Népszabadság, 1959. március (17. évfolyam, 51-75. szám)
1959-03-18 / 65. szám
Kié a tejjel-mézzel folyó Kánaán ! „Etiópiában minden tejjel-mézzel folyik, csak tudni kell, hogy hol." Ez az Etiópiában a külföldi kereskedők között meghonosodott szólásmondás valamikor a múlt század végén született. Akkor még az ország területén virágkorát élte a „fekete elefántcsonttal, vagyis a vidék fekete lakosságával folytatott kereskedelem. „Óvatos számítások szerint százmillió emberébe került ez néger Afrikának — írja ezzel kapcsolatban Dubois professzor. Ekkor még a rabszolgakereskedelem képezte a Vöröstenger és az Adeni-öböl partján fekvő kikötők forgalmának is jelentős részét. Az olasz gyarmatosítók tettek először kísérletet, az 1890-es években, hogy a „fekete elefántcsont”-on kívül utat vágjanak a magas, néhol 4000 métert meghaladó hegyekkel borított vidék más bőségforrásához is. E kincsek közé tartozik a világhírű etióp kávé, az értékes állatbőrök, az arany, a fa, a platina, a réz, az ón és egyéb ásványi kincsek egész légiója. Az út ezekhez a kincsekhez a helyi lakosság kegyetlen tömegmészárlásán keresztül vezetett. De a gyarmatosítóknak az emberi élet nem számított. Különösen ha „csak” a helyi lakosság életéről volt szó. Az olaszok kincsszerzésre indított rabló kereszteshadjáratát 1896-ban a helyi lakosságtól elszenvedett súlyos vereség állította meg Adoránál. Ez a kudarc hosszú időre elvette az olaszok kedvét a gyarmatosítási kísérletektől. A megfeneklett olasz kísérletet a franciák folytatták, akik Etiópia milliónyi kincsének kirablását nagy tervszerűséggel készítették elő. A századfordulón az Adeniöböl partján fekvő Dzsibuti kikötőjét Addisz-Abebával összekötő vasútvonal építésébe kezdtek. Amikor az Addisz-Abeba-i pályaudvar egyemeletes, szerény állomásépületét nézegettem, megkértem etióp kollégámat, mondjon valamit erről a vasútvonalról. — A vasút jelene nem különösen érdekes — kezdte. — A 784 kilométernyi vasút, minden felszerelésével egy francia—etióp társaság kezén van. A vasút a legrövidebb összekötő útvonal az ország belseje és a tengerpart között. Pontos menetrendje nincs. A szerelvények akkor indulnak, amikor elegendő szállítani való gyűlt össze. A statisztikából kitűnik, hogy a francia—etióp társaság főleg az országból kiszállítandó áruk fuvarozásával foglalkozik, s utasszállítással csak mellékesen. — Az utasok zöme városokban lakó ember és külföldi — egészítette ki kollégám a statisztikai adatokat. — Vidéki emberek nemigen utaznak vonaton, ők inkább gyalog, öszvérvagy teveháton igyekeznek eljutni egyik helyről a másikra. A vidékiek nem szeretik a vasutat. — Hogy mi az oka? — gondolkodik el kérdésemen. — Pénzük sincs hozzá, meg rossz emlékeik is fűződnek a vasútépítéshez. Az építési munkálatokhoz az emberek tízezreit fogták össze a környéken és kényszerítették fegyveres katonák őrizete alatt az éjjel-nappal hajszolt kemény munkára. Hogy mennyi ember pusztult el, azt nem tudja senki. De azt mindenki tudja, hogy a vasútvonal minden kövét vér áztatta. S amikor a vasútvonal megépült, a franciák, hogy megfelelő forgalmat és nyereséget biztosítsanak a társaság részére, szerződést kötöttek az etióp császárral. A szerződés előírta, hogy halállal büntetendő mindenki, aki a tenger és az ország között lebonyolódó áruszállítást nem a vasúttársaságra bízza. A szerződés rendkívül szigorú feltételeinek kihirdetésére nem volt mód, hisz az egyetlen hírközlési eszköz a gyalogosan vagy teveháton közlekedő futár volt, aki a hivatalos parancsokat bambusznádja végébe tűzve járta a településeket. Éveken keresztül a tengerhez, vagy a tengertől az ország belseje felé haladó karavánok csak akkor szereztek tudomást a szerződés előírásairól, amikor a vasútvonal mentén portyázó katonák elfogták őket. Ekkor pedig már késő volt, mert a katonák a szerződés előírásainak betű szerint tettek eleget. A vasútvonal mentén a telefonpóznákra és fákra felakasztott emberek megszokott látvánnyá váltak. Dire Dawa város — a kávékiviteli központ — közelében egy napon egy egész karaván minden tagját, nyolcvan embert akasztottak fel. E borzalmas mészárlások hírével azután futótűzként terjedt el az etiópiaiaknak vérözönt, üldöztetést, szenvedést, a vasúttársaságoknak nagyobb forgalmat és busás jövedelmet biztosító parancs. A francia tőkések így találták meg a maguk számára, hol és hogyan kell megteremteni Etiópiában a tejjel-mézzel folyó Kánaánt. Az évszázadokon át kitaposott karavánutakat benőtte a fű, belepte a bozót és elmosta az eső. Felkutatásukra csak 1935-ben került sor, az olasz agresszió idején. Az olaszok ugyanis az eltiltott karavánutak vonalán építették ki, a lakosság sok véráldozatot követelő kényszermunkájával, a több mint 1000 kilométer hosszú utat, amely hadicélokra és Etiópia kirablásának meggyorsítására szolgált. Ezen a műúton, a repülőtereken, a menekülés közben elhagyott parafasisakokon, a boltok cégérén ottfelejtett olasz felírásokon kívül lelőhelyeinek felkutatására és kitermelésére. Amerikai vállalat végzi a Kék-Nílus vízienergiájának felmérését is. A Sinclair Oil Co. pedig az olajlelőhelyek felkutatásával foglalkozik. Azt feltételezik, hogy Szaúd-Arábia gazdag olajmezői a Vörös-tenger alatt áthúzódnak Eritreába és Etiópiába is. Harry F. Sinclair 1945-ben, mikor megkapta Hailé Szelasszié császártól az olajkiaknázás kizárólagos koncesszióját, kijelentette: „A Sinclair Oil Corp. kötelezettséget vállal, hogy előmozdítja Etiópia általános jólétét.” Ezek a sokat ígérő szavak csak szavak maradtak, és tettek nem születtek nyomukban. A Sinclair Oil Corp. „általános jóléte” viszont szépen fellendült. Az etióp platina-, mangán-, ón-, réz-, azbeszt-, hamuzsír-lelőhelyek után is külföldi, elsősorban amerikai cégek kutatnak. Az eddig legjobban feltárt nemesfém, az arany kitermelését az amerikai Goldfields Consolidated Mines tartja kézben. A császári aranybányák főmérnöki, s az etióp álladt. Nem ritka az sem, hogy a már visszafelé haladó, de gyenge katonai biztosítással rendelkező karavánt megtámadják és visszaszerzik az adó címén elrabolt értékeket. Ez azonban egyre veszélyesebb vállalkozás, mert ilyen esetekben minden alkalommal katonaságot vezényelnek arra a vidékre és kegyetlen bosszút állnak. Etiópiai tartózkodásom alatt meglátogattam egy törzset, amely Addisz-Abebától körülbelül 80 kilométernyire telepedett meg. A műúton leállítottuk a kocsit és gyalog indultunk fel a meredek hegyoldalon, ahol kórókon s rendkívül gyér, hosszúszárú füvön kívül csak egyetlen hatalmas, alighanem több száz éves fa volt. Több mint félórai kapaszkodás után értünk a fához. A fa alatt néhány zehutehén heverészett. Zsákdarabokba burkolózott aszszony és félmeztelen gyerekek őrizték a teheneket. Közeledésünkre mindnyájan elfutottak. Mikor felértünk a hegyhátra, vettük észre a bozótok közé épített három, fűvel fedett gallykunyhóból — a tukulokból — álló törzsi szállást. A három tukult körülbelül egy méter magasságú, szikladarabokból épített kerítés vette körül. Ez ad védelmet a ragadozók ellen. A kerítésen szűk bejárat, ahonnan a gyerekek rendkívül bizalmatlanul tekintettek ránk. A sziklakerítésen belül nagyon vigasztalan kép fogadott. Az egymástól méternyi távolságra épített kunyhók még sárral sem voltak tapasztva. A tukulok alacsony bejáratain az ajtókat állatbőrök és zsákdarabok helyettesítik. A tukulokban néhány állatbőr-fekhelyen kívül más „berendezés” nincs. Hogyan és miből élnek ezek az emberek? A fa alatt heverésző néhány zebutehén minden vagyonuk. A tukulokban talált két öregemberen, asszonyokon és gyerekeken látszott, hogy régóta nem mosakodtak, hiszen a közelben nincs is sehol víz. öszvérekre rakott bádogkannákban hordják a vizet, sok esetben több órai távolságból. Az ő számukra nem adatott meg, hogy akár a közelébe is férkőzhessenek saját hazájuk „tejjelmézzel folyó” forrásainak. Kovács István a sok ezer megcsonkított ember és a tízezreket kitevő családok gyásza hirdeti az olasz gyarmatosítók rablással, kegyetlenkedéssel eltöltött „tejben, mézben”, profitban bőséges hat évet Etiópiában. A legjobb indulattal sem lehetne önzetlennek mondani azt a szerepet sem, amelyet az angolok vittek az olasz gyarmatosítók kiűzésében. Az angolok 1941 után vállalták az etióp hadsereg képzését, természetesen zsíros üzletek ellenében. Angliát azonban az Egyesült Államok behatolása zavarta meg a „tejjel-mézzel” kecsegtető üzletek kiaknázásában. Etiópia ugyanis csatlakozott az Eisenhower-programhoz, amelyről külföldi, különösképpen az angol kereskedők, csak így nyilatkoznak: „Az Eisenhower-doktrina az üzlet pestise." Az Eisenhower-doktrina elfogadásával és az amerikai—etióp védelmi egyezménnyel, amely 99 lami bank igazgatói posztján is amerikaiak ülnek, Etiópia évi aranytermelését egy tonnára becsülik. Joggal mondják Etiópiában: az amerikaiak nemzeti virága az aranylűd. Az amerikaiak is megtalálták tehát tejjel-mézzel folyó Kánaánjukat Etiópiában. De mi haszna van ebből az etióp népnek? Vagy mi haszna van az Awach folyó mentén elterülő, egy amszterdami holland konszern kezében levő 5000 hektáros cukorültetvényből amely évi 26 000 tonna cukrot ad? És mi haszna van belga kávéültetvényeken-erre szóló jogot biztosít az Egyesült Államoknak támaszpontok létesítésére Etiópiában, az amerikai tőke hatalmas lehetőségeket kapott az üzleti élet szabályozásához, de különösen a legjobban jövedelmező vállalatok megkaparintásához. A Texas—Afrika Exploration Co. amerikai vállalat szerezte meg a jogot Etiópia vasércsás jövedelméből? Úgyszólván semmi. Az ország rendkívüli elmaradottsága és a nép leírhatatlan szegénysége a legfőbb tanú: Etiópia mérhetetlen gazdagságának legfőbb haszonélvezői egyelőre a külföldi monopóliumok. Nekik folyik tejjel-mézzel minden. Az etiópok pedig arra vannak kényszerítve, hogy életük fenntartásához alig elegendő bérekért hozzásegítsék őket a kincsek elrablásához. Etiópiában az állami költségvetés bevételének 90 százaléka adóból származik. Hogy hogyan lehet az úttalan hegyvidékeken élő lakosságon behajtani az adót, azt az etióp viszonyokat jól ismerő kollégám így beszélte el: — Minden vidékre központilag vetik ki az adókat. Az adót nem pénzben, hanem terményben és állatban állapítják meg, mert ezeken a vidékeken jóformán ismeretlen a pénz. A tartományi kormányzók teve- és öszvérkaravánokat állítanak össze, megfelelő katonai kísérettel. A karavánok vidékről vidékre járnak és gyakran a központi utasításokat is megszegve — könyörtelenül behajtják az adókat. De nemcsak azt a mennyiséget szedik össze, amelyet a központnak kell beszolgáltatni. Elvisznek mindent, amit találnak, hogy a helyi kiskirályok főúri életét biztosítsák. Ebből adódnak aztán a könyörtelen végrehajtások. — Mi szükség van a fegyveres kíséretre? — kérdem. — A lakosság védekezik. A védekezésnek kétféle módja van. Vagy fegyverrel próbálják más vidékre riasztani az adószedő karavánt, vagy pedig, ha észreveszik, hogy az közeledik, elbújnak a hegyek közé, s csak akkor térnek vissza, ha a karaván tovább ha Etiópia keleti részén élő szomáli lány ünnepi népviseletben Áruszállító tevekaraván A francia—etióp vasúttársaság dieselszerelvénye Ilyen tukusokban él a lakosság nagy része !