Népszabadság, 1957. augusztus (2. évfolyam, 180-205. szám)
1957-08-01 / 180. szám
2 HO SI MINH, a hős vietnami nép nagy vezetője Vietnam lakossága egyszerűen csak Ho bácsinak nevezi. Ez a közvetlenség azt a szeretetet és megbecsülést fejezi ki, amelyet a nép az ország felszabadítását szervező, a népi Vietnam építését vezető nagy forradalmár iránt érez. 1890-ben született, francia gyarmaton, Közép-Vietnamban, Nghe An tartomány Kim Lien falujában. Neve élékor Ai-Quoc, a Hazafi, vietnami nyelven Nguyen-ai-Quoc. Huszonhárom éves korától angol és francia társaságok hajóin szolgált, matrózként, munkásként. Később Angliában, Amerikában, majd 1919-től Franciaországban élt. A versailles-i békekonferencia idején a konferencia részvevőinek megküldött memorandumban követelte, hogy Indokína népe megkapja szabadságát. 1921-ben, amikor a Francia Szocialista Párt kettészakadt és megalakult a Francia Kommunista Párt, Nguyen-ai-Quoc, aki a párt kongresszusán a gyarmati népek küldötte volt, a Francia Kommunista Párthoz csatlakozott. Élete értelmét ekkor már a gyarmati népek felszabadításáért, a francia gyarmati politika szétzúzásáért vívott harc adja. Párizsban A Pária címmel lapot ad ki. Később, 1924—1925-ben Kínában szervezi meg az első kommunista vietnami szervezetet, a Vietnami Ifjúság Forradalmi Pártját. Ai Quoc vezetésével egyre szélesebb körben terjed a vietnamiak között a kommunista eszme. A francia hatóságok az ekkor már Ho Si Minh (a bölcs, a tanult) néven dolgozó forradalmárt halálra ítélik. Ho Si Minht azonban nem tudják kézrekeríteni, bárhogyan is keresik. 1930 januárjában szervezi meg az Indokínai Kommunista Pártot. 1931-ben az angol hatóságok Hongkongban letartóztatják. Két év múlva a börtönből kikerülve illegalitásban kell élnie, Európában. De ez nem gátolja abban, hogy 1935-ben részt vegyen a Kommunista Internacionálé nagy jelentőségű VII. kongresszusán. 1938-ban visszatér hazájába. Munkáját most már itt folytatva, egyesíti Viet-Minh név alatt az Indokínai Kommunista Pártot a többi demokratikus szervezettel, hogy egyesült erővel küzdjenek az ország függetlenségéért. A háború ideje alatt éles, elkeseredett harc folyik a japán és a francia támadó erők ellen. 1945 augusztusában Ho Si Minh kiadja a fegyveres felkelés jelszavát. A vietnami felszabadító népi hadsereg kiűzi a japán betolakodókat és szeptember 2-án, Viet Bacban kikiáltják a Vietnami Demokratikus Köztársaságot. A néhány hónappal később összeülő első szabad vietnami országgyűlés Ho Si Minht választja a Vietnami Demokratikus Köztársaság elnökévé. 1946 decemberében ismét súlyos napok köszöntenek a fiatal köztársaságra. A francia gyarmatosítók, amelyek ugyan elismerték Vietnam északi részének függetlenségét, megtámadják a köztársaság területét. Hosszú ellenállás évei következnek. Az 1951 februárban megalakult Vietnami Munkapárt, az Indokínai Kommunista Párt hagyományainak örököse, áll a felszabadító harc élére. További hosszú harc után, 1954 júliusában a sokszor fegyvertelenül küzdő vietnami csapatok ellen harcoló modern francia megszálló hadsereg kénytelen elismerni vereségét és aláírni — Cenfben — a fegyverszüneti egyezményt. A vietnami nép azóta sikerrel és eredménnyel folytatja az építés, a gazdasági helyreállítás, a kulturális felemelkedés munkáját. Ho Si Minh vezetésével a távoli Ázsiában erős, szabad szocialista ország épül. A Vietnami Demokratikus Köztársaság kormánya végrehajtotta a földreformot, építi a szocialista országot és harcol a kettészakított ország békés eszközökkel, demokratikus elvek alapján való újraegyesítéséért. A Vietnami Munkapárt Központi Bizottságának X. kibővített ülése 1956 szeptemberében Ho Si Minht a központi bizottság főtitkárává választotta meg. Ho Si Minh neve világszerte összeforrt az országa szabadságáért, a nép felemelkedéséért való küzdelemmel. Vietnam történetének nehéz, de nagyszerű korszakával. népszabadság 1957. augusztus 1. csütörtök MUNKÁSGYŰLÉS A LÁNG GÉPGYÁRBAN (Folytatás az 1. oldalról.) nyolc minősége? — intézte szavait egyenesen a Láng-gyári munkásokhoz. — Ez az üzem mindig exportra dolgozott, ismerték külföldön a termékeit. Most drágán termelünk, nem vagyunk versenyképesek a külföldi piacokon. Csak nem azt akarjuk ezzel bizonyítani, hogy rosszabbul vezetné a gyárat a munkás, mint a tőkéstulajdonos? Ha igényt tartunk a hatalomra nem aludhatunk nyugodtan. Felelősséget kell éreznünk a gyárért, a termelésért. A magyar munkás híres munkaszeretetéről és szakértelméről ma is tudja legalább azt adni, amit a tőkés időkben adott, sőt még többet. És ugyanez vonatkozik az értelmiségre is. Ha a kapitalizmusban tudott arra vigyázni, hogy melyik munkás késik, melyik lazsál, akkor most, a szocializmus érdekében is követelje meg a munkástól a fegyelmet a saját gyárában. — Az értelmiség érdeke egy a munkásokéval. Együtt kell dolgoznia a munkással, ha szereti a népet. A vezetőszerep a munkásosztályé, de ha megértő segítő társra talál az értelmiségben, a tenyerén hordozza. A további feladatok megoldásának legfontosabb feltétele, hogy növeljük a munkásosztály felelősségérzetét — folytatta Marosán elvtárs. — Hogy mindenért, ami ebben az országban történik, vállalják a felelősséget. Nemcsak a munkásból lett miniszterelnök, Kádár elvtárs, hanem a Lánggyári vasas is. Ma a közömbösség bűn az országgal, a társadalommal, de saját magunkkal, a családunkkal szemben is. A felelősségből különösen sok esik a kommunistákra Az, hogy valaki párttag, nem jogosít fel különleges előnyökre, ellenkezőleg, több munkára kötelez. Úgy dolgozzanak a kommunisták, hogy munkájuk miatt nézzenek fel rájuk az emberek amiatt tartsák különbnek őket. Az öntudatos munkást a múltban is az különböztette meg a huligántól, hogy többet vállalt, fegyelmezetten dolgozott, a mások érdekében is harcolt. Ezt a magatartást ma is tisztelik az emberek. A huligánok ne juthassanak szóhoz, húzzák meg magukat és vegyenek példát a becsületes dolgozóktól. Egyes kommunisták nem foglalkoznak emberségesen a pártonkívüliekkel, hidegen kezelik őket. Az ilyen ember nem jó kommunista. A párt vezető szerepe úgy érvényesül, ha a kommunisták nem veszik el a feladatokat a gazdasági vezetőktől, a tömegszervezeti funkcionáriusoktól, hanem megbeszélik velük a tennivalókat és hagyják őket önállóan dolgozni. Ne kívánjanak mindent párttagokkal megoldani. A pártértekezlet határozatának, hogy a párttagság nem feltétele valamely funkció betöltésének, mindenütt érvényt kell szerezni. Aki hű a proletárdiktatúrához, a szocializmushoz, az érezze a népi demokrácia, a munkásosztály megbecsülését és egy percig se gondolja azt, hogy be kell lépnie a pártba, ha meg akarja tartani az állását. Marosán elvtárs ezután elmondotta, hogy a múlt heti csepeli munkásgyűlés után a nyugati rádiók elhalmozták őt szidalmakkal. Amikor hallotta, „hogy a véresszájú Marosán” ezt és ezt tette, örömöt érzett. Hosszú évek óta tapasztalta, hogy amikor a külföldi rádió rosszat beszélt róla, helyesen járt el. Nyilvánvaló, hogy a munkáshatalom külföldi vagy békeki ellenségeinek nem tetszik a mi erősödésünk. Nehéz a kommunista élete, de megéri a fáradságot. Ha holnap azon vitatkoznak, hogy ebben vagy abban a kérdésben helyesen beszéltem-e vagy sem, igaza van-e a pártnak, vagy sem, akkor érdemes volt élni. S e beszélgetésnek az legyen a tanulsága, hogy holnap a kommunisták legyenek az elsők a munkapadoknál, s kövessék őket a szervezett munkások, a többi dolgozók — fejezte be nagy tetszéssel fogadott beszédét Marosán elvtárs. A szófiai magyar nagykövet fogadása a Hazafias Népfront Bulgáriában tartózkodó küldöttsége tiszteletére Németh Béla, a Magyar Népköztársaság szófiai rendkívüli és meghatalmazott nagykövete a Hazafias Népfront Bulgáriában tartózkodó 15 tagú küldöttsége tiszteletére július 30-án fogadást adott. A fogadáson többek között megjelentek Dimitr Ganev, a Bolgár Kommunista Párt Politikai Bizottságának tagja, a Hazafias Arcvonal végrehajtó bizottságának elnöke, Georgi Trajkov miniszterelnökhelyettes, a Bolgár Hazafias Arcvonal végrehajtó bizottságának alelnöke, a Bolgár Földműves Szövetség főtitkára, Ferdinand Kozovszki, a nemzetgyűlés elnöki irodájának elnöke, L. Angelov, külügyminiszterhelyettes, Krasztjo Sztojcsev, a Bolgár Népköztársaság budapesti rendkívüli és meghatalmazott nagykövete, valamint a Bolgár Hazafias Arcvonal nemzeti bizottságának tagjai, a szófiai városi pártbizottság tagjai, és a bolgár sajtó képviselői. A fogadás igen barátságos, közvetlen légkörben zajlott le. ' ■ ■ ■ Ma kezdődnek a tanácstagi beszámolók a fővárosban (Tudósítónktól.) A fővárosi tanácstagok augusztus 1 és szeptember 30 között tartják meg őszi beszámolóikat. Az ellenforradalom után első ízben kerülnek ismét közvetlen kapcsolatban választóikkal a kerületi tanácstagok. A beszámolóban elmondják majd, hogy mit tettek egy esztendő alatt megbízóik érdekében és a lakosság is elmondhatja panaszait, felteheti kérdéseit. A IV., VII., VIII., X., XXI. és XXII. kerületben már augusztus 10-ig megtartják az első beszámolókat. A Népszabadság pályázatára érkezett munkákból: NAPLÓ a klinikán 2. folytatás. Nem feleltem, mert akkor abbahagyja ; csak bal vállam rándult egyet, amit Spinner nyugalmazott rendőrezredes talán észre sem vett, mivel a kórterem sötét volt. Az Üllői út lámpái kint a köd sűrűjével verekedtek. — Te se hallottál ilyen képtelenséget, ugye? Lesz ennek közeli böjtje. Amerikának, Angliának, Franciaországnak lesz hozzá néhány aktív tennivalója. Ezt nem viszik el szárazon Hruscsovék. Bulganyinon nem győzök csodálkozni. Cári tiszt volt Pétervárott. Neki kellett tudnia, hogy abszurd dolog. A második világháború óta halmozódnak a politikai síkú képtelenségek. Komolyan mondom: én itt a klinikán nem bírom tovább. Három nap múlva transfusio, megkapom a négy deci vért a vénába, három tüdőgyulladás fogyasztott le ennyire, a magam árnyéka lettem, kedves érdemes művész barátom, de amint meglesz a vérátömlesztés, megyek haza Budára. Itt úgysem lehet maradni. Itt veszélyes front van. Első tűzvonal. Az egész klinikán nincs ép ablak. Mindjárt jön a vad november. Fűtés se lesz a klinikám A kazánházat találat érte. Hacsak... hacsak... — Pillanatra elhallgat. Aztán csap a téidére. Bizalmasan fülemig hajol, úgy leheli: — Maléter vár még, nem mozdul. A pszichológiai, sőt, stratégiai pillanat még nincs itt... és t.. — Alig hallom a súgást. — ... de Maléter készen áll a kitörésre. Most hallom először a Maiéter nevet. Ritka név, nem tudom, hova tegyem. — Ha lennél szíves, ezredes úr, közölni, ki legyen Maiéter, és honnan akar kitörni? — Csodálom, hogy nem hallottad hírét. Maiéter egy hadizseni. Egy magyar Keitel! Egy új vezér. Itt a Kilián-kaszárnyában táboroz. Majd adott pillanatban, ha forrósodik a forradalom, katonáival kitör és eldönti a harcot javunkra. Akkor aztán megint rendőrtiszt leszek. Esetleg főkapitány Budapesten. Néhány hét az egész, és a nagy fordulat bekövetkezik. Maléter a legközelebbi jövő. Ruszkik mehetnek haza. Kiszáradt az ínyem. Az egész Haynalklinikán egy korty bor ne legyen! — Spinner ezredes úr úgy látszik befejezte. Jókor, mert a törvényszéki bíró méltatlankodik. — Éjjel se hagyják aludni a beteg embert!* Kora ködös reggel. Tankok robognak, rezonál a mellkasomban. A vöröskeresztes zászló tegnap óta a klinika homlokzatán. A kórteremben délután elsőnek búcsúzott a bíró, aztán a sebes beszédű gimnáziumi tanár. — Féltem a diákjaimat, nem hiányozhatok. Rám hallgatnak a fiúk. Negyediket tanítok. Feleségem is sürget, jöjjek már, mielőtt elvadulnak a gyerekek. — Spinner nyugállományú ezredes megokolta: — Kislányom fél a Hűvösvölgyben, özvegyember vagyok. Kislányom bejött értem, pedig életveszélyes a helyzet. Szívesen veszem, kedves érdemes művész barátom, és amint nyugalom lesz nemsokára, hivatalomban légy szíves majd megkeresni. Főkapitányság. Tiszteletteljes kézcsókom jelentését művész-feleségednek. — Horváth Sanyi, az üzemvezető-igazgató, egy vidéki tanító, és én maradtunk a kórteremben. Október 28, vasárnap. Elindul a tűzharc. Ágyú, tank, gépfegyver. Fülsiketítő csattanások harsannak egymásba, szünettelen a harci fortissimo. Már csak ketten bírják az üzemvezetővel, aki képtelen elhagyni az ágyat, és én, akinek életveszélyes lelépni az ágyról. Dehát esetleg az, itt-tartózkodás lesz veszélyes. Az üzemvezető feje a hangfogó takaró alá menekül. Gépfegyverstaccato pásztáz közel. Terccel mélyebben egy másik. Zenei fülem már különbséget tud tenni a kettő között. A szaporább, gyakoribb éles hang az oroszé. A kihagyó, szinetes válasz a magyar fasisztáké. Most rákapcsol a szövetséges, teljes kapacitással, már csak az ő hangjukat issza fülem, dobbantja mellkasom. Kattog a kórterem. Visszhang verődik falakról, mindenünnen. Észre se veszem, kitoltak a folyosóra, férfi- és nőágyak közé. Október 29, hétfő. Hurcolkodás, le a gépházba. A klinika összes betegei zsúfolódnak itten. Élénk csivitelés. Mint a fecskék. — Egy pohár vizet, őrnagy úr drága — lendül egy beteg nő karja, egy vállas, izmos, magas, kék tréningruhás férfi felé. Az zavartan néz körül. Meghallotta-e valaki, akitől esetleg tartania kell. Elvörösödik. Az üzemvezető-igazgató figyel, felkönyököl. Az „ápoló” észrevette, siet ki, szolgálatkész. — Mi, betegek, mondom, ha kiváncsiskodunk is, nem hallunk, nem látunk meg mindent, ugye, igazgató úr? — Persze, a súlyosat egyáltalán nem vesszük észre. Ágyat hoz erős vállán az „ápoló”. Aztán még egyet melléje. Aztán ölben hoz egy fiatal nőt, friss kötéssel a fején, a nyakán. Professzionista ápolónői gondossággal teszi ágyba. Átélt nőt hoz most óvatosan. Fiatal, sápadt nő. Gyengéden ágyba helyezi, fejvánkosát feje alá igazítja, betakarja. Aztán hátrál néhány lépést, karbatett kezekkel áll, komolyan, komoran. Testőrködik a két beteg fölött. Már nem veszi észre, hogy figyeljük az üzemvezetővel. Néhány látogatót megcsodálunk. Ebben a zivatarban ide a tűzvonalba merészkedtek. Az öcsém is. — Elment a jó dolgod? — Egy kis görbével jöttem. Az Uránia mellett be se fordulhattam a Szentkirályi utcába. Lődöztek. Futni kellett. Beiszkoltam a Vas utcába, ki a Bródy Sándor utcába, aztán a Rökkbe. Ki egyenest a Nagykörútra. Az Üllői úton tombol a tűz a kaszárnya körül. Szaladunk vissza, mint a sprinterek, ki erre, ki a kapuk alá. Én a Baross utcának versenyzek, és cikcakkban ideértem. — Liheg, ahogy mondja hangoskodva. Betegeink elismerően bólogatnak. Az „ápoló” idáig szoborrá meredten őrzi a két nőt. Most villan a szeme öcsémre, aki mosolyog. Az üzemvezető megbök: — Értem már, művész úr. A rendőrtiszt öccse, meg az „ápoló” ... világos, jól van! Ilona ápolónő siet a hőmérőkkel. — Recosin? — A tantermet találat érte az előbb. Gyógyszerek, fiolák készek. Injekciózás egyelőre szünetel. Hirtelen vaksötét. Villany sincs. Gyufák sercegnek, öngyújtó pislákol. Gyertyát kerítenek, égő petróleumlámpát hoz egy ápoló. Gyér esti fény lepi be a gépházat. Három óra délután. Türelmesek vagyunk. Tűzvonalban késik a menázsi. Tudjuk jól. Sebaj. Tűzszünet, vagy befejeződött? Ica nővér a hírnök. Abbahagyták a csinnadrattát. Hurcolkodunk. Aki a lábára tud állni, az maga lóg vissza az ágyába. A többieket trógeroljuk. — Az egyik beteg újságolja, kimennek az oroszok. Horváth Sanyi szomszédom súg: — Rémhír! — És megint öltözik tempósan; kabát, fölhajtott gallér. Megy terepszemlézni az Üllői úti harctérre. — Nem voltam katona, de mindig érdekel, ami körülöttem végbemegy. — Én féltem a kirándulásai miatt. Terebélyével zeng hozzám a máj gyulladásos tanító. Friss hírhozó ő is, mint Horváth Sanyi. — Sógorom az Iparművészeti mellett lakik. — A tanító információja alaposabb, de politikailag elfogult, ő bízik a „forradalomban”. Nagy Imrére esküszik. Mindszentyre azért nem, mert nem református. Most sugárzik az arca: — Győzünk; Előrelátható volt. A beavatkozás tehát felesleges. Elhamarkodtak; Megyek a sógoromhoz ebédelni; Éhes vagyok. Teli hassal szeretek politizálni. Gellért Lajos színművész (Folytatjuk.)