. So­kan voltak azonban, akik csak most tudták meg eddig előttük ismeretlen „bűnei­ket”, amelyeknek csupán kö­vetkezményeit látták, ponto­sabban: érezték eddig. A te­hetséges idős mérnök meg­tudta, hogy káderese tehet­ségesnek tartotta ugyan, sőt „felhasználását” is helyesel­te, de csak módjával. Felte­hetően ugyanis — írta —, hogy imperialista kémről van szó, aki ügyesen „álcáz­za magát”. Ezt a zseniális következtetést a személyzeti osztály vezetője abból vonta le, hogy a szóban levő „ká­der” évekkel ezelőtt egy­­ideig Svájcban élt. A 25 éves gépírónő megtudta, hogy 17 éves korában „törtető, kar­rierista elemnek” bélyegez­ték, mivel — így szólt az írás — „nem barátkozott tár­saival, s csak feljebbvalóival állt szóba”. A káderanyag tehát nem rémít többé senkit. Ha csak azokat nem, akik a hamis, rágalmazó anyagokat gyár­tották, s azokat, akik külö­nös szenvedéllyel gyűjtötték ezeket. Mert mégiscsak kel­lemetlen, hogy ez most ki­derült. Kiderült azonban az is, hogy az üzemek, hivata­lok egész jól megvannak a személyzeti osztályok és dossziék nélkül, s aligha várható, hogy újra létrehoz­nák ők­et. Szomorú, hogy ilyen tragikus eseménynek kellett eldöntenie a vitát, de jobb későn, mint soha. Csehszlovák segítség Győr megyének Szlovákia Kommunista Párt­jának küldöttsége és az MSZMP Győr-Sopron megyei ideiglenes intéző bizottsága szerdán ismét találkozott. A csehszlovák elvtársak közölték, hogy a Mosonszentjánosi Gép­állomáshoz eljuttatják a szük­séges traktoralkatrészeket. A megye mezőgazdaságát azzal is segítik — mondották Szlová­kia Kommunista Pártjának küldöttei —, hogy rövidesen több hernyótalpas vontatót, ve­zetőkkel együtt kölcsönadnak. Segítenek az idei mélyszántás elvégzésében is. Fölajánlották a Kisalföld című lap szerkesz­tőségének, hogy újabb négy tonna rotációs papírt küldenek.

Next