Népszabadság, 1956. december (1. évfolyam, 22-45. szám)

1956-12-18 / 36. szám

1956. december 18. kedd NÉPSZABADSÁG A konkrét helyietről Kardelj elvtársnak a magyar munkástanácsokról szóló megállapításaihoz Edvard Kardelj elvtárs, a Jugoszláv Szövetségi Népköz­­társaság szövetségi végrehajtó tanácsának alelnöke a napok­ban nagy beszédek mondott a jugosalvszövetségi képviselő­házban, amelyben a magyar­­országi események tanulságai­­ról és Jugoszlávia gazdasági helyzetéről szólott. Beszédében a többi között ki­tért a bürokratizmus problé­­májára. A pulai beszédhez kap­csolódva, kiegészítette Tito elv­társnak a bürokratizmust szülő „rendszer’’-ről mondott vitatott megállapításait. „... Amikor politikai rendszerről szól­n­k — mondotta —, nem gondolunk sem a szocializmusra, sem a lenini szovjet rendszerre, amely úgy épült fel, hogy a tö­megek befolyást gyakorolhat­nak az állam és a párt politi­kájára. Mi ebben az esetben politikai rendszer alatt mind­azoknak a politikai formáiknak és módszereknek összességét értjük, amelyek elválasztják a szocialista dolgozó tömegeket attól, hogy­­közvetlen befolyást gyakoroljanak a hatalomra, és amelyek erősítik a bü­rokra­­tikus elemeket a pártban és az államban. Azáltal, hogy fákról fortra kezükbe engedik át a ha­­talom egyes tengelyeit, úgy­hogy a hatalom ezáltal degene­rálódik, és egész más válik be­lőle, mint ami a munkásosz­tály hatalma." Majd hozzáteszi: „...ha pedig ez a folyamat nagy méreteket ölt, és a belső szocialista erők nem szegülnek vele szembe, a­k­kor megszüli nemcsak Sztálint, hanem a ma­gyarországi eseményeket is". A válságból kivezető utat a kö­­vetkezőkben jelöli meg: ....a szocialista országok politikai rendszerének az átmeneti idő­szakban úgy kell fejlődnie, hogy a munkástömegek legha­ladóbb anyagi és szellemi moz­gása — amelyeknek tudata már a termelőeszközök társa­dalmi birtoklásának időszaká­ban kifejlődik — napról nap­ra kifejezésre juthasson és hogy állandóan az elévült for­mák megváltoztatása irányába hasson. Ez a demokratizálás követelményének lényege.. „A Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusáig — fűzi tovább a gondolatot — tulajdonképpen csak Jugoszlá­via keresett komolyabban és talált bizonyos politikai meg­oldásokat az átmeneti időszak ellentmondásaira, amikor megteremtette a dolgozó em­berek önigazgatásának gépeze­tét a társadalmi élet minden vonatkozásában és ezzel fel­szabadította a­ társadalmat azok alól a politikai formák és módszerek alól, amelyekkel a bürokratikus elemek igye-­­keznek megbéklyózni az egész társadalmat. Persze, senki sem állítja, hogy amit mi terem­tettünk, az egyetlen lehetséges és legjobb mód mindenki szá­ntára, ahogyan az utóbbi idő­ben különféle helyekről sze­münkre vetik." Ezeknek, a történelem által igazolt megállapításoknak a fé­nyében elemzi Kardely elvtárs a legutóbbi magyarországi ese­mények néhány tanulságát. El­sősorban a magyar munkásta­nácsok létrejöttével foglalko­zik. Az alábbiakban a beszéd­nek csupán ezzel a vonatkozá­saival foglalkozunk. Azért is, mert ez a ma nálunk időszerű kérdések közül talán a legfon­tosabb, de azért is, mert az utóbbi napokban — a kormány egyes intézkedései kapcsán — a jugoszláv elvtársak részéről ezzel kapcsolatban érte a ma­gyar kommunistákat a legtöbb bírálat. Kardelj elvtárs különös je­lentőséget tulajdonít a közpon­ti munkástanácsoknak. „Jel­lemző az is — mondotta —, hogy a munkástömegek az egy­séges munkástanácsok mellett és felsőbb fokú egyesítésük mellett foglaltak állást, hogy ezáltal közvetlen befolyást gyakorolhassanak a központi államhatalomra. Ez önmagá­ban véve is azt mutatja — te­szi hozzá —, hogy Magyaror­szág munkásosztálya az eszmei zavar mellett, amelybe belesod­ródott, lényegében mégis meg­találta a hatalomhoz vezető igazi utat." Mirk­ ÍSinCiBiBS, a kormány nemrégiben letartóztatott egyes munkástanács-tagokat. Kardelj elvtárs ebből messzemenő kö­vetkeztetést von le a magyar kommunisták szándékait és po­litikai állásfoglalásukat ille­tően. (az is köztudomású, hogy a beszéd elhangzása után a kormány rendeleti úton felosz­latta a budapesti központi munkástanácsot és az összes területi munkástanácsokat.) „Ami a legutóbbi magyar ese­ményekben a leginkább meg­lepő , a kommunisták félelme a munkástanácsoktól. Lenin­nek annak idején volt bátorsá­ga kiadni a jelszót: „Minden hatalmat a szovjeteknek”, ha­bár a bolsevikok nem voltak többségben a szovjetekben. Ámde Lenin, mint marxista, joggal elvárta, hogy a dolgozó tömegek, ha magukra vállalják a hatalommal járó felelőssé­get, szükségképpen saját érde­küknek megfelelően, azaz szo­cialista módon cselekednek majd.­’ Úgy véljük, az a vélemény, hogy a magyar kommunisták félnek a munkástanácsoktól — nem megalapozott. A kor­mány nem szüntette meg az üzemi munkástanácsokat, sőt az az álláspontja, amint azt Kádár elvtárs kifejtette, hogy „a munkástanács alapvető in­tézménye lesz népi demokrá­­ciánknak**. Mi meg vagyunk győződve arról, hogy a mun­kástanácsok mint demokra­tikus önkormányzati szervek valóban alapját képezik majd gazdasági rendünknek. Termé­szetesen ma még csak a ju­goszláv példa áll előttünk. Hi­ányzanak a munkástanácsok magyarországi működésének tapasztalatai. Nincsenek ki­alakult elképzeléseink erről. De az máris világos, hogy a gazdasági élet bürokratizmu­sának ellenszere csak a de­mokratikus munkásönigazga­tás lehet. Ellentmond-e ennek a mun­kástanácsok egyes tagjaival szemben foganatosított admi­nisztratív intézkedés, vagy a területi munkástanácsok meg­szüntetése? Úgy gondoljuk, hogy Kardely elvtárs a helyzet megítélésénél számításon kí­vül hagyott egy nagyon fontos tényezőt. Magyarországon a munkástaná­­csok egy összeomlás, nagy ki­­­ábrándulások,­a s­unkásosztály ,és az értelmiség^eWHSf’WT'ya­­wara' közepette*"" JBTTGR "létre, (olyan helyzetben, amelyet az egyébként Kardely elvtárs ma­ga is találóan jellemez, Magyarországon 1948 után valójában nem volt az üze­mekben a munkásoknak tény­leges beleszólása az üzem dol­gaiba, a gazdasági élet alaku­lásába. Ezért nem csodálható, ha az október 23-i események idején a munkások nem érez­ték magukénak az üzemet, a Rákosi-féle rendszer ezerszer ismételt szólamai ellenére sem. Ez a helyzet kétségkívül hoz­zájárult a munkásság elégedet­lenkedéséhez. Október 23-án a tömegmeg­mozdulás jellege elsősorban nemzeti, részben soviniszta és bizonyos fokig ellenforradalmi volt. Ebben a megmozdulásban a munkásság csak melléksze­replő volt. A munkásság törzse nem ment ki az utcára. Azt pe­dig, hogy itt valójában harc indult meg a­ hatalomért, a nemzeti és soviniszta jelszavak és indulatok úgy elfedték, hogy sem a munkások, sem mások nem vették észre, sem október 23-án, sem a következő napok­ban. Ezt a történelmileg adott le­hetőséget az ellenforradalmi erők természetesen­,maxim­áli­­san kihasználták. Az történt, hogy az üzemi, de elsősorban a budapesti és területi mun­kástanácsokba a munkásosz­tálytól és alapvető érdekeitől idegen elemek kerültek. Jóné-­­­hány helyen, elsősorban a köz-­­­ponti szervekben ezek az ele­­­­mek vették át a vezetést. A­­ budapesti munkástanács veze­tőinek őrizetbe vételekor ok­mányokkal nyert bizonyítást, hogy a munkástanács ellen­­forradalmi elemei pl. Magyar­­ország ellen uszító nyugati rá­diókkal és újságírókkal álltak kapcsolatban, illetve azok irá­nyították őket. Így történhe­tett meg, hogy a budapesti munkástanács utolsó illegális összejövetelén ezek az ellen­forradalmi erők — a munkás­­osztály zömének akarata elle­nére, az egész nép alapvető létérdekeit sutba dobva — újabb 48 órás sztrájkot köve­teltek, fegyveres összetűzésre buzdítottak, újabb vérontást akartak hozni az országra. (Jellemző, hogy a sztrájkra szólító határozatot — az ille­gális összejövetel jegyzőköny­vének tanúsága szerint — a részvevők többségének akarata ellenére erőszakolták keresz­tül!) Azt, hogy valóban a munkás,­osztálytól idegen szándékok ér­vényesültek a budapesti mun­kástanács döntésében, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a 48 órás sztrájk alatt kü­lönféle felforgató csoportok el­zavarták az üzemekbe igyekvő munkásokat, bezáratták az üz­leteket, amelyek a felhívás el­­lenére városszerte kinyitottak. Ebben a sztrájkban megmu­tatkozott, hogy a munkásosz­tály — függetlenül attól, van­nak-e egyébként fenntartásai a kormánnyal szemben — elha­tárolja magát azoktól az erők­től, amelyek a budapesti mun­kástanácsban a vezérszólamot vittek. Helyes lett volna arra a budapesti munkástanácsra tá­maszkodni, amelynek határoza­tával a munkások tömegei szembefordultak? Miért nem lehetett a munkás­tanácsokat és elsősorban a bu­dapesti munkástanácsot saját belső fejlődésére, a józan erők, várható fejlődésére bízni? Mit egyáltalán nem vonjuk kétség­be, hogy a magyar munka­­osztályban voltak és vannak jelentős tudatos erők. De eze­­ket az erőket megbénították az elmúlt évek hibái és bűnei,­ a szólamok és tettek közötti szakadék. Olyan helyzet ala­kult ki, amelyben a becsüle­tes, tiszta szándékú és tiszta kezű emberek sem éreztek er­kölcsi alapot a nyílt fellépés­hez. Ezek az erők politikailag ma még defenzívában vannak az elmúlt évek alatt kiábrán­dult, a személyesen megsértett és most soviniszta és áldemok­rata jelszavak hatása alatt le­vő tömegekkel szemben. Ah­hoz, hogy a zűrzavaros helyzetben a munkásosztály, a nép tisztánlátó, alkotó erői lat­ba vethessék egész befolyásu­kat, mindenekelőtt szükséges a közállapotok, a politikai hely­zet megszilárdítása. Kardeli elvtárs — mint már idéztük — kifejti: „Jellemző az is, hogy a munkástömegek az egységes munkástanácsok mel­lett és felsőbbfokú egyesítésük mellett foglaltak állást, hogy ezáltal közvetlen befolyást gyakorolhassanak a központi államhatalomra."­ De vájjon a „felsőbbfokú egyesítésnek’, va­lóban az volt-e a célja, hogy „közvetlen befolyást gyakorol­hassanak a központi államha­talomra*’? Nem, legalább is a tanácsba befurakodott nagyszá­mú jobboldali elem előtt az el­lenforradalom céljai lebegtek, a hatalom átvételére töreked­tek. Az ellenforradalom erői, s pedig, miután egyéb kísérle­teik a hatalom megszerzésére­­ csődöt mondtak, most mindent erre a lapra tettek. Számolva a munkásosztály eszmei zűrzava­­rával és kiábrándultságával, úgy ítélték meg a helyzetet, hogy a budapesti munkásta­nács felhasználásával (amelyet rövid idő alatt országos jelle­gűvé tettek), sikerül felszíta­­niok a fegyveres harcot, a szov­jet csapatok és az új karhata­lom ellen, m megbuktatniuk a kormányt, s kezükbe ragadni a hatalmat. A politikai hatalmat a kedé­lyek pillanatnyi lecsillapítása kedvéért a budapesti munkás­­tanácsnak átadni esztelenség, a nép alapvető érdekei ellen való lett volna. Még akkor is, ha ez a lépés a demokratikus szólamokkal, soviniszta jelsza­vakkal valóban megtévesztett tömegek előtt — pillanatnyilag rokonszenves lett volna is. Hi­szen a budapesti munkástanács hatalomra jutásával a mögöt­tük álló erők természetesen nem érték volna be, hanem a munkástanács cégére alatt új­ból megkezdődött volna a ha­talom jobbratolódása, mint Nagy Imre kormánya idején. Mindezekből nem lehet azt a következtetést levonni, hogy a forradalmi munkás-paraszt kormány a munkástanácsok rendszere ellen támad, nem is­meri el az üzemi munkástaná­csokat. Ismeretes, hogy az el­múlt hetek alatt s jelenleg is szinte szakadatlanul folynak a megbeszélések a kormány és a munkástanácsok között. Az élet beindításáról, a termelés meg­szervezéséről a kormány első­sorban és mindenekelőtt a munkástanácsokra támaszko­dik. Az is közismert, hogy a budapesti munkástanács becsü­letes tagjait bevonják az ál­lam központi szerveibe, ter­vek készülnek kamarák és a Termelők Országos Tanácsá­nak létrehozására stb., stb. A kormány intézkedéseit a munkástanácsokban garázdál­kodó felbújtók eltávolítására csak akkor lehet helyese­n ér­tékelni, ha számításba vesz­­szük a konkrét helyzetet. Úgy gondoljuk, hogy Kar­dely elvtárs csak a tények kel­lő ismeretének hiányában ju­tott ahhoz a messzemenő kö­vetkeztetéshez, amely szerint a magyar kommunisták félnek a munkástanácsoktól. Boros Pál Káros cs­erebere folyik egyes szénbányászati trösztünk területén. A munkás­­tanácsok sok helyen — átérezve, hogy ők a gazdák —, nemcsak a termelést szervezik, hanem az „elosztást” is, a szenet eladják, jobban mondva elcserélik. A tatabányaiak például — mint ar­ról már a rádió is hírt adott — a sertésvágóhíddal kötöttek üzletet, szenükért cserébe húst, zsírt kapnak, a győriektől ola­jat szereznek stb. A borsodi bányákat is ellepték a különböző élelmezési vállalatok küldöttei, akik babot, káposztát, húst stb. adnak cserébe a szénért. Ez tervszerűség helyett anarchiát szül, s nagyon emlékeztet az 1945-ös állapotokra, amikor na­gyon is gyorsan bekövetkezett az infláció. Hová vezet az, ha ez a csereberélés továbbra is folytatódik? A bányászoknak nem­csak élelmiszerre, húsra, zsírra, káposztára, burgonyára van szükségük, h­anem ipari árukra: cipőre, meleg téliruhákra, gumicsizmára, kerékpárra, háztartási eszközökre is. De ha az ország ipari üzemei — az erőművek, a fonalkikészítők, a gumi­gyárak, a szappangyárak, a nagy gépipari és kohászati üzemek, a textilgyárak — nem kapnak szenet, gőzt, villamosenergiát, akkor egyrészt a bányászok is nagy bajban lesznek, mert nem kapnak iparcikkeket; másrészt ezekben a fővárosi üzemekben megáll a termelés, a dolgozók munka nélkül maradnak. És még egy nagy kérdésre kell a bányák munkástanácsainak — akár akarják, akár nem — választ adniuk. H­a elcsereberélik a fel­színre hozott szenet, ha folyószámlájukon nem lesz követelé­sük, akkor miből fizetik majd az aknák dolgozóit? Éppen ezért azt javasoljuk: saját érdekükben is szüntessék meg a csere­berét, és bízzák az elosztást arra a központi szervre, amelynek ez a hivatása, s amely a legjobban tudja, hogy hol legnagyobb a szükség, s az ország érdekében hová szükséges azonnal sze­net adni. Nem disszidált Páger Antal Páger Antalról rémhírek terjedtek el. A legvalószínűbb­nek ezek közül még az tűnt, hogy az argentin útlevéllel ren­delkező színművész elhagyta Magyarországot. Felhívtuk a Gellért Szállót, ott azt a felvi­lágosítást kaptuk, hogy Páger Antal jelenleg is a szálló lakó­ja s úgy tudják, hogy továbbra is Magyarországon marad. Er­re kértük, hogy kapcsolják szo­­báját. Interjút szándékoztunk készíteni vele, de kérésére el­álltunk ettől. Indokai méltánylandók. Azért jött haza, mondotta még annak idején megérkezésekor a rádió tudósítójának, mert osz­tozni akar jóban, rosszban a többi kilencmillió magyarral. Budapesten van és itt is szán­dékszik maradni. Hiszen neki még csak szöknie sem kellett volna, külföldi útlevelével bár­mikor elutazhatott volna Ma­gyarországról. Kár, hogy a most eltávozott színészek nem fogadták meg Págernek nem szóban, de maradásával adott tanácsát: a magyar beszéd mű­vészének nincs másutt hatója. Hiszen ha semmi mást nem néznek is, ugyan mire vitték azok a magyar színészek, akik­­ annak idején Págerrel együtt hagyták el az országot? Páger hazatértekor adott nyilatkozatai nagy vihart ka­vartak. Kevesen tudják, pedig úgy­ van: Páger emlékezetes nyilatkozatát annak idején meghamisítva közölte a sajtó. Az akkori kultúrpolitikusok közül egyesek Páger hazatér­tét elvtelen és rövidlátó poli­tikai manőverekhez akarták felhasználni. Úgy vélték: Pá­ger nagyszabású beharangozá­sával növelhetik alaposan meg­csökkent befolyásukat a kö­zönségre. Ebbe a tervbe nem fért bele Páger nyilatkozatá­nak az a része, amelyben már arról szólt, hogy a múltban esett vétkeket őszintén meg­bánta s arra kér lehetőséget, hogy ezt munkájával bebizo­nyíthassa. Páger nyilatkozatá­ból kihúztak tehát minden ön­kritikus szót, mondván: sem­mi szükség itt meaculpázásra. Ez az eljárás vonta maga után, hogy Páger hazatértéből Pá­­ger-ügy lett. A közvélemény és a művészvilág természetesen felháborodott, amikor Páger a múltjáról szóló egyetlen elítélő szó nélkül a nyilvánosságra lépett — bár jó szimattal, nem annyira Págerra haragudott meg, mint az elvtelen hivata­los fogadtatásra. Színházi körökben úgy tud­ják, hogy Págert hazatérése után csaknem valamennyi bu­dapesti színház igazgatója fel­­kereste, hogy esetleges fellépé­séről tárgyaljon vele. A közvé­lemény emlékezetes felbolydu­lása után a legtöbb visszahúzó­dott, egy-kettő szeretett volna, de nem mert többé közeledni Págerhez, csupán egyetlen szín­ház igazgatója maradt meg áll­hatatosan terve mellett. Érde­kes, hogy éppen annak a szín­háznak, a Néphadsereg Szín­házának az igazgatója, amely­ben a legkevésbé szabadultak el a szenvedélyek október 23 után, így tehát megeshet, hogy Páger nemsokára nyilatkozhat művészi terveiről. 3

Next