Népszabadság, 1958. május (16. évfolyam, 103-128. szám)
1958-05-18 / 117. szám
iHUH,HiiimiiiimmmHm’miiiiiitmiiimmmi!HimiimmiiiHl!iliimiiiiiiiiiiliiiliiiill llillII!IHIIIIIIIHIIIIIIIIIIIIIIIVHill!IIIIIIHIl!llltltlUlllllillllllllllliililllllll ll!ilU ILLÉS BÉLA: Kuti Andrást 1941 augusztusában ismertem meg, Taliciban. Talici, a Volga középfolyásánál, a folyó jobbpartjától hét-nyolc kilométernyire, egy nagy, homokos erdei tisztáson áll. Nyolc, kaszárnyaszerű kétemeletes épület. Négy, a sivár, poros udvar jobbszárnyán, négy velük szembenézve - balra. Hogy mi célból épült ezen a süket helyen a nyolc szomorú, nemcsak kaszárnyára, hanem külvárosi bérházra, sőt némiképpen fegyházra is emlékeztető hodály, azt nem tudom. 1948-ban Talici hadifogoly-tábor volt. Vegyes tábor: német, román, olasz, finn és magyar hadifoglyok lakták. Kilencszáz magyar. Ezek egyike volt Kuti András - Magyarországon kubikos, a fronton őrvezető, a táborban az antifasiszta iskola növendéke. Alacsony, keménykötésű, sovány, inas, barnabőrű, mongolszemű legény; már nem messze a harminctól, de még mindig volt benne valami fiús, talán szelíd, szomorú, bocsánatkérő mosolya. Közepes tanuló volt egyre javuló tendenciával. Odahaza épphogy a betűvetést tanulta meg, tizenkét esztendős kora óta (saját vallomása szerint) sem könyv, sem újság nem volt a kezében. De fokozatosan győzött nyílt feje, a világ dolgai iránti lázas (kíváncsisággal rokon) érdeklődése, vasszorgalma és fegyelmezettsége. A tanító és a jó tanítvány közötti viszony akkor alakult személyes ismeretséggé (majd barátsággá), amikor Kuti egy esős, szeles szeptemberi napot záró hűvös alkonyatkor, röviddel a takarodó előtt, a fegyelmi előírásokat megszegve, elém állott az udvaron. - Egy kérésem lenne, őrnagy bajtárs, ha nem sértem meg. - Mi baj van, fiú? - Baj éppen nincs, őrnagy bajtárs, hanem ... Amikor tudjuk, hogy nem lehet segíteni a bajunkon, a legjobb akarattal sem lehet segíteni, akkor nem nagyon fáj a nincs, akkor szótlan tűri az ember az éhséget és a fagyot. De, amikor tudjuk, hogy van... Tetszik tudni, őrnagy bajtárs, jön az ősz és utána a tél és az ősz itt nagyon esős, a tél pedig — úgy mondják hogy itt télen még a tölgyek is fáznak. Aztán nem is illik egy antifasisztához, aki még hozzá egyik öszszekötő a román és magyar bajtársak között (ami nem olyan egyszerű feladat, mint amilyennek látszik), szóval sehogy sincs rendjén az, hogy én nyűtt nadrágban és rongyos bakancsban járok. Gondoltam, kihallgatásra jelentkezem, de aztán úgy döntöttem, hogy mégis jobb így négyszem közt hívni fel az őrnagy bajtárs figyelmét arra, hogy az olasz és német foglyok egész másként vannak felöltözve, mint mi. Kuti mindennap gondosan megborotválkozott és naponta többször is, derékig vetkezve, mosakodott. Nadrágja viszont: folton folt, a bakancsa pedig enni kért. • - Ez az egyetlen nadrágod és bakancsod? Nincs más? - Ezt is, azt is Makón vételeztem, jó másfél esztendő előtt, amikor beosztottak a menetbe. Azóta se ruhát, se bakancsot nem kaptam. Pedig .. - Tudom ! Hm. Hát természetesen szükséged van, szükséged lenne nadrágra is, bakancsra is. Ezt is, azt is kiutalnám neked holnap kora reggel, amikor a raktárt nyitják, ha csak egyedül te járnál elnyűtt nadrágban és lyukas bakancsban. Te és mondjuk még néhány bajtársad. De, ugye nagyon sokan vagytok ilyen rongyosak? Majd mindannyian. *■ Na, látod! Annyi nadrág és annyi bakancs nincs a raktárban, hogy valamennyiőtöknek jusson belőle. Mit szólnának társaid, ha téged kiöltöztetnénk, őket meg nem? Ugye szégyellnéd előttük az új bakancsot? Én azt hiszem, még mindig jobb vásott nadrágban és rongyos bakancsban járni, mint eljátszani társaid becsülését és szeretetét. Még hosszan beszéltem, bölcsen és keményen, az egyén és a közösség viszonyáról és amikor úgy éreztem, hogy már mindent elmondottam, amit az adott helyzetben el kellett mondanom, megkérdeztem: - Egyetértesz velem, fiú? Kuti nagyon szomorúan nézett rám és nagyon halkan válaszolt: - Egyetértek az őrnagy bajtárssal. Köszönöm a kioktatást. Másnap hajnalban kiutaltam neki egy pár új bakancsot, új nadrágot, sőt egy új zubbonyt is. A tanórákon, napokon át, lesütött szemmel ült, nem akart a szemembe nézni. Nyolc-tíz nap múltán, amikor napos volt, a jelentéstétel után megkérdeztem tőle: - Nos, fiú, hogy vagy? Elpirult. - Sohasem fogom elfelejteni, amit az őrnagy bajtárstól kaptam - mondotta majdnem ünnepélyesen. - Az új zubbonyt? - kedélyeskedtem. Kuti komoly maradt. - Azt sem, de nem arra gondolok, hanem a kioktatásra, a tanításra. Azóta éjjel-nappal az jár a fejemben. A ruhája, mintha ráöntötték volna, a bakancsa ragyogott, de a tekintete ... Megdöbbenve láttam, hogy könnyes ragyogási szemekkel néz rám. Ezt a szegény ördögöt, aki alkalmasint már a bölcsőben is nyomorgón és mindig ezt tapasztalta: ,,aki birja, marja”, láthatóan meghatotta az, amit a szolidaritásról mondanam neki. Annyira, hogy észre sem vette a szakadékot a tanító szavak és a ruhát, bakancsot kiutaló jegyek között. Különben a Kutinak kiutalt holmi miatt rövidesen meggyűlt a bajom raktárnokunkkal. A lerongyolódott magyar fiúk mind ki akartak öltözködni és miután egynek a kérését teljesítettem, a többiekét sem utasíthattam vissza. Kuti Andrást egy jó évtizeden át büszkén neveztem tanítványomnak, ő pedig hálásan tisztelt első tanítójának. A fiú nagy és szép utat tett meg. Már 1944-ben kitüntette magát, bátran harcolva Hitler martalócai ellen és a felszabadulás után egyre nagyobb és nagyobb feladatot kapott és mindenütt kitűnően megállotta helyét. Néha-néha egy-egy fogadáson találkoztam vele és egyszer kihallgatáson is voltam nála. Nagy jóindulattal, barátságosan fogadott. Sajnos, nagyon kevés ideje volt és így egy szóval sem emlékezhetett meg a ,,régi szép időkről” - Taliciról. Ekkor már szemüveget viselt, különben még most is fiús volt, bár mosolya megváltozott. Fáradtabb lett. 1956 október-novemberében rettenthetetlenül bátor volt és példát mutatott az alkut nem ismerő kommunista elvhűségből. Amit akkor tett, arról csak a legnagyobb tisztelet hangján szabad és csak lelkesen lehet szólni. Ekkortájt még azt is megbocsátottam neki, hogy elfelejtette Talicit. De a helyzet úgy alakult, hogy (ha nem is durván: adtam-adjál formájában) kénytelen voltam emlékeztetni őt régi barátságunkra. Segítségért fordultam hozzá. Az ellenforradalom idején lakásom tönkrement - fűtetlen és fűthetetlen volt. Pár hétig álltam a hideg lakás kínját - amikor annyi baj, gond és munka van, szégyenlettem a magam kis bajával alkalmatlankodni. De, hogy a lakásban mindenki megbetegedett és az én kesztyűs kezem is már csak nehezen tudta tartani a tollat, elszántam magamat a segítségkérésre. Kuti akkor olyan helyen dolgozott, hogy könnyen segíthetett rajtam. Levelet írtam neki. Gratuláltam nagyszerű tetteihez, aztán beszámoltam neki helyzetemről és gyors segítséget kértem. Levelemre nem kaptam választ. Sok dolga van ilyenkor egy Kuti méretű embernek! Felhívtam telefonon. Amikor hetedszer telefonáltam, titkárnője kapcsolt. Kuti közölte, hogy megkapta levelemet és biztosított arról, hogy együttérez velem. - őszintén sajnálom, elvtárs, hogy pillanatnyilag nem tudok segíteni magán. De hát - amint tudja - nagyon sokan kerültek a magáéhoz hasonló kínos helyzetbe, sőt, nem kevesen vannak, akik még a magáénál is roszszabb viszonyok között élnek. Hisz, maga elvtárs, legalább tető alatt van. Meg vagyok győződve arról, hogy magának is nagyon kellemetlen lenne, elvtárs, ha kivételt tennénk magával és amikor nem tudunk mindenkin segíteni, magát előnyben részesítenénk. Meg vagyok győződve arról, hogy ezt maga nem fogadná el és őszintén, egyenesen megmondom, hogy ha elfogadná, kívánná, sőt kérné, én akkor sem lennék hajlandó ilyen igazságtalan kivételezésre, minden jót. Nos, elvtárs! A viszontlátásra. Letette a kagylóit. Én se tehettem mást. Rámosolyogtam, majd rákacsintottam az elnémult telefonra. - Na, lám, a fiú nem felejt. Ugyanazt teszi, amit én csináltam vele. Van humorérzéke, ami (úgy látszik) ezekben a nehéz napokban sem hagyja el. Holnap, de talán még ma intézkedni fog. Három napon át alig mozdultam el hazulról. Ha el kellett mennem valami értekezletre vagy előadásra, hazaérkezve mindig ez volt az első kérdésem: - Jött valami Kutitól? Nem, semmi sem jött. És ma (másfél esztendő múltán) már nem is nagyon számítok arra, hogy Kuti intézkedni fog. Kioktatott arra, hogy méltánytalanság lenne segíteni rajtam, és ezzel megtette a magáét. Sok mindent tanult tőlem, amit ma jobban tud, mint tanítója, de ezt bizonyosan nem tőlem tanulta. Szörnyen megharagudtam rá. Szidtam, szapultam, sőt azt hiszem, fenyegettem is. - Na megállj! Várj csak! Majd még megtanulod ... Negyednap váratlan vendéget kaptam. Egy írótársam látogatott meg, egyike azoknak, akikkel hónapokon át (1956 augusztus, szeptember és októberében) nem köszöntünk egymásnak. Sápadt volt. Ideges. Bizonytalanul mosolygott. - Ne vedd le a kabátodat - tanácsoltam neki, amikor szobámba betessékeltem. - Nagyon hideg van nálam. - Nálad hideg? - csodálkozott a vendég. - Nem fűtik a lakásomat, nem lehet fűteni. - Hát ez hogy lehetséges- Miért nem hozzák rendbe a lakásodat, a házat, az egész kerületet vagy amit rendbe kell hozni, hogy te ne fagyoskodj. Ez igazán kutyakötelességük. - Ugyan, ugyan! Ma sokkal fontosabb feladatok megoldása van napirenden. - Fontosabb feladatok? Ha saját íróikat is fagyoskodni, pusztulni hagyják, mit várhat tőlük az ország, a nép? - Nem tudod mit beszélsz! - förmedtem rá. - A mi kormányunk .. Vendégem gúnyosan (kissé erőltetve), nevetett. Igyekezett fölényesen jóindulatúnak látszani. - Láthatod! A saját bőrödön tapasztalhatod. Ha ebből sem értesz . . . Az asztalt csapkodtam. Vendégem néhány perc múlva, köszönés nélkül, távozott. Őszintén örültem. Nem annak, hogy elment, hanem annak, hogy meglátogatott. Lám, az írók mindig tudnak segíteni az emberen! Ha ez a kortárs nem látogat meg, alkalmasint még napokig dühöngök és elhitetem magammal, hogy a tyúkszem az emberi test legnemesebb része. De most magamat szidtam meggyőződéssel. Az ember tanít, tanít, egy hoszszú életen át tanít, de maga nem sokat tanul. A tyúkszemére lépnek és megfeledkezik arról, amiért egy életen át dolgozott. Nagyon szégyenlettem magamat önmagam előtt. Ruhástul, kesztyűstül, sapkástul, nyakamra egy vastag kendőt csavarva, ledobtam magam az ágyra és perceken át azt figyeltem, hogyan lesz párává a lélegzetem. Kutira gondoltam. Nem mentettem fel. Aztán magamra. Magamat elítéltem. Aztán az egész bolond ügyről megfeledkeztem (erőszakkal félretolva). Holnap előadást kell tartanom, választott témáról. Már választottam. És mialatt gondolatban felépítettem az előadást, most már mindenről és mindenkiről valóban megfeledkeztem, Kutiról éppúgy, mint izó vendégemről. Csak saját gyengeségemről nem. Előadásomnak, amelyet egy fűtetlen helyiségben, télikabátos, sapkás közönségnek tartottam, váratlan nagy sikere volt. Hallgatóim megérezték, hogy tiszta szívből és nagyon lelkesen beszéltem. Az előadás címe ez volt: A közösség érdeke is a magánérdek. Tágra meresztett szemek, szégyenkező mosolyok mutatták, hogy nem egy hallgatóm azt hitte, hogy kizárólag neki beszélek, róla, az ő hibáiról és az ő gondjairól. B IHllllllllllllillllllllllillinillllllllllllIHllllllllllllllllilillllilllliilUinillliiliiiiliimiHiiiiiiiiiimniiiiiHiMBiiiiiiiiiiiiiiiHumimiiiiiiiiiiiHiimiinMiiiinmmiiMiwiH,..... „Csak az élet valósághű ábrázolásából támadhat közönségsiker és művészi babér” A cannes-i szovjet filmdelegáció vezetőjének nyilatkozata Cannes, május 11. Tegnap két filmet mutattak be, az indiaiak Három tenger utasa és a japánok A hó országa című alkotásait. Az indiai film, amely egyébként szovjet—indiai közös alkotás, Afanasoj Nyikityinnek, a XV. századi orosz tudósnak és utazónak a vándorlásait követi nyomon. Ebben a műfajban a legjobbak közé számít ez a film, korhűségével és regényességével magával ragadja a nézőt. A japánok filmje azonban csalódást okozott. A fesztivál egyik érdekessége volt a napokban Picasso és Cocteau megérkezése. Cocteau, aki régebben igen aktívan részt vett a fesztivál munkájában, az idén - betegsége miatt - épp, hogy csak ellátogatott ide. Picassóval együtt megkérte a szovjet delegációt, hogy forgassa le nekik a Szállnak darvak című filmet, mert a bemutatón nem voltak jelen. A vetítés meg is történt, igen szűk körben, a nyilvánosság kizárásával. A szovjet küldöttség tagjaitól megtudtam, hogy a film igen tetszett Cocteau-nak is, de különösen Picassónak. Picasso meghatottan gratulált a szovjet küldöttségnek. „Büszke vagyok önökre, oroszokra - mondotta Picasso hogy ilyen emberi történetet, ilyen igaz drámát ábrázoltak. Szívből örülök, hogy nem valamiféle fellengzős, mesterkélt pátosszal, hanem a valóságos élet meleg közelségével hatottak rám.” Picasso felesége - aki szintén jelen volt a vetítésen - azóta felhívta a szovjet delegációt, elmondta, hogy otthonukban még mindig a film hatása alatt állnak, férje és annak barátai másról sem beszélnek, csak a Szállnak a darvakról. A szovjet film új jelenségeiről beszélgettem Igor Ratcsukkal, a szovjet filmdelegáció vezetőjével. - Az utóbbi évek egyes kiemelkedő alkotásainak alapján - mondotta Igor Ratcsuk - valóban el lehet mondani, hogy a szovjet filmművészet új periódusa megkezdődött. Persze nem valamiféle merőben új dologról van szó. Az alapokat, amelyre építeni kell, már régen lerakták a szovjet film nagy művészei, Pudovkin, Eisenstein, Dobzsenko és a többiek. A szovjet filmeknek ezeken a legjobb hagyományain azóta a filmművészeknek egy egész nemzedéke nevelkedett. Volt idő, amikor a már ismert körülmények miatt, ez a nemzedék nem érvényesíthette teljes mértékben tudását és tehetségét. Ez az idő azonban elmúlt. Nálunk, a Szovjetunióban igen szilárd, igen mély az a meggyőződés, hogy csak az élet valósághű ábrázolásából támadhat közönségsiker és művészi babér. Nem kellenek a hiperbolikus felnagyítások, nincs szükségünk olyan filmekre, amelyek lakkozzák a valóságot. Az ilyen művek csak árthatnak, untatják a nézőt, semmi közük nincs a művészethez, szoros kapcsolat a külföld filmműnészetével. 1958-59-ben például 56 filmet csinálunk közösen más országokkal, a szocialista és a tőkés államok művészeivel egyaránt. A franciákkal például öt koprodukciós filmet készítünk. Ma írom alá szerződésünket Louis Daquinnel, a kitűnő francia rendezővel. A film, amelyet együtt készítünk, francia pilótákról szól, akik nálunk harcoltak a német fasiszták ellen a második világháború idején. Ugyancsak a franciákkal együtt filmesítjük meg Puskin Dubrovszkij és Turgenyev Első szerelem című kisregényét, valamint Victor Hugó 17)) című regényét. Közös filmrvet gyártunk többek közt az olaszokkal és a görögökkel is. Számunkra e tekintetben az itteni találkozó igen gyümölcsöző volt, nemcsak érdekes tanulságokkal térünk haza innen, hanem sok gyakorlati haszonnal, több értékes, konkrét megállapodással is - fejezte be nyilatkozatát Igor Ratcsuk. HÉRA ZOLTÁN Az eszmei telítettségről persze nem mondunk le. De nem a felszínen, hanem mélyen, a mű történéseibe, hangulataiba, érzelmekbe beágyazottan, azokon átszűrve kell jelentkezniük az eszméknek, mint ahogy legtöbbször úgy jelentkeznek az egyszerű emberek mindennapi életében is. Nem elvontan, hanem személyes drámák és tragédiák, konkrét emberi sorsok formájában. Az igazi pátoszt persze ezután sem mellőzzük, mivel gyökere magában az életben, népünk cselekvő hitében, nagy erőfeszítéseiben van és a mi művészeink a teljes életet akarják ábrázolni. Ám, ellentétben sok régebbi filmünkkel, nem rávetíteni akarjuk ezt a pátoszt a valóságra, hanem magából az életből akarjuk azt kibontani. Filmgyártásunk egyik új vonása A csehszlovák szobrászati kiállítás műveiből. Stanislav Sucharda: TanulmányVramisek Palacky emlékművéhez.