Népszabadság, 1957. december (2. évfolyam, 284-307. szám)

1957-12-01 / 284. szám

1957. december 1. vasárnap NÉPSZABADSÁG A BÉKE SZÓZATA írta: SZAKASITS ÁRPÁD A kommunista és munkáspár­tok képviselői, akik Moszkvában százmilliók nevében váltottak őszinte testvéri szót egymással korunk emésztő nagy kérdéseiről, a legeszményibb s legemberibb gondolatoknak adtak hangot a közös nyilatkozatban csakúgy, mint a békekiáltványban. Azok­nak a gondolatoknak, amelyek a tőkésországok legöntudatosabb dolgozóiban, leghaladóbb embe­reiben a célt hordozzák maguk­ban, amelyért egyedül érdemes élni, harcolni s ha kell szenvedni is és amelyek a szocialista világ­­rendszerhez tartozó országok né­peit hősies erőfeszítésre ösztönzik, hogy minél több valósuljon meg e gondolatokból és minél hama­rabb, hogy országaik egyre ha­sonlóbbá válhassanak a nagy Szovjetunióhoz. A békekiáltványnak hatalmas visszhangja támadt világszerte. A dolgozó emberek százmillióinak értelme és szíve egyaránt magába fogadta ezt a harcos, bátor, huma­nista szózatot, amely nem a reny­he, nyárspolgári pacifizmust hir­deti, nem a terméketlen álmodo­zások világa felé fordítja a képze­letet, hanem harcra hív, gondol­kodásra, tevékenységre ösztökél. Arra buzdítja a jóakaratú embe­reket, a dolgozó és a bizonytalan­ság kínjaiban vergődő népeket, hogy találjanak egymásra. Közös cselekvésben egyesüljenek és har­cosan védelmezzék meg a mono­poltőke eszeveszett uraival, a há­borús uszítókkal, a rombolás és gyilkolás démonaival szemben — a békét. Védelmezzék meg önma­gukat, minden értékek legnagyob­bikát, az emberi életet! Nagy felelősség hárul vala­mennyiünkre. Ezt nem felejthet­jük. Minden ország népeinek érezniök kell ezt a felelősséget. Ma már nem végzetszerű a hábo­rú. Nem kikerülhetetlen sorsa a népeknek. Elhárítható veszede­lem! Ezt kell belevésni mindenki tudatába, akinek nincs közössége a­ háborús hazárdőrökkel, az im­perialista mészárosokkal, a lelki­­ismeretlen uszítókkal. Nem kétséges, hogy a béke­kiáltvány a tőkés országok dol­gozó embereinek, a haladó értel­miségnek millióit és millióit ihle­ti cselekvésre, harcra. Az sem két­séges, hogy ez országok kommu­nistái bátor lendülettel állnak a jövőben is a harc élére. Az sem lehet kétséges, hogy a dolgozó néptömegek arra serkentik majd vezetőiket, hogy a béke megvé­­delmezéséért, a leszerelésért, va­lamint a nukleáris fegyverek el­tiltásáért, nemkülönben egyéb sorsdöntő kérdéseik megoldásáért folytatott harcuk sikere érdeké­ben akcióegységet hozzanak lét­re. A kommunista pártok eddig is mindenütt odaadó buzgalommal fáradoztak ilyen akcióegység megteremtéséért. Most a békeharc ezen új periódusában nyilván még fokozottabban törekszenek erre. Valóban, a békéért való küzdelem sikerének egyik legfontosabb föl­tétele a dolgozó tömegek: a gyá­rak, a szántóföldek népének, tu­dósoknak, íróknak, művészeknek, az egész értelmiségnek aktív együttműködése, átgondolt, céltu­datos küzdelme. Óriási felelőssé­get vállalnak magukra azok, akik ennek az akcióegységnek útjában állanak, létrejöttét megakadályoz­zák. Semmi sem moshatja le ró­luk az árulás bélyegét. És mi, itthon? Mivel szolgál­hatjuk legjobban a béke ügyét? A magyar nép a múlt esztendő végén nagy megpróbáltatáson esett át. Léte forgott kockán. Nemzeti függetlensége, békéje, boldogabb jövendőjének föltételei és biztosítékai kerültek halálos veszedelembe. Csak borzongva gondolhatunk vissza ezekre a sö­tét, vérgőzös hetekre. És még­sem szakíthatjuk ki magunkból megrendítő emlékeit. Nem, nem is szabad, hogy elfelejtkezzünk róluk. De elég-e az emlékezés a borzalmakra és­­ arra a baráti, testvéri segítségre, amelyet a Szovjetunió nyújtott nekünk, hogy megszabadulhas­sunk a legrettenetesebb nemzeti és emberi sorstól? Bizony, nem elég! Nem elég annak a tudata sem, hogy békénket, biztonságun­kat, nemzeti függetlenségünket pajzsként védi a varsói szerződés, a testvéri nemzetek és népek szo­lidaritása, a szocialista világrend­­szer léte, eleven s egyre gyorsuló fejlődése, napról napra gyarapodó ereje. Ez mind jó, nagyon jó! De mi van a mi hozzájárulásunkkal a béke, a szocializmus ügyéhez? Tagadhatatlan: egy esztendő le­forgása alatt irtóztató sebeket gyógyítottunk be. A romokat el­takarítottuk. Az élet normális rendje helyreállt s egyre tisztul a láthatár is. A lelkek világa derül­­tebb, felhőtlenebb. A munka, a termelés területén, az üzemek és a falvak életében ugyancsak jó irányban fejlődnek a dolgok, de... Megnyugvásra, elégedettségre még sincs semmi okunk. Mert még sok a kuszaság, a bizonyta­lankodás, a tétovázás s a fejlődés üteme korántsem áll arányban a követelményekkel, a szükségletek­kel. Ez pedig baj. Ezt az arány­talanságot, amilyen gyorsan csak lehet, föltétlenül ki kell egyenlí­tenünk. Tervszerűbben kell gaz­dálkodnunk és lendületesebben. Takarékosabban és lelkiismerete­sebben. Többet, jobbat és olcsób­ban kell termelnünk, mint eddig. Éberebbnek kell lennünk és egy­szersmind kényesebbnek is, sem­hogy megtűrjük házunk táján a társadalmi hordalékot, az anyagi és szellemi szemetet. Közösségi életünkben rend, tisztaság és vi­lágosságnak kell lennie és ne en­gedjük át magunkat holmi hamis, álhumanista érzelgősségnek, ha a közösség érdekeit éri csorbulás. Ne hitessük el magunkkal, hogy már túljutottunk minden rosszon, minden veszélyen... És az sem árt, ha fölidézzük magunkban a mozgalom hőskorá­nak szigorú erkölcsi törvényeit és azt az egészséges, tiszta, a prole­tár szolidaritás meleg érzésétől áthatott szellemet, amely oly cso­dálatos hősiességre, kitartásra s buzgóságra tette képessé elvtár­sainkat. De hát a béke megvédelmezé­­séért folytatott harcról beszé­lünk-e most, amikor termeléke­nyebb munkáról, szolidaritásról, gazdasági, kulturális és erkölcsi életünk fejlesztésének elengedhe­tetlen követelményeiről szólunk? Igen, a békéről. A mi hozzájáru­lásunkról a békeharchoz. Mert nem elég fölzaklatott érzelmek­kel, buzgó helyesléssel elolvasni a békekiáltványt. A mi feladatunk is, egyben pedig kötelességünk, hogy az igét élő, eleven való­sággá tegyük. A felelősségünkről van szó, amellyel tartozunk mi is, kommunista és nem kommunista magyarok az eljövendőkért, azért, hogy lesz-e háború vagy meg­akadályozható lesz-e ez a világ­pusztító borzalom s az emberiség békében folytathatja-e termékeny életét. Napjainkban gyakran találkoz­hatunk emberekkel, akik elragad­tatással és mélységes megnyug­vással beszélnek az interkontinen­tális rakétáról, s a két szputnyik­­ról, mint olyan csodálatos alkotá­sokról, amelyek lehetetlenné te­szik a háborút. Azt mondják: az Amerikai Egyesült Államok meg­szűnt sérthetetlen terület lenni. A háború — ha lenne — most már nemcsak aranyesőt záporoz­na rá, hanem véresőt is. Éppen ezért a dollárimperialisták nem kockáztatják meg, hogy bárhol is háborút indítsanak. Az interkonti­nentális rakéta és a szputnyik­­csoda valóban gondolkodásra kész­tetheti az imperialista agresszoro­­kat, hacsak — mint Hruscsov elv­társ mondotta — az olajszag annyi­ra rá nem ment az agyukra, hogy elveszítették gondolkodási képes­ségüket és önuralmukat, s készek a legőrültebb gaztettekre is. Éppen ezért, amennyire érthető a dolgozó tömegek öröme és meg­nyugvása, bizalma és csodálata a Szovjetunió iránt, hatalmas sike­rei láttán, éppen annyira hibás volna annak a föltevésnek elterje­dése, hogy mindezek után nyugod­tan alhatunk; a háború veszélye nem fenyeget, hiszen a Szovjet­unió szüntelenül őrködik békessé­günk fölött, és óriási erőfeszítése­ket tesz minden téren, hogy lehe­tővé váljék a népek békés egymás mellett élése. Szentigaz, hogy a Szovjetunió éberen őrködik a béke megőrzé­sén, s nem is sikertelenül. Egy esz­tendőn belül háromszor fogta le a háború tűzcsóváját lobogtató vadállati kezeket, s hárította el a harmadik világháború kirobban­tásának iszonytató veszedelmét. Az is igaz, hogy a szocialista vi­lágrendszer léte egymagában is sokat nyom a béke serpenyőjében, de kártékony illúzió volna azt hinni, hogy mindez felment ben­nünket a békéért való küzdelem kötelezettsége alól, vagy elhanya­­golhatóvá teheti a mi erőnket, a mi hozzájárulásunkat a béke ügyéhez. Különben sem ártana, ha az emberek, mindenekelőtt azok, akik most mindent a Szovjetunió­tól várnak és remélnek, föltennék maguknak a kérdést: milyen út vezetett a Szovjetunió nagyha­talmi állásához, technikai és ka­tonai fölényéhez, iparának, mező­­gazdaságának, kultúrájának rop­pant gazdagságához, politikai és erkölcsi egységéhez, s ahhoz, hogy a békének erős és hatalmas védel­mezője, és az elnyomott és ki­zsákmányolt népek, nemzetek re­ménységének letéteményese lehe­tett? Ez az út vérrel, verejtékkel, könnyel öntözött út volt. A titáni erőfeszítések útja, a lenini szelle­miségnek, a lenini erkölcsiségnek útja. A szocializmusnak, kommu­nizmusnak útja, és csakis így le­hetett a békéhez, az emberi bol­dogsághoz, az igazi humanizmus­hoz vezető út, amelyen ma már százmilliónyian menetelnek. Közöttük mi is, magyarok. Még kissé tétován, botladozva. De ép­pen ezért az az elháríthatatlan feladat hárul pártunkra és csapa­tunkra, valamennyiünkre, hogy meggyorsítsuk a tempót, bizton­ságosabbá tegyük a menetelést, öntudatosabbá a tömegeket, s ma­gasra emeljük előttük a proletár internacionalizmus és a népek testvéri szolidaritásának lobogó­ját, a szocializmus lobogóját. A béke és a szocializmus fo­galmai elvárhatatlanul­­ összefo­nódtak. S amikor a szocializmust építjük, a béke bevehetetlen erőd­jéhez is hordjuk a köveket. Ezért kell nagyobb buzgalommal, mint eddig, több lelkesedéssel és szilár­dabb hittel dolgoznunk hazánk felvirágoztatásáért, népünk jólé­téért, mint eddig is tettük. Ezt kell tennünk, s tesszük is, és ez lesz a mi hozzájárulásunk a bé­kéért vívott nagy küzdelemhez. Borsodban 115 szakcsoport dolgozik A SZÖVOSZ megyei szervei ezekben a napokban vizsgálják felül a területükön levő szakcso­portokat és társulásokat is. Az ed­­digi tapasztalatok igen biztatóak. Borsod megyében ebben az év­ben 25 új szakcsoport alakult. Ez­zel 115-re növekedett az ala­csonyabb típusú társulások száma a megyében. Igen figyelemreméltó dolog, hogy az új szakcsoportok közül a leg­több szőlőtermesztésre alakult. A kormány ugyanis igen nagy és sokoldalú segítséget nyújt azok­nak a szakcsoportoknak, amelyek új telepítésekkel és nagyobb fel­újításokkal részt akartak venni a tok­aj-hegyaljai rekonstrukciós terv megvalósításában. A múlt évben még egy sem volt, de az idén már öt takarékszövet­­kezet is működik a megyében. A takarékszövetkezeteknek összesen 1222 tagja van, s a betétállomány megközelíti az 1 100 000 forintot. A tagok közül eddig 180-an vettek igénybe hitelt, a hitelállomány 350 ezer forint. Hír van arról is, hogy Tarcalon és Tályán a közeli napokban új takarékszövetkezetet alakítanak. 3 Egyenes választ Levelet kaptunk Vámos Sán­dortól, az oroszlányi XVIII-as ak­na dolgozójától, amelyben a kö­vetkezőket írja: „Több toborzott családos bányásztársam nevében kérem, illetékes felső szerveknél szíveskedjenek utánajárni, hogy munkahelyünkre való végleges átköltözésünkig, vagy legalább a törvényes ideig megkapjuk a kü­lönélési pótlékot. Bányásztársaim megbízásából személyesen kerestem fel az Oroszlányi Szénbányászati Tröszt munkaügyi osztályát, s ott Bíró elvtárstól a következő felvilágo­sítást kaptam: A különélési pót­lék ügye régóta vitatott, s végle­gesen még el nem döntött ügy. Javasolja, hogy kollektívan ír­junk a Bányaipari Dolgozók Or­szágos Szakszervezete bérügyi osztályához és a Nehézipari Mi­nisztérium munkaügyi főosztá­lyához jogi vélemény adása vé­gett. Ezt az információt közöl­tem üzemünk párt- és szakszer­vezeti vezetőségével, akik azt javasolták, hogy a szerkesztő­séghez forduljunk, és kérjük ügyünk elintézését.” Nagyon helytelennek tartjuk az ilyen „ügyintézést”. Nem azért, mintha a szerkesztőség­nek nem lenne kötelessége, hogy segítsen a munkások ügyes­bajos dolgainak elintézésében. De mire jó ez a huzavona, a „felsőbb szervekhez” való uta­­sítgatás, amikor egyenes, nyílt választ azonnal adhattak volna Vámos Sándor és több dolgozó­társa kérdésére? A különélési pótlék folyósítá­sára törvény van, s így az nem a felsőbb szervek jó- vagy rossz­indulatától függ. A Munka tör­vénykönyve 137. §-a és a 224. végrehajtási utasítás pontosan kimondja, hogy „különélési pót­lék csak azoknak a dolgozók­nak jár, akiket népgazdasági érdekből lakóhelyüktől távol eső üzemhez helyeznek át. Az ilyen áthelyezett dolgozót megilleti— hat hónapig, illetve a miniszter engedélyével még további hat hónapig a különélési díj, ha új munkahelyén nem kap lakást.” Ez tehát a toborzott dolgozókra nem vonatkozik, hiszen azok vagy elfogadják a szerződésben felkínált feltételeket és elmen­nek bányába, vagy nem. Vámos Sándor és többi társa, akik toborzással kerültek a bá­nyaüzemhez, nem tarthatnak igényt a különélési pótlékra. És a munkaügyi osztályon Bíró elvtárs, az akna párt- és szak­­szervezetének vezetői nagyon helytelenül tették, hogy ezt nem mondták meg nyíltan, egyenes szóval, hanem ide-oda küldöz­gették őket, kétértelmű, félre­vezető válaszokkal. A KÖZVÉLEMÉNY ISMERETÉBEN Mostanában a mérnökök és a technikusok egész tömegét kere­sik fel munkahelyeiken a Köz­ponti Statisztikai Hivatal meg­bízottjai. Kérdőíveket visznek magukkal s ezeken az életkörül­ményeikre vonatkozó, a legapró­lékosabb részletekre is kiterje­dő kérdéseket kell az érdekel­teknek — nevük aláírása nélkül — kitölteniök. Az érdeklődés, amellyel a Statisztikai Hivatal megbízottait fogadják, s a kész­ség, amellyel a rovatok pontos és gyors kitöltésére vonatkozó kérést teljesítik, mutatja, meny­nyire érdekes és hasznos ez a kezdeményezés. Az inkább már közvéleménykutatás, mint sta­tisztikai gyűjtésszámba menő adatfelvétel bizonyára megbíz­ható, alapos helyzetképet ad majd egy igen fontos társadal­mi rétegről, s egyszersmind fel­veti a kérdést: nem lenne-e hasznos ezt a módszert a jövő­ben kiterjeszteni? A közvélemény hű megisme­résének persze a statikai adat­­felvétel nem az egyetlen, sőt sok kérdésben nem is a legfontosabb módja, de tudományos, szerve­zett, módszeres közvéleményku­tatásnak ez az útja, amelyet most a Központi Statisztikai Hi­vatal nyit meg, feltétlenül ha­szonnal jár. Nyilván hasznos lenne, ha a hivatal valamelyik részlegét ilyenfajta feladatok megoldására alakítaná ki. Nem szükséges azonban, hogy az ilyenfajta munka a KSH mo­nopóliumává váljék, hisz bár­­mely szervnek, intézménynek módjában áll, hogy egy-egy kér­déssel kapcsolatban, egy-egy tervezett intézkedés előtt közvé­leménykutatást végezzen. Jó lenne azonban, ha mindenféle általános érdekű közvélemény­­kutatási eredményt központilag — talán éppen a KSH-ban —­ összegyűjtenének és gondoskod­nának közreadásáról. Úgy vél­jük, nem megoldhatatlan fel­adatok ezek. S a velük járó gond és fáradság — akár helyes, akár helytelen álláspontot tük­röz a közvéleménykutatás ered­ménye — bőségesen „megtérül” abban a növekvő biztonságban, amellyel párt- és állami veze­tőink a nép javát szolgáló in­tézkedéseiket meghozhatják. Miért csak Körösit vonták felelősségre ? Nagy feltűnést keltett a mi­nap az az újsághír, amelyben megírtuk, hogy Körösi Lajos, a Magyar Optikai Művek dolgo­zója három éven át lopkodta a gyár termékét, s az évek során 2650 kissé hibás órát „mentett ki a gyár kapuján” ... Továbbá 5000 alkatrészt is ellopott. Hogy­­hogy-hogy? Sokak szemét és fü­lét megütötte ez a szám. Mi le­het ott, abban a gyárban, ahol több mint két és félezer órát csak úgy el lehet lopni? Az ügyészség pótlólag kissé utánanézett a dolognak... íme! A gyárban sehol, senkinek nem kellett elszámolnia a hibás órák­kal, még ha oly picike is volt az a hiba. Különösen nem Körösinek, aki beosztásánál fogva annyi órát és akkor emelt le a futósza­lagról, „hibás” címen, ameny­­nyit és amikor akart. A kész órákból mindennap aktatáská­jába tett néhány darabot — gyakran 8—10-et — munka vé­gezte előtt kiment a mellékhe­lyiségbe, ott a derekára kötötte a súlyra, nagyságra sem csekély „vekkereket”, s így ment ki a gyárkapun. Az alkatrész­ „fronton", még ezerszer könnyebb lopni. Annál is inkább, mert egy bölcs rendel­kezés szerint az alkatrészeket nem darabszámra adják ki , hanem kilóra! Valószínűségszá­mítással állapítják meg, hogy egy kilóban hány darab alkat­résznek kell lennie. Igen ám, de még soha nem fordult elő, hogy például a kiadott órarugók szá­ma eggyel is kevesebb legyen, mint amennyit „valószínűség“­­alapon kiszámítottak. Sőt! Min­dig 10—15, sőt 20 darabbal több alkatrész volt és van a kilóban. Az ügyészi vizsgálat, a bírói eljárás azt állapította meg, hogy a vállalat szinte belekalkulál­ja a lopásokat a termelésbe. Kő­hegyi osztályvezető szerint pél­dául „az ellenőrzés jobb meg­szervezése nem lenne kifizetődő, hiszen a Körösi által ellopott órák száma mindössze egy ezre­lékét teszi ki a három esztendő össztermelésének.. Nem véletlenül zúdult fel ilyen bűnügy hallatán a becsü­letes dolgozók közvéleménye. Nem ok nélkül írták leveleik­ben: „Mit szólna a gyári veze­tés, ha a saját zsebéből kellene megfizetnie a Körösik tolvajlá­­sait? Életük végéig, sőt ükuno­kájukig bezárólag koplalhatná­nak ...” De joggal tették fel azt a kérdést is, hogy miért csak Körösit vonták felelősségre? Igazuk van. Az ellenőrzés el­mulasztásáért, a társadalmi tu­lajdon hanyag kezeléséért fele­lős néhány más, vezető sze­mélynek is ott lenne a helye a vádlottak padján. Annál is in­kább, mert a törvény előírja, „ nemcsak a tettes, hanem azok megbüntetését is, akik hanyag­ságukkal, nemtörődömségükkel, az ellenőrzés elmulasztásával elősegítették a társadalmi tu­lajdonban okozott különösen nagy kárt.

Next