Népszabadság, 1957. november (2. évfolyam, 258-283. szám)

1957-11-03 / 260. szám

8 Megjelent A Vöröskereszt Családi Lapja Ismét megjelent A Vöröske­reszt Családi Lapja. A népszerű, havonta megjelenő újság nem­csak orvosi, egészségügyi cikke­ket, a Magyar Vöröskereszt szer­vezeti és mozgalmi életéről szóló írásokat közöl, hanem külföldi és belföldi híreket, rejtvényeket, szépirodalmat, gyermekrovatot, háztartási és divat-tanácsadót is. NÉPSZABADSÁG 1957. november 3. vasárnap Szellemidézés Karinthy Ferenc új színműve a Katona József Színházban írói pályája kezdete óta vívó­­dik Karinthy Ferenc apja sorsá­nak fájdalmas rejtélyével. Érzi, hogy nem egy ember,­­hanem egy nemzedék és egy társadalmi réteg, kicsit a magyar nemzeti élet prob­lémáira is választ keres az a tra­gikus enigma. Nekirugaszkodott a feladatnak, még kicsit játékosan, a Szellemidézés című könyvében. Azután az Irodalmi történetek so­rozatában. Ez utóbbiakban már benne volt Karinthy Ferenc a fi­lológus és az irodalmi riporter. Mindez azonban voltaképpen a nyersanyag feltárása, előkészí­tése volt csupán. Most, ebben a drámában, megpróbálja mélyeb­ben elemezni ezt a problémát, és megpróbál szintéziseket találni. Lelkéből lelkedzett írói feladatot állított maga elé. És, szerintem, nem sikerült megoldania. A kö­zönség általában nem fogadja rosszul a darabot, de úgy hiszem, ez Karinthy Ferencet sem té­veszti meg. Legtöbben nem látnak benne mást, mint az igen kedves humorral megírt irodalmi történe­tek együttes dramatizált tálalá­sát. Vagyis, az író szándékával ellentétben, kulcsdrámaként nézik a színművet. Apja tragédiáját itt akarja Ka­rinthy Ferenc először általánosí­tani, igaz következtetéseket le­vonni belőle. Itt akarja először bebizonyítani, hogy abban a vi­lágban annak az emberségnek és annak a tehetségnek, amelyet Ka­rinthy Frigyes jelenthetett volna, így kellett bengálitűzként elszi­porkáznia, valóban méltó emlék nélkül elsüllyednie. Cinikus volt az a kor, mérhetetlenül romlott és gyáva. A hősnek, Donáti Sándor­nak, egyetlen maradandó érdeme, hogy megpróbált szembeszegülni ezzel a hitetlenséggel és gyáva­sággal. Ez az a kicsiny lépés, amellyel személyében mégiscsak előbbre jutott az emberiség. És ha a következő nemzedék egy része talán még mélyebb cinizmusba süllyed is (Rika), vagy apáiktól csak a vívódást, a lehetetlen le­győzésének kényszerét örökli és a teljes szellemi tehetetlenségbe süllyed, meghasonlik önmagával (Dezső), kisebbik fia mégiscsak merészen szakít a környezetével, új emberekkel, új csapásokon in­dul el, s hátizsákjában visz vala­mit az apjától is magával. Vázlatosan és körülbelül ez volna az az általánosítás, ame­lyet Karinthy Ferenc ebben a drámában kimond. És itt van, szerintem, a dráma súlyos téve­dése is. Az a nemzedék óriásokat adott az irodalomnak. Teljes, be­fejezett műveket. És (ha szűkít­jük a kört) azon nemzedéken be­lül az a polgári radikalizmus is, amelyet Karinthy különlegesen képviselt. Az emberek Thomas Mannra gondolnak vagy a fran­ciákra — Claudeltől, Prousttól Gideig. Sajátos magyar sorsot akar példázni ezen a kategórián belül? Az emberek Babitsra, Kosztolányira, Nagy Lajosra, Mó­­riczra, Tersánszky J. Jenőre — soroljam tovább? — a teljes élet­művek egész sorára gondolnak, és érzik az általánosítás gyengesé­gét. Keresik hát azt a sajátosat és egyénit, ami miatt Donáti Sándor tragikusan elbukik. S mit talál­nak? Vérszívó kiadóvállalatokat, anyagi kiszolgáltatottságot, amely­be a tőske a szellem emberét szorí­totta. Igenáim, de Móricznak is vol­tak anyagi zavarai, Tersánszky J. Jenőnek is! Valami még sajáto­sabbat keresnek tehát, és megta­lálják Csilla asszonyt, ezt a féke­vesztett dezorganizátort, aki el­söpör Holczereket és Róza néni­ket, aki szétszaggatja az alakuló szervezet csíráit... Mivel pedig az író az Irodalmi történetek na­gyon is konkrétan egyéni voná­saival látta el a darabot, a hibá­san keresett általánosítás és a jól kidolgozott kedves irodalmi re­miniszcenciáikat ébresztő részleteik együtthatásaiként — a néző igenis kulcsdrámát lát a darabban, nem is láthat mást."Karinthy Frigyes elég népszerű és elég érdekes iro­dalomtörténeti szereplő ahhoz, hogy a róla írt életrajzi dráma is egy bizonyos „értő" körben, si­kert arasson. A közönség egy ré­sze tehát tapsol annak az „ördög komédiájának”, amit Karinthy Ferenc nem akart írni, és észre sem veszi azt az „ember tragédiá­ját" amit viszont írni szeretett volna. Mindezzel összefügg, de tetézi is a bajt, hogy a tragikus főhős, Donáti Sándor, a környezetéhez képest nagyon gyengén sikerült drámai figura. Színes realitások közepette jól megfogott miliőben, érthetetlenül irreális és egyszínű papiros­ figura. Vannak egyéni vonásai — élhetetlenség, lágy jó­ság, ügyetlenség az anyagi kér­désekben stb. ezeknek a tulajdon­ságoknak azonban nincs igazi kö­zük az igazi drámához. Nem le­het csodálkoznunk rajta, ha a ki­váló Bessenyei, ebből a figurából nem tudott alakítást formálni. Szinte egyhangon végig szenvel­i a három felvonást, s lehetetlen feladatának megoldását konkrét „karinthys" külsőségekben keresi. A Tanácsköztársaság bukása után Karinthy is, mint számos sorstársa, összetört, csalódott hi­tét vesztette. Eszményeinek rend­szeréből cserepek maradtak visz­­sza. Pontok a világban, amelyek­hez hiányzott az összefoglaló rendszer. Nem ment emigrációba; körülményei nem engedték azt sem, hogy belső emigrációba vo­nuljon, mint például Nagy Lajos. (Akinek alkotóereje abból fakadt, hogy elhalványultan a bár, de a marxista forradalmi­­ világnézet koordináta-rendszere továbbra is élt benne.) Karinthy osztályos társai legtöbben a valódi eszmék helyett szurrogátumokat kerestek és találtak. Ki a vallásban, ki a magyarságban, miint öncélban, ki a harmadik út valamilyen divatos jelszavában. Karinthy Frigyes nagysága — intellektuális nagysá­ga csakúgy, mint erkölcsi nagysá­ga — abban volt, hogy ilyen szur-' rogátumokkal — pótanyagokkal — nem elégedhetett meg. Látta, hogy szurrogátumok! Korláta és kicsinysége viszont részben ab-­­ban a jellegzetesen polgári in-­ tellektuális vonásban, hogy vala­miképpen egybe akart olvasztani­, freudizmustól hergionizmuson át' marxizmusig minden ellentétes] eszmét, egy, a maga idejében már< későnszülött és még koraszülött] „Allmenschlichkeit”-ban — „össz-, emberiesség‘‘-ben — részben pedig' abban, hogy nem tudott fölibe ke-] rekedni szellemileg és erkölcsileg1 annak az államhatalomnak,] amellyel szembe került. Egyszer­ már megtalálta, s a csalódást ki-] hevervén, megtalálhatta volna új-­­ra az elkésett polgári radikaliz-t musnak és humanizmusnak azo­­­kat a következtetéseit, amelyek] felé szelleme vonzotta: a proletár-] forradalomban. De ráült — még a gondolkodására is ráült, nem­] hogy kimondott szavaira — a fa-] siszta cenzúra. Nem akarok én] „tippet” adni Karinthy Ferenc-­­ nek; tisztában vagyok vele, hogy] az ilyen sajátosan egyéni téma] megoldásához ötletet adni nem is] lehet. De valahol itt látnám én] azt az egyéni és mégis jellemzően] általánosítható tragédiát, azt a] mély konfliktust, amely kiemel-­­hetné a lelkéből lelkedzett témát; a memoárból, az irodalomtörténet.] ből, a kulcsdrámai megoldásból.] Itt vannak azok a rokonszenves,] azok a nagyszerű, azok a környe-] zet föl­be emelő vonásai Ka-­­rinthy Frigyesnek, de egyben azok] a tragikus hibái is (és ehhez csak] járulékként csatlakozhatnak csa­] ládi körülményei, anyagi körül-] mélyei), amelynek jegyében egy] korszak és egy társadalmi réteg] sok részletproblémája is megold­] ható, valóban érvényesen megvá­laszolható. Az előadás egyébként_­­_ tekintve Bessenyei Ferenc alakí­tásától, amely sajnos, szükség­szerűen rossz — szép, sikerült. Különösen Tőkés Anna, Rajz Já­nos, Sós Edit, Gyurkovics Zsuzsa és a bámulatosan változékony Máté Erzsi játékát illeti dicséret. Fonyó József főiskolai hallgatóról kedve volna az embernek külön, sokat írni, ha nem volna előttünk néhány túlságosan elsietett „ki­ugratás” tragikus intelme. Tehet­ségén kívül olyan erkölcsi maga­tartás és annyi önfegyelem nyilat­kozott meg a játékában, hogy so­kat várhatunk tőle. Garas Dezső alakítása eleinte excentrikusnak érzik, de később meggyőző. Az írónak nem sikerült a konf­liktust megtalálnia és valódi drá­mát alkotnia. Az I. felvonás jól indít; a II. felvonásnak már nincs az elsőhöz szoros köze, álló élő­kép, elnyújtott, unalmas is néhol; a III. pedig ismét törésekkel, kö­vetkezetlenségekkel küszködik. S hiába van néhány igen jól megol­dott részlet az egésznek még pircs ereje. Az, hogy az előadás vala­hogyan — legalábbis — halmazzá válik, elsősorban Major Tamás rendező művészetének köszönhe­tő. A játék stílusegysége, csiszolt­­sága, a legapróbb részletekre is kiterjedő gondossága sok mindent felejtet. (Azért nehogy azt a ta­­nulságot vonjuk le, hogy a Nem­zeti Színháznak, Major keze alá, még gyenge drámát is érdemes írni!) Az Irodalmi történetek a ma­ga nemében, jobb írás. Ez a drá­ma azért mégis lépést jelent elő­re annak a problémának a meg­oldásában, amellyel Karinthy Fe­renc vívódik. Bizonyos, hogy nem fogja kiengedni a kezéből azt, amit ezúttal nem a leg­jobban fogott meg. Könnyű, olcsó megoldásokat végül is nem látunk ebben a darabban, pedig kínálkoztak volna bőven. Egyszer — bízhatunk benne — megtalálja majd Karinthy Fe­renc a megoldást erre a gyötrő problémájára, és elmondja apja tragédiájáról azt, ami általános érvényű, ami igaz. Akkor pedig, a keresés útján ez a mostani szín­mű sem lesz hiábavaló állomás. Mesterházi Lajos SZAKASITS ÁRPÁD: A FÖLSZABADULÁS EPOSZA Úgy jött, miként jön a villámcsapás, Két komor fellegnek összeütközése. S egy villámpercnyi szent idő alatt Fénylett föl a legnagyobb gondolat. És jött a dörgés zengő, nagy erővel... A földalatti katakombák mélyén Megébredt az alvó emberóriás S kinyújtóztatta zsibbadt izmait. Egyik lábát a földtekére tette S a mozdulatlan Föld röpült a végtelenbe ... Mit addig élt az Ember — nem volt élet. Csupán maroknyi úrnak dőzsölése. Milliók fölött az ég fem domborult S az Ember, mint a dög, halomra hullt. Trágya volt urak rózsás kertje alatt. Arató állat, lázadó paraszt. Vagy testvérgyilkos háborúknak barma, Ki nem tudta, mit tudna —, ha akarna. Csak élte szörnyű, szennyes életét, Urak játékát, amelyben Ő a tét, őserdő volt — a számok rengetegje, Örök és végtelen, miként az Idő, Amely fölötte vérzőn elvonult. De nem tudta, hová bukott a Múlt S hol kél a Jelen s Jövendő idő És nem tudta, hogy itt a földön Ö A legyőzhetetlen, roppant nag­y Erő. A vak titán csak hordta mozdulatlan Hidak pillérit, templomok falát... Amíg csak meg nem ismerte magát. Míg csak nem tudta, hogy Ö a végtelen, Örök erőnek hordozója itt, Míg csak nem tudta roppant izmait... Az őserdőt megzúgatta az Eszme, A végtelen szám — tudta már magát És megdöngette a városok falát. A vak titán, a lealázott Ember Ajakán úgy zúgott a dal, miként a tenger. S a földi élet új formát kapott, Hogy megébredtek az alvó rabok ... Nincsen határ!... Babilon büszke tornya, Nézzétek! épül föl, az ég felé, Legjobb kövünket építjük belé. Nincs többé isten, ki megrontaná A Testvériség égig érő tornyát. A köveit öt világrészből hordják Roppant titánok, fölszabadult népek, Fáradt aggastyánok, vasizmú legények ... Ez lesz a bőség tornya és a béke Megvívhatatlan, biztos menedéke! Ez lesz! S nincs isten többé, aki megzavarná A megébredt Ember büszke terveit. Egy új világ van készülőben itt, Egy új világ, mit népek, nemzetek Vérből, hitből, harcból teremtenek ... De fölötte majd örök béke derül És minden nép békében egyesül. Nem lesz letiprott, megalázott szolga, Se nép, se nemzet, se ember soha! Ez lesz a Bőség s Békesség kora ... A családi és iskolai nevelés egységéért A mi gyermekeink állami isko­lába járnak. Az állami iskola­­a modern társadalmak vívmánya.­­Mindenütt a nevelés egységét­­szolgálja és mindenütt politikai­­nevelőhatóság. A világ valamen­­­­nyi állama állampolgári nevelést­­is végez az iskolájában. Magyar­­­országon is mindig így volt. A két ►világháború között a horthysta­­állam élénken dolgozott a nevelés ►egységén és azt — elsősorban az 'állampolgári nevelés világnézeti­­tartalmára vonatkozóan — tűz­­­zel-vassal biztosította az állami,­­az egyházi és a magániskolákban 'egyaránt. Ez abban az időben is kzadott dolog volt.­­ Ma aránylag kevesen vannak,­­akik azzal vitatkoznának, hogy az államnak joga van arra, hogy az­­új nemzedéket lehetőleg egysége­sen nevelje a maga céljai szerint, úgy, amint az állampolgári neve­lés irányát és tartalmát az egész nép érdekében helyesnek tartja. Az állam a mi esetünkben a nép­­állama, az iskola a népé. Az isko­lában folyó oktató-nevelő munka ,a szocializmus iskolája. Mégis an­­­nak vagyunk tanúi, hogy a neve­lés egysége problematikus az is­meretközlés és az állampolgári­­ nevelés területén egyaránt. Egyes szülők feszültséget éreznek a szü­lői otthonok és az iskola nevelési céljai között. Hogyan értelmezzük ezt az „ellentmondást”? Elöljáróban meg kell mondani,­­hogy az általános, a jellemző ma inkább az, hogy szülők és pedagó­gusok egységesen, közös akarattal nevelik a gyerekeket, a szocializ­mus szellemében. Másrészt, nem minden esetben a szülők képvise­lik a múltat a szocialista nevelési célkitűzésekkel szemben, hanem az iskola, helyesebben egyes pe­dagógusok. A probléma tehát rendkívül bonyolult, sokoldalú, s jelenleg csak arra az esetre szű­kítem, amikor a szülő áll szemben az iskola szocialista nevelési el­veivel és gyakorlatával, és ezen belül is csak a gyermek érdeké­ből vizsgálom a kérdést. Nevelési szempontból leglelkiismeretesebb­nek azt tartom, hogy vizsgáljuk meg, vessük fel a lehetséges vi­lágnézeti, gyermeki konfliktusok kérdését. Valljuk meg, hogy a szülő attól tart leginkább, hogy gyermeke ellentétes világnézeti befolyások hatása alá kerülve, lelki összeütközések szenvedőjévé válik. Ezek szélsőséges esete volna az olyan fajta lelki összeomlás, amelyben a gyermek, nem tudván dönteni a kétféle vagy többféle között, zavarban maradna és meghasonlásban. Ebből világnéze­ti cinizmus, sőt nihilizmus követ­keznék. Ilyenfajta világnézeti két­ségbeesés azonban inkább jellem­ző a nyugati, kapitalista államok­ban és az idealista nevelési rend­szerek által nevelt ifjúságra, mint a miénkre. Ilyenfajta világnézeti nihilizmusban nálunk is élnek fiatalok, de ezeket olyan szülők nevelték, akik legfőbb nevelési céljuknak azt, tartották, hogy az iskola nevelőhatását otthon „el­lensúlyozzák". A szocializmus építésének előrehaladásával azon­ban egyre kevésbé tudják feltar­tóztatni ezt a fejlődést, közben azonban gyermeküket, a partra dobják, mint a halat, amely az áradatban szabadon úsznék, ha hálóba nem keveredett volna. A világnézeti nihilizmus konfliktu­sában élő fiatalokon egyébként hamar felismerhető, hogy nem a világnézeti konfliktusnak abban a fajtájában vergődnek, amelyet Ma­gyarországon az átlagember elő­re feltételez (hogy ti. a marxiz­mus és a vallás között jutott bel­ső összeütközésbe), hanem ennél sokkal szövevényesebb fajtájá­ban. (Különféle burzsoá életigé­nyek, idealista filozófiai — talán egzisztencialista — eszmék és sze­szélyesen személyes élettragédiák hatnak ezekben együtt.) A világ­nézeti nihilizmus nálunk inkább jampecjelenség, mint a marxiz­mus és vallásosság világos meg­ütközéséből eredő konfliktus. A kevésbé szélsőséges konflik­tusokat az átlagszülő úgy képzeli el, hogy a gyermek vala­melyik világnézet mellett önma­gában dönt és ezután az ellentétes világnézet képviselője felé alakos­­kodiik. Alakoskodik vagy az isko­lában vagy otthon, s ebben végül is gerincét töri. Ilyenfajta konflik­tusok az elmúlt években vol­tak, különösen, ha a maguk állás­pontjában bigott szülők és bigott nevelők közé szorult a gyermek. Jelenlegi türelmes, a meggyőzést hangsúlyozó korszakunkban ezek az esetek a legkisebb körre szorít­hatók. A még kevésbé szélsőséges ese­tet a szülők abban látják, ha a gyermek nem tud, nem akar dön­teni a világnézeti kérdésben.

Next