Népszabadság, 1958. március (16. évfolyam, 51-76. szám)

1958-03-18 / 65. szám

1938. március 18. kedd NÉPSZABADSÁG Már most gondoljunk a jövő évi nyereségrészesedésre Iparvállalataink 1957. évi mér­legeit most­ vizsgálják. A mérle­gek azt mutatják, hogy a minisz­tériumi iparhoz tartozó vállalatok 1957 IV. negyedévében tovább ja­vították eredményeiket. Az ártá­mogatások­ figyelembevételével mintegy kétmilliárd forinttal ja­vult az eredmény az alapul szol­gáló 1956 I—III. negyedévhez ké­pest. Ennek alapján iparvállala­taink többségében a közeljövőben nyereségrészesedést fizetnek. Az ipari nyereségrészesedés összege mintegy 700—800 millió forintot, vagyis átlagban mintegy kétheti bért tesz ki. A miniszté­riumok irányítása alá tartozó vál­lalatoknak mintegy 9 százaléka nem érte el az 1956 I—III. ne­gyedévi alapjövedelmezőséget és ezeknél nem fizetnek nyereségré­szesedést. Amikor az üzemi tanácsok ha­tározatot hoznak a nyereségrésze­sedés vállalaton belüli felosztásá­nak irányelveiről, a figyelem kö­zéppontjába az 1958. évi önköltsé­gi feladatok kerülnek. Mit kell tenni, hogy egy év múlva újból nyereségrészesedést fizessenek és ott is fizethessenek, ahol ezt idén még nem tehették? Az 1958. évi nyereségrészesedés rendszerére vonatkozó rendelke­zések rendelet formájában a na­pokban jelentek meg. Az 1957. évi gazdálkodás alapján azonban néhány általános következtetést már most le lehet vonni.­­ A nyereségrészesedés alapja a vállalati jövedelmezőség, vagyis az értékesített termékek árbavé­­tele és ugyanezek költségeinek különbözete. A jövedelmezőség növelhető úgy is, ha a vállalatok válogatnak a nagyobb és kisebb nyereséghányadú gyártmányok között. Ez a módszer nemegyszer ellentétes a fogyasztók vagy a népgazdaság érdekével. Az ilyen válogatás a vállalatnál is meg­bosszulja magát, hiszen az így el­ért magasabb jövedelmezőség ké­pezi az 1958. évi nyereségrészese­dés bázisát. Ehhez képest kell to­vábbi javulást elérniük. A jelen­legi bővebb készletek mellett már nehéz lesz az „eszi, nem eszi, nem kap mást” alapon jövedelmezősé­get növelni. A jövedelmezőség leghelyesebb növelési módjai az önköltség csökkentése. Ez a termelés, a termelékenység­ növelésével, az anyagi és pénzesz­­i közökkel való takarékosság és a gépi berendezések jobb kihaszná­lása stb. útján érhető el. A vállalatokon belül az önkölt­ségcsökkentés megszervezésének legbiztosabb formája, ha a válla­lat reális, feszített tervet ké­szít. A terv keretében meg kell határozni a feladatokat, amelye­ket az egyes üzemeknek, egyes műszakiak­nak stb. végre kell haj­­taniuk. Az ilyen terv a vállalat belső ellenőrzésének, a legközeleb­bi nyereségrészesedés belső elosz­tásának alapját is szolgáltatja. Korábban a vállalatoknak nem volt érdekük reális, feszített ön­költségi tervek készítése, hiszen a jutalmak zöme a tervek túltel­jesítéséhez fűződött. Ma már — éppen a nyereségrészesedés alap­elvei értelmében — a vállalatokat semmi hátrány nem érheti, ha maguk elé reálisan feszített fel­adatot állítanak. A Magyar Nem­zeti Bank adatai azonban azt mu­tatják, hogy a vállalatok még nem használják fel a terv szerve­ző, mozgósító erejét, mert az első negyedévi úgynevezett gazdálko­dási tervekben olyan laza felada­tokat tűztek maguk elé, amelyek a már elért jövedelmezőségi szint alatt vannak. Vajon mit tudnak az ilyen vállalatok vezetői felel­ni a dolgozóknak, ha megkérde­zik, milyen nyereségrészesedés el­érését tervezték? Pedig a feladat laza kitűzése az elérhető ered­mény egy részének elmaradására is vezet. Az 1957. évi adatok nagyon sok önköltségcsökkentési intézkedés végrehajtásáról számolnak be. A Csepeli Kovácsológyár például a csőgyári csőtüske gyártásánál a korábbi szabadkézi kovácsolás he­lyett gömbölyítő szerszámban való kovácsolást vezetett be. Ezzel az intézkedéssel elért anyagmegtaka­rítás egy csőtüskénél 260 forint. A vállalat más műszaki intézkedés­sel az addig kiselejtezett anyago­kat felhasználta és ezzel több százezer forint megtakarítást ért el. A Kőbányai Vas- és Acélöntő­de költségszintje 1957-ben az el­lenforradalom előtti színvonalnál kedvezőbb lett. Ez részben műsza­ki intézkedésekkel elért selejt­­csökkentés, részben újítással elért nikkel- és kobaltanyag-megtaka­­rítás következménye volt. Sok példát lehetne felsorolni a helyesen megtervezett műszaki intézkedésekre. De igen sok pél­da van arra is, hogy a vállalatok „spekuláltak" és leginkább az ár­rendszerből adódó eltéréseket igyekeztek kihasználni. Igen fontos tehát, hogy a válla­latok vezetői, az üzemi pártszer­vezetek, üzemi tanácsok és szak­­szervezetek már az év elején figyeljenek az önköltségcsökken­tési lehetőségekre. Szinte minden üzem tud saját gazdálkodásából példákat felhozni az anyagmeg­takarítás lehetőségeire. Ez külö­nösen fontos, hiszen a felhasznált anyagok zöme — közvetlenül vagy közvetve — importból szár­mazik. A nyereségrészesedés növelésé­nek fontos tartaléka a munkafegyelem javítása, így például a könnyű­iparban a napi 8 órás munkaidő­ből az indokolt kiesések (fizetett szabadság stb.) folytán statiszti­kai átlagban optimálisan elérhető 7,1 órával szemben átlagban csak mintegy 6,7 munkaóra ledolgozá­sáról számol be a statisztika. Ez a termelékenység növelésének ko­moly tartalékaira utal. Nagyobb figyelmet kell fordíta­ni a gépek karbantartására és ezen keresztül a gépek hasznos, termelőmunkával való fogláshoz­• LLHULlllll­ll«llll**(llllllltllllllllMltllHI»*lll«lllllllllllllllltl 11111111111111­111 hatására, a felesleges gépállások kiküszöbölésére és a gépek hatás­fokának emelésére is. A Kerámia Téglagyár például 1957-ben lénye­gesen csökkentette a gépállási időt. Állásidőért bért nem kellett fizetnie, ami jelentősen hozzájá­rul, hogy a vállalat termelési ter­vét a tervezettnél alacsonyabb létszámmal mintegy 10 százalék­kal túlteljesítette. A népgazdasági terv teljesítésé­hez és a tartalékok leghatéko­nyabb központi felhasználásához szükséges, hogy vállalataink pon­tosan betartsák a gazdálkodási fe­gyelmet, ne lépjék túl az anyag- és átlagbér-kereteket, és óvakod­janak attól, hogy akár náluk, akár miattuk máshol felesleges készletek keletkezzenek. Ennek egyik alapja, hogy az önköltség­­csökkentés kihatásait a vállalatok anyagbeszerzéseiknél, a beszerzés és felhasználási formáknál stb. vegyék figyelembe. Lehetetlen megfelelően foglal­kozni az önköltséggel ott, ahol a kalkuláció szervezetében, munká­jában nincsen rend. Ebben a vo­natkozásban igen sok a teendő­jük mind a központi szervek, mind a vállalatok műszaki és ad­minisztratív dolgozóinak. A ko­rábbinál sokkal önállóbb vállalati gazdálkodás mellett a vállalati ve­zetőknek igen gyakran kell gaz­daságossági számítások alapján in­tézkedniük. Ez a vezetés magasabb színvonalát igényli, amihez pedig a kalkuláció rendbeszedése szin­tén mellőzhetetlen előfeltétel. Az 1958. évi feladataink nem je­lentéktelenek, de az 1957. évi eredmények, a vállalati vezetés javulása, az irányítás és az anya­gi ösztönzés új módszerei biztató alapot adnak ahhoz, hogy tervün­ket idén is túlteljesítsük és a leg­több vállalat egy év múlva újra nyereségrészesedést fizethessen dolgozóinak. Ehhez a vállalatok kollektíváinak — a gazdasági vezetők és az üzemi pártszerveze­tek irányításával — fokozott ta­karékossággal, műszaki intézke­désekkel, a munkafegyelem javí­tásával és a kapott utasítások pon­tos betartásával kell hozzájárul­­niok. Dr. Gadó Ottó Megkezdődött a magyar gépipari hét Hétfőn délelőtt a Magyar Tu­dományos Akadémia dísztermében ünnepélyes külsőségek között meg­kezdődött a magyar­­gépipari hét. A megnyitáson megjelent Iepek Jenő, a Magyar Szocialista Mun­káspárt Politikai Bizottságának tagja, a Gépipari Tudományos Egyesület alelnöke, Szurdi István, az MSZMP Központi Bizottsága ipari és közlekedési osztá­lyának vezetője, Csergő Já­nos kolhó- és gépipari miniszter, Zsofinyecz Mihály miniszterhe­lyettes, ezenkívül a budapesti dip­lomáciai testületek képviselői, va­lamint a Szovjetunió, Lengyelor­szág, Csehszlovákia, Románia, a Német Demokratikus Köztársaság és Jugoszlávia gépiparának tudó­sai és mérnökei. Dr. Rázsó Imre gépészmérnök, egyetemi tanár nyitotta meg a gépipari hetet, majd Csergő János miniszter adott átfogó képet a magyar gépipar eddigi fejlődésé­ről és további távlatairól. Csergő János miniszter beszéde bevezető részében hangsúlyozta, hogy a felszabadulás óta a gép­ipar egyre jelentősebb helyet fog­lal el az ország gazdasági életé­ben. A magyar gépipari hét ankétjai, előadásai, témaköreinek sokolda­lúsága — mondta többek közt — bepillantást ad a magyar gépipari szakemberek műszaki felkészült­ségébe. Megmutatja, hogy melyek azok a központi kérdések, ame­lyek a gépipar területén szakem­bereinket foglalkoztatják és igen sok esetben segítséget nyújt a fej­lesztés irányainak meghatározá­sához is. Rámutatott, hogy a szerszám­­gépgyártás az egyik olyan alap­vetően új iparág, amelyet a fel­­szabadulás óta hoztunk létre. Ma már sikerült eljutni addig, hogy a szerszámgépgyártás termelé­sének 60 százalékát az or­szág exportálni tudja. Beszélt a gördülőcsapágy-gyártás fejlő­déséről, az egyenirányítók gyár­tásának meghonosításáról és ki­emelte a magyar műszergyár­tást, amelynek termelési értéke rövidesen eléri az évi egymilliárd forintot. Megállapította, hogy a magyar műszerek sok vonatko­zásban világhírnevet szereztek maguknak. Az elmúlt hónapokban — mondta — módunkban volt a fej­lesztés kérdéseiről a szovjet gép­­ipar vezető szakembereivel tár­gyalni. Ezzel kapcsolatosan elmon­dotta a miniszter, hogy a Szovjet­uniótól a magyar népgazdaság fejlesztésére nyújtott hatalmas jelentőségű hitel több mint két­harmadát a gépiparban kívánják felhasználni. A hitelből jelentős összeg jut a dietelesítési program megvalósítására, az erősáramú villamosipar fejlesztésére, a hír­adástechnika fejlődésére, a mű­szeriparra, amely a most rendel­kezésre bocsátott eszközökkel 1960-ra túl fogja szárnyalni az évi egymilliárd forint értékű ter­melést. Az ünnepi megnyitó után a kül­földi részvevőknek bemutatták a Technika Házában kiállított új magyar szerszámgépeket. Délután a Gépipari Tudományos Egyesü­­let különböző szakosztályai meg­kezdték ankétjukat. (MTI) Kisújszállás ünnepe Kisújszálláson március 23-án, vasárnap ünnepük meg a terme­lőszövetkezeti város megalakulá­sának hetedik évfordulóját. Dél­előtt kilenc órakor ünnepi nagy­gyűlést rendeznek, ezt követően a városi művelődési otthonban a termelőszövetkezetek fejlődését, a szövetkezeti város gazdálkodását bemutató kép- és grafikonkiállí­tás nyílik. Egy feledésbe ment mozgalom nyomán... Régi bányászok és az újak A tatabányai VI-os akna kommunista bányászai 1953 szep­temberében elindították a „Nevelj új bányászt!”­mozgalmat, amely rövid idő alatt az egész szénbányászatban elterjedt, és nagy eredményeket hozott. Miért nem hallunk ilyesmiről mos­tanában éppen, amikor 42 000 új munkás dolgozik a bányászat­ban, és a legnagyobb szükség lenne a mozgalomra, amikor a bányászoknak ez évben 3,1 millió tonna szénnel kell többet ter­melniük, mint tavaly? Nevelnek-e ma új bányászokat az időseb­bek, a régiek, vagy sem? — ezt kutattuk a tatabányai VI-os aknán, ahol annak idején a kezdeményezés megszületett. I A bánya igazgatója, Honvári I elvtárs így felel a kérdésre: I — Igen, nevelnek új bányásza­ikat a régiek. Mert az újságok inem írnak róla, azért a vájárok I még ébren tartják a mozgalmat.­­Talán kicsit titokban, s emiatt­­ nincs nagyobb visszhangja. Az el­­­­lenforradalom óta sok új embert s vettünk fel. Azelőtt havonta 30—­­40 dolgozó is megfordult nálunk. Ide a létszám most állandó, meg i­s szűnt a nagy vándorlás. Igaz, a­­ keresetek is sokkal jobbak, de­­ köszönhetjük a változást annak­­ is, hogy a régi bányászok nevelik, i tanítják az újakat, megszerettetik I velük a bányát. Van olyan új dol­­lgozó is, például Bácsik Imre, egy I győri fiút Mészáros József Kos­­­suth-díjas vájár neveltje, aki már I megszerezte az üzem kiváló dol­­­­gozója címet is.­­ A vájárok ma is követik a­­ régi célkitűzést, minél több jó­­ szakmunkást akarnak az újakból­­ nevelni, s Mészáros Józsefen kí­­­­vül más szenelő bányászok is,­­ Szöcze József, Seres Mihály, Éliás­­ Ferenc, Pitt János, Gosztensscnig­­ István, Kucsera Ferenc és mások is hívtak csapatukba új dolgozó­kat. A fiatalok sem akarnak ebben elmaradni: három ifjúsági brigá­dot alakítottak, ahol egy-egy ta­pasztalt vájár segítségével sajátít­ják el a szakmát. Jórészt ezeknek a régi vájároknak előbbi munká­ját dicséri az a körülmény, hogy az új dolgozók nevelésének fel­adata ma sokkal könnyebb, mint két-három évvel ezelőtt. A tanít­ványok szívesen tanulnak, mert azt látják, hogy a régiek barátok­ként, segítőtársakként fogadják őket, emberségesen bánnak velük, s látják azt is, hogy ha többet tudnak , akkor többet is keres­nek. A tapasztalatokon okulva, az üzem vezetősége is jobban támo­gatja a vájárok kezdeményezését. Tudja, hogy a fiatal dolgozókat nemcsak lapátolni, fúrni, ácsolni kell megtanítani, hanem arra is, hogy a nagy szaktudást, türelmet, gyakorlottságot megkívánó nehe­zebb munkákat is elvégezzék. A bányászatban m­a egyre több kor­szerű módszert alkalmaznak, így a VI-os aknán is. A bánya álla­pota például sokat javult az ellen­­forradalom óta, mert a vágatokat korszerű módszerekkel (TH-gyű­­rűk­kel, Moll­ vasívekkel, betonido­mokkal vagy téglával) ácsolták. Ezt persze folytatni akarják. De ha az öregek nyugdíjba mennek, akkor kik csinálják majd a kor­szerűsítést, ha nem azok, akik az ő örökükbe lépnek. A régi bányászok azonban nem­csak a szakma fogásaira nevelik az új dolgozókat, hanem a bányán kívül is, s az élet ismeretére, a nehézségek legyűrésére is. Volt a VI-os aknán egy új dol­gozó, Bihar Zoltán, akit a je­lenlegi párttitkár — akkor még csapatvezető vájár — Kaszás Fe­renc vett maga mellé. A fiatal­ember sok borsot tört a VI-os ak­nai bányászok orra alá, sok gon­dot okozott az üzem- és a pártve­zetőségnek. De bíztak benne. Ka­szás tanította a szakmára, feléb­resztette érdeklődését a bánya iránt, s mikor látta, hogy jó adag becsvágy is van benne, erre is épített. Megcsillogtatta előtte, hogyan lehet hírneves, élenjáró bányász. Ha kellett, megpirongat­­ta helytelen viselkedéséért, sőt még a csapatról is elküldte, ami­kor igazolatlanul hiányzott. Más­kor meg jó szóval igyekezett a lelkére beszélni, közösen írtak le­velet a fiú édesanyjának, közösen mentek fizetés után vásárolni stb. És Bihar Zoltán csakugyan megjavult, s ma a XI-es akna megbecsült dolgozója. Ma is van ilyen if­júmunkásuk. Takács Ferenc, akit a KISZ-szer­­vezet titkára. Torda József elv­társ „patronál” A fiatalember kezdetben sokat mulasztott igazo­latlanul. Néha-néha „kirúgott a hámból­’, fiatal bányászhoz nem méltóan viselkedett. De Torda elvtárs nem mondott le róla. Ami­kor Takács felvételét kérte a KISZ-szervezetbe, szemébe mond­ták neki, addig nem veszik fel, amíg nem javít hibáin. Ezt igen érzékenyen fogadta, nagyon el­gondolkozott rajta. Bizonyos, hogy a bányászok közösségében más ember lesz belőle. A VI-os akna idős, tapasztalt vájárai úgy vélekednek, hogy az új bányászok nevelése nem vala­­mi erőszakolt mozgalom, hanem egyszerűen természetes emberi kötelesség, hiszen egymást segíte­­niök kell, másrészt utánpótlást kell nevelniük a bányának. Ezt kívánja a bányászbecsület. Csak­hogy ezt kimondani könnyebb, mint megtenni. Mert az új dolgo­zóknak több mint fele egy-egy csapatnál még szinte meg sem me­legedik, másfél-két hónap múlva máris újabb csapathoz kerül. Ilyen rövid idő alatt pedig bá­nyászt nevelni nem is lehetséges. Ezen a helyzeten az üzemvezető­ségnek kell változtatnia. Az új bányászok nevelésé­hez sok türelem, hosszú, szí­vós munka, nagy szaktudás é­s nem utolsósorban pedagógiai érzék kell. Mindemellett azon­ban hálás és szép feladat, hi­szen a tanítványok, akiknek jórésze később túlszárnyalja mesterét is — szinte ritka ki­vétellel — igen hálásak az emberséges szóért, a tapaszta­latok átadásáért és megbecsü­léssel övezik azokat az idős bányászokat, akik segítettek nekik, hogy a sok nehézség közepette megállják a helyü­ket, s igazi bányászokká for­málódjanak. S. Nagy Sándor Munkásőrség zászlóavató és névadó ünnepség Gyomán Gyomán vasárnap délelőtt a já­rási munkásőrség zászlóavató és névadó ünnepséget tartott. A köz­ség főterén rendezett ünnepségen Klaukó Mátyás, az MSZMP Békés megyei bizottságának első titkára mondott beszédet. A járás mun­kásőrségének százada Polányi Má­ténak, a fasiszták által kivégzett endrődi kommunista vértanúnak nevét viseli. (MTI)

Next