Népszabadság, 1957. november (2. évfolyam, 258-283. szám)
1957-11-03 / 260. szám
8 Megjelent A Vöröskereszt Családi Lapja Ismét megjelent A Vöröskereszt Családi Lapja. A népszerű, havonta megjelenő újság nemcsak orvosi, egészségügyi cikkeket, a Magyar Vöröskereszt szervezeti és mozgalmi életéről szóló írásokat közöl, hanem külföldi és belföldi híreket, rejtvényeket, szépirodalmat, gyermekrovatot, háztartási és divat-tanácsadót is. NÉPSZABADSÁG 1957. november 3. vasárnap Szellemidézés Karinthy Ferenc új színműve a Katona József Színházban írói pályája kezdete óta vívódik Karinthy Ferenc apja sorsának fájdalmas rejtélyével. Érzi, hogy nem egy ember,hanem egy nemzedék és egy társadalmi réteg, kicsit a magyar nemzeti élet problémáira is választ keres az a tragikus enigma. Nekirugaszkodott a feladatnak, még kicsit játékosan, a Szellemidézés című könyvében. Azután az Irodalmi történetek sorozatában. Ez utóbbiakban már benne volt Karinthy Ferenc a filológus és az irodalmi riporter. Mindez azonban voltaképpen a nyersanyag feltárása, előkészítése volt csupán. Most, ebben a drámában, megpróbálja mélyebben elemezni ezt a problémát, és megpróbál szintéziseket találni. Lelkéből lelkedzett írói feladatot állított maga elé. És, szerintem, nem sikerült megoldania. A közönség általában nem fogadja rosszul a darabot, de úgy hiszem, ez Karinthy Ferencet sem téveszti meg. Legtöbben nem látnak benne mást, mint az igen kedves humorral megírt irodalmi történetek együttes dramatizált tálalását. Vagyis, az író szándékával ellentétben, kulcsdrámaként nézik a színművet. Apja tragédiáját itt akarja Karinthy Ferenc először általánosítani, igaz következtetéseket levonni belőle. Itt akarja először bebizonyítani, hogy abban a világban annak az emberségnek és annak a tehetségnek, amelyet Karinthy Frigyes jelenthetett volna, így kellett bengálitűzként elsziporkáznia, valóban méltó emlék nélkül elsüllyednie. Cinikus volt az a kor, mérhetetlenül romlott és gyáva. A hősnek, Donáti Sándornak, egyetlen maradandó érdeme, hogy megpróbált szembeszegülni ezzel a hitetlenséggel és gyávasággal. Ez az a kicsiny lépés, amellyel személyében mégiscsak előbbre jutott az emberiség. És ha a következő nemzedék egy része talán még mélyebb cinizmusba süllyed is (Rika), vagy apáiktól csak a vívódást, a lehetetlen legyőzésének kényszerét örökli és a teljes szellemi tehetetlenségbe süllyed, meghasonlik önmagával (Dezső), kisebbik fia mégiscsak merészen szakít a környezetével, új emberekkel, új csapásokon indul el, s hátizsákjában visz valamit az apjától is magával. Vázlatosan és körülbelül ez volna az az általánosítás, amelyet Karinthy Ferenc ebben a drámában kimond. És itt van, szerintem, a dráma súlyos tévedése is. Az a nemzedék óriásokat adott az irodalomnak. Teljes, befejezett műveket. És (ha szűkítjük a kört) azon nemzedéken belül az a polgári radikalizmus is, amelyet Karinthy különlegesen képviselt. Az emberek Thomas Mannra gondolnak vagy a franciákra — Claudeltől, Prousttól Gideig. Sajátos magyar sorsot akar példázni ezen a kategórián belül? Az emberek Babitsra, Kosztolányira, Nagy Lajosra, Móriczra, Tersánszky J. Jenőre — soroljam tovább? — a teljes életművek egész sorára gondolnak, és érzik az általánosítás gyengeségét. Keresik hát azt a sajátosat és egyénit, ami miatt Donáti Sándor tragikusan elbukik. S mit találnak? Vérszívó kiadóvállalatokat, anyagi kiszolgáltatottságot, amelybe a tőske a szellem emberét szorította. Igenáim, de Móricznak is voltak anyagi zavarai, Tersánszky J. Jenőnek is! Valami még sajátosabbat keresnek tehát, és megtalálják Csilla asszonyt, ezt a fékevesztett dezorganizátort, aki elsöpör Holczereket és Róza néniket, aki szétszaggatja az alakuló szervezet csíráit... Mivel pedig az író az Irodalmi történetek nagyon is konkrétan egyéni vonásaival látta el a darabot, a hibásan keresett általánosítás és a jól kidolgozott kedves irodalmi reminiszcenciáikat ébresztő részleteik együtthatásaiként — a néző igenis kulcsdrámát lát a darabban, nem is láthat mást."Karinthy Frigyes elég népszerű és elég érdekes irodalomtörténeti szereplő ahhoz, hogy a róla írt életrajzi dráma is egy bizonyos „értő" körben, sikert arasson. A közönség egy része tehát tapsol annak az „ördög komédiájának”, amit Karinthy Ferenc nem akart írni, és észre sem veszi azt az „ember tragédiáját" amit viszont írni szeretett volna. Mindezzel összefügg, de tetézi is a bajt, hogy a tragikus főhős, Donáti Sándor, a környezetéhez képest nagyon gyengén sikerült drámai figura. Színes realitások közepette jól megfogott miliőben, érthetetlenül irreális és egyszínű papiros figura. Vannak egyéni vonásai — élhetetlenség, lágy jóság, ügyetlenség az anyagi kérdésekben stb. ezeknek a tulajdonságoknak azonban nincs igazi közük az igazi drámához. Nem lehet csodálkoznunk rajta, ha a kiváló Bessenyei, ebből a figurából nem tudott alakítást formálni. Szinte egyhangon végig szenveli a három felvonást, s lehetetlen feladatának megoldását konkrét „karinthys" külsőségekben keresi. A Tanácsköztársaság bukása után Karinthy is, mint számos sorstársa, összetört, csalódott hitét vesztette. Eszményeinek rendszeréből cserepek maradtak viszsza. Pontok a világban, amelyekhez hiányzott az összefoglaló rendszer. Nem ment emigrációba; körülményei nem engedték azt sem, hogy belső emigrációba vonuljon, mint például Nagy Lajos. (Akinek alkotóereje abból fakadt, hogy elhalványultan a bár, de a marxista forradalmi világnézet koordináta-rendszere továbbra is élt benne.) Karinthy osztályos társai legtöbben a valódi eszmék helyett szurrogátumokat kerestek és találtak. Ki a vallásban, ki a magyarságban, miint öncélban, ki a harmadik út valamilyen divatos jelszavában. Karinthy Frigyes nagysága — intellektuális nagysága csakúgy, mint erkölcsi nagysága — abban volt, hogy ilyen szur-' rogátumokkal — pótanyagokkal — nem elégedhetett meg. Látta, hogy szurrogátumok! Korláta és kicsinysége viszont részben ab-ban a jellegzetesen polgári in- tellektuális vonásban, hogy valamiképpen egybe akart olvasztani, freudizmustól hergionizmuson át' marxizmusig minden ellentétes] eszmét, egy, a maga idejében már< későnszülött és még koraszülött] „Allmenschlichkeit”-ban — „össz-, emberiesség‘‘-ben — részben pedig' abban, hogy nem tudott fölibe ke-] rekedni szellemileg és erkölcsileg1 annak az államhatalomnak,] amellyel szembe került. Egyszer már megtalálta, s a csalódást ki-] hevervén, megtalálhatta volna új-ra az elkésett polgári radikaliz-t musnak és humanizmusnak azokat a következtetéseit, amelyek] felé szelleme vonzotta: a proletár-] forradalomban. De ráült — még a gondolkodására is ráült, nem] hogy kimondott szavaira — a fa-] siszta cenzúra. Nem akarok én] „tippet” adni Karinthy Ferenc- nek; tisztában vagyok vele, hogy] az ilyen sajátosan egyéni téma] megoldásához ötletet adni nem is] lehet. De valahol itt látnám én] azt az egyéni és mégis jellemzően] általánosítható tragédiát, azt a] mély konfliktust, amely kiemel-hetné a lelkéből lelkedzett témát; a memoárból, az irodalomtörténet.] ből, a kulcsdrámai megoldásból.] Itt vannak azok a rokonszenves,] azok a nagyszerű, azok a környe-] zet fölbe emelő vonásai Ka-rinthy Frigyesnek, de egyben azok] a tragikus hibái is (és ehhez csak] járulékként csatlakozhatnak csa] ládi körülményei, anyagi körül-] mélyei), amelynek jegyében egy] korszak és egy társadalmi réteg] sok részletproblémája is megold] ható, valóban érvényesen megválaszolható. Az előadás egyébként__ tekintve Bessenyei Ferenc alakításától, amely sajnos, szükségszerűen rossz — szép, sikerült. Különösen Tőkés Anna, Rajz János, Sós Edit, Gyurkovics Zsuzsa és a bámulatosan változékony Máté Erzsi játékát illeti dicséret. Fonyó József főiskolai hallgatóról kedve volna az embernek külön, sokat írni, ha nem volna előttünk néhány túlságosan elsietett „kiugratás” tragikus intelme. Tehetségén kívül olyan erkölcsi magatartás és annyi önfegyelem nyilatkozott meg a játékában, hogy sokat várhatunk tőle. Garas Dezső alakítása eleinte excentrikusnak érzik, de később meggyőző. Az írónak nem sikerült a konfliktust megtalálnia és valódi drámát alkotnia. Az I. felvonás jól indít; a II. felvonásnak már nincs az elsőhöz szoros köze, álló élőkép, elnyújtott, unalmas is néhol; a III. pedig ismét törésekkel, következetlenségekkel küszködik. S hiába van néhány igen jól megoldott részlet az egésznek még pircs ereje. Az, hogy az előadás valahogyan — legalábbis — halmazzá válik, elsősorban Major Tamás rendező művészetének köszönhető. A játék stílusegysége, csiszoltsága, a legapróbb részletekre is kiterjedő gondossága sok mindent felejtet. (Azért nehogy azt a tanulságot vonjuk le, hogy a Nemzeti Színháznak, Major keze alá, még gyenge drámát is érdemes írni!) Az Irodalmi történetek a maga nemében, jobb írás. Ez a dráma azért mégis lépést jelent előre annak a problémának a megoldásában, amellyel Karinthy Ferenc vívódik. Bizonyos, hogy nem fogja kiengedni a kezéből azt, amit ezúttal nem a legjobban fogott meg. Könnyű, olcsó megoldásokat végül is nem látunk ebben a darabban, pedig kínálkoztak volna bőven. Egyszer — bízhatunk benne — megtalálja majd Karinthy Ferenc a megoldást erre a gyötrő problémájára, és elmondja apja tragédiájáról azt, ami általános érvényű, ami igaz. Akkor pedig, a keresés útján ez a mostani színmű sem lesz hiábavaló állomás. Mesterházi Lajos SZAKASITS ÁRPÁD: A FÖLSZABADULÁS EPOSZA Úgy jött, miként jön a villámcsapás, Két komor fellegnek összeütközése. S egy villámpercnyi szent idő alatt Fénylett föl a legnagyobb gondolat. És jött a dörgés zengő, nagy erővel... A földalatti katakombák mélyén Megébredt az alvó emberóriás S kinyújtóztatta zsibbadt izmait. Egyik lábát a földtekére tette S a mozdulatlan Föld röpült a végtelenbe ... Mit addig élt az Ember — nem volt élet. Csupán maroknyi úrnak dőzsölése. Milliók fölött az ég fem domborult S az Ember, mint a dög, halomra hullt. Trágya volt urak rózsás kertje alatt. Arató állat, lázadó paraszt. Vagy testvérgyilkos háborúknak barma, Ki nem tudta, mit tudna —, ha akarna. Csak élte szörnyű, szennyes életét, Urak játékát, amelyben Ő a tét, őserdő volt — a számok rengetegje, Örök és végtelen, miként az Idő, Amely fölötte vérzőn elvonult. De nem tudta, hová bukott a Múlt S hol kél a Jelen s Jövendő idő És nem tudta, hogy itt a földön Ö A legyőzhetetlen, roppant nagy Erő. A vak titán csak hordta mozdulatlan Hidak pillérit, templomok falát... Amíg csak meg nem ismerte magát. Míg csak nem tudta, hogy Ö a végtelen, Örök erőnek hordozója itt, Míg csak nem tudta roppant izmait... Az őserdőt megzúgatta az Eszme, A végtelen szám — tudta már magát És megdöngette a városok falát. A vak titán, a lealázott Ember Ajakán úgy zúgott a dal, miként a tenger. S a földi élet új formát kapott, Hogy megébredtek az alvó rabok ... Nincsen határ!... Babilon büszke tornya, Nézzétek! épül föl, az ég felé, Legjobb kövünket építjük belé. Nincs többé isten, ki megrontaná A Testvériség égig érő tornyát. A köveit öt világrészből hordják Roppant titánok, fölszabadult népek, Fáradt aggastyánok, vasizmú legények ... Ez lesz a bőség tornya és a béke Megvívhatatlan, biztos menedéke! Ez lesz! S nincs isten többé, aki megzavarná A megébredt Ember büszke terveit. Egy új világ van készülőben itt, Egy új világ, mit népek, nemzetek Vérből, hitből, harcból teremtenek ... De fölötte majd örök béke derül És minden nép békében egyesül. Nem lesz letiprott, megalázott szolga, Se nép, se nemzet, se ember soha! Ez lesz a Bőség s Békesség kora ... A családi és iskolai nevelés egységéért A mi gyermekeink állami iskolába járnak. Az állami iskolaa modern társadalmak vívmánya.Mindenütt a nevelés egységétszolgálja és mindenütt politikainevelőhatóság. A világ valamennyi állama állampolgári neveléstis végez az iskolájában. Magyarországon is mindig így volt. A két ►világháború között a horthystaállam élénken dolgozott a nevelés ►egységén és azt — elsősorban az 'állampolgári nevelés világnézetitartalmára vonatkozóan — tűzzel-vassal biztosította az állami,az egyházi és a magániskolákban 'egyaránt. Ez abban az időben is kzadott dolog volt. Ma aránylag kevesen vannak,akik azzal vitatkoznának, hogy az államnak joga van arra, hogy azúj nemzedéket lehetőleg egységesen nevelje a maga céljai szerint, úgy, amint az állampolgári nevelés irányát és tartalmát az egész nép érdekében helyesnek tartja. Az állam a mi esetünkben a népállama, az iskola a népé. Az iskolában folyó oktató-nevelő munka ,a szocializmus iskolája. Mégis annak vagyunk tanúi, hogy a nevelés egysége problematikus az ismeretközlés és az állampolgári nevelés területén egyaránt. Egyes szülők feszültséget éreznek a szülői otthonok és az iskola nevelési céljai között. Hogyan értelmezzük ezt az „ellentmondást”? Elöljáróban meg kell mondani,hogy az általános, a jellemző ma inkább az, hogy szülők és pedagógusok egységesen, közös akarattal nevelik a gyerekeket, a szocializmus szellemében. Másrészt, nem minden esetben a szülők képviselik a múltat a szocialista nevelési célkitűzésekkel szemben, hanem az iskola, helyesebben egyes pedagógusok. A probléma tehát rendkívül bonyolult, sokoldalú, s jelenleg csak arra az esetre szűkítem, amikor a szülő áll szemben az iskola szocialista nevelési elveivel és gyakorlatával, és ezen belül is csak a gyermek érdekéből vizsgálom a kérdést. Nevelési szempontból leglelkiismeretesebbnek azt tartom, hogy vizsgáljuk meg, vessük fel a lehetséges világnézeti, gyermeki konfliktusok kérdését. Valljuk meg, hogy a szülő attól tart leginkább, hogy gyermeke ellentétes világnézeti befolyások hatása alá kerülve, lelki összeütközések szenvedőjévé válik. Ezek szélsőséges esete volna az olyan fajta lelki összeomlás, amelyben a gyermek, nem tudván dönteni a kétféle vagy többféle között, zavarban maradna és meghasonlásban. Ebből világnézeti cinizmus, sőt nihilizmus következnék. Ilyenfajta világnézeti kétségbeesés azonban inkább jellemző a nyugati, kapitalista államokban és az idealista nevelési rendszerek által nevelt ifjúságra, mint a miénkre. Ilyenfajta világnézeti nihilizmusban nálunk is élnek fiatalok, de ezeket olyan szülők nevelték, akik legfőbb nevelési céljuknak azt, tartották, hogy az iskola nevelőhatását otthon „ellensúlyozzák". A szocializmus építésének előrehaladásával azonban egyre kevésbé tudják feltartóztatni ezt a fejlődést, közben azonban gyermeküket, a partra dobják, mint a halat, amely az áradatban szabadon úsznék, ha hálóba nem keveredett volna. A világnézeti nihilizmus konfliktusában élő fiatalokon egyébként hamar felismerhető, hogy nem a világnézeti konfliktusnak abban a fajtájában vergődnek, amelyet Magyarországon az átlagember előre feltételez (hogy ti. a marxizmus és a vallás között jutott belső összeütközésbe), hanem ennél sokkal szövevényesebb fajtájában. (Különféle burzsoá életigények, idealista filozófiai — talán egzisztencialista — eszmék és szeszélyesen személyes élettragédiák hatnak ezekben együtt.) A világnézeti nihilizmus nálunk inkább jampecjelenség, mint a marxizmus és vallásosság világos megütközéséből eredő konfliktus. A kevésbé szélsőséges konfliktusokat az átlagszülő úgy képzeli el, hogy a gyermek valamelyik világnézet mellett önmagában dönt és ezután az ellentétes világnézet képviselője felé alakoskodiik. Alakoskodik vagy az iskolában vagy otthon, s ebben végül is gerincét töri. Ilyenfajta konfliktusok az elmúlt években voltak, különösen, ha a maguk álláspontjában bigott szülők és bigott nevelők közé szorult a gyermek. Jelenlegi türelmes, a meggyőzést hangsúlyozó korszakunkban ezek az esetek a legkisebb körre szoríthatók. A még kevésbé szélsőséges esetet a szülők abban látják, ha a gyermek nem tud, nem akar dönteni a világnézeti kérdésben.