Népszabadság, 1957. június (2. évfolyam, 128-153. szám)
1957-06-30 / 153. szám
1957. június 30, vasárnap NÉPSZABADSÁG Nagyszerű hivatás lehet a csillagos égbolt titkait kutatni, Afrika ember nem járta vidékeit járni sem kutya, s úgy hallom, hogy a mélytenger örök sötétjében is akad még fürkészni való bőven. Énn azonban a világmindenség sok titka közül — mert mindig a legnehezebb feladatokat kerestem — a pesti feketekávé titkait próbálom felderíteni, s szerénytelenség nélkül állíthatom: a legcsekélyebb eredmény nélkül. Bár ez ügyben naponta végzett kutató munkámhoz legalább négy duplát használok fel, mindmáig még megközelítőleg sem tudtam rájönni arra, hogy miért van kávéíze a kávénak a főváros néhány pontján, s miért van egészen más íze a főváros más pontjain. Miképpen lehetséges az, hogy példáula Negrónak nevezett üzemben mindig jó kávét főz a szocializált főzőgép, s az ugyanúgy, ugyanakkor szocializált, ugyanolyan főzőgép három házzal odébb mindig rossz kávét főz. Ugyan ki, vagy melyik hatóság döntött úgy, hogy a Kígyó utcai „Mézes Mackó“-ban jelesrendű kávét főzzek kávé nek, de ugyanannyi pénzért ugyanakkor 50 lépéssel arrébb a feketekávé se kávé ne legyen, se fekete. Ugyanannyi pénzért? Nem mindig. Itt van egy újabb titok. Iszom duplát a Rákóczi úton, előzőleg váltok blokkot hozzá, persze háromhatvan. Vérnyomásom megelégedetten bólint: a kávé elég jó. Másfél óra múlva iszom kávét szemben, ugyancsak a Rákóczi úton, váltom a blokkot, háromhúsz. Itt rivír én magam bólintok, a kávé kitűnő. Kérdem a masinisztát (kedves barna lány): mért olcsóbb itt a kávé, mint szemben? A felelet: ez kérem másodosztályú üzem, amaz meg első osztályú. De hát — kiáltok fel — emitt jobb a kávé, mint amott! S mondja ő: ez csak véletlen, ugyanolyannak kell lennie. De ha ugyanolyannak kell lennie, akkor mért olcsóbb itt, illetőleg mért drágább ott? Vizsgálom a helyiséget: ugyanolyan. Nézem a gépet: ugyanolyan. Fürkészem az asztalokat: ugyanolyanok. Pontosan olyan a kockacukor is, a kanál is. Sőt, a kislány is ugyanolyan barnahajú, mint odaát. Hol van hát a 40 filléres különbség magyarázata? Aha, talán a rezsi! „Mennyi a maga fizetése, kisasszony?“ „Hétszázötven forint." „ És amott szemben a kolléganőjének?" „Körülbelül kilencszáz." „Aha. Maga talán kezdő még?" „Nem kérem. Hanem ez itt másodosztályú üzem, az meg első osztályú.“ „És miért másodosztályú ez az üzem? Van valami oka?" „Hát persze, így vagyunk besorolva." Igénytelen nézetem szerint több pénzért többet vagy jobbat kéne adni. Mert egy duplánál a különbség csak 40 fillér. Naponta iszom négyet. Az egyhatvan. Havonta ötven forint. Évente hatszáz. Tíz év alatt hatezer. Hetven év alatt negyvenkétezer. Egy új autó ára. Ha ezentúl csak másodosztályú kávét iszom, minden hetven évben vehetek magamnak egy autót. Lesz gondom rá, hogy így legyen. De a rejtély, az alapvető rejtély így is megoldatlanul marad. S amíg fény derül rá, sok Víz fog lefolyni a torkomon. Tabi László Pdt_fdL^r*. °^/i • — "2. 02" Én bír nem féltettem az állásom, pedig hátra volt a feketeleves. A háziak ugyanis ötös mintát választottak, nekünk meg csak három volt belőle. Így a paradicsommadár lába, meg a feje is lemaradt. Azonkívül a színek se vágták. A mesterem a tavalyról kimaradt festékeit hasznosította, s így a fal egészen mást mutatott, mint a kiválasztott minta. Gyöngyözött is a homloka, s már az ebédszünetben célozgatott rá, hogy ebből még baj lehet. Nekem ekkor már íkész tervem volt, de csak hallgattam. Délután a nagysága is betipegett, hogy ellenőrizze a munkát. — Mit csinálnak kérem, mit csinálnak? — kérdezte kedveskedve. — Húzzuk a falat, kezit csókolom — kaptam össze magam. — Jaj, csak el ne húzzák — jött rá az ijedtség. Jó hangulat kerekedett, s ekkor elérkezett az én időm is. — Mester úr, a Medvecki méltóságosok üzenték, hogy délután vigyem el a mintakönyvet, mert az ebédlőt át akarják festetni. A mesterem kevés szóból sokat értett, mindjárt tudta, honnan fúj a szél. — Nem bánom, segéd úr, de ha kiválasztották, hozza vissza a könyvet. Nálam úgy van bevezetve — fordult a nagyságához —, mikor a munkát átadom, ott a minta is, amit választották. No, segéd úr — förmedt rám — egyik lába itt, a másik ott, mert estig még végezni szeretnék. Mondanom se kell tán, hogy a mintát hazavittem a mesterem feleségének. Az úton nem nagyon hajtottam magam, mire vissza- tértem, alkonyodott. — Baj van — súgta a mester —, az úr megjött s nem tetszik neki* a fal. Szedjük össze magunkat,* mert megtagadhatja a fizetést. * — Hát csak jól szidjon össze aj könyv miatt, akkor nem lesz sem-mi hiba — vigasztaltam. Szöszmötöltem még egy ideig,* aztán jelentettem, hogy kész a* munka. Az úr, meg a nagysága is* bejött. * — Ez nem az a minta, amit* választottunk — kezdte az úr. * — Azon aranytollú madarak' voltak, itt meg aranyat se látok,' meg madarat se — folytatta aj nagysága. Meglepetéssel vegyes felháboro-* dást színleltünk. — Ilyet se éltemmég kérem! — csapta össze a ke-* zét nagy csudálkozással a mester.* — Harminc éve vagyok önálló, de* ezt még nem kaptam sehol. Se* géd úr, adja csak ide a minta-* könyvet, hadd lássuk egy tisztes* iparos becsületét. * Én a beijedtet adtam. — Bocsá- nat, mester uram, de Medveckij méltóságok künn nyaralnak a* Svábhegyen s a cselédség ottfogtaj a mintakönyvet, hogy majd fel-', küldik. * A mester éktelen haragra lob-', bánt. — Nem meghagytam épp aj nagysága előtt, hogy estére ittj kell lennie a könyvnek? Most mi* vel bizonyítom, hogy elsőosztályú* munkát végeztem? Magára újab-* ban semmit se lehet bízni, mióta* nősülni akar. Vegye tudomásul, hogy el van bocsátva. Végeztünk egymással. A mester kiabált és szidott, én* is kinyitottam a számat, hogy már* kezdett összefutni a ház. Hogy a* botrányt elkerüljék, kifizettek* bennünket. * Tjjra kezdtük másnap a házat'. A lást, kiabálást, de a szeren-' cse végleg elpártolt mellőlünk.' Végre nagy protekcióval sikerült* elszegődnöm zsákhordónak egy', ószereshez akit akkor még hand-' lénak hívtak. De ez már másik* történet- ILLÉS BÉLA: A KISHULYMINI és a JCellentat-kastélismus Huszonnégy óra alatt két ízben is találkoztam Hasek világával, pontosabban szólva: azzal a világgal, amely ellen olyan szívós gyűlölettel harcolt egész életén át — ez volt az első találkozás. Másodszor pedig harci fegyvereit láttam, vagy azok tükörképét: a filmvásznon alakot öltöttek Hasek halhatatlan szatírájának hősei. És bár az alakok haloványabbak azoknál, akik Hasek tollából születtek, mégis élnek és alkalmasak arra, hogy megnevettessenek, szeretetet és gyűlöletet ébresztve bennünk, felszítva a Hasek gyújtotta örök tüzet. Mindezt prózára fordítva: Prágában járva megvacsoráztam a Kehely nevű kocsmában, Hasek hősének, Svejknek törzskocsmájában, másnap délután pedig láttam a művelődési minisztérium filmtermében — a volt Kollowrat-kastélyban, a Habsburg arisztokrácia egykori kedvenc találkozóhelyén — a K. Szekly rendezte legújabb Svejk-filmet, amely Hasek regényének első kötetét viszi vászonra. * A Kehely, ahol Svejket 1914- ben először tartóztatták le, a lumpenproletariátus és a kispolgárság legeslegalsó rétegének volt kedvenc helye, melynek nőtársaságát kizárólag utcalányok képezték. A mocskos kis kocsma egyetlen „dísze” akkor „az ősz uralkodó”, Ferenc József császár és király képe volt. Most, hogy a Kehely-kocsmát ismét megnyitották, viszontláthatjuk az ősz uralkodó olaj nyomatos képét, mely Ferenc Józsefet fehér tábornagyi ruhában ábrázolja. Ezt a képet az én ifjúkoromban számtalanszor láttuk, de — azt hiszem — sosem néztük meg. A képről, akárhányan és akárhogyan retusálták, nem sikerült eltüntetni az ostobaság és gonoszság kiáltó jeleit. Aki nem ismeri Ferenc József életútját és sokat emlegetett birodalmát, az ebben a fehérkabátos figurában csak annyit lát, amennyit a retusálók nem tudtak vagy nem akartak eltüntetni: kellemetlen, totyakos vénembert. De akik éltünk az ő birodalmában, minket a kép éppen arra emlékeztetett, amit leretusáltak róla: a szennyre, a vérre, a verejtékre. Nemcsak a tüzet kell táplálni, társadalmak, országok rothadása is állandó táplálékot követel. Emberi sorsok millióinak a legtisztább vágyaknak, a legemberibb elhatározásoknak, milliók és milliók emberségének, jóságának és tisztaságának veszte táplálta a rothadó Ferenc József-i birodalmat, hosszabbította meg látszatéletét. Ez ellen a roppant Moloch ellen, a dolgozó emberek életéért, szabadságáért és jogaiért harcolt egész életén át Hasek, minden könnynél, a legharsányabb segélykiáltásnál is megrázóbb, messzibb hangzó gúnykacajjal. S most ismét ott lóg a falon Ferenc József képe. Csak egy pillanatra hökkenti meg azt, aki belép a Kehelybe, aztán megnevetteti, mint régi, ízetlen, kényelmetlen divatú ruhák képe. Mert akik, az új, szép, tiszta kehelybe ma járnak, nem lumpenproletárok, és nem utcalányok,hanem egy boldog, felszabadult világ öntudatos emberei. Ahogy egy özönvíz előtti állat egyetlen csontja nyomán fölrajzolható az évtizezredek óta kihit szörnyeteg, úgy (ha nem is mindent, de), sokat elmond az utolsó 40—45 esztendő történelméből a Kehely és törzsközönségének átalakulása, és az a hatás, amelyet a valamikor tiszteletet követelő kép a mai nézőkből vált ki. Milyen jó lenne, ha nemcsak az ősz uralkodó képét mutathatnánk meg azoknak, akik csak hírből ismerik Ferenc Józsefet, hanem elvihetnénk őket legalább néhány napra abba a birodalomba, amelyről még most is ábrándozik néhány, a világtól elszakadt ember. Alaposan kigyógyulnának a múltbavágyásból. Másnap azután (mint már mondottaim) a mozivásznon viszontláttam egy darabját a Ferenc József-i világnak, találkoztam azokkal a regényhősökkel, akiket harcba küldött Hasek a kísértetek ellen, felvilágosítani azokat, akiket félrevezettek, kipellengérezni azokat, akik a múltról hazudozva, mocskolják a mát, és késleltetik a holnap megszületését. Hasek remekét már többször láttam színpadon is, filmvásznon is. A színdarabok és filmek — bevallom — nemcsak csalódást okoztak számomra, hanem a legtöbb esetben fel is boszszantottak. A savanyú vinkó üvegére ráírhatjuk, hogy „Tokaji aszú”, de az aszú ízét, illatát és erejét a legszebb étikét sem szerzi meg a lőrének. A legtöbb Svejkfilm ezt bizonyítja. Most először láttam olyan Svejk-filmet, amely örömet szerez a nézőnek, amely nem visszaél Svejk nevével, hanem (egy más művészet forma nyelvén), hirdeti Hasek gondolatait. A film csak két helyen okoz némi csalódást. A szcenárium írója vagy a film rendezője betoldott egy apró jelenetet, amely az eredetiben nem található. Mikor Svejk tolókocsin vitette magát a sorozásra, a filmvásznon megjelenik Breitsneider, a rendőrkém, bár nincs ott semmi keresnivalója. Ennél a (talán fél percig tartó) jelenetnél érezzük a távolságot a zseni és a tehetséges ember között. A nagyon tehetséges rendező ötlete nemcsak elmarad a zseniális Hasek írása mögött, hanem zavaróan hat, kidöccent bennünket a haseki hangulatból. A másik jelenet, amely nem tetszett a filmben, a regény nyomán készült ugyan, de nem úgy, ahogy Hasek megírta. Az első kötet utolsó fejezetében: Lukás főhadnagy egy lopott kutyával sétálni megy, és találkozik a kutya gazdájával, Lukás ezredparancsnokával. Az ezredes megállítja és felelősségre vonja a főhadnagyot. Ez nem különösen jellemző, és talán nem is fontos, csak magától értetődő. Fontos az és jellemző, amit a kutya csinál. Megértve, hogy az ezredes erősebb és hatalmasabb a főhadnagynál, rögtön az ezredes oldalára áll, és a főhadnagyot, akinek eddig alázatosan hízelgett, most dühösen megugatja. Hogy a kutyák így járnak el, azt Hasek az élettől tanulta. A rendező ezt nem tartotta lényegesnek: bizonnyal nem ismeri eléggé azt a világot, amelyben Hasek élt. E két hiányosság felsorolása után nagyon sokat kellene és lehetne mondani az új Hasek-film erényeiről, eredményeiről. Legfőbb erénye az, hogy valóban Hamseket adja, nem igyekszik modernizálni, nem igyekszik gyorsabb üteművé változtatni a cselekményt, nem ad új jellemvonásokat a szereplőknek. Ezek a „negatívumok” óriási értékek! A film nyilvánvalóan más követelményekkel lép fel, mint a szélesen hömpölygő regény. És ennek a filmnek — anélkül, hogy bármit is veszítene a maga formanyelvének frisseségéből és tempójából — sikerült elénk varázsolni Hasek hatalmas, szélesen áradó hőskölteményét. A film főszereplője, Hrusinsky, annyira Svejk, hogy a nézőnek kedve lenne meghívni őt egy féldeci rumra és néhány korsó pilseni sörre. A másik nagyszerű alakítást Korpeczky nyújtja — Katz tábori lelkész szerepében. Egy egész sor szereplőt kellene megemlíteni és megdicsérni. Majd ha eljut Magyarországra a film, amelyet még Csehszlovákiában sem mutattak be, minden bizonnyal erre is sor kerül. " Arany Prága" csodálatos 77 szépségével nem lehet betelni. Sok száz éves hídjai, félezer esztendősnél idősebb kastélyai mit sem változtak és mégis szebbek, mint bármikor is voltak hosszú életük folyamán. Mert az egész város megszépült és megszépültek lakói, megszépült az egész élete — és velük a múlt értékei is. S e nagyszerű átalakulásban Haseknek is része rám Öröm nézni, hogy a cseh nép milyen büszke nagy fiára, milyen szeretettel őrzi Hasek életének, harcának és alkotásának minden legkisebb emlékét is, minden egyes mozzanatát, minden színét és árnyalatát. És az egész haseki művet szervesen beépíti a csehszlovák nép fölemelkedésének történetébe és kultúrájának diadalmas útjába, nemcsak a múltjában betöltött szerepét értékeli, de helyet ad neki és feladatot a jövendőért vívott harcában is. 11 A Hárfa-együttes szakmai bemutatója A Zeneművészeti Főiskola kistermében pénteken új kamarazene-együttes mutatkozott be: a Hárfa-együttes tartott szakmai bemutatót. Tagjai valamennyien az operaházi zenekar tagjai. (Türr István fuvola, Dömötör Tibor hegedűs, Vámos László mélyhegedű, Spitzer Tamás gordonka és Rohrmann Henrik hárfa.) Az együttes művészi vezetője, Rékai Miklós hárfaművész, főiskolai tanár arra kérte a megjelent magyar zeneszerzőket, hogy írjanak új műveket a kamaraegyüttes számára. (MTI) Leányfalu határában forgatják a „Tettes ismeretlen’ című film egyik jelenetét. Nádassy László írta, dr. Ranódy László rendezi, Illés György operatőr fényképezi. Képünkön: az elrabolt kislány (Mór Mariann) és a gépkocsi vezetője (Bárdy György), a film főszereplői a felvevőgép lencséje előtt,