Népszabadság, 1958. július (16. évfolyam, 154-180. szám)

1958-07-01 / 154. szám

1958. július 1, kedd A Vietnami Demokratikus Köztársaság első magyarországi nagykövete átadta megbízólevelét Dobi István, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke hét­főn fogadta Nguyen Thanh Ha rendkívüli és meghatalmazott nagykövetet, a Vietnami Demok­ratikus Köztársaság első ma­gyarországi nagykövetét, aki át­adta megbízólevelét. A megbízólevél átadásánál je­len volt: Nagy Dániel, az Elnö­ki Tanács elnökhelyettese, dr. Sik Endre külügyminiszter, Mi­­hályfi Ernő művelődésügyi­ mi­niszterhelyettes, az Elnöki Tanács tagja, Csatorday Károly, a Kül­ügyminisztérium protokoll osz­tályának vezetője. Nguyen Thanh Ha nagykövet megbízólevele átadásakor be­szédet mondott, amelyre Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke válaszolt. (MTI) Tíz év alatt százhetvenmillió forint megtakarítás újításokból A Lenin Kohászati Művekben 1948-tól, az újítómozgalom kezde­tétől, a dolgozók több mint 22 000 javaslatot és ésszerűsítést nyúj­tottak be. Ezek közül mintegy 13 000-et fogadtak el és 11 000-et már alkalmaznak, hasznosítanak a különböző üzemekben. A beve­zetett újítások az elmúlt tíz esz­tendőben kereken 170 millió fo­rint megtakarítást eredményez­tek. Számos újítást díjaztak több tízezer forinttal, de akadt olyan is, amelynek benyújtója száz­négyezer forintot lá­pott. (MTI) Megkezdődött az ifjúság munkája a Hanságban Vasárnap a hansági csatornázásra és a szigetközi gátépítésre megérkezett az egyetemisták és a középiskolás fiatalok első, ezer­­főnyi csoportja. A budapesti Eötvös József Gimnázium száztíz tanulója is elindult június 29-én a Keleti-pályaudvarról, hogy részt vegyen a Hanság lecsapolásában. Képünkön: a fiatalok egy csoportja a vonat ablakában. Hétfőn a kora reggeli órákban rövid ünnepséggel nyitották meg a KISZ önkéntes ifjúsági táborait. Az ünnepség után a fiatalok lelkes hangulatban megkezdték a munkát. (MTI Foto: Fehérváry Ferenc felvétele.) tára, egyéni és csoportos megbe­szélésre van szükség. Többször kellene tartani politikai pártnapo­kat a nemzetközi eseményekről, munkásgy­űléseket a dolgozókat érdeklő helyi problémákról, fel kellene eleveníteni az ismeretter­jesztő, tájékoztató előadásokat, a KISZ „kérdezz-felelek”-vitáit s jobban a felvilágosító munkaszol­gálatába kellene állítani az alap­szervezetek faliújságait s az üze­mi lapot, a Turbinát. Alkalmazhatják azonban a leg­jobb, legbeváltabb agitációs mód­szereket, szervezhetnek ötször annyi gyűlést, vitát, készíthetnek tízszer annyi faliújságot és tele­írhatják a Turbinát — aligha lesz nagyobb hatása, ám nem sikerül megteremteniök a bizalom, a nyíltság, az őszinteség egészsége­sebb légkörét, amelyet az orszá­gos politikában annyira helyesel­nek s a Láng-gyárban bizony nem egyszer hiányolnak a munkások. Ennek a légkörnek legalább két feltétele van: a vezetők nyíltan, kendőzetlenül beszéljenek a mun­kásokat foglalkoztató kérdések­ről, s a jóhiszemű dolgozók nyu­godtan elmondhassák véleményü­ket, még ha helytelen, téves is, anélkül, hogy megtorlástól, ledo­­rongolástól kellene tartaniok. Hogy a Láng-gyárban e két fel­tétel körül nincs minden rendben, arra néhány példát. Lépten-nyomon találkozni az üzemben a bérekkel kapcsola­tos tévhitekkel, tájékozatlanság­ból fakadó demagógiával is. Sokan, akik nem értik a bér­szer­­ződés helyes, igazságos, a fegyel­met szilárdító intézkedéseit, in­dokolatlanul ismétlődő normaren­dezésnek tartják. Amikor ezt el­mondottuk Mauthner párttitkár és Sárközi VB-elnök elvtársnak, minden érvüket előszedték, hogy meggyőzzenek bennünket a pa­nasz helytelenségéről. De annyi fáradságot már nem vettek, hogy a tájékozatlan munkásokat is felvilágosítsák tévedésükről. Amikor néhány héttel ezelőtt Csergő János miniszter elvtárs a gyárban tartózkodott, értesült az esztergályosok panaszáról: ke­vesebb az ő bérük, mint más üze­mek hasonló munkakörben fog­lalkoztatott dolgozóinak. Csergő elvtárs ígéretet tett, hogy ameny­­nyiben a panasz indokolt, korri­gáltatni fogja a béreket. A dol­gozókhoz csak a mondat második fele jutott el. A miniszter meg­győződött róla, hogy a bérek egyeznek más vállalatokéval, s így indokoltan nem engedélyez­te a korrekciót. Ezt azonban sen­ki sem beszélte meg a munkások­kal, akik ma is egyre élesebben követelik: mi lesz a miniszteri ígérettel? A gazdasági vezetés hasonló tit­kolózásáról számoltunk be már az előzőekben a nyereségrészese­déssel, a vállalati mérleggel, az üzem nehézségeivel és perspektí­vájával, a kulturális célokra for­dított összegek felhasználásával kapcsolatban. S hogy itt­ nemcsak véletlen mulasztásokról, hanem kialakult helytelen szemléletről van szó, azt bizonyítja: mereven megtiltották a Turbina munkatár­sainak, hogy a fent említett kér­désekről cikket írjanak. Nézzük most a dolog másik oldalát, s példáinkkal maradjunk mindjárt a Turbinánál. A lapnak nincs egyetlen munkáslevelezője. Ennek nyilván az az oka, hogy a munkások korábban megjelent bíráló megjegyzései nem találtak kedvező fogadtatásra a vezetők­nél. (A sportvezetők magatartását, és a rossz szellőzőberendezést bí­ráló cikkekre gondolunk.) Ahelyett, hogy a kritikát az érintett veze­tők válasza követte volna, hogy, hogy nem, a bírálók írtak újabb cikket, amelyben ha nem vonták is vissza állításaikat (mert azok, mint kiderült, helytállók voltak), enyhítették vagy elkenték a kri­tikát, a felelősséget. S ha a lap olykor szóvá tesz valamilyen gaz­dasági hibát, mulasztást, arra is hiába várják az olvasók a vezetők reagálását. Ez is erősíti a mun­kásokban azt az érzést, hogy a hibák elkövetőit nem vonják fe­lelősségre. A párt-végrehajtó bizottság tag­jai, egy-két kivételtől eltekintve, maguk is érzik, hogy ez a légkör nemcsak a pártélet fejlődését aka­dályozza, hanem egyik gátja a dolgozók nagyobb aktivitása ki­bontakozásának is. Eddig tett hal­vány kísérleteik a helyzet meg­változtatására, ha nem is vezet­tek túl nagy eredményhez, mégis azzal a reménnyel biztatnak, hogy az egész pártszervezet erejére tá­maszkodva saját maguk és a má­sok hibáival is szembeszállva ki­verekszik a változást. Feltehetné valaki a kérdést s mi is sokat töprengtünk rajta, vajon reális-e a mi mércénk, nem tá­masztunk-e túlzott követelménye­ket a Láng-gyári elvtársakkal szemben? A kérdésre ők maguk válaszoltak a már említett aktí­vén. Elmondották: úgy érzik, ha fukarkodtunk is nehézségeik, erő­feszítéseik elismerésével, helyesen tolmácsolták hozzájuk a mu­íká­­sok véleményét, egyetértenek a bírálattal és lesz erejük a hibák kijavításához. Sőtér Edit N­É­­P­S­Z­A­B­A­D­S­A­G 3 Új vonások gazdálkodási módszereinkben Hároméves népgazdasági ter­vünk teljesítését nagymértékben segítik azok a változások, amelye­ket a munkás-paraszt kormány a legutóbbi másfél esztendőben a szocialista ipar gazdálkodási módszereiben végrehajtott. Ami talán leginkább megkü­lönbözteti mai gazdálkodásunkat az ellenforradalom előtti időszak­tól, az az adottságok fokozottabb figyelembevétele, a voluntariz­­mus helyett a tervező és végre­hajtó szervek véleményén, tapasz­talatain és fokozott felelősségén alapuló munka. Az előző évek­ben sok kritika és észrevétel érte gazdálkodásunkat a kellő anyagi érdekeltség hiánya miatt. Tavaly a párt és a kormány határozata alapján be­vezettük a vállalati dolgozók nye­reségrészesedésének rendszerét. Voltak olyanok, akik ettől a terv­­szerűséget féltették. A tapaszta­latok bebizonyították, hogy az anyagi érdekeltség elve megfele­lően összeegyeztethető a tervgaz­dasággal. A nyereségrészesedés rendszerének bevezetése a dolgo­zók figyelmét az egész üzem, a kollektíva, a vezetés munkájára, a termelés megszervezésének munkájára irányította. Ez jelen­tősen hozzájárult, hogy az állami vállalatok eredménye a tervezett­nél több milliárd forinttal jobb volt. Kétségtelen, hogy az első év­ben a rendszerben bizonyos hibák is voltak; ezeket 1958-ban és a to­vábbi években kell a tapasztala­tok alapján kiküszöbölnünk. Be­bizonyosodott azonban, hogy ez az út jó, járható. A vállalati önállóság fejlesztésé­ben jelentős lépésnek tekinthet­jük a tervmutatók számának csökkentését, ami fokozta a vállalatok kezde­ményezési lehetőségeit a terme­lésben és egyszersmind nagy ad­minisztrációs többletmunkát kü­szöbölt ki. A nyereségrészesedés rendszere, amely nyomatékosan megerősíti a nyereségnek, mint tervgazdasági mutatónak jelentő­ségét, valamint a termelési és egyéb mutatók számának egyidejű csökkentése igazolta, hogy az anyagi érdekeltséget a kötelező tervmutatók rendszerének helyes alkalmazásával is megfelelően össze lehet egyeztetni. A gazdaságossági tisztánlátás céljából végrehajtott intézkedések közül minden bizonnyal a termelői árrendezés lesz a legjelentősebb. Az új terme­lői árak a tervek szerint 1959. ja­nuár 1-én lépnek életbe. Az új termelői­­ árrendszer lehetővé te­szi, hogy az önköltség alakulását olyan termékeknél is tisztán lás­suk, amelyeknek árrendszerünk múltból örökölt fonákságai eddig akadályozták ezt. A termelői árak rendezése természetesen nem old­ja meg árrendszerünk összes problémáit, de világosabb képet fog nyújtani a termelés és árufor­galom költségeiről és határozot­tabban utal majd azokra a kérdé­sekre, melyeket a további fejlő­dés során kell majd megoldanunk. Fontos lépéseket tettünk az utóbbi másfél évben a különféle gazdaságossági számítások terén. Az ellenforradalom előtti időben ez a munka jórészt elmé­leti síkon folyt. A fejlődés főleg két területen jelentős: a beruhá­zási és a külkereskedelmi gazda­ságossági számításoknál. A kor­mány határozata értelmében nem lehet megkezdeni a beruházást részletes gazdaságossági számítá­sok nélkül. Ez az intézkedés, bár átmenetileg bizonyos lassúbbodást jelent egyes területeken a lebo­nyolításban, egy meggondoltabb, fegyelmezettebb beruházási, ipar­­fejlesztési politikának a bevezeté­sét jelenti és kétségtelenül ked­vező irányban fogja befolyásolni iparunk szerkezeti arányait is. A beruházások lebonyolításának új rendszerét persze még tovább kell javítani. Meg kell például vizsgálnunk azt is, hogy mennyi­ben célszerű a beruházásokat az állami költségvetés eszközei mel­lett a vállalatok saját eszközei­ből, amortizációból, nyereségből és esetleg közép- vagy hosszúle­járatú bankhitelből finanszírozni. E kérdések még nem eléggé ki­dolgozottak és elsősorban a több évre szóló önköltségi tervek és rentabilitási normák kidolgozásá­val folyjanak össze. A külkereskedelemben elvégzett gazdaságossági számítóstok feltár­ják, melyek azok a cikkek, me­lyeknek exportja számunkra leg­inkább kifizetődő, tehát érdemes fejleszteni gyártásukat és melyek­nél kell lehetőleg csökkenteni az exportra termelést. Ilyen listák ma már több területen van­nak, s ez is a legutóbbi másfél év eredményei közé sorolható. Igaz, e gazdaságossági számítások eredményeit a termelésben eddig csak kevéssé realizálták. A há­roméves terv megvalósítása során azonban már nagy súllyal kell figyelembe venni e számításokból eredő következtetéseket. Új vonások jelentkeztek tavaly a belföldi készletgazdálkodásban is. Nyilvánvaló lett, hogy a gyors konszolidáció eredményei mellett a kereskedelmi készletek feltölté­sekor ezek összetételében nem kí­vánatos eltolódások is bekövet­keztek. Egyes cikkekből a készle­tek a kelleténél nagyobb mérték­ben növekedtek, ugyanakkor a nagyobb bérek és paraszti jöve­delmek fokozták a keresletet a tartós fogyasztási cikkek: bútor, rádió, televízió, hűtőszekrény, mo­sógép stb. irányában. A gazdasá­gi vezető szervek, a termelést, köz­vetlenül irányító szervek és a bankóik figyelme ma már az elsők között erre a kérdésre irányul. A bankhitelezések operatív pénzügyi ellenőrzésének fő szempontja, hogy a rendelés nélküli gyártást — ha az áru elhelyezése nem biz­tos — ne hitelezze meg, s ezzel is elejét vegye felesleges készle­tek kialakulásának, illetőleg ösz­tönözzön az eddiginél jobban az ún. „hiánycikkek” gyártására. Hasonló a helyzet egyes importot pótló cikkek termelésével is. In­dokolatlan, hogy noha iparunk igen sok rendkívül bonyolult ter­méket képes gyártani, viszonylag egyszerű gépeket, szerkezeteket, műszereket külföldről kell impor­tálnunk. Tapasztalataink — a beruházási és külkereskedelmi gazdaságossá­gi számítások, készleteink összeté­tele és a kereslet alakulása, importproblémáink — sok tám­pontot nyújtanak gazdaságvezeté­si módszereink további tökéletesí­téséhez. Az előttünk álló feladatok közül egyike a legfontosabbnak e tapasztalatok összegezése, s ennek alapján gazdasági fejlődésünk perspektívájának kialakítása. Szükségesnek látszik perspekti­vikus terveinket nemcsak a ter­melés, hanem a fogyasztó oldalá­ról is határozottabb körvonalak­ba foglalni. Például lakásépítési programunk, a különféle tartós fogyasztási cikkek termelésének 5—15 éves fejlesztése és hasonló terveink nagy érdeklődésre tart­hatnának számot. A másik, ami szintén az előzők­ből következik, a népgazdaság, és ezen belül elsősorban­­ az ipar­irányítás szervezeti kérdéseinek felülvizsgálata Nem kétséges, hogy míg általá­ban a vállalati önállóság növelése a cél, a beruházási politikában, a népgazdaság fejlesztési arányai­ban a legszigorúbb központosított irányítás és tervszerűség szüksé­ges. E téren a Szovjetunióban, a Német Demokratikus Köztársa­ságban, Csehszlovákiában, és más baráti országokban jelentős szer­vezeti intézkedések történtek. A nálunk eddig végrehajtott egyes rendszabályok (például a beruhá­zások új lebonyolítási rendje, közvetlen forgóalap és nyereség­elszámolás a vállalatokkal­ alátá­masztják ennek szükségességét. A baráti országok ez irányú tapasz­talatainak alapos tanulmányozása útján kell itt az adottságainknak megfelelő szervezetet kialakítani. Az iparirányítás átszervezésekor nálunk — az ország kis méretei miatt — a fő irányvonal előrelát­hatólag nem a vállalatok irányítá­sának decentralizálása lesz, ha­nem inkább az összevonás egye­sülésekbe, horizontális és verti­kális trösztökbe, a termelés adott­ságainak megfelelően, s ezzel együtt a minisztériumi irányítás egységesebbé tétele. Ezeket a je­lentős szerkezeti változásokat nagy gonddal kell előkészítenünk, óvakodva minden sematikus meg­oldástól, messzemenően tanulmá­nyozva és figyelembe véve az egyes iparágak speciális adottsá­gait. Az is új, hogy a kormány taka­rékossági határozatában és felhí­vásában külön csoportosítva elő­ször azok a feladatok szerepeltek, melyeket a gazdasági vezetésnek kell megoldania. Természetesen ez semmivel sem csökkenti azokat a tennivalókat, amelyek e vonat­kozásban a gazdálkodó szervekre hárulnak. A termelés és áruforgalom te­rületén kívül sok új vonás jelent­kezik a közületi szervek gazdálkodásában is. Ezek között a legfontosabb ta­nácsaink gazdálkodásának új rendszere, amely lehetővé teszi, hogy saját hatáskörükben fokoz­zák bevételi forrásaikat és ennek megfelelően emeljék kiadási ke­reteiket. A tapasztalat azt mutat­­ja, hogy tanácsaink már ez évben is éltek e lehetőséggel és több, régóta esedékes feladatot valósí­tottak meg ennek segítségével. Emelték elsősorban a tanácsi vál­lalatok nyereségbefizetési elő­irányzatait és más bevételi téte­leket, ugyanakkor a községfejlesz­tési alap keretében az előző évek­nél sok száz millió forinttal töb­bet szánnak szociális, kulturális és kommunális feladatok megva­lósítására. Tapasztalataink meggyőzően mutatják, hogy helyes az az irány, amelyet gazdaságvezetési mód­szereink javításában követünk. Korántsem mondhatjuk azonban, hogy már mindent megoldottunk s nem lenne teendőnk azon, ho­gyan érvényesítsük gazdálkodá­sunkban még nagyobb sikerrel a demokratikus centralizmus elveit. Egy erről szóló vita a Népszabad­ság hasábjain minden bizonnyal segítené e feladat jobb megoldá­sát. Timár Mátyás

Next