Népszabadság, 1958. március (16. évfolyam, 51-76. szám)

1958-03-23 / 70. szám

1958. március 23. vasárnap NÉPSZABADSÁG ÉVA LÁNYA Mészöly Dezső verses színjátéka a Madách Színházban E romantikus, verses játék debreceni bemutatója után több kritikus leszö­gezte, hogy az Éva lánya cselekményé­nek nincs elfogadható kora. A fővárosi bemutató előtt a szerző a Pesti Műsor­ban kijelentette, hogy darabjában nem korfestés, s különösen nem mélyreható korelemzés keresendő - az Éva lánya koroktól független mondanivalót dédel­get: ,,a naivság győzelmét a cinizmus felett”. Megnéztük a Madách Színház előadását, bele-belefeledkeztünk több hangulatos jelenetbe, örömmel regiszt­ráltuk a gördülékeny verselés nem egy szellemes fordulatát, megbámultuk Siki Emil pompás díszleteit, felvonultattuk minden jóindulatunkat, de mondaniva­lót - korban gyökerezőt, vagy korok fölött lebegőt - nem találtunk . . . Nem vagyunk cinikusak, s talán azért nem győzedelmeskedik felettünk a szer­ző naivitása, aki­ azt hiszi, hogy a Kis­­faludy-féle romantika állítólagos felele­venítése kibúvót ad minden állásfogla­lás alól. A nézőt azonban nem elégítik ki az „időtlen” ötletek és egyre kíván­csibb arra, mi is a véleménye Mészöly Dezsőnek Akantisz Ferdinándról, a hol léha uracsnak, hol vörösmartys ihletű mindent­ merőnek tűnő fiatalemberről, mi a véleménye a szép Csobánczynéról,­­ az egész színjátékról, amelyben a fel­­felsejlő gondolat, a fel-felcsendülő ironikus hangvétel hirtelen elhal; a mondanivaló felrebbenő kékmadara belefull a szentimentális, giccses szi­tuációkba. Kisfaludy komédiái nem csupán azért becsülendők, mert - ha korának eszmei korlátai között is - mégis saját korát vitte színre, hanem mert a kor nézőjének aktuális tanulsá­gokkal is szolgált. (,,Az öröknek min­dig van aktuális oldala; ami tegnap így volt örök, az ma másképp örök” - mon­dotta a marxista esztétikai felfogással nem „vádolható” Alfred Kerr.) S Heltai Néma leventéje sem csupán azért hasonlítatlanul értékesebb az Éva lányánál, mert a verselésben ott nincse­nek nehézkes rímek és suta fordulatok, hanem, mert - anélkül, hogy tudato­san törekedne történelmi-társadalmi mondanivalóra - a markáns szituáció­ból, amelyet exponál, természetesen következik az a hangulatos és tréfás cselekmény, kivirágzik a könnyed for­mába öltöztetett mondanivaló. Mészöly Dezső színjátéka csak utá­nozza Kisfaludy komédiáinak környeze­tét és Heltai komédiájának formáját. Nincs mit exponáljon, nincs belülről jövő ihletése, csupán ürügyet és keretet keres műveltségének, verselőkészségé­­nek. Az „előregyártott” elemekkel dol­gozó spekulatív szerkesztés távolról sem egyes - a szocialista-realista dra­maturgiát, a gorkiji, brechti drámaírást kompromittáló - művek monopóliu­ma.Vámos László, a rendező, ha életet, elviséget nem is igen lehelhetett a szín­műbe, a gördülékenységet biztosítja, az ügyes és szellemes részeket okosan ki­hangsúlyozza. A színészek közül Pécsi Sándor Guszti bácsijáról kell beszél­nünk elsősorban; ha érezzük is, hogy szorítja „a mord külsejű, de aranyszí­vű” agglegény nyakravalója - sok-sok ötlettel fűszerezi a típusmenüt. Komlós Judit nem szorítja a giccses szépasszony­­szerep; az ő, elsősorban bájosnak ne­vezhető, sajátos művészete itt is ki tudja élni magát. Vass Évát sajnáljuk újabb kislány­ szerepében. Az Anna Frank után Hanna, ez a 16 esztendős, émelyítő bakfis­.A tehetséges Men­­sáros Lászlónak sem igen való az álro­mantikus Nándi, s Dajbukát Ilona - ha vannak is kedves jelenetei a dadus szerepében - helyenként sehogy sem találja a helyét ebben a kellemkedő színdarabban. A. G. Hetven operaelőadást tart vidéken a szegedi és a debreceni színház A debreceni Csokonai Színház opera­­társulata budapesti vendégszereplése után március 19-én Sztálinvárosban mu­tatta be Flotow Márta című vígoperáját. A vidéki városokban a gördülő opera jó hagyományait szem előtt tartva, a szegedi operatársulattal együtt 1958 végéig 70 előadást tartanak. Az operatársulatok a budapesti és a debreceni MÁV-szimfonikusokkal együtt szerepelnek. A Csokonai Színház együt­tesének műsorán Verdi Álarcosbál, Puc­cini Tosca és Mozart Varázsfuvola cí­mű operái szerepelnek. A szegedi Nemzeti Színház opera­­együttese, fővárosi bemutatkozása után március 31-én Győrött lép fel. Erkel Hunyadi László című operáját szólaltat­ják meg. További vidéki vendégszerep­léseik során Puccini Pillangókisasszonya és Verdi Traviatája szerepel műsoru­kon. „mindenki saját” kiáltja, s arcát a „,mindenség szelének” fordítja. Kassán született 1891-ben. Apja adó­hivatali tisztviselő volt, nyolcszáz fo­rint évi keresettel. A költő négyéves korában a dunán­túli Letenyére került. (Alighanem in­nét, a dunántúli évekből kerülnek leg­­többnyire Komját verseibe az olyan táj­szavak, mint a rakonca, a nyárrás, sointos, hógulya, eves, stb .. .) 1901-ben azután nagy változás követ­kezik be a család életében. Az apát Fiuméba helyezik át, s ezzel a fordu­lattal a gyermek előtt megnyílik a to­vábbi gyors fejlődés útja. Tizenhat éves, amikor apját ismét áthelyezik, ezúttal a fővárosba. Ezekben az esztendőkben születnek első versei, a tehetség je­gyeivel. Ilyen sorokat ír: „A lépted esti cirpelés .­­„Messzi utakon bó­biskol a sár .. ”. . .Volt egyszer egy legény s az űrbe röppent. Könnyű volt szegény. Fájdalom-pára a lét üve­gén .. És nem sokáig várat már magára az a verse sem, amely - 1913-ban - elhatá­rozó lesz pályájára, amelyben már oly harcra készen mutatkozik be a költő, hogy onnan már nincs is visszaút. A császári és királyi önkény ugyanis elkoboztatta a Dózsa vér című verse miatt a Népsza­vát. A fiatalember egyszeriben megér­tette, hogy a Ferenc József-i uralom sem tűri, ha a költő csakugyan ellene sze­gül, ha kimondja a „földnélküli Jáno­sok” forradalmi igazát. Ám ez az egyébként Ady-hatásra valló vers más irányban is útjelzőnek látszik. Úgy képzelem, hogy az akkori fiatalok leg­többjére ellenállhatatlan erővel zúdult Ady hatása. Ettől igyekeztek szabadul­ni még a modorosságok és erőszakolt nyelvújítási kísérletek árán is, nehogy Ady-epigonoknak tűnjenek fel. A kötet következő verse például, amely 1914-ből kelt, az Asszony című, már szintén erre vall: „Mert szemet se hallik, S én el­veszem a tévés hangtalanban .” Ez bizony nem a helyes út volt, azt még sokáig kellett keresnie ... Csakhogy Komját kezdettől fogva akaratos és áll­hatatos küzdője volt mind az irodalom, mind a társadalom megújításának. Esze ágába nem jutott visszafordulni. A vi­lágháború tanulságai nem maradtak rejtve a nyurga, „növendék” költő éles szeme elől. Fivérével, Marcellal együtt hamarosan kapcsolatba kerül az anti­­militarista megmozdulások szervezőivel, majd a Galilei Körrel és 1916-ban, az első világháború válságokkal mind ter­hesebb évében, a Dózsa-verset logiku­san követi az antimilitarista versek és dalok sora - ha nem is mindig a leg­­kiforrottabb és a leghatásosabb költői eszközökkel - megannyi riadó eszmél­­tető a háborús bódulatból. Közülük is kiválik a Sorozás. „Csudarendes Péter! Jó lesz limnek-lomnak. ... Nyomnélküli Gáspár! Jó lesz keréknyomnak .. . Krisztustalan Gergely! Keresztnek a he­gyen. .. . Igazmondó Ádám! Jó lesz, hogy ne legyen!” INNÉT MOST MÁR csakugyan for­radalmian egyenes út visz - s épp ezt kellett volna meglátni Komjátnál­ - a ki-kiütköző, a kísértő nyelvi-eszközbeli furcsaságok ellenére is, a magyar kom­­mün egyik legjellegzetesebb, legtudato­­sabb és legharsányabb szavú énekesé­nek költői és szerkesztői fellépéséig, mert Komját ezekben a nagy időkben hozzánőtt a teljes szívvel vállalt fel­adatokhoz, agitátorként egy testvére Majakovszkijnak, anélkül, hogy e szere­pében pillanatra is tetszelgővé válnék. Ő az, aki prófétikus erővel zengi világ­gá az „Orosz testvérek elé” című ver­sével : „Felétek kiáltunk. Kik jöttök téren s véren át, megtartózhatlan, s váltig telőbbre, mint a hó­gulya.” Vagy például a Bolsevikiekkel: „Kerülő nincs. Az abszolút vagyunk. A temér­dek. A meg nem mérhető. S az akara­tos végig­változás!” Mindemellett még szakadatlanul ta­nul és marxista forradalmárrá képezi magát, aminek majd az emigrációs években látja legfőképpen hasznát. Az igazi költői felemelkedésnek, a kom­munista költő végleges győzelmének azonban keserves esztendőkkel, temér­dek gyötrelmes és „emigrációs” ta­pasztalattal kellett megadnia az árát. Idővel rá kellett döbbennie, hogy a köl­tő üdvösségéhez sem az eredendő te­hetség, sem a nagy elméleti tudás és harci tapasztalat nem elég, ahhoz egye­bek közt szükség van például versei te­matikájának kiszélesítésére, az élet tel­jességének, bőségének, ezerszínűségé­­nek kifejezésére, arra is, hogy magán­élete, sőt magányos órái is legyenek a költő-harcosnak, mint ahogy Marxnak és Leninnek is voltak. Ám nem hallgat­hatunk arról a másik tanulságról sem, hogy Komját Aladár átélte ugyan a magyar kommün iszonyú bukását, a magyar munkásosztály, a magyar sze­génység megalázó vereségét, de azért néhány hónapos gyötrődés, megrendü­lés és főbe­sújtottság után már ismét megtalálja a hangját, s úgy érzi, hozzá­hajolt az „örökkévalóság”. „Életre köszöntő” című versében (1920) már büszkén hirdeti: „De könnyen s véren át hiszem a jót! S né múltán is a m­a­­gasságost szólom kény­érlő-egy szer un: akár a föld, a fa.” ... És ugyanebben az évben fölröppen az éneke: „Mi ki­törünk: dús mindenütt­ levők, a földből és a vérből! Szénnel és sóval, Rögök közén a fölütődő fűvel. Minden lehe­letben. Minden moccanásban. Újra! Meg újra! Mégis és mégis!” (Hitvalló dac.) Majd jönnek, ha nem is nagy bőség­ben, az emigrációs politikai versek, hol nagyhatásúak, hol kevésbé sikerülten, de mindegyre a költő legbensejéből kisza­kadva. Minden sora átérzett, minden szava őszinte! S milyen időszerűek, mi­lyen frissek ma is az ilyen sorai: „Néz­zétek társaim az »örökkévaló burzsoát, s nevessetek ... Nevessetek, s nevessünk hatalmas egészséggel, ahogyan csak mi tudunk nevetni...” Mert ő 1923-ban is tudott derűlátó lenni! Emigrációs ver­sei közül jónéhány maradandó bizony­sága annak, hogy az igazi kommunista az emigrációban is szüntelen haza gon­dol, elnyomott népével érez, mert for­radalmian patrióta. Reá az olyan „zsá­nerkép” is szerfölött jellemző, mint aminőt „A falusi szegények”-re­ fest: „Nézzük a rögöt. Nem a miénk. Néz­zük a lábadó vetést. Nem a miénk. A cséplőgépből zuhogó szemet. Nem a miénk.. . Olybá leszünk bizony, mint a megindult föld, a rohanó víz, ti tűz!” (1925)* Az együttérzésnél most már jóval többet érzünk az ilyen verseiben - a teljes azonosulásra való képességet! Épp így tud eggyé válni pártjával is, versei mindig teljes hitelűek, érezzük mögöttük, hogy a költő egész életével kezeskedik értük, hogy megélője és ré­szese a párt belső életének. Íme, ez a titka az effajta versek írásának! A ke­resettséget ezekben már régen felvál­totta a legtermészetesebb egyszerűség, a legnehezebb művészi szintézis, amely nála szinte mindig súlyos és izzó indu­latok, gondolatok kifejezője. „A kom­munista párt t­ö háborog a keserű ke­nyérben, ő hány tűzszikrát a garasos bérben, ő kiált bosszút a fakadó vér­ben . . .” És itt sincs megállás. Komját temér­dek nagy fontosságú pártteendője mellett is szinte egyik pillanat­ról a másikra, szinte „roham­ban lépte át az árkot”, amely két fejlődési szakasz közt húzódik a költők útjain; gyűjteményes kötete erről tesz tanúságot. Mert vajon a Nem moccan a rög című vers nem nyitánya-e, szinte át­menet nélkül olyan szimfóniaszerű köl­teménysornak, amely csúcsait jelzi a Komját-műnek, s egyúttal talán legin­kább József Attila nagy verseivel hoz­ható párhuzamba. Rapszódikusak és erőteljesek, íme: „Dicsérjem tán a »hű alázatot«, a bókoló port, ki örvend, hogy tapossák? Bizonygassam, hogy jó a rossz , hogy rossz a jó? Hogy a go­lyó, mi megtép s a zuhant ott bot sebje: semmi, »vigaszos megpróbáltatás«, az »örök törvény« hab játéka csak? S hogy lábunk alatt nem moccan a rög?” Aztán a „fiatalok!’! Filozofikus mély­ségével, szabad, magabiztos, felsőbbsé­­ges hangszerelésével, s merész, de min­dig találó, mindig tartalmas képeivel: „Micsoda álmok! S micsoda álmodok! Növendék-költők, kiknek fantáziája a mindent ég temérdek téréin megállítha­­tatlan vándorló bontok: törvénye nincss se medre, gátja, s h­aló porral a mennybolt »vérző­ csillag-sebeit« poroz­za be futása . ..” Micsoda álmok! kiált fel a költőin *» Micsoda élet! Micsoda költő.. • ámulhatunk mi joggal, tudván, hogy a költői s népi álmok megvalósulásáért mennyi mindent tett Komját, aki forra­dalmár­ módra, sokoldalúan és konokul hirdette a maga és a milliók igazságát: „nem ríni kell itt, nem »kivárni«!. . aki a francia Lautréamont-tal vallotta: a költőnek hasznosabbnak kell lennie, mint nemzete bármely más polgárá­nak! ... S aki az egeket kisértő, forra­dalmi álmokat melengető „növendék” költőből, a királyi adóhivatalnok fiából lett a diadalmas munkásosztály nem­zetközileg is jelentős költője és forrás­dalmára.* Külön méltatást érdemelnének A gyűjteményes kötet prózai jellegű írásai, amelyek egytől egyig bizonyságai Kom­ját nagy jelentőségű és sokoldalú mun­kásságának. Irodalomszervezői, kriti­kusi, publicisztikai működése valójá­ban elválaszthatatlan egyéb pártideoló­­gusi vagy költészeti tevékenységétől. A gyűjteményes kiadvány Komját Irén terjedelmes és értékes adatokban gazdag életrajzi bevezetőjét, továbbá Hegedűs Éva alapos „bibliográfiai kí­sérletét” is tartalmazza, így irodalom­­történészeinknek lényegesen könnyebbé válnak a komjáti életművet végleg tisz­tázó feladatok. GEREBLYÉS LÁSZLÓ 9 • •Ünnepélyesen megnyitották a Műcsarnokban a bolgár képzőművészeti kiállítást A szocialista Bulgária képzőművé­szeinek első nagyszabású magyarországi tárlatát szombaton délben ünnepélye­sen nyitották meg a Műcsarnokban. A megnyitáson megjelent Kristóf István, az Elnöki Tanács titkára, Vass Istvánné, az országgyűlés alelnöke, Pongrácz Kál­mán, a fővárosi tanács végrehajtó bizottságának elnöke, Sebes István külügyminiszterhelyettes, Mihályfi Ernő művelődésügyi miniszterhelyettes, Dé­­­nes Leó, a Kulturális Kapcsolatok In­tézetének alelnöke, Ortutay Gyula, a Hazafias Népfront Országos Tanácsá­nak főtitkára s a magyar politikai és kulturális élet számos más kimagasló képviselője. Ott volt Krasztju Sztojcsev, a Bol­gár Népköztársaság magyarországi nagykövete és a budapesti diplomáciai képviseletek több más vezetője és tagja. A megnyitó beszédet Mihályfi Ernő művelődésügyi miniszterhelyettes mon­dotta. — Ez az első gyűjteményes kiállítás, amely a mai bolgár képzőművészet eredményeit összefoglalóan megmutat­ja a magyar közönségnek. Voltak már eddig is kapcsolatok a magyar és bol­gár képzőművészet és képzőművészek között, gazdag és gazdagító kapcsol­a­tok. Magyar művészek jártak kultu­rális egyezményeink lehetőségeivel él­ve Bulgária városaiban és falvaiban, csodálatos tengerpartján és bolgár fes­tők, grafikusok, építőművészek voltak vendégeink Magyarországon. Kiállítá­sokban is gyönyörködhettünk. Emléke­zetes, nagy sikere volt a bolgár kép­zőművészeti kiállításnak ezekben a termekben és láttunk már a bolgár grafika válogatott alkotásaiból rende­zett igen szép kiállítást. Ezenkívül egyes bolgár művészek is rendeztek gyűjteményes kiállítást, közöttük olya­nok, akik a két ország képzőművészeti szövetségei között szervezett művész­csere keretében jártak nálunk. A mai magyar képzőművészetnek is több alkalma volt már, hogy bemutat­kozzék a bolgár közönségnek. 1952-ben képzőművészeti, majd 1955-ben grafi­kai kiállítást rendeztünk Szófiában. Mind a kettőnek több százezer láto­gatója volt, ami világosan beszél arról a barátságról, amellyel fogadták és a sikerről, amit aratott. Ezekből az ada­tokból is látható, hogy már régen ese­dékes volt a mai bolgár képzőművé­szet gyűjteményes kiállításának bemu­tatása Budapesten. Régen vártuk, s őszinte, nagy örömmel üdvözöljük most ezt a kiállítást, amely jelentős esemé­nye kulturális kapcsolatainknak "– mondotta a többi között Mihályfi Ernő. A megnyitó beszéd után a jelenlevők megtekintették a kiállítást. (MTI) Ilja Petrov: Kivégzés előtt Ivan Mandov: Fiatal asszony Szofoklosz-h­ajjédia, kevéssé ismert Csajkovszkij-opera és az Othelli­ balettváltozata a grúz művészek moszkvai műsorán Moszkva, március 12. (Tudó­sít­ónktól.) Pénteken este a tbiliszi Opera dísz­előadásával, amelyen Paliasvili Daiszi című zenedrámája került a moszkvai közönség elé, ünnepélyesen megnyitot­ták a grúz művészek tíznapos moszkvai vendégszereplését. Az immár huszon­egy esztendeje hagyományossá vált kulturális eseménysorozatot nagy ér­deklődéssel várták a moszkvaiak. A grúz művészet ünnepi szemléjének elő­adásaira már jóval a megnyitás előtt el­fogytak a jegyek. A legutóbbi vendégszereplés alkal­mával csupán a tbiliszi Opera és két népi kórus szerepelt Moszkvában, az idén azonban már tíz elsőrangú művészi együttes ad számot a munkájáról. A moszkvai közönség különösen há­rom bemutatót vár igen nagy érdeklő­déssel: Shakespeare Othellójának ba­lettváltozatát, amelynek zenéjét Ma­­csavariani szerezte, koreográfiáját pe­dig Csabuklani alkotta, valamint Csaj­kovszkij: Az orleánsi szűz című operá­ját, amely negyven esztendeje nem szerepelt a moszkvai színpadokon, to­vábbá egy görög klasszikust, Szofok­­lész: Ödipusz király című tragédiáját. A két előbbit a tbiliszi Opera, a görög tragédiát a tbiliszi Rusztavelli Színház mutatja be. A bemutatókon a tbiliszi Operaházi három drámai színház, a Magyarorszá­gon is járt grúz állami táncegyüttes, egy nagy ének- és táncegyüttes, egy szimfonikus zenekar, egy vonósnégyes és egy kamarakórus szerepel. A grúz képzőművészek kiállítást rendeznek leg­újabb műveikből és a moszkvai mozik bemutatják a legsikeresebb grúz filme­ket. ZSOMBOR JÁNOS

Next