Népszabadság, 1957. december (2. évfolyam, 284-307. szám)
1957-12-01 / 284. szám
1957. december 1. vasárnap NÉPSZABADSÁG A BÉKE SZÓZATA írta: SZAKASITS ÁRPÁD A kommunista és munkáspártok képviselői, akik Moszkvában százmilliók nevében váltottak őszinte testvéri szót egymással korunk emésztő nagy kérdéseiről, a legeszményibb s legemberibb gondolatoknak adtak hangot a közös nyilatkozatban csakúgy, mint a békekiáltványban. Azoknak a gondolatoknak, amelyek a tőkésországok legöntudatosabb dolgozóiban, leghaladóbb embereiben a célt hordozzák magukban, amelyért egyedül érdemes élni, harcolni s ha kell szenvedni is és amelyek a szocialista világrendszerhez tartozó országok népeit hősies erőfeszítésre ösztönzik, hogy minél több valósuljon meg e gondolatokból és minél hamarabb, hogy országaik egyre hasonlóbbá válhassanak a nagy Szovjetunióhoz. A békekiáltványnak hatalmas visszhangja támadt világszerte. A dolgozó emberek százmillióinak értelme és szíve egyaránt magába fogadta ezt a harcos, bátor, humanista szózatot, amely nem a renyhe, nyárspolgári pacifizmust hirdeti, nem a terméketlen álmodozások világa felé fordítja a képzeletet, hanem harcra hív, gondolkodásra, tevékenységre ösztökél. Arra buzdítja a jóakaratú embereket, a dolgozó és a bizonytalanság kínjaiban vergődő népeket, hogy találjanak egymásra. Közös cselekvésben egyesüljenek és harcosan védelmezzék meg a monopoltőke eszeveszett uraival, a háborús uszítókkal, a rombolás és gyilkolás démonaival szemben — a békét. Védelmezzék meg önmagukat, minden értékek legnagyobbikát, az emberi életet! Nagy felelősség hárul valamennyiünkre. Ezt nem felejthetjük. Minden ország népeinek érezniök kell ezt a felelősséget. Ma már nem végzetszerű a háború. Nem kikerülhetetlen sorsa a népeknek. Elhárítható veszedelem! Ezt kell belevésni mindenki tudatába, akinek nincs közössége a háborús hazárdőrökkel, az imperialista mészárosokkal, a lelkiismeretlen uszítókkal. Nem kétséges, hogy a békekiáltvány a tőkés országok dolgozó embereinek, a haladó értelmiségnek millióit és millióit ihleti cselekvésre, harcra. Az sem kétséges, hogy ez országok kommunistái bátor lendülettel állnak a jövőben is a harc élére. Az sem lehet kétséges, hogy a dolgozó néptömegek arra serkentik majd vezetőiket, hogy a béke megvédelmezéséért, a leszerelésért, valamint a nukleáris fegyverek eltiltásáért, nemkülönben egyéb sorsdöntő kérdéseik megoldásáért folytatott harcuk sikere érdekében akcióegységet hozzanak létre. A kommunista pártok eddig is mindenütt odaadó buzgalommal fáradoztak ilyen akcióegység megteremtéséért. Most a békeharc ezen új periódusában nyilván még fokozottabban törekszenek erre. Valóban, a békéért való küzdelem sikerének egyik legfontosabb föltétele a dolgozó tömegek: a gyárak, a szántóföldek népének, tudósoknak, íróknak, művészeknek, az egész értelmiségnek aktív együttműködése, átgondolt, céltudatos küzdelme. Óriási felelősséget vállalnak magukra azok, akik ennek az akcióegységnek útjában állanak, létrejöttét megakadályozzák. Semmi sem moshatja le róluk az árulás bélyegét. És mi, itthon? Mivel szolgálhatjuk legjobban a béke ügyét? A magyar nép a múlt esztendő végén nagy megpróbáltatáson esett át. Léte forgott kockán. Nemzeti függetlensége, békéje, boldogabb jövendőjének föltételei és biztosítékai kerültek halálos veszedelembe. Csak borzongva gondolhatunk vissza ezekre a sötét, vérgőzös hetekre. És mégsem szakíthatjuk ki magunkból megrendítő emlékeit. Nem, nem is szabad, hogy elfelejtkezzünk róluk. De elég-e az emlékezés a borzalmakra és arra a baráti, testvéri segítségre, amelyet a Szovjetunió nyújtott nekünk, hogy megszabadulhassunk a legrettenetesebb nemzeti és emberi sorstól? Bizony, nem elég! Nem elég annak a tudata sem, hogy békénket, biztonságunkat, nemzeti függetlenségünket pajzsként védi a varsói szerződés, a testvéri nemzetek és népek szolidaritása, a szocialista világrendszer léte, eleven s egyre gyorsuló fejlődése, napról napra gyarapodó ereje. Ez mind jó, nagyon jó! De mi van a mi hozzájárulásunkkal a béke, a szocializmus ügyéhez? Tagadhatatlan: egy esztendő leforgása alatt irtóztató sebeket gyógyítottunk be. A romokat eltakarítottuk. Az élet normális rendje helyreállt s egyre tisztul a láthatár is. A lelkek világa derültebb, felhőtlenebb. A munka, a termelés területén, az üzemek és a falvak életében ugyancsak jó irányban fejlődnek a dolgok, de... Megnyugvásra, elégedettségre még sincs semmi okunk. Mert még sok a kuszaság, a bizonytalankodás, a tétovázás s a fejlődés üteme korántsem áll arányban a követelményekkel, a szükségletekkel. Ez pedig baj. Ezt az aránytalanságot, amilyen gyorsan csak lehet, föltétlenül ki kell egyenlítenünk. Tervszerűbben kell gazdálkodnunk és lendületesebben. Takarékosabban és lelkiismeretesebben. Többet, jobbat és olcsóbban kell termelnünk, mint eddig. Éberebbnek kell lennünk és egyszersmind kényesebbnek is, semhogy megtűrjük házunk táján a társadalmi hordalékot, az anyagi és szellemi szemetet. Közösségi életünkben rend, tisztaság és világosságnak kell lennie és ne engedjük át magunkat holmi hamis, álhumanista érzelgősségnek, ha a közösség érdekeit éri csorbulás. Ne hitessük el magunkkal, hogy már túljutottunk minden rosszon, minden veszélyen... És az sem árt, ha fölidézzük magunkban a mozgalom hőskorának szigorú erkölcsi törvényeit és azt az egészséges, tiszta, a proletár szolidaritás meleg érzésétől áthatott szellemet, amely oly csodálatos hősiességre, kitartásra s buzgóságra tette képessé elvtársainkat. De hát a béke megvédelmezéséért folytatott harcról beszélünk-e most, amikor termelékenyebb munkáról, szolidaritásról, gazdasági, kulturális és erkölcsi életünk fejlesztésének elengedhetetlen követelményeiről szólunk? Igen, a békéről. A mi hozzájárulásunkról a békeharchoz. Mert nem elég fölzaklatott érzelmekkel, buzgó helyesléssel elolvasni a békekiáltványt. A mi feladatunk is, egyben pedig kötelességünk, hogy az igét élő, eleven valósággá tegyük. A felelősségünkről van szó, amellyel tartozunk mi is, kommunista és nem kommunista magyarok az eljövendőkért, azért, hogy lesz-e háború vagy megakadályozható lesz-e ez a világpusztító borzalom s az emberiség békében folytathatja-e termékeny életét. Napjainkban gyakran találkozhatunk emberekkel, akik elragadtatással és mélységes megnyugvással beszélnek az interkontinentális rakétáról, s a két szputnyikról, mint olyan csodálatos alkotásokról, amelyek lehetetlenné teszik a háborút. Azt mondják: az Amerikai Egyesült Államok megszűnt sérthetetlen terület lenni. A háború — ha lenne — most már nemcsak aranyesőt záporozna rá, hanem véresőt is. Éppen ezért a dollárimperialisták nem kockáztatják meg, hogy bárhol is háborút indítsanak. Az interkontinentális rakéta és a szputnyikcsoda valóban gondolkodásra késztetheti az imperialista agresszorokat, hacsak — mint Hruscsov elvtárs mondotta — az olajszag annyira rá nem ment az agyukra, hogy elveszítették gondolkodási képességüket és önuralmukat, s készek a legőrültebb gaztettekre is. Éppen ezért, amennyire érthető a dolgozó tömegek öröme és megnyugvása, bizalma és csodálata a Szovjetunió iránt, hatalmas sikerei láttán, éppen annyira hibás volna annak a föltevésnek elterjedése, hogy mindezek után nyugodtan alhatunk; a háború veszélye nem fenyeget, hiszen a Szovjetunió szüntelenül őrködik békességünk fölött, és óriási erőfeszítéseket tesz minden téren, hogy lehetővé váljék a népek békés egymás mellett élése. Szentigaz, hogy a Szovjetunió éberen őrködik a béke megőrzésén, s nem is sikertelenül. Egy esztendőn belül háromszor fogta le a háború tűzcsóváját lobogtató vadállati kezeket, s hárította el a harmadik világháború kirobbantásának iszonytató veszedelmét. Az is igaz, hogy a szocialista világrendszer léte egymagában is sokat nyom a béke serpenyőjében, de kártékony illúzió volna azt hinni, hogy mindez felment bennünket a békéért való küzdelem kötelezettsége alól, vagy elhanyagolhatóvá teheti a mi erőnket, a mi hozzájárulásunkat a béke ügyéhez. Különben sem ártana, ha az emberek, mindenekelőtt azok, akik most mindent a Szovjetuniótól várnak és remélnek, föltennék maguknak a kérdést: milyen út vezetett a Szovjetunió nagyhatalmi állásához, technikai és katonai fölényéhez, iparának, mezőgazdaságának, kultúrájának roppant gazdagságához, politikai és erkölcsi egységéhez, s ahhoz, hogy a békének erős és hatalmas védelmezője, és az elnyomott és kizsákmányolt népek, nemzetek reménységének letéteményese lehetett? Ez az út vérrel, verejtékkel, könnyel öntözött út volt. A titáni erőfeszítések útja, a lenini szellemiségnek, a lenini erkölcsiségnek útja. A szocializmusnak, kommunizmusnak útja, és csakis így lehetett a békéhez, az emberi boldogsághoz, az igazi humanizmushoz vezető út, amelyen ma már százmilliónyian menetelnek. Közöttük mi is, magyarok. Még kissé tétován, botladozva. De éppen ezért az az elháríthatatlan feladat hárul pártunkra és csapatunkra, valamennyiünkre, hogy meggyorsítsuk a tempót, biztonságosabbá tegyük a menetelést, öntudatosabbá a tömegeket, s magasra emeljük előttük a proletár internacionalizmus és a népek testvéri szolidaritásának lobogóját, a szocializmus lobogóját. A béke és a szocializmus fogalmai elvárhatatlanul összefonódtak. S amikor a szocializmust építjük, a béke bevehetetlen erődjéhez is hordjuk a köveket. Ezért kell nagyobb buzgalommal, mint eddig, több lelkesedéssel és szilárdabb hittel dolgoznunk hazánk felvirágoztatásáért, népünk jólétéért, mint eddig is tettük. Ezt kell tennünk, s tesszük is, és ez lesz a mi hozzájárulásunk a békéért vívott nagy küzdelemhez. Borsodban 115 szakcsoport dolgozik A SZÖVOSZ megyei szervei ezekben a napokban vizsgálják felül a területükön levő szakcsoportokat és társulásokat is. Az eddigi tapasztalatok igen biztatóak. Borsod megyében ebben az évben 25 új szakcsoport alakult. Ezzel 115-re növekedett az alacsonyabb típusú társulások száma a megyében. Igen figyelemreméltó dolog, hogy az új szakcsoportok közül a legtöbb szőlőtermesztésre alakult. A kormány ugyanis igen nagy és sokoldalú segítséget nyújt azoknak a szakcsoportoknak, amelyek új telepítésekkel és nagyobb felújításokkal részt akartak venni a tokaj-hegyaljai rekonstrukciós terv megvalósításában. A múlt évben még egy sem volt, de az idén már öt takarékszövetkezet is működik a megyében. A takarékszövetkezeteknek összesen 1222 tagja van, s a betétállomány megközelíti az 1 100 000 forintot. A tagok közül eddig 180-an vettek igénybe hitelt, a hitelállomány 350 ezer forint. Hír van arról is, hogy Tarcalon és Tályán a közeli napokban új takarékszövetkezetet alakítanak. 3 Egyenes választ Levelet kaptunk Vámos Sándortól, az oroszlányi XVIII-as akna dolgozójától, amelyben a következőket írja: „Több toborzott családos bányásztársam nevében kérem, illetékes felső szerveknél szíveskedjenek utánajárni, hogy munkahelyünkre való végleges átköltözésünkig, vagy legalább a törvényes ideig megkapjuk a különélési pótlékot. Bányásztársaim megbízásából személyesen kerestem fel az Oroszlányi Szénbányászati Tröszt munkaügyi osztályát, s ott Bíró elvtárstól a következő felvilágosítást kaptam: A különélési pótlék ügye régóta vitatott, s véglegesen még el nem döntött ügy. Javasolja, hogy kollektívan írjunk a Bányaipari Dolgozók Országos Szakszervezete bérügyi osztályához és a Nehézipari Minisztérium munkaügyi főosztályához jogi vélemény adása végett. Ezt az információt közöltem üzemünk párt- és szakszervezeti vezetőségével, akik azt javasolták, hogy a szerkesztőséghez forduljunk, és kérjük ügyünk elintézését.” Nagyon helytelennek tartjuk az ilyen „ügyintézést”. Nem azért, mintha a szerkesztőségnek nem lenne kötelessége, hogy segítsen a munkások ügyesbajos dolgainak elintézésében. De mire jó ez a huzavona, a „felsőbb szervekhez” való utasítgatás, amikor egyenes, nyílt választ azonnal adhattak volna Vámos Sándor és több dolgozótársa kérdésére? A különélési pótlék folyósítására törvény van, s így az nem a felsőbb szervek jó- vagy rosszindulatától függ. A Munka törvénykönyve 137. §-a és a 224. végrehajtási utasítás pontosan kimondja, hogy „különélési pótlék csak azoknak a dolgozóknak jár, akiket népgazdasági érdekből lakóhelyüktől távol eső üzemhez helyeznek át. Az ilyen áthelyezett dolgozót megilleti— hat hónapig, illetve a miniszter engedélyével még további hat hónapig a különélési díj, ha új munkahelyén nem kap lakást.” Ez tehát a toborzott dolgozókra nem vonatkozik, hiszen azok vagy elfogadják a szerződésben felkínált feltételeket és elmennek bányába, vagy nem. Vámos Sándor és többi társa, akik toborzással kerültek a bányaüzemhez, nem tarthatnak igényt a különélési pótlékra. És a munkaügyi osztályon Bíró elvtárs, az akna párt- és szakszervezetének vezetői nagyon helytelenül tették, hogy ezt nem mondták meg nyíltan, egyenes szóval, hanem ide-oda küldözgették őket, kétértelmű, félrevezető válaszokkal. A KÖZVÉLEMÉNY ISMERETÉBEN Mostanában a mérnökök és a technikusok egész tömegét keresik fel munkahelyeiken a Központi Statisztikai Hivatal megbízottjai. Kérdőíveket visznek magukkal s ezeken az életkörülményeikre vonatkozó, a legaprólékosabb részletekre is kiterjedő kérdéseket kell az érdekelteknek — nevük aláírása nélkül — kitölteniök. Az érdeklődés, amellyel a Statisztikai Hivatal megbízottait fogadják, s a készség, amellyel a rovatok pontos és gyors kitöltésére vonatkozó kérést teljesítik, mutatja, menynyire érdekes és hasznos ez a kezdeményezés. Az inkább már közvéleménykutatás, mint statisztikai gyűjtésszámba menő adatfelvétel bizonyára megbízható, alapos helyzetképet ad majd egy igen fontos társadalmi rétegről, s egyszersmind felveti a kérdést: nem lenne-e hasznos ezt a módszert a jövőben kiterjeszteni? A közvélemény hű megismerésének persze a statikai adatfelvétel nem az egyetlen, sőt sok kérdésben nem is a legfontosabb módja, de tudományos, szervezett, módszeres közvéleménykutatásnak ez az útja, amelyet most a Központi Statisztikai Hivatal nyit meg, feltétlenül haszonnal jár. Nyilván hasznos lenne, ha a hivatal valamelyik részlegét ilyenfajta feladatok megoldására alakítaná ki. Nem szükséges azonban, hogy az ilyenfajta munka a KSH monopóliumává váljék, hisz bármely szervnek, intézménynek módjában áll, hogy egy-egy kérdéssel kapcsolatban, egy-egy tervezett intézkedés előtt közvéleménykutatást végezzen. Jó lenne azonban, ha mindenféle általános érdekű közvéleménykutatási eredményt központilag — talán éppen a KSH-ban — összegyűjtenének és gondoskodnának közreadásáról. Úgy véljük, nem megoldhatatlan feladatok ezek. S a velük járó gond és fáradság — akár helyes, akár helytelen álláspontot tükröz a közvéleménykutatás eredménye — bőségesen „megtérül” abban a növekvő biztonságban, amellyel párt- és állami vezetőink a nép javát szolgáló intézkedéseiket meghozhatják. Miért csak Körösit vonták felelősségre ? Nagy feltűnést keltett a minap az az újsághír, amelyben megírtuk, hogy Körösi Lajos, a Magyar Optikai Művek dolgozója három éven át lopkodta a gyár termékét, s az évek során 2650 kissé hibás órát „mentett ki a gyár kapuján” ... Továbbá 5000 alkatrészt is ellopott. Hogyhogy-hogy? Sokak szemét és fülét megütötte ez a szám. Mi lehet ott, abban a gyárban, ahol több mint két és félezer órát csak úgy el lehet lopni? Az ügyészség pótlólag kissé utánanézett a dolognak... íme! A gyárban sehol, senkinek nem kellett elszámolnia a hibás órákkal, még ha oly picike is volt az a hiba. Különösen nem Körösinek, aki beosztásánál fogva annyi órát és akkor emelt le a futószalagról, „hibás” címen, amenynyit és amikor akart. A kész órákból mindennap aktatáskájába tett néhány darabot — gyakran 8—10-et — munka végezte előtt kiment a mellékhelyiségbe, ott a derekára kötötte a súlyra, nagyságra sem csekély „vekkereket”, s így ment ki a gyárkapun. Az alkatrész „fronton", még ezerszer könnyebb lopni. Annál is inkább, mert egy bölcs rendelkezés szerint az alkatrészeket nem darabszámra adják ki , hanem kilóra! Valószínűségszámítással állapítják meg, hogy egy kilóban hány darab alkatrésznek kell lennie. Igen ám, de még soha nem fordult elő, hogy például a kiadott órarugók száma eggyel is kevesebb legyen, mint amennyit „valószínűség“alapon kiszámítottak. Sőt! Mindig 10—15, sőt 20 darabbal több alkatrész volt és van a kilóban. Az ügyészi vizsgálat, a bírói eljárás azt állapította meg, hogy a vállalat szinte belekalkulálja a lopásokat a termelésbe. Kőhegyi osztályvezető szerint például „az ellenőrzés jobb megszervezése nem lenne kifizetődő, hiszen a Körösi által ellopott órák száma mindössze egy ezrelékét teszi ki a három esztendő össztermelésének.. Nem véletlenül zúdult fel ilyen bűnügy hallatán a becsületes dolgozók közvéleménye. Nem ok nélkül írták leveleikben: „Mit szólna a gyári vezetés, ha a saját zsebéből kellene megfizetnie a Körösik tolvajlásait? Életük végéig, sőt ükunokájukig bezárólag koplalhatnának ...” De joggal tették fel azt a kérdést is, hogy miért csak Körösit vonták felelősségre? Igazuk van. Az ellenőrzés elmulasztásáért, a társadalmi tulajdon hanyag kezeléséért felelős néhány más, vezető személynek is ott lenne a helye a vádlottak padján. Annál is inkább, mert a törvény előírja, „ nemcsak a tettes, hanem azok megbüntetését is, akik hanyagságukkal, nemtörődömségükkel, az ellenőrzés elmulasztásával elősegítették a társadalmi tulajdonban okozott különösen nagy kárt.