Népszabadság, 1958. október (16. évfolyam, 232-258. szám)
1958-10-12 / 242. szám
1058. október 12. vasárnap NÉPSZABADSÁG Megnyit a II. Nemzetközi Művészi Fotókiállítás A II. Nemzetközi Művészi Fotókiállítás szombati megnyitóján az Ernst. Múzeum. ban megjelent a magyar kul- turális élet szá- mos képviselő je. Ott volt a budapesti dip lomáciai kép- viseletek számos vezetője és tagja. Vadas Ernő- nek, a Magyar ] Fotóművészek | Szövetsége el- nökének beve. [zető szavai után Szakasits Ár- pád, a Magyar | Újságírók Or- r szágos Szövet- s ségének elnö- ike mondott | megnyitó be- 1 szédet. A II. Nemzet- közi Művészi Fotókiállítás | egy hónapig | tart nyitva az Ernst Múzeum. I bán. (MTI) J. Bagrlanszkij (Szovjetunió) Szép és veszélyes munka (aranyérmet nyert). Cseng Po (Kínai Népköztársaság) Kimondhatatlanul érdekes (bronzérmet nyert). Pethő Bertalan (Magyarország) Az anya. Vidéki írók dolgában... Hogy néhány héttel ezelőtt futó számvetést csináltunk a | fiatal írók helyzetéről, gondjairól, | jöttek a szapora válaszok, némelyik postafordultával, véleményekkel és ellenvéleményekkel, | versekkel és novellákkal. Csak | győzze őket olvasni a kritikus. De |nem érkezett olyan levél, amelyből ne csordult volna ki valami | keserűség, még akkor is, ha a | mellékelt versek igazi tehetségről | tanúskodtak. S e keserűség okai | között talán a fiatal íróság gondjainál is erősebb hangsúlyt kapott | a vidéki íróság gondja. | Nem vagyunk ,,fővárosi or- | szág”, nem célunk a kultúra, a | szellemi színvonal, az alkotó tehetség Budapestre koncentrálása sem. A szocialista építésben ki- | fejeződő demokratizmus egyik jellegzetes vonása, hogy a főváros | kulturális monopolhelyzetét meg | szüntetni igyekszünk, állandóan | emelve a vidék szellemi színvona lát. Irodalmi életünk is úgy alakult, hogy néhány jelentősebb viidéki központban tekintélyes író| csoportok jöttek létre, szavuk | közvetlenül vagy Pesten keresztül | széthangzott az egész országban. Azt is elmondhatjuk, hogy a vidéki írók előtt is nyitva áll az út | központi lapokhoz és folyóiratok- hoz, könyvkiadókhoz is, s emellett | számottevőek a helyi lehetőségek. A megyei lapok szívesen adnak | teret — különösen a vasárnapi | számban — a helybeli íróknak, | költőknek, s ma már számos vidéki folyóirat, szemle, irodalmi újság jelenik meg — hogy csak néhány példát említsünk: Száll Kolcsban, Veszprémben, Miskolcon, Szegeden, s küszöbön áll folyóiratok megindulása Debreceniben és Pécsett, hogy az alkalmi antológiákról, évkönyvszerű kiad.ványokról ne is beszéljünk. Emellett nyilvánosságot jelentenek a " pesti mellett a vidéki rádióállomások is, amelyek szintén nem zárkóznak el a helybeli költők " megszólaltatásától. S meglehetősen általános az a tapasztalatunk is, hogy a megyei és városi pártbizottságok, a Hazafias Népfront szervezetei, az Ismeretterjesztő Társulat ugyancsak törődnek az irodalom dolgaival. Hol többet, hol kevesebbet. Mindezt azért soroltuk itt fel, hogy Világossá tegyük: nem reménytelen manapság a vidéki író helyzete sem, nem a budapesti illetőség a halhatatlanság feltétele. A régi igazság ma különösen érvényes: az igazi tehetség utat tör magának, a mainál sokkal mostohább körülmények között is. Tömörkény, Juhász, Móra, Oláh Gábor, Gulyás Pál halálukig vidéken éltek, s vidékről törtek be a magyar irodalomba a „holnaposok”, vidékről üzent először József Attila is. Ady, Móricz, Tóth Árpád, Babits: vidéken töltött éveik mérföldkövek írói pályáikon. Természetesen fel lehetne mutatni egyikmásik idézett példa fonákját is: ahogy nyomta, deformálta, kalodázta a vidéki kisszerűség a szellem nagyságát. De nem utolsósorban e tekintetben van lényeges különbség múlt és jelen között. A szemléletet, látókört, tájékozódási lehetőségeket illetően: alaposan csökkent a távolság a főváros és a vidék között, a vidék ma nem úgy, nem „annyira” vidék, mint valaha, a sokat emlegetett vidéki kisszerűséget, távlattalanságot derekasan oldja már az épülő szocializmus. Ha tehát a múltban lehetséges volt jelentős írónak lenni és maradni vidéken, akkor ez a lehetőség manapság nemhogy csökkent, de növekedett. Azért még nincs minden rendjén. Ha igaz is, hogy a tehetség utat tör magának az isten háta mögül is, azért való igaz, hogy nem könnyű utat törni a könyvkiadók háta mögül. Márpedig a vidéki írók valahogy kiesnek kiadóink érdeklődésének homlokteréből. Már ahogy mondani szokták. Sok vidéki íróval beszélgettem mostanában: a miskolciak például örömmel említették, hogy nemrégiben „lejött hozzánk’ néhány könyvkiadó megbízottja, s könnyítő eszmecsere után arra is szó került, mit adhatnának ki Pesten a miskolci szerzők művei közül. De az ilyen eszmecserék ritkák, s a beküldött kéziratokra a kiadók és lapok levelezői gyakran olyan rideg-fölényes, kétmondatos válaszokat küldenek, ha egyáltalán válaszolnak, hogy az csak elkeseríti a szerzőt, de semmiképpen sem győzi meg munkája kiadhatatlanságáról. Több szeretetet, több őszinte érdeklődést, több figyelmet kívánnak a vidéki írók, s ebben tökéletesen igazuk van. Az írók érzékeny emberek. De különösen érzékenyek a vidéki írók, akik pesti kollégáikkal szemben még ma is, s nem egészen oktalanul, hátrányos helyzetben érzik magukat. Ehhez járul még helyenként, (de ez nem általános!) a párt és állami szervek értetlensége, egyfajta lebecsülése az irodalomnak. Mindennek következtében kétféle eltorzulása tapasztalható a vidéki írók magatartásának. Egyik sem általános, de mindkettő létező. Az egyik fajta torzulást az jellemzi, hogy írók, akiket valamiféle sérelem ért pesti szerkesztőségek vagy kiadók részéről, s a helyi szervek sem mutatnak elég érdeklődést munkájuk iránt, begubóznak, fortyognak, füstölögnek a világ ellen és sértettségük, elkeseredettségük hamarosan politikai színt is ölt, ellenzékieskednek, s ez a magatartás bizonyos körök rokonszenvét is felébreszti irántuk. Ez a rokonszenv levegőhöz juttatja őket, s ebből nagyot szippantva, szidják az „irodalompolitikát”, a „pesti írókat’, a rendszert, az atyaistent, csak mert nem jelent meg versük ebben vagy abban a fővárosban megjelenő lapban. Nem azt mondják, hogy rosszat írtak, hanem azt, hogy ez a rendszer nem közli az írásaikat. De találkozunk más torzulással is. Ennek a másikfajta torzulásnak az a lényege, hogy a fővárosi lektorátusoktól vagy szerkesztőségektől visszautasított vidéki írók menny kövekkel kezdik hajigálni a „pesteiket**, vélt vagy tényleges sérelmükből politikai érveket kovácsolnak a fővárosiak ellen, mondván, hogy azok „polgárok”, „revizionisták”, „jobboldaliak”, „baloldaliak”, „klikkesek”, sőt: „ellenségek”, s a jó ég tudja még mit el nem mondanának, hogy meggyőzzék hallgatóságukat arról, hogy nem az ő műveikben van a hiba, hanem ezek az ilyen-olyan pestiek nyomják el a vidéki, kommunista irodalmat. Veszélyes demagógia ez, amely ellen minden épérzékű vidéki írónak, de elsősorban az illetékes pártszerveknek fel kell lépni. Tény, ami tény: a dilettantizmus mindkét torzulásban jelentős szerepet játszik. Sőt mondhatnánk, hogy főszerepet. A dilettáns — törvényszerűen — csak ilyen szélsőségben tud megkapaszkodni, ezzel próbálja igazolni létét: tehetsége hiányát ellenzéki acsarkodással vagy pörölyös politikai demagógiával igyekszik pótolni. Ne adjanak bátorítást a vidéki szervezetek és lapok a dilettánsoknak, hiszen ha valaki írónak alkalmatlan, attól még kitűnő könyvelő, marós, tanár vagy agronómus lehet. S ha idejekorán nem értetjük meg valakivel, hogy nincs tehetsége az íráshoz, hanem ellenkezőleg, biztatjuk-bátorítgatjuk, pusztán udvariasságból, rosszul értelmezett „elvtársiasságból”, egész életére tönkre tehetjük. Sietve tegyük hozzá ehhez: természetesen a dilettantizmus éppúgy nem vidéki specifikum, mint ahogy nem fővárosi sajátosság az írói tehetség. Egyik is, másik is megterem itt is, ott is. Mi a teendő? A szerkesztőségeik és lektorátusok fordítsanak nagyobb figyelmet a vidéki írók munkáira, bírálják el, elemezzék lelkiismeretesebben a vidéki írók írásait. Folyóirataink budapesti gárdái ne csak előadóestekre ránduljanak le vidékre, hanem üljenek össze minél gyakrabban a vidéki írócsoportokkal, vitassák meg műveiket, s ami jó, azt közöljék a lapokban. Emellett azonban talpra kell állítani, legalább is a jelentősebb vidéki kulturális központokban, a marxista irodalomkritikusok gárdáját. Jó példát mutat Szeged, ahol erős az irodalomkritikai tevékenység. Kövesse ezt a példát Miskolc, Debrecen, Pécs — a vidéken jelentkező értékek elismeréséért, s az ugyanott felburjánzó dilettantizmus ellen vívják meg harcukat az ott élő kritikusok. Az eleven kritikai élet mindig fejlesz■* tője az eszmei igényeknek is. Márpedig az eszmei igény nemcsak „pesti*’ tartozéka az irodalomnak, hanem országos szükséglet, s jó néhány vidéki irodalmi vitát ismerve elmondhatjuk, hogy fontos a több órás eszmecsere rímek zenéjéről, jelzők színeiről, szavak ízeiről, de csak akkor, ha a velük való törődés nem az eszmék ellenére, nem a gondolat, a tartalom rovására történik. Lássunk tisztán. Lehetnek problémák a vidéki írók és fővárosi lapok és lektorátusok kapcsolatában, okozhat légköri zavarokat a dilettantizmus fenekedése, de a tényleges frontvonal nem a vidéki írók és budapesti írók között húzódik, hanem a haladást igenelve rendszerünket támogató irodalom s a szocialista építést keresztező irodalom között. Dilettantizmus természetesen itt is, ott is felbukkanhat, de történelmi távlatban nézve ezt a problémát, bízvást elmondhatjuk, hogy nem a haladás eszméje a tehetségtelenség mágnese, hanem a konzervativizmus, óhitűség, haladás-ellenesség. Küzdjünk hát ésszel-szívvel, művekkel, jó szavakkal a szocialista irodalomért, s ebben a hosszú harcban el fog tűnni minden zavaró momentum a vidéki és pesti írók, irodalmi tűzhelyek kapcsolatából, mint ahogy el kell tűnnie, mint ártó jelenségnek, a dilettantizmusnak is a mi tűzhelyeink fényköreiből. PDi )KULTURÁLIS HÍREK( VINCENT VAN GOGH festményeinek és rajzainak egy nagy kollekciójából kiállítást rendeznek Tokióban. A műtárgyakat Hollandiától kérték kölcsön. SVÉD KÖNYVKIÁLLÍTÁST rendeztek a leningrádi Szaltikov— Scsedrin Könyvtárban. Mintegy 400 svéd történelmi, földrajzi, tudományos, művészeti és szépirodalmi művet mutattak be. NÉGYSZÁZNÁL TÖBB KÍNAI szépirodalmi művet adtak ki a második világháború befejezése óta a Szovjetunióban, mintegy 24 millió példányban. VITTORIO DE SICAVAL a főszerepben egy olasz filmgyártó cég Cicero életéről készít filmet. A mű címe: Caesar ellensége. HADZSI MURATNAK — Tolsztoj hasonló című regényében megörökített dagesztáni nemzeti hősnek — a sírját azerbajdzsán tudósok megtalálták a Kaukázus hegyei között. AZ ÁLLAMI OPERAHÁZ több művésze — Neményi Lilivel az élen — október 13-án a Kínai Népköztársaságba utazik vendégszereplésre. FRANCIA—SZOVJET koprodukciós film készül Húszezer mérföld a földön címmel. A szereplők többsége nem hivatásos színész, rendezője Marcel Parliero. A kísérőzenét Sosztakovics komponálta. SCHUBERT eddig ismeretlen művére bukkantak Csehszlovákiában, a Brestoványban levő kastély levéltárában. ÚJ ARAB KÖLTÉSZET címmel a moszkvai Állami Szépirodalmi Könyvkiadó versgyűjteményt adott ki, amelyben a legkiválóbb ma élő arab költők legszebb versei találhatók. GOGOL BULYBA TÁRÁSZ című regényéből filmet készít Róbert Alrich. A főszerepeket Sophia Lorén és az Országúton című filmből ismert kitűnő színész, Anthony Quinn játssza.. 9