Népszabadság, 1956. december (1. évfolyam, 22-45. szám)
1956-12-18 / 36. szám
1956. december 18. kedd NÉPSZABADSÁG A konkrét helyietről Kardelj elvtársnak a magyar munkástanácsokról szóló megállapításaihoz Edvard Kardelj elvtárs, a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság szövetségi végrehajtó tanácsának alelnöke a napokban nagy beszédek mondott a jugosalvszövetségi képviselőházban, amelyben a magyarországi események tanulságairól és Jugoszlávia gazdasági helyzetéről szólott. Beszédében a többi között kitért a bürokratizmus problémájára. A pulai beszédhez kapcsolódva, kiegészítette Tito elvtársnak a bürokratizmust szülő „rendszer’’-ről mondott vitatott megállapításait. „... Amikor politikai rendszerről szólnk — mondotta —, nem gondolunk sem a szocializmusra, sem a lenini szovjet rendszerre, amely úgy épült fel, hogy a tömegek befolyást gyakorolhatnak az állam és a párt politikájára. Mi ebben az esetben politikai rendszer alatt mindazoknak a politikai formáiknak és módszereknek összességét értjük, amelyek elválasztják a szocialista dolgozó tömegeket attól, hogyközvetlen befolyást gyakoroljanak a hatalomra, és amelyek erősítik a bürokratikus elemeket a pártban és az államban. Azáltal, hogy fákról fortra kezükbe engedik át a hatalom egyes tengelyeit, úgyhogy a hatalom ezáltal degenerálódik, és egész más válik belőle, mint ami a munkásosztály hatalma." Majd hozzáteszi: „...ha pedig ez a folyamat nagy méreteket ölt, és a belső szocialista erők nem szegülnek vele szembe, akkor megszüli nemcsak Sztálint, hanem a magyarországi eseményeket is". A válságból kivezető utat a következőkben jelöli meg: ....a szocialista országok politikai rendszerének az átmeneti időszakban úgy kell fejlődnie, hogy a munkástömegek leghaladóbb anyagi és szellemi mozgása — amelyeknek tudata már a termelőeszközök társadalmi birtoklásának időszakában kifejlődik — napról napra kifejezésre juthasson és hogy állandóan az elévült formák megváltoztatása irányába hasson. Ez a demokratizálás követelményének lényege.. „A Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusáig — fűzi tovább a gondolatot — tulajdonképpen csak Jugoszlávia keresett komolyabban és talált bizonyos politikai megoldásokat az átmeneti időszak ellentmondásaira, amikor megteremtette a dolgozó emberek önigazgatásának gépezetét a társadalmi élet minden vonatkozásában és ezzel felszabadította a társadalmat azok alól a politikai formák és módszerek alól, amelyekkel a bürokratikus elemek igye-keznek megbéklyózni az egész társadalmat. Persze, senki sem állítja, hogy amit mi teremtettünk, az egyetlen lehetséges és legjobb mód mindenki szántára, ahogyan az utóbbi időben különféle helyekről szemünkre vetik." Ezeknek, a történelem által igazolt megállapításoknak a fényében elemzi Kardely elvtárs a legutóbbi magyarországi események néhány tanulságát. Elsősorban a magyar munkástanácsok létrejöttével foglalkozik. Az alábbiakban a beszédnek csupán ezzel a vonatkozásaival foglalkozunk. Azért is, mert ez a ma nálunk időszerű kérdések közül talán a legfontosabb, de azért is, mert az utóbbi napokban — a kormány egyes intézkedései kapcsán — a jugoszláv elvtársak részéről ezzel kapcsolatban érte a magyar kommunistákat a legtöbb bírálat. Kardelj elvtárs különös jelentőséget tulajdonít a központi munkástanácsoknak. „Jellemző az is — mondotta —, hogy a munkástömegek az egységes munkástanácsok mellett és felsőbb fokú egyesítésük mellett foglaltak állást, hogy ezáltal közvetlen befolyást gyakorolhassanak a központi államhatalomra. Ez önmagában véve is azt mutatja — teszi hozzá —, hogy Magyarország munkásosztálya az eszmei zavar mellett, amelybe belesodródott, lényegében mégis megtalálta a hatalomhoz vezető igazi utat." Mirk ÍSinCiBiBS, a kormány nemrégiben letartóztatott egyes munkástanács-tagokat. Kardelj elvtárs ebből messzemenő következtetést von le a magyar kommunisták szándékait és politikai állásfoglalásukat illetően. (az is köztudomású, hogy a beszéd elhangzása után a kormány rendeleti úton feloszlatta a budapesti központi munkástanácsot és az összes területi munkástanácsokat.) „Ami a legutóbbi magyar eseményekben a leginkább meglepő , a kommunisták félelme a munkástanácsoktól. Leninnek annak idején volt bátorsága kiadni a jelszót: „Minden hatalmat a szovjeteknek”, habár a bolsevikok nem voltak többségben a szovjetekben. Ámde Lenin, mint marxista, joggal elvárta, hogy a dolgozó tömegek, ha magukra vállalják a hatalommal járó felelősséget, szükségképpen saját érdeküknek megfelelően, azaz szocialista módon cselekednek majd.’ Úgy véljük, az a vélemény, hogy a magyar kommunisták félnek a munkástanácsoktól — nem megalapozott. A kormány nem szüntette meg az üzemi munkástanácsokat, sőt az az álláspontja, amint azt Kádár elvtárs kifejtette, hogy „a munkástanács alapvető intézménye lesz népi demokráciánknak**. Mi meg vagyunk győződve arról, hogy a munkástanácsok mint demokratikus önkormányzati szervek valóban alapját képezik majd gazdasági rendünknek. Természetesen ma még csak a jugoszláv példa áll előttünk. Hiányzanak a munkástanácsok magyarországi működésének tapasztalatai. Nincsenek kialakult elképzeléseink erről. De az máris világos, hogy a gazdasági élet bürokratizmusának ellenszere csak a demokratikus munkásönigazgatás lehet. Ellentmond-e ennek a munkástanácsok egyes tagjaival szemben foganatosított adminisztratív intézkedés, vagy a területi munkástanácsok megszüntetése? Úgy gondoljuk, hogy Kardely elvtárs a helyzet megítélésénél számításon kívül hagyott egy nagyon fontos tényezőt. Magyarországon a munkástanácsok egy összeomlás, nagy kiábrándulások,a sunkásosztály ,és az értelmiség^eWHSf’WT'yawara' közepette*"" JBTTGR "létre, (olyan helyzetben, amelyet az egyébként Kardely elvtárs maga is találóan jellemez, Magyarországon 1948 után valójában nem volt az üzemekben a munkásoknak tényleges beleszólása az üzem dolgaiba, a gazdasági élet alakulásába. Ezért nem csodálható, ha az október 23-i események idején a munkások nem érezték magukénak az üzemet, a Rákosi-féle rendszer ezerszer ismételt szólamai ellenére sem. Ez a helyzet kétségkívül hozzájárult a munkásság elégedetlenkedéséhez. Október 23-án a tömegmegmozdulás jellege elsősorban nemzeti, részben soviniszta és bizonyos fokig ellenforradalmi volt. Ebben a megmozdulásban a munkásság csak mellékszereplő volt. A munkásság törzse nem ment ki az utcára. Azt pedig, hogy itt valójában harc indult meg a hatalomért, a nemzeti és soviniszta jelszavak és indulatok úgy elfedték, hogy sem a munkások, sem mások nem vették észre, sem október 23-án, sem a következő napokban. Ezt a történelmileg adott lehetőséget az ellenforradalmi erők természetesen,maximálisan kihasználták. Az történt, hogy az üzemi, de elsősorban a budapesti és területi munkástanácsokba a munkásosztálytól és alapvető érdekeitől idegen elemek kerültek. Jóné-hány helyen, elsősorban a köz-ponti szervekben ezek az elemek vették át a vezetést. A budapesti munkástanács vezetőinek őrizetbe vételekor okmányokkal nyert bizonyítást, hogy a munkástanács ellenforradalmi elemei pl. Magyarország ellen uszító nyugati rádiókkal és újságírókkal álltak kapcsolatban, illetve azok irányították őket. Így történhetett meg, hogy a budapesti munkástanács utolsó illegális összejövetelén ezek az ellenforradalmi erők — a munkásosztály zömének akarata ellenére, az egész nép alapvető létérdekeit sutba dobva — újabb 48 órás sztrájkot követeltek, fegyveres összetűzésre buzdítottak, újabb vérontást akartak hozni az országra. (Jellemző, hogy a sztrájkra szólító határozatot — az illegális összejövetel jegyzőkönyvének tanúsága szerint — a részvevők többségének akarata ellenére erőszakolták keresztül!) Azt, hogy valóban a munkás,osztálytól idegen szándékok érvényesültek a budapesti munkástanács döntésében, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a 48 órás sztrájk alatt különféle felforgató csoportok elzavarták az üzemekbe igyekvő munkásokat, bezáratták az üzleteket, amelyek a felhívás ellenére városszerte kinyitottak. Ebben a sztrájkban megmutatkozott, hogy a munkásosztály — függetlenül attól, vannak-e egyébként fenntartásai a kormánnyal szemben — elhatárolja magát azoktól az erőktől, amelyek a budapesti munkástanácsban a vezérszólamot vittek. Helyes lett volna arra a budapesti munkástanácsra támaszkodni, amelynek határozatával a munkások tömegei szembefordultak? Miért nem lehetett a munkástanácsokat és elsősorban a budapesti munkástanácsot saját belső fejlődésére, a józan erők, várható fejlődésére bízni? Mit egyáltalán nem vonjuk kétségbe, hogy a magyar munkaosztályban voltak és vannak jelentős tudatos erők. De ezeket az erőket megbénították az elmúlt évek hibái és bűnei, a szólamok és tettek közötti szakadék. Olyan helyzet alakult ki, amelyben a becsületes, tiszta szándékú és tiszta kezű emberek sem éreztek erkölcsi alapot a nyílt fellépéshez. Ezek az erők politikailag ma még defenzívában vannak az elmúlt évek alatt kiábrándult, a személyesen megsértett és most soviniszta és áldemokrata jelszavak hatása alatt levő tömegekkel szemben. Ahhoz, hogy a zűrzavaros helyzetben a munkásosztály, a nép tisztánlátó, alkotó erői latba vethessék egész befolyásukat, mindenekelőtt szükséges a közállapotok, a politikai helyzet megszilárdítása. Kardeli elvtárs — mint már idéztük — kifejti: „Jellemző az is, hogy a munkástömegek az egységes munkástanácsok mellett és felsőbbfokú egyesítésük mellett foglaltak állást, hogy ezáltal közvetlen befolyást gyakorolhassanak a központi államhatalomra." De vájjon a „felsőbbfokú egyesítésnek’, valóban az volt-e a célja, hogy „közvetlen befolyást gyakorolhassanak a központi államhatalomra*’? Nem, legalább is a tanácsba befurakodott nagyszámú jobboldali elem előtt az ellenforradalom céljai lebegtek, a hatalom átvételére törekedtek. Az ellenforradalom erői, s pedig, miután egyéb kísérleteik a hatalom megszerzésére csődöt mondtak, most mindent erre a lapra tettek. Számolva a munkásosztály eszmei zűrzavarával és kiábrándultságával, úgy ítélték meg a helyzetet, hogy a budapesti munkástanács felhasználásával (amelyet rövid idő alatt országos jellegűvé tettek), sikerül felszítaniok a fegyveres harcot, a szovjet csapatok és az új karhatalom ellen, m megbuktatniuk a kormányt, s kezükbe ragadni a hatalmat. A politikai hatalmat a kedélyek pillanatnyi lecsillapítása kedvéért a budapesti munkástanácsnak átadni esztelenség, a nép alapvető érdekei ellen való lett volna. Még akkor is, ha ez a lépés a demokratikus szólamokkal, soviniszta jelszavakkal valóban megtévesztett tömegek előtt — pillanatnyilag rokonszenves lett volna is. Hiszen a budapesti munkástanács hatalomra jutásával a mögöttük álló erők természetesen nem érték volna be, hanem a munkástanács cégére alatt újból megkezdődött volna a hatalom jobbratolódása, mint Nagy Imre kormánya idején. Mindezekből nem lehet azt a következtetést levonni, hogy a forradalmi munkás-paraszt kormány a munkástanácsok rendszere ellen támad, nem ismeri el az üzemi munkástanácsokat. Ismeretes, hogy az elmúlt hetek alatt s jelenleg is szinte szakadatlanul folynak a megbeszélések a kormány és a munkástanácsok között. Az élet beindításáról, a termelés megszervezéséről a kormány elsősorban és mindenekelőtt a munkástanácsokra támaszkodik. Az is közismert, hogy a budapesti munkástanács becsületes tagjait bevonják az állam központi szerveibe, tervek készülnek kamarák és a Termelők Országos Tanácsának létrehozására stb., stb. A kormány intézkedéseit a munkástanácsokban garázdálkodó felbújtók eltávolítására csak akkor lehet helyesen értékelni, ha számításba veszszük a konkrét helyzetet. Úgy gondoljuk, hogy Kardely elvtárs csak a tények kellő ismeretének hiányában jutott ahhoz a messzemenő következtetéshez, amely szerint a magyar kommunisták félnek a munkástanácsoktól. Boros Pál Káros cserebere folyik egyes szénbányászati trösztünk területén. A munkástanácsok sok helyen — átérezve, hogy ők a gazdák —, nemcsak a termelést szervezik, hanem az „elosztást” is, a szenet eladják, jobban mondva elcserélik. A tatabányaiak például — mint arról már a rádió is hírt adott — a sertésvágóhíddal kötöttek üzletet, szenükért cserébe húst, zsírt kapnak, a győriektől olajat szereznek stb. A borsodi bányákat is ellepték a különböző élelmezési vállalatok küldöttei, akik babot, káposztát, húst stb. adnak cserébe a szénért. Ez tervszerűség helyett anarchiát szül, s nagyon emlékeztet az 1945-ös állapotokra, amikor nagyon is gyorsan bekövetkezett az infláció. Hová vezet az, ha ez a csereberélés továbbra is folytatódik? A bányászoknak nemcsak élelmiszerre, húsra, zsírra, káposztára, burgonyára van szükségük, hanem ipari árukra: cipőre, meleg téliruhákra, gumicsizmára, kerékpárra, háztartási eszközökre is. De ha az ország ipari üzemei — az erőművek, a fonalkikészítők, a gumigyárak, a szappangyárak, a nagy gépipari és kohászati üzemek, a textilgyárak — nem kapnak szenet, gőzt, villamosenergiát, akkor egyrészt a bányászok is nagy bajban lesznek, mert nem kapnak iparcikkeket; másrészt ezekben a fővárosi üzemekben megáll a termelés, a dolgozók munka nélkül maradnak. És még egy nagy kérdésre kell a bányák munkástanácsainak — akár akarják, akár nem — választ adniuk. Ha elcsereberélik a felszínre hozott szenet, ha folyószámlájukon nem lesz követelésük, akkor miből fizetik majd az aknák dolgozóit? Éppen ezért azt javasoljuk: saját érdekükben is szüntessék meg a csereberét, és bízzák az elosztást arra a központi szervre, amelynek ez a hivatása, s amely a legjobban tudja, hogy hol legnagyobb a szükség, s az ország érdekében hová szükséges azonnal szenet adni. Nem disszidált Páger Antal Páger Antalról rémhírek terjedtek el. A legvalószínűbbnek ezek közül még az tűnt, hogy az argentin útlevéllel rendelkező színművész elhagyta Magyarországot. Felhívtuk a Gellért Szállót, ott azt a felvilágosítást kaptuk, hogy Páger Antal jelenleg is a szálló lakója s úgy tudják, hogy továbbra is Magyarországon marad. Erre kértük, hogy kapcsolják szobáját. Interjút szándékoztunk készíteni vele, de kérésére elálltunk ettől. Indokai méltánylandók. Azért jött haza, mondotta még annak idején megérkezésekor a rádió tudósítójának, mert osztozni akar jóban, rosszban a többi kilencmillió magyarral. Budapesten van és itt is szándékszik maradni. Hiszen neki még csak szöknie sem kellett volna, külföldi útlevelével bármikor elutazhatott volna Magyarországról. Kár, hogy a most eltávozott színészek nem fogadták meg Págernek nem szóban, de maradásával adott tanácsát: a magyar beszéd művészének nincs másutt hatója. Hiszen ha semmi mást nem néznek is, ugyan mire vitték azok a magyar színészek, akik annak idején Págerrel együtt hagyták el az országot? Páger hazatértekor adott nyilatkozatai nagy vihart kavartak. Kevesen tudják, pedig úgy van: Páger emlékezetes nyilatkozatát annak idején meghamisítva közölte a sajtó. Az akkori kultúrpolitikusok közül egyesek Páger hazatértét elvtelen és rövidlátó politikai manőverekhez akarták felhasználni. Úgy vélték: Páger nagyszabású beharangozásával növelhetik alaposan megcsökkent befolyásukat a közönségre. Ebbe a tervbe nem fért bele Páger nyilatkozatának az a része, amelyben már arról szólt, hogy a múltban esett vétkeket őszintén megbánta s arra kér lehetőséget, hogy ezt munkájával bebizonyíthassa. Páger nyilatkozatából kihúztak tehát minden önkritikus szót, mondván: semmi szükség itt meaculpázásra. Ez az eljárás vonta maga után, hogy Páger hazatértéből Páger-ügy lett. A közvélemény és a művészvilág természetesen felháborodott, amikor Páger a múltjáról szóló egyetlen elítélő szó nélkül a nyilvánosságra lépett — bár jó szimattal, nem annyira Págerra haragudott meg, mint az elvtelen hivatalos fogadtatásra. Színházi körökben úgy tudják, hogy Págert hazatérése után csaknem valamennyi budapesti színház igazgatója felkereste, hogy esetleges fellépéséről tárgyaljon vele. A közvélemény emlékezetes felbolydulása után a legtöbb visszahúzódott, egy-kettő szeretett volna, de nem mert többé közeledni Págerhez, csupán egyetlen színház igazgatója maradt meg állhatatosan terve mellett. Érdekes, hogy éppen annak a színháznak, a Néphadsereg Színházának az igazgatója, amelyben a legkevésbé szabadultak el a szenvedélyek október 23 után, így tehát megeshet, hogy Páger nemsokára nyilatkozhat művészi terveiről. 3