Népszabadság, 1959. március (17. évfolyam, 51-75. szám)
1959-03-05 / 54. szám
Asszonyokról, lányokról Szerkesztőségünkbe érkező sok ezer levél között sok olyan levél van, amely a nők munkájáról, mindennapos örömeikről, gondjaikról szól. Ezek a levelek élénken tanúsítják, hogy hazánk asszonyai, leányai új rendet építő társadalmunknak hű harcosai. Kiderül a levelekből, hogy a gyermeknevelés, a család, az otthon magasztos és nagy gondot, fáradságot igénylő feladatai mellett nem sajnálják erejüket a közvetlen társadalmi munkára sem. Ott vannak ők az élet minden területén. Hallatják hangjukat, s szavaiknak tetteik adják a nyomatékot. Abból az alkalomból, hogy néhány nap múlva március 8-át, a nemzetközi nőnapot ünnepeljük, az asszonyok és a leányok munkájáról, örömeikről, gondjaikról írott levelek közül teszünk közzé néhányat. . _ .... — — 1 . ■ l VI ■ ■ I I ■ ■ B m II ■ 1 B B » » * *» B ■ A XIV. kerületi Nőtanácsban Nyolc éve vehezek részt a nőmozgalomban, de olyan eleven életet még nem tapasztaltam sehol, mint most nálunk, a XIV. kerületi Nőtanácsban. Január 29-től kezdve minden héten tartunk klubestet. Ezek az összejövetelek mindig jól sikerülnek. Pár héttel ezelőtt meghívtuk Várnai Zseni elvtársnőt. Felejthetetlen élmény volt számomra az az este. Várnai elvtársnő elmondta élete történetét. Amikor letartóztatásáról, üldöztetéséről beszélt, könny szökött szemünkbe, többen sírva fakadtunk. Kérésünkre több versét is elszavalta. Ezen a klubesten körülbelül 120 asszony vett részt. A nőtanács rendezésében különféle tanfolyamok vannak. Én a perzsaszőnyeg-készítő tanfolyamra járok. Látogatottak a varró-, s szabász- és a pehelypaplan-készítő tanfolyamok is. Gyakran van kézimunka klubdélután. Most, hogy közeleg a nemzetközi nőnap, elhatározta az anya- és gyermekvédelmi bizottságunk, hogy a kerület két kórházában fekvő összes női betegeket meglátogatjuk. Felkeressük a kórházakban a beteg asszonyokat, s elbeszélgetünk velük. Külön csoport látogatja a szülőanyákat. Borsits Pálné Bp., XIV., Ilka u. 6. Egy javaslat Dr. Ernst Imréné budapesti olvasónk Pozsonyban szerzett tapasztalatairól számol be. Egyebek közt a pozsonyi gyermekcukrászdáról is ír. — A gyerekek külön ülnek, saját kis társaságukkal. Azt rendelnek, amit a felszolgáló néni tálcán mutat nekik.. Nem szaladgálnak oda a szülőkhöz nyűgösködni. Társalognak kis barátaikkal, barátnőikkel. Aztán kezdenek játszani. Helyes lenne nálunk is megvalósítani a gyermekcukrászdát. Az isaszegi óvoda gondja Az utóbbi hetekben nagyon sok kisgyermekes anya kereste fel a községi tanácsot. Szinte egymásnak adják a kilincset. Reménykedve jönnek, de sajnos nagyon lesújtottan távoznak. A bölcsődéről van szó. 1957-ben a községi tanács több, mint 13 ezer forintos költséggel bevezettette a vizet a MÁV vezetékéről a községi bölcsődébe, örültek a bölcsőde dolgozói, mert könnyebb lett a munkájuk, s a szülők is, hiszen tudták, hogy gyermekeik gondozására, tisztántartására minden lehetőség megvan. A bölcsőde jól működik. Eddig nem is volt semmi baj. Pár hónappal ezelőtt azonban a MÁV igazgatóság egyik napról a másikra közölte velünk, hogy nem hosszabbítják meg a bölcsőde vízellátására vonatkozó szerződést. Többször fordultunk már a MÁV-hoz, s kértük, legyenek tekintettel a tanács által nemrég befektetett összegre, s arra, hogy a bölcsődét nem tudjuk víz nélkül üzemeltetni. De eddig nem hallgatták meg kérésünket. Most már nem tudunk mit tenni, kénytelenek leszünk bezárni a bölcsődét, s ezzel kényszeríteni a gyermekes anyákat, hogy ne dolgozzanak, hanem maradjanak otthon. Pedig véleményünk szerint a sok anya gondját egy kis jóindulattal könnyen megoldhatná a MÁV. Nagy Istvánné VB-titkár, Isaszeg dolgozó nők sori országos konferenciájának kétnapos tanácskozásán — a vasasszakszervezet Költői Anna utcai székházának dísztermében — a félezer küldött között ott volt Szabó Ferencné is a Telefongyár ezerháromszáz nődolgozója képviseletében. Büszkék vagyunk arra, hogy üzemünk női dolgozói Szabó Ferencnét küldték a tanácskozásra. Szabóné nagyon becsületes, talpraesett asszony. Az életben nagyon sokat látott, sokat tapasztalt. 1914-ben támasz nélkül, öt apró gyerekkel maradt anyja a nyomorúságban, ő maga tízéves korában már napszámban kapált az uradalom földjén. 1939- ben került a Telefongyárba és azóta megszakítás nélkül, fáradhatatlanul dolgozik, tanítja, segíti a fiatalokat. Volt futórevizor a fékgyáregységben, hosszú ideig konyhavezető, majd három és fél évig függetlenített szociálpolitikai felelős. 1953-ban a 211-es műhely diszpécsere lett, s itt végzi azóta is példamutató lelkiismeretességgel munkáját. Az ellenforradalom után őt választották meg a nőbizottság elnökének. Mint saját édesanyjukban, úgy bíznak Szabottéban az üzem nődolgozói. Kiáll igazukért, kérlelhetetlenül tud harcolni, ha valahol lebecsülik, kinézik a női munkaerőt. A minap az üzemi bizottságra síró asszony jött, hogy őt az egyik technikus sértegette, olyasmiket vetett a szemére, hogy csak lóg, nem dolgozik rendesen. Szabóné nyomban odahívatta a sértegetőt, meghallgatott több tanút, s amikor látta, hogy a technikusnak nincs igaza, alaposan megmondta neki a véleményét, visszaszerezte dolgozótársai előtt a panaszkodó asszony becsületét. Mikor a kétnapos tanácskozás élményeiről érdeklődünk tőle, apró ránc fut át homlokán. — Hatvannyolcan kértünk szót és csak harminckettő kapott. Jobbára vidékiek, hiszen mi, pestiek többször együtt lehetünk, jobban elmondhatjuk gondjainkat. A konferencia megnyitása előtt Szőnyi Miklós elvtárs, a Vas- és Fémipari Dolgozók Szakszervezetének titkára megbeszélésre hívott néhány vidéki és nagyüzemi küldöttet. Itt én is elmondtam, mi az, amin még változtatni kell a Telefongyárban. S szinte látjuk még most is, amint Szabóné feláll, s kiönti szívét, elmondja, milyen problémák vannak a Telefongyárban. Szeme megélénkül, arca kipirul. A múltba néz, hogy annál tisztábban láthassa a jelent. Igaz, nem kell vasárnaponként bejönni súrolni, hintát szerelni, hogy hétfőn a gyár dolgozóinak gyermekei élvezhessék az élet aprócska örömeit, ami akkor mindent, ma már csak nagyon keveset jelent, de azért van még min javítani. Erről beszélt Szabó Ferencné. Elmondta, hogy nagyon kevés a nő a vezetésben. Igaz, hogy hét mérnök, hét technikus, tizenkét közgazdász, két osztályvezető és két csoportvezető helyét tölti be nő a Telefongyárban. De sok még a női anyagmozgató, akik nem éppen nőknek való munkát végeznek a prés-, a VI. és a X. műhelyben. A nikkelezőben mérgező anyagokkal dolgoznak a fűzőnök. Amit ő elmondott és amit már nem tudott elmondani, azt szóvá tették a többi küldöttek a dolgozó nők konferenciáján. Mi, férfiak pedig megfogadjuk, hogy március 8-án, a nemzetközi nőnap alkalmával olyan szeretettel köszöntjük őket, ahogyan valóban megérdemlik. Gregor Pál Telefongyár éA küldött Ami bennünket valóban egyenjogúvá tesz Nemrég, ahogy HÉV-vel Gödöllőre utaztam, hátam mögött egy beszélgetés ütötte meg a fülemet. Két férfi közt az életszínvonalról, a női egyenjogúságról folyt a szó. Egyikük azt mondta, az ő felesége azért dolgozik mert szükségük van a keresetre. Ma nem lehet egy fizetésből megélni. Régen az asszonyok otthon sütöttek, főztek, s az volt a jó világ. A másik férfi bólogatott, sőt megtoldotta azzal, hogy ezt a kényszerűséget most női egyenjogúságnak nevezik. Nagy kedvem lett volna akkor beleszólni a vitába, de nemsokára szedelőzködtek s leszálltak a HÉV-ről. Nem volt alkalmam, hogy élőszóval megmondjam nekik erről a kérdésről saját véleményemet. De a választ úgy gondolom, mégis meg kell nekik adnom, hiszen amit állítanak, helytelen, rossz s nem is igaz hogy mi asszonyok így gondolkozunk. Legjobb talán, ha a saját példámat említem meg. Fiatalasszony vagyok. Kislánykorom óta szövőgyárban dolgozom. Férjem már akkor is jó szakmunkás volt. Szépen keres. Házasságunk után, amikor kisfiúnk megszületett, nagyjából már mindent megvettünk. Bútort, ruhát. S akkor úgy határoztunk, hogy én otthon maradok a kicsivel, nem dolgozom a gyárban. Eleinte jól ment minden. A gyerek lefoglalta minden percemet. Később azonban hiányozni kezdett a gyár. Untam magam otthon. Nem elégített ki a házimunka. Arra gondoltam, hogy én, akinek azelőtt mindenhez volt szavam, most csak mosok, vasalok és várom haza a férjem. Mikor megjön, mindent a kezébe adok, kiszolgálom. Hosszú tusakodás után jelentkeztem újra a gyárban. Megint dolgozom. Kisfiamat a bölcsődébe hordom. Nem lettem volna erre kényszerülve. Férjem fizetéséből megéltünk rendesen. De nekem nagyon-nagyon hiányzott a gyár. Férjemnek se volt ellene kifogása, hát jelentkeztem. Igaz, hogy most jobban élünk, a két keresetből többre telik. Gyakrabban járunk moziba, színházba, s minden nehézség nélkül megvehetem azt a ruhát, ami nekem megtetszik. De úgy érzem, csak most mondhatom el, hogy nagyon boldog vagyok. Nekem és környezetemben a többi asszonynak is örömet okoz a munka. Szeretjük a közösséget, szeretjük érezni, hogy számítanak ránk, szükség van munkánkra. S ez tesz bennünket valóban egyenjogúvá. Szendrői Péterné Budapest EMLÉKEZTETŐ EGYKORI SUMMÁSÉLET Vasárnaponként benépesül falunk főutcája, sok fiatal lány s fiú sétálgat szépen felöltözve, szebbnél szebb ruhában. Gyakran elnézegetem őket. Milyen szépen, csinosan van öltözve valamennyi, s gondtalanul nevetgélnek, beszélgetnek. Akaratlanul is saját fiatalságom jut az szembe. Akkor mi a tavaszi, nyári vasárnapokon már készítettük a tarisznyát, indultunk messze vidékekre. Más tarlóján kerestük meg verejték- és könnyáztatta kenyerünket. Nekünk, summáslányoknak nagyon mostoha sors jutott. A mai fiatalok már el sem tudják képzelni, mennyit szenvedtünk, dolgoztunk látástól vakulásig, mégsem telt szép ruhára, cipőre, örült a család, ha megvolt a mindennapi betevő falat. Emlékeztetőül idézem az én leánykori summáséletemet. Serdülő gyermek voltam, amikor először elmentem summásnak gróf Eszterházy Pál birtokára. Még most is jól emlékszem az első nyárra. Amikor elindultunk, még örültem, hogy végre, én is nagylányszámba kerültem, mehetek kenyeret keresni. De csakhamar megtudtam, hogy voltaképpen mi az a summás élet. Alig pirkadt, már jött a summásgazda. — Felfelé hé, megvirradt! — dörgött végig a hangja a birkaólban. Mert hát ott aludtunk szalmán, ahol a birkák teleltek. Álmosan, törődötten mentünk ki a földekre, egyeltük a répát, kapáltuk a kukoricát. Ha egy-egy pár percre felálltunk, hogy görnyedt derekunkat kiegyenesítsük, rögtön ránk kiabált az intéző: — Nem tetszik? Mért nem születtetek kisasszonyoknak! — Bizony, nem tetszett ez nekünk. De mit tehettünk egyebet? Húztuk tovább az igát. Lassan, keservesen elmúlt a nyár. Kitelt az én időm is. Bérünk nem pénzben, hanem terményben volt kialkudva. Legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor megmondta az intéző, hogy nem adják ki a bért, hanem átutalják a mezőkövesdi Jordán gőzmalomba. Oda kellett járni minden hónapban a fejadagért. Szépen kiporcióztak a saját keresetemből. Akkor azt mondtam, hogy soha többé nem megyek el summásnak. De jött a következő tavasz, s újra csak elmentem, a többi falubeli fiatallal együtt. S nemcsak a következő évben, hanem még 25 évig ettem a summások keserű kenyerét. S milyen jó, hogy mindez már csak rossz emlék, hogy azt a világot 14 esztendővel ezelőtt örökre eltemettük. Lukács Piroska Szihalom A NYOMOR KÉNYSZERÍTETT Negyvennyolc éves vagyok. Nagyon jól emlékszem a régi világra. Hány síró asszonyt, hány kilakoltatást láttam. Számba se tudnám venni. Sokan talán túlzásnak veszik, de kérdezzék csak meg a régi munkásnegyedek lakóit, hány család kényszerült arra, hogy a káposztalevelet, a szétszórt zöldséget összeszedje a piacon. Sokat mesélhetnének a ligeti fák, a korhadt fapadok is. Hányan, de hányan kerestek ott éjjeli szállást. Kétségbeesés, nyomor, ez jutott a munkáscsaládoknak. Lányaik, fiaik közül nem egyet a kétségbeesés, a nyomor a züllött életre taszított. Tavaly nyáron egyik nap hazafelé menet nagy csődületet láttam az egyik utcában. Én is a kiváncsiakhoz szegődtem és így szemtanúja lettem a „Razzia című film felvételeinek. Ez a film megeleveníti a régi gyalázatos életet, amikor a sok elzüllött nő még zuhogó esőben is az utcán ténfergett. S aztán, ha jött a rendőrautó, azt se tudták hova meneküljenek. A múltnak még az emlékétől is irtózom, de azoknak, akik nem ismerték a Horthyrendszert, vagy már elfelejtették mi volt akkor — ez a film eszükbe juttatja. Régi barátnőim gyermekei ma orvosok, mérnökök, jól képzett szakmunkások. A nyomortanyák helyén ma gyönyörű házak épülnek. Földes szobák helyett parketten járnak az emberek. Államunk felkarolja az ifjúságot, becsületre és jólétre neveli a paraszt- és munkásszülök gyerekeit. Munkalehetőség van bőven. Fiaink, lányaink előtt ma biztató jövő áll. Pálfi Gézáné Bp., VI., Majakovszkij u. Csak néhány mondatban • Lampel Jánosné a táplánszentkereszti asszonyok nevében ír lelkes hangú levelet a béke védelmében. — Támogatjuk a Szovjetunió követelését — írja egyebek közt —, tiltsák be a nukleáris fegyverek gyártását. Ez az egyetlen módja annak, hogy a háború rémét elűzzük az emberiség feje felől. Mi békét, gyermekeinknek nyugodt, biztos jövendőt akarunk — fejezi be levelét Lampert Jánosné.* A szári általános iskola szülői munkaközössége és a helyi Nőtanács arról értesíti szerkesztőségünket, hogy nemrég gyűjtést tartottak a faluban a Fóti Gyermekváros javára. A falu lakói szívesen hozzájárultak a gyűjtéshez, s néhány nap alatt csaknem ezer forint gyűlt össze. * Szemák Mihályné (Nyíregyháza, Vég utca 11.), a műkedvelő kultúrcsoportok munkáját dicséri. — Mindig nagy élmény számomra — írja egyebek közt —, ha megnézek egy-egy üzemi vagy falusi kultúrelőadást. Nagyon sok tehetséges fiatallal lehet ezeken az előadásokon találkozni. Kár, hogy róluk keveset ír az újság. Pedig megérdemelnék az elismerő szót. Nem hivatásos művészek ők, nehéz napi munka után próbálnak, tanulják meg a szerepeket, s nyugodtan állíthatjuk, hogy különösen falun, ők a kulturális élet igazi fáklyahordozói. * Vértes Mihályné (Újpest) Zelenyászki Zsuzsi címét kéri, akiről olvasta az újságban, hogy milyen odaadóan, szorgalmasan dolgozik kistestvéreire, mióta édesanyjuk meghalt. — Annyira meghalott Zsuzsika élete, elhatároztam, valami kedves ajándékot küldök neki — írja többek között Vértes Mihályné.