Népszabadság, 1958. december (16. évfolyam, 285-308. szám)

1958-12-02 / 285. szám

4 A marosvásárhelyi Állami Székely Színház vendégjátéka a Madách Színházban Bródy Sándor: A tanítónő Félszázada múlott most tavasszal, hogy a hajdani Vígszínház színpadára először köszöntött be kis motyójával Bródy Sándor Tanítónője. Csillogó szemmel, frissen jött, hitt a jóban, bizakodott az igazságban, reménykedett a szerelemben, s meggyötörve, zokogva is szembe tudott szállani az úri betyársággal, kéjenc szemforgatással és testet-lelket megvásárolni akaró pénzzel. Különös kis teremtmény volt. Tele a valóság hangjaival és színeivel, de itt-ott a stílusromantika szalmavirágaival is felcicomázva. Érzelmekben és szenvedélyekben gazdag, s mégis néha szónokias, szenvelgő. S ilyenek voltak nagyjából ellen játékosai is. Egyikmásik egysíkú volt kissé, némelyik meg bonyolult, mint egy idegorvosi látlelet. Elnagyolt freskóvázlat, aprólékos részletmunka, mély élmény és könnyed ötlet— aki kereste, mindezt megtalálta Bródy Sándor legjobb színművében és ezenkívül még valamit: az első percben megragadó és az utolsó függönyhullásig el nem eresztő hatás igézetét. A tehetség igézete, az Írói igéjét éltette és élteti mindmáig a Tanítónőt. Az a sistergő tűz, amely a színpadon hevít, elfeledteti, hogy „fogyatékos a dramaturgia”, hogy „döcögős a szerkezet”, hogy ..epikus a cselekmény”. És az az előadás markolja meg a lényeget, az teremti meg a legelevenebb társadalmi rajzot is, amelyet a Bródy embereiben sistergő tűz fűt, amely nem okoskodik, nem méricskél, hanem száz fokos hévvel kezd és mikor a dohogó gőz ki-kiszabadul , süvít és robban a színpad. Tompa Miklós és Kőmíves Nagy Lajos, a Székely Színház rendezői ilyen túlfűtött, robbanékony légkörben pergetik le Tóth Flóra tanítókisasszony küzdelmét a tőkés-feudális állammal, a vakbuzgó-álszent egyházzal, a hivatással és a szerelemmel. A halk szavak halkabbak, az élesek élesebbek, mint a köznapi valóságban, a hallgatások hosszabbak, a mozdulatok merészebbek, a pillantások, arcrebbenések idegesebbek, rajzosabbak. Ez a játékmód alkalmas arra, hogy Bródy színpadi műveinek két buktatóját: a naturalizmust és a retorikát leküzdje és az egész színpadi akciót a romantikus szenvedély hőfokán tartsa. Alig egy-két helyen — talán leginkább a második felvonás iskoláslány-csoportjainál és az iskolaszéki tárgyalás epizódistáinál — törik meg ez a varázs, egyébként a szándék egysége, a tudatos törekvés még ott is kiviláglik, ahol a színészi alkotóerő nem tud egészen lépést tartani a rendezői fantáziával. De a legtöbb esetben és a lényeges szerepekben nagyon is lépést tart. — Erdős Irma — a tanítónő — őszintén, érzékeny idegekkel, az értelem és az indulat izgalmas viharzásával keltette életre Tóth Flóra egyszerűségében bonyolult alakját. Túl hangsúlyos szóformálását kezdetben idegenszerűnek érezhettük, mozdulatainak pontossága néha mesterkéltnek hathatott volna, számonkérhettük volna tőle a színpadi rutin teljét is — ha egész lénye nem olvad fel olyan tökéletesen a formált figurában, ha érzelmeinek áradása nem lett volna olyan ellenállhatatlan sodrású, ha Tóth Flóra világjavító szívét, társadalomtisztító elméjét, szerelmes vérét, büszke lelkét, szánalmát és keménységét nem állítja annyira egy ember jellemrajzaként elénk. — Csorba András a taszítás és vonzás mindkét végletén hiteles maradt. Olyan ifjú Nagy Istvánt gyúrt össze léhaságból, gőgből, erőszakból, érzékiségből, virtusból, mohóságból és jobbravágyakozásból, hogy meg kellett értenünk a szűztiszta tanítókisasszony riadalmát, szerelmét és menekülését. Ez a parasztnáboblegény Bródy képzeletének naivul ellentmondásos szülötte, amelyben élmény és vágyálom-sablon keveredik. Komoly eredménye a rendezői és színészi alkotómunkának, hogy ifjú Nagy István „jobb énje” iránt az osztályellentétek elkenése vagy feloldása nélkül tudott rokonszenvet ébreszteni. — A kéjsóvár önmegtartóztatásba belesárgult káplánt, ezt a torz Savonarolát Lohinszky Loránd riasztó hűséggel testesíti meg. Lihegő mosolya, karvalykörmű simogatása, a kegyetlenség és kegyesség begyakorolt váltásai, az annyi nyers vonással is ábrázolható jezsuitizmus könnyen csábíthatták volna a színészt túlzásokra, de dicséretére szól: Lohinszky Loránd még a kínálkozó „poéneknél” is mértéktartó — és éppen ezért meggyőző maradt. — Mintha csak a kor képgalériájából lépett volna ki, olyan hű tükörképe volt a mindenre elszánt hivatali latorságának Tamás Ferenc bokacsattogtató, vesszősuhogtató, puszibajszos szolgabírája. Kicsattanó, ápolt, marokbaszaladó jelenség, a kiszolgálás és az uralkodás pillanataiban egyformán igaz és gyűlöletes, komiszkodásában és komikumában egyként felháborító. A parasztmilliomos szülőket Borovszky Oszkár és Kőszegi Margit gondosan kiművelt alakításából pénzreforgó kevélységük és gyarlóságuk minden változatában megismertük. Andrási Márton annyira ízekre szedte a tanító lelkét és jellemét, hogy rajzának hűségét néha túlságos kontúrok tették kétessé, megrázóvá pedig inkább a szélsőséges ábrázolásában vált. Szabó■ Ida kántorkisasszonyánál a szerep humorát túlságos szentimentalizmus, Lantos Béla plébánosánál pedig az elmúlás líráját némi külszínesség csökkentette, az epizódalakítások sorában azok a pillanatok értek fel a vezető szerepek hiteléig, amikor Varga József, mint falusi postás ügyeskedett-ügyetlenkedett a színen. A díszlettervező, Háry Lajos, a kántoriak szobáját jól járható alaprajzzal, ügyes építészeti és korjelző dekoratív elemekkel oldotta meg. Bordi Ilona és Huszti György jelmezei találóan jellemző ruhákkal érzékeltették a század elejének viseletét, anélkül, hogy az egykorú divatot túlkarikírozó eredménnyel, szolgáin követték volna. A marosvásárhelyi vendégművészeknek méltán járt ki a „vastaps”, a Tanítónő remek előadásáért. Békés István A Cattarói matrózok című dráma bemutatója Miskolcon A Kommunisták Magyarországi Pártja megalakulásának és a cattarói tengerészfelkelés 40. évfordulója alkalmából a miskolci Nemzeti Színház művészei vasárnap este ünnepi díszelőadáson mutatták be Friedrich Wolf: Cattarói matrózok című színművét. Wolf forradalmi drámáját hazánkban elsőnek a miskolciak tűzték műsorra. Az ünnepi előadás előtt Vértes Tamás elmondta Várnai Zseni Cattarói matrózok balladája című versét. Friedrich Wolf színművének magyarországi bemutatóját megtekintette Rudolf Helmer, a Német Demokratikus Köztársaság budapesti meghatalmazott nagykövete és felesége, valamint Fritz Voss követségi titkár. A Borsod megyei Tanács a néprajztudományért Borsod megyében tavasszal megkezdték az ősi népi hagyományok, dalok, táncok, balladák, régi szokások feljegyzését, összegyűjtését. A néprajzkutatók munkáját a megyei tanács művelődésügyi osztálya is segíti. A gyűjtött anyagot mintegy 10 000 forintért megvásárolta; a tervek szerint a néprajzi gyűjtemény legszebb darabjait könyvben is megjelentetik. December 7-én Miskolcon megrendezik a néprajzkutatók találkozóját. (MTI) NÉPSZABADSÁG 1958. december 2. kedd Kaffka Margit: PETIKÉ JÁR Két harcsaszájú, picike jószág, Butácska, édes gyerektopán, Tétova, együgyű, — tündért nesszel Most tipeg átal egy ócska szobán. — Ébred a szívem játékos kedve, Elborít hófehér virágeső. — Amikor látom a kacagásom Hangosan, édesen csapkod elő. Sok régi holmin, szürke íráson Úgy fut, iramlik száz furcsa sugár, S én ennek is, annak is kiáltani vágyom: — Tip-top! Megindult. Petiké jár! Még fogja erősen az asztallábat. És nyitva az ajka és úgy kipirul! Hős emberi lázzal, tüzes akarással E rózsarügyecske megállni tanul. Most, — most! Elhagyja és indul előre. Hogy csetlik-botlik, mily tévedező! Tip-top! S aprózva, közbe megállva hoppan vitézül a törpe cipő. Már ideér. Most nyújtja a karját. — „Csak lassan, okosan. Peti fiam!” S megered szaporán, — elesni nem érzi. Előre hajlik — s az ölembe van. Tetszik a játék. Kezdeti újra. A karszék mellé kerülök én, Nagy bosszút lépne, nagyhamar elérne S fölbillen szegényke az elején. Remeg a szája, sírni szeretne, Szétnéz, sajnálja-e valaki? Gondolkozik ... majd felkél szepegve S új erővel fog újra neki. Rózsaszín ujját előre tartva, „Tip-top” — így indul óvatosan. Halkan, selypítve biztatja magát, hogy: *— „Csak lassan! — Okossan! — Peti fiam!” S elnézem hosszan, homályos szemmel. Borús káprázat száll le reám. ...Tűnnek az évek... Megöregedtem... Sim néha erős lépés zaja hallik. Jön egy daliás, ifjú legény.— „Te vagy? Mit adjak? Kávét-e? Kalácsot!“■— Tip-top! öregesen járom körül én. S míg sok vidám csínját, nagy küszködését Sorra beszéli, kacagva, vígan, — Reszketve, ijedten suttogom én el: — „Csak lassan, Csak lassan, okosan, Peti fiam!" (1904.) DCcLtfffka Negyven évvel ezelőtt halt meg Kaffka Margit. Irodalomtörténetünk mindmáig a legnagyobb magyar nőíróként tartja számon, legtöbbször mindjárt hozzátéve azt is, hogy emögött a megjelölés mögött nem húzódik meg semmiféle külön mérce. Kaffka Margit, mint művész, általában a kor legjobbjaihoz tartozik, mindenképpen az egyik legkiemelkedőbb alakja Ady és Móricz nemzedékének. A „női” jelző ez esetben valóban csak sajátosságot jelöl. A problémák, amelyeket Kaffka Margit ábrázolt, ha más nézőpontból, ha az érzelmeknek és az értelemnek más rétegeit érintve is, lényegében ugyanazokra a fekélyekre világítottak rá, amelyek ellen hadba indultak akkor a magyar irodalom legjobbjai. Nem a divatos „nőproblémák” megszólaltatója volt. Versei, novellái és regényei arról tanúskodnak, hogy a maga sajátos, emelkedettebb, messzibbre és mélyebbre látó módján élte át a női egyenjogúságnak azokat a kérdéseit, amelyekre, Ibsen nyomán, az ő gondolatait elvizenyősítve, ugyancsak „rákapcsolt” abban az időben a burzsoá irodalom. Ha eleinte ott kísért is még a műveiben a kuriózum-szerűség, később kiszorít minden ilyen törekvést, az asszonyi sorsban egyre inkább az általános társadalmi problémákat érzi meg és ábrázolja. Hogyan, miképpen jutott el ehhez a felismeréshez? Kétségtelen, életének alakulása sok mindent megmagyaráz. Kisnemesi családból származott, annak késői sarjaként, amikor már a cím és a rang üresen csengett, nem volt mögötte vagyon. Ebből a helyzetből két kivezető út mutatkozott akkor a dzsentri-lányoknak: egyik, a leggyakoribb, a jó házasság, a másik, a ritkábbik, az egész embert követelő, a munka. Kaffka Margit sokkal több erőt, sokkal nagyobb szándékokat érzett magában, semhogy az elsővel megelégedjék. Hiába kapott zárdás nevelést, a félig patriarchális, félig nyárspolgári eszmények édeskés szelleme nem tudott rajta úrrá lenni, nem tudta hatalmába hajtani. Szokatlanul éles szeme átlát az idill függönyén s az út, amelyre kényszerült — az önálló dolgozó nő nehéz útja — már nemcsak kényszer volt neki, hanem gyönyörűség is. A nosztalgikusan felidézett nemesi múlttól ez az út vezeti el egy emelkedettebb emberséghez, s később a dolgozókkal, az egyszerű emberekkel való szolidaritáshoz. Regényei — főképpen a Színek és évek — már ennek a magasabb I szintű humanizmusnak a jegyé- ben szemlélik a hanyatló dzsentri- x világot, könyörtelen kritikának vetve alá, társadalmi érvényesség-gel rajzolva meg a földesúri zülzlést, s a nő emberi süllyedését, mint törvényszerű, tragikus következményét egy süllyedő világ ellentmondásainak. Az asszonyiság, mint az emberi elnyomatás jelképe jelenik meg a műveiben, immár nem csupán ösztönösen, hanem igen határozott tudatosság szintjén. A misztikát, amellyel a női természetet olyan sokan körülvették, ő oszlatja el először nálunk, feledve mindjárt azt is, hogy ez a ködösítés csupán eszköz arra, hogy a nő elnyomását elleplezzék. Szépirodalmi művei a bizonyíték erejével hatnak ebben a régi, csak a szocializmussal megoldódó vitában. Hősnői, amelyeknek teljesebb életet követel, akiknek ezt a jogát kétségbevonhatatlannak tartja ugyanis nem afféle tudóskodó száraz egyének, nem afféle kékharisnyák. Kaffka Margit igazi nőket ábrázol, teljes értékű nőknek követeli az élet teljességét, a teljes emberi rangot. Hősei „női karakterek”, akik éppen nőiességüknél fogva fejezik ki oly élesen a megújhodás vágyát és akarását. Kaffka Margit mindezzel bátor a nagy előharcosa a mi új erkölcsöt, új emberi viszonyokat teremtő, egy teljesebb emberi harmóniát építő világunknak. Nem véletlen, hogy nevét és művét, amelyet halála után alig két évtizeddel újra fel kellett fedeznie annak, aki emlékezni akart rá (Radnóti Miklós írta ezt szomorúan) — mai életünk friss levegője emelte ismét magasra. Művei, amelyek azelőtt az antikvárusok polcain porosodtak, több tízezer példányban jelentek meg a felszabadulás után (a Színek és évek című regénye például ötvenezer példányban jelent meg az Olcsó Könyvtársorozatban), eljutva immár azokhoz a tömegekhez, amelyek kulturális felemelkedéséről 1918-ban így álmodozott: „Az új világban, mely maholnap tán rombolva épül, több ember foghat könyvet okxisni... mint eddig ... Több lesz, mérhetetlen több lesz a földön a lélek, mert több lesz a lelki öröm." Az életnek tanulunk? Annak idején a gimnáziumban azt magoltuk be, hogy: „Non scolae, sed vitae discimus" — azaz: nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk. Latinul tanultuk ezt! Aminthogy egyébként is az integrálástól kezdve, azon át, hogy „az emberek négy csoportba oszthatók, úgymint szangvinikus, kolerikus, melankolikus, flegmatikus", egészen addig, hogy az istentelen szocialisták a szabad lopás és a nőközösség hívei, rengeteg sok mindent megtanultunk „az életre". Csak éppen kezdeni nemigen tudtunk mit vele. Az érettségizettek nagy többsége nem is jutott az egyetemre, így tehát, ha valakinek köztisztviselőségig futotta a protekciója, villámgyorsan kiképezte magát a tekintetes, méltóságos és kegyelmes címek, valamint a kérleka lássan-stílus használatának „szolgálati szabályzatából", aki pedig magántisztviselői, vagy éppenséggel bankfiúi íróasztalt harcolt ki magának, az a számlázás, a könyvelés, a „B. levelükre van szerencsém tisztelettel reflektálni", a leszámítolás és az óvatolás tudományai vizéből kortyolt gyors slukkokat — az életre. Már akkor az volt a gyanúm, ami később meggyőződésemmé vált, hogy nem az életnek, hanem az iskolának, pontosabban szólva az iskolázottságnak, egy szabványosan körülhatárolt iskolázottságnak tanulunk, amelynek célja — úriember-képzés. Az úriemberek elkülönítését és egymásra ismertetését, különleges kaszt-öntudattal való felruhzását szolgálta a gimnáziumi oktatás. A felszabadulás után a magyar nevelésügyben sok minden gyökeresen megváltozott. Az általános iskola bevezetése egymagában is kultúrforradalmat jelentett volna. De ennél sokkal több történt. Elterjedt és jelentős súlyt kapott a szakközépiskolák rendszere. Megsokszorozódott az egyetemi hallgatók száma. A közép- és felsőfokú iskolákban elenyésző kisebbségből többséggé váltak a munkás- és parasztfiatalok. Bizonyos, időnként váltakozó súllyal teret hódítottak a dolgozva tanulók iskolái: az esti és a levelező oktatási formák. A tananyagban — ha olykor mechanikusan is alkalmazták — a marxista—leninista, azaz a dolgozó osztályok érdekeit és egy igazságos társadalmi felépítést szolgáló szemlélet vált uralkodóvá. Mindezek külön-külön és együttvéve fordulatot jelentettek, éspedig a magasabb fokú műveltség, az uralkodó osztályok kultúrmonopóliumának felszámolása, a fizikai és értelmiségi dolgozók közötti válaszfalak lebontása irányában. S mégis, két nagyon meggondolkoztató jelenségre kellett felfigyelnünk. Egyrészt arra, hogy továbbra is valami baj van az „életre tanulás” körül, hogy meglehetősen „belterjesen”, befelé fordulva oktat az iskola. Az iskolák légkörére különösebb túlzás nélkül helytállónak lehet nevezni azt a jellemzést, hogy az általános iskolák felsőbb osztályai arccal a középiskola, a középiskolák arccal az egyetem felé fordultak.