Népszabadság, 1957. szeptember (2. évfolyam, 206-230. szám)

1957-09-15 / 218. szám

1957. szeptember 15. vasárnap NÉPSZABADSÁG NAZIM H1KMET ŰJ VERSE A ni ÓFA Habos felhőkig ér fejem, a tenger bennem él, a vén diófa én vagyok, a tenger szélénél, gülháni parkban állok én, a földben, csöndesen, rendőr sem tudja, s nem tudod még te sem, kedvesem. Gül­háni parkban éllök én, a földben, csöndesen. Ágamon ezer kis levél, mint friss halacska, ring, ágamon ezer friss levél, ezer kendőcske, mind, szakítsd le őket, kedvesem, ha könnyed hull megint. Ágamon levél, százezer, mint százezer, tenyér, Isztanbúl, téged simogat, , csak hozzád érve él. — Ágamon annyi sok levél, és mind az én szemem, Isztanbúl, nézlek, ámulok, s az életed lesem. Mint százezer szív, ver, lobog a százezer levél, a vén diófa én vagyok, a tenger szélénél, galháni parkban állok én, a földben, csöndesen, rendőr sem tudja, s nem tudod még te sem, kedvesem ... Ford.: Csohány Gabriella FODOR JÓZSEF: ARANY KEREBEN A szelek gőzükben folynak el, A cserjén az ősznek láza pirkád És délután árnya űzi sar­kad, Míg szíved hajt, hajt és nem felel. Mert kérdeni nem jó, menni csak, Ha rekkenő arannyal a nyár ég. Vagy csontjaira foszlik a tájék S a késő árnyaik rádhajlanak. Csak menni, mint ki túlfutva lép Már sorsán, hágva egy vad tilalmast. De, mit a hang súg, szív, ne hallgasd, Ha a Szokatlan orv körme tép. Csak menni, míg rőt s zöld vált vígan. Mint ki már úgy lép, önmaga kedvén - És utad nem-érzett meredekjén Áldd meg még csöndben azt, ami van. Nemzetközi dokumentációs kongresszus Hazánk műszaki fejlesztésének szempontjából is egyre nagyobb Szükség van jól működő köz­ponti és üzemi tervező- és kutató­intézeti dokumentációra. Az egyes államok ilyen irányú tevékenysé­gének összehangolását és össze­fogását a Federation Internatio­nale du Documentation (Nemzet­közi Dokumentációs Szövetség) végzi, amely szeptember 15-én Párizsban kezdi meg idei kong­resszusát. Ezen Magyarországot Mátrai László akadémikus, és Jánszky Lajos vegyészmérnök, az Országos Műszaki Könyvtár igaz­gatója képviseli. gránáttal. Órákig vacogtak a hi­deg őszi éjszakában, és akkor egyszercsak léptek nesze hallat­szott a hátsó udvarban, megrecs­­csent a létra. Batyaliknak fejébe szaladt a vér. Elölről várom őket, s hátulról jönnek! — beléjük az egész sorozatot, a három gráná­tot, és aztán vége! A koromsötét­ben nekifordította fegyverét az ajtónak, ujja a billentyűn, és ak­kor halkan megszólalt a hadnagy: én vagyok, apám. Batyalik azt hitte, abban a pillanatban meg­őrül. Majdnem agyonlőtte a fiát. Felelni sem tudott, csak nyögött kínjában. Másnap aztán felelt. Kint volt a szövetkezet kukoricája a föl­dön, letörve, zsákokban, de az emberek nem mertek rakodni, mert a Pincehegyről már lődöztek lefelé a felkelők. Az elnök össze­szedte a csoportot, kivonult a Kurtadűlőbe, éjjel, hogy ne lás­sák őket. Feldobott két-három zsákot a szekérre, belelőtt egy rö­vid sorozatot a sötétbe, a Pince­hegy felé, és megint zsák, és me­gint sorozat. Reggelig. Szakadt az eső, az emberek csúszkáltak a vázban, és eszeveszett sietséggel dobálták a zsákokat, golyók siví­­tottak az éjszakában, de a kuko­rica hazajutott, az utolsó esőig. És mindent betakarítottak, min­dent elvetettek, mindent felszán­tottak. A gazdák csak nézték, hogy micsoda erő és mersz van ebben a kis csapat emberben. No­vember végén, december elején, amikor sokhelyütt elkezdték osz­tani, húzgálni, szertehordani a közös vagyont, gazdák kopogtat­tak be a Szabadság irodájába, aláírni. Ekkor állt be Pék Ferenc nyolc holddal, Pépes Imre kilenc holddal, Mihály Lajos 13 holddal és még hét gazda. * Batyalik mesél: — Tudod, elvtárs, az is nagyon bántott, hogy a fűrészelésért is fi­zetni kell. Sok fát használunk, sok pénz az! — és elég különös, hogy mi, közösbeliek, egy ma­szekhoz hordjuk a pénzt. Mert volt itt egy gatter, az is Halmaié: na jó, legyen neki, vágjon a gaz­dáknak, de nekünk is legyen, ne kelljen bérbe vágatnunk. Hát nem? És aztán, ideszóltak a me­gyei tanácstól, hogy van egy jó gatter, egy feloszlott szövetkezeté volt, vegyük meg hamar. Kapóra jött. Megvettük. Azóta meg is ke­restük az órát. Na, de nem ezzel kezdődött... Amikor megvettük, oda akartuk telepíteni, ahol már volt ipari áram, a moziépület mö­gé. Bementem a járási tanácsel­nökhöz, beadtam a kérvényt, ahogy kell, engedjék meg, hogy a mozi mögé, jó messze a kertbe, odatehessük a gattert. Jó, majd meglátjuk. Mit kell ezen meglát­ni? Mentem a járási pártbizott­ságra, ott meg a titkár azt mond­ja: Batyalik elvtárs, vagytok ti olyan erősek, hogy oda tegyétek a gattert, ahová kell, csak a tör­vényt meg ne kerüljétek. Dehogy kerüljük! — tudom én a tűzvédel­met! — Na, jó, lebetonoztuk a gat­tert, egyszercsak jön a járási tűz­oltóparancsnok helyettese. Maga az a Batyalik? Én. Na, jöjjön csak, adok én magának ... Hát így. Végigkísért az utcán, be a tanács­ba. Ott aztán, hogy ő felveszi a jegyzőkönyvet, mert a Szabadság tűzveszélyes fűrészt csinált. El­futott a méreg. Hallja, elvtárs, a mi fűrészünk 22 méterre van a háztól, ellenben Halmai fűrésze csak fél méterre van, hát a mienk tűzveszélyes, az övé nem? De a tűzoltó rám kiabált, hogy ő már nagyobb emberrel is elbánt, ne járjon a szám. — Nagyon mérges voltam. Ugye, én mégis csak szövetkezet vagyok,­­ Halmai meg mégiscsak maszek, meg aztán én a Szabad­ság elnöke voltam a nehéz idők­ben is, ő meg nemzetőrparancs­nok volt. Hát ez kettő. Ez egy kis különbség. Mégis őt pártol­ják? Olyan mérges voltam, hogy megnéztem az adókönyvet, ugyan, mennyi adót fizet ez a Halmai. Mit gondolsz, elvtárs? A neve se volt bent a könyvben, pedig csak tőlünk évi tizenhét­ezret kapott a darálásért... Már ezt megmondtam a járásnak. Ki is jött egy ellenőr, ő is megnézte a könyvet, ő se találta a Halmai nevét. Az adóját meg pláne nem találta. Mégis azt mondta ez az ellenőr, hogy minden hiába, Hal­mai már beadta a kérvényt, meg­kapja az ipart, nem lehet meg­büntetni. Na, elvtárs, ezt edd meg kenyér nélkül: évekig zsebeli a pénzt, egy fitying adót nem fizet, mégse lehet megbüntetni, mert most hirtelen beadta a kér­vényt. — Na mindegy. Gondoltam, mi is beadjuk a kérvényt, nemhogy eb­ben is hibát találjanak. Megír­tam, lepecsételtem, ahogy kell. A járás elfogadja, s azt mondja, félév múlva meglesz. Az sok, fél­év, az sok. Futok a megyéhez, a megye már csak negyedévet mond. Ebben meg is nyugodtam volna, de közben Halmai meg­kapta az ipart, egy hét alatt. Bor­zasztó mérges lettem, fel a vo­natra, be a minisztériumba. Ott az­t mondják, bácsikám, a maga falujába már kiadtunk egy gatter­­engedélyt, még egyet nem adha­tunk. Mondom nekik, hogy én szövetkezeti elnök vagyok, ellen­ben a Halmai maszek, és leszerelt nemzetőrparancsnok. Azt mond­ják, ne viccelődjek, ők ipari dol­gokkal foglalkoznak, nem ilyen nemzetőrdolgokkal, különben is, a törvény, az törvény. Jó kis tör­vény, annyi szent! A mérgemben elmentem az Elnöki Tanácshoz, mert annál följebb már nin­cs senki: gondoltam, ha itt se minket pártolnak, hanem a Halmait, üs­sön bele a ménkű a világba. De itt maga Dobi István hallgatott meg, így aztán mégis megkaptuk az ipart. Hanem azért, gondold meg, elvtárs: Halmai egy hét alatt megkapja, nekünk három hét kell hozzá, s még a tetejébe az Elnöki Tanács elnökének beavatkozása. Mondták is megint az emberek a közgyűlésen: elnök elvtárs, csoda, hogy még nem rongálódtak meg az idegeid. Éppen elég a dolga egy szö­vetkezeti elnöknek, azért is van felmentve a mezei munkák alól, hogy intézkedjen, tárgyaljon, sza­ladgáljon, gondolkodjon, vagyis vezessen. Batyalik azonban nem hagyta felmenteni magát. Amikor tavasszal az embereknek kimére t ték a kapásokat, ő is kiméretett­ magának négy hold kapálni valót.­ Egy ilyert szövetkezetben, amely, régi bajaiból lábbadozva gyorsan,­ szinte mohón akar gazdagodni (és­ gazdagodik is!) — Batyalik szerint: az elnöknek nemcsak az eszére,­ hanem a kezére is égető szükség; van. Kapált tehát, feleségestül,; kapált mint más, talán még sza­; porábban is, mint más. És mikor, be kellett állani a gabonába, Ba-2 tyalik kaszát fogott, és ő állt a sor 2 elejére. 2 Rekkenő hőség volt, a nép majd­ eldőlt a földeken­. Negyven-negy-2­venöt fok. S ez a szikár, csontos,­ öregedő paraszt kíméletlenül haj-;­totta magát, tíz napon át, szinte­ magával rántva a kaszásokat, vé-; gig a táblán s vissza, megint vé-; gig, megint vissza, és a Szabad-­ ság emberei közül nem akadt sen­;­ki, aki kiállott volna ebből a hi-; hetetlen és könyörtelen iramú ka-; szálasból. Egy volt csak, egy kö-; vér ember, aki dohogott a sor vé-3 gén: kellett nektek egy ilyen bo-2 lond elnök? — írja az újság, hogy2 Rómában hatszáz ember bekre-2 pált a borzasztó melegtől... de 2 ez nem törődik vele, ez kivégez 2 mindnyájunkat... Hanem azért 3 a dohogó kövér is végigkaszálta 2 a tíz napot, s a végén azt mond-­ ta: megérte. 4 Mondják, hogy itt egyidőben a 5 gazra ment el a munkaegység. * Akkora gaz nőtt, hogy kaszálni­ kellett, hogy alatta megleljék a­ kis termést. Hordták ki a gazt a­ föld végére, égették naphosszat,­­ egyszer a dülőszéli fák is kigyul­­­ladtak, hát a gazaratásra sok­ munkaegység kellett. Kellett! —3 már nem kell, így még sose dol-l goztak az emberek, ilyen maka-­ csal iparkodva, ilyen szép tiszta 3 földjei még sose voltak a Szabad-3 Ságnak, mint az idén. 3 * 1 Folytathatnám Batyalik­ist-4­ván viszontagságait. De minek? 3 Jó dolog, hogy ebben az or­­­szágban olyan rengeteg sokan be­­­szélnek a szocializmusról, olyan­­ nagyon sokan akarják. De még­ jobb lenne, ha egy kicsivel töb­­ ben­t csinálnák is.­­ MAGYARORSZÁG „NAGY ÖREGEI” RÁTH-VÉGH ISTVÁN Deák Ferenc mauzóleuma kö­zelében több mint félszáz éve hal­ványuló sírfelírás figyelmeztet, hogy ot nyugszik „a magyar ipar úttörő, bajnoka és vezére — ke­gyelete és hálája jeléül állította az ország iparossága"1. A márvány Ráth Károly, a harcos publicista emlékét őrzi, akinek a tőkések, a gyártulajdonosok elleni szakadat­lan küzdelemben őrlődött fel az élete, míg végül ide torkollt e sírhalomba. Amilyen eredeti jelensége volt korának az apa, olyan sajátos, ma­ga választotta úton járó egyéniség a fia, Ráth-Végh István is, aki most, nyolcvanas éveinek derekán túl, még mindig lobogó harci­kedvvel írja, jelenteti meg szati­rikus kultúrtörténeti műveit. Egy esztendővel a Párizsi Kommün előtt született s csak nemrég, a legutóbbi évtizedben tárult fel előtte teljes szélessé­gében a siker kapuja. — A szülői házban — idézi visz­­sza gyermekkorát — arra tanítot­tak, hogy ne a nagyobb karéj ke­nyérért vagy éppen kalácsért sü­­rögjek-forogjak a világban, ha­nem a szellemi tunyaság leküzdé­séért, az emberiség felemelkedé­séért vessem harcba képességei­met. Édesanyám, Végh Gizella, akit annyira szerettem, hogy örök emlékeztetőül nevét is felvettem, nem szűnt meg figyelmeztetni, hogy mindenütt az igazságot ke­ressem. Talán ezért választottam annak idején a bírói pályát. A fiatalkorúak bírája lett, s humanista szelleme állandóan szembe állította a hatalmasko­­dókkal. Állását hivatásnak tekin­tette, tanulmányozta a külföldi joggyakorlatot, mert segíteni akarta az elébe kerülő fiatalokat, nem büntetni. Pártfogó intéz­ményt szervezett, de neki nem akadt pártfogója, amikor a csend­őrök feljelentették. Ugyanis meg­fenyegette őket, mert megbilin­cselve állítottak elő 14—15 éves gyermekeket. Nem tűrte a tör­vénytelenségeket, inkább a nyug­díjazást választotta. — Már egyetemi hallgató ko­romban kacérkodtam az iroda­lommal — emlékezik. — A heti­lapok közölték is néhány novel­lámat, sőt később a Nemzeti Szín­házban is játszották A divat című háromfelvonásos szatirikus vígjá­tékomat, mely azonban megbu­kott. Nagyon rossz darab volt, ma sem értem, miért fogadták el. A regény műfajával már több sikerrel kísérleteztem, három re­gényem közül az Októberi rózsa második kiadásban is megjelent. Mégis helyesebbnek ítéltem, ha inkább olvasóik, mintsem írnék. Szenvedélyes olvasó lettem, any­­nyi könyvet forgattam, hogy vé­gül minden könnyen megszerez­hető olvasmány elvesztette előt­tem érdekességét. Különös vadász­­szenvedély élt bennem. Úgy le­het, magával ragadott a családi gyűjtőszenvedély, mely nagybá­tyámon, Ráth György tanácsel­nökön annyira elhatalmasodott, hogy megvetette a róla elnevezett múzeum alapját. Idehaza, majd később párizsi és külföldi utai­­mon, felhajszoltam minden régi könyvet, amelyikben kultúrtörté­neti érdekesség rejtőzött, s anya­gokat címszók szerint rendeztem. Feldolgozásuknál arra töreked­tem, hogy sajátságos műfajt te­remtsek: a szépirodalom kifejező módján és stílusában keltsem élet­re azokat a kultúrtörténeti érde­kességeket, amelyek bizonyítéko­kat sorakoztattak fel a feudális társadalmi berendezkedés ellen, ahol a gazdagok szabadon garáz­dálkodhattak és követhettek el olyan bűnöket, melyeknél tízszerte kisebbekért kerékbe törték a sze­gényeket, felnégyelték a koldus parasztokat. A fiatalkorúak egykori patró­­nusa bíró marad az íróasztala mellett is. Éppen csak most nem kora társadalmát, hanem a feuda­lizmus hazug erkölcseit, kegyet­len vámszedőit ültette a vádlottak padjára. Ez az állásfoglalás is elegendő ok volt arra, hogy még sikeres regényeinek kiadója, a Franklin Társulat, sem volt haj­landó könyveit megjelentetni s hiába próbálkozott a többi kiadó­­vállalatnál is. Végre egy kisebb kiadó elfogad­ta Magyar kuriózumok c. köny­vét, mely hamarosan elfogyott. A siker ellenére is csak évek múltán adta ki újabb munkáit a Cserép­falvi Könyvkiadó. Itt jelent meg Az emberi butaság kultúrtörténe­te három kötete , majd az em­beri szenvedélyek trilógiája: A szerelem, A házasság regényes életrajzai és Az asszonyi hűtlen­ség története. Minden kötete öregbítette tekintélyét, de hiába fedezte fel a kritika vonzóan egyéni előadásmódja mögött munkássága társadalomkritikai jelentőségét, könyveit olyan ala­csony példányszámban nyomat­ták, hogy tömeghatásuk nem ér­vényesülhetett. — A felszabadulás után végre fokozatosan megtaláltam a helye­met és az eleven kapcsolatot az új világ közönségével — örvende­zik. — „A fejedelmi bálvány”, melyben bemutattam azoknak az igazi arcát, akik „isten kegyel­méből” uralkodtak, teljes megér­téssel találkozott s rövidesen csaknem annyi példányban került az olvasók kezébe, mint régebben megjelent könyveim együttesen. Egy év múlva már 13 000 pél­dányban jelent meg „Mendemon­dák és történeti hazugságok” cí­mű könyvem első kiadása. Most júniusban került a könyvesbol­tokba és még ugyanabban a hó­napban el is fogyott „A pénz ko­médiája” 12 000 példánya. Nyolcvanhét éves koromban is nagy boldogság, hogy tanúja le­hettem: tízezreket ugyanolyan mágnesesen vonz a tények érde­kessége, akárcsak engem, s én, a legöregebb magyar író, szólhatok a legújabb kor fiatalságának. Nemsokára megjelenik az Ifjúsági Kiadónál „Anekdoták és tanulsá­gos furcsaságok” című kötetem, melynek megírása közben az a megnyugtató érzés áradt el ben­nem: szükség van még rám és a munkámra, mert hogy megérthes­sük, milyen messze jutottunk a felszabadulás óta, tudnunk kell honnan, milyen mélyről indul­tunk el. Most igazán azt írom, ami kedvemre van — mondja búcsú­zóul. — Egy sort sem változtatok. Nem úgy, mint régen. Egyik könyvemből például kihúzták, hogy „az erkölcstelenségben ve­zettek a porosz katonatisztek”. Figyelmeztettek, hogy egy porosz katonatiszt nem lehet erkölcste­len ... A cenzorok butasága — mo­solyog — új kötetre való anyag. Gyűjtöm is az adatokat. Valami­kor megírom. A nagy öregek bölcs humora s a szenvedélyes társadalom­ kri­tikus harcoskedvű iróniája bujkál szavaiban. Akárcsak írásaiban, melyek a múlt ezer furcsaságáról szólanak, szórakoztatnak, megmo­solyogtatnak, kacagásra késztet­nek, de úgy, hogy a leleplező té­nyek, az adatok mélyéről minde­nütt előtör a népelnyomó száza­dok tapasztalatainak számonkérő igazsága is. Lengyel István TTTTTTfT'fTTTTTVTTTVTTrTTTTTT?TTTVTTVTTTTTTTTTTTTTTTfTTTTTfTVT7TTTTTTTTTTTTTTTVTTVTTT»TTTTYTT7TTTTTTT' _ 11

Next