Népszabadság, 1959. március (17. évfolyam, 51-75. szám)

1959-03-18 / 65. szám

a NÉPSZABADSÁG • 1959. március 18. szerda A nép művelésének fellegvárai Kínában késő délután látogattunk el a sanghaji kultúrpalotába. Az olvasóteremben már minden asztal foglalt, a könyvkölcsönző előtt hosszú sor várakozott. A szakkörökben megindult az élet. A színjátszó szakkörben hárman gyakoroltak, két fiú és egy leány. A fiatalemberek munkások, a lány általános iskolai tanárnő. Éjfekete haja dús fonatban hullt vállára. Az asszonyok általában rövidre vágatják hajukat, a lányok hoszszú hajukat befonják. Amikor beléptünk, új darabot próbáltak. Daluk egyszerű és a mi fülünknek szokatlan. (Legalább annyira, mint a pörkölthöz szokott magyar gyomornak a tengeri uborka vagy a cukrozott hal — pedig a legjobb kínai ételek közé tartoznak.) Valamelyik régi sanghaji opera ősi dallama, több száz vagy több ezer éves, nem tudott, de a mondanivaló mai: a technika. Dal a technikáról. Szinte hallom az aggályoskodókat: „sematizmus”. Ne feledjük azonban, hogy a kínai millióknak ez a szó: technika, ma izgatóbb, mint a könnyűzene rajongóinak a legharsogóbb sláger. Valamit a dalról is: „Azt hiszed igaza volt hajdani urainknak, az idegen elnyomóknak, akiktől mi csak azt hallottuk, hogy népünk nem tud tervezni, alkotni — ők az ész! Íme a testvéri segítség, tudásunk és győzelmes korunk erejéből épülnek új gyáraink, készül az 1513 köbméteres óriáskohónk — Ázsia legnagyobb kohója lesz — mérnökeink büszke hajók és szépívű autók terveit álmodják papírra, a kínai munkás pedig életet önt a tervekbe. Tudunk tehát alkotni! Csak tanulj, művelődj, akarj.” Az ősi zene így ad szárnyakat az új mondanivalónak, a mai ember szavának. A három munkásművész holnap ezrek szívét forrósítja át, egyszerű dalukkal ezrek agyába ültetik el az akarat új palántáit. Módszerük? A színjátszókor tagjai — harmincan vannak — nemcsak szerepelnek, maguk is az üzemekben gyűjtik az új élet új eredményeit. Beszélgetnek a dolgozókkal életükről, munkájukról. Keresik a mai kínai élet, az ugrásszerű fejlődés időszakának hősi epizódjait. Útjukról visszatérve „mesélő estéket” tartanak. Színjátszók, rendezők, írók beszélgetnek a számukra mindennél izgalmasabb felfedező út eredményeiről. Megvitatják a témákat, kiválasztják a legjobbat és az egyik író — aki szintén a kör tagja! — feldolgozza. Amikor elkészült, újra megvitatják. A színjátszók is segítik az írót. Minden új darab közös alkotás. A végleges szöveget sokszorosítják és eljuttatják az üzemi művészeti csoportokhoz is, de maguk is előadják. Havonta átlag egy-egy új munka születik, s ezt a kultúrpalota színjátszó csoportja abban az üzemben mutatja be, ahol a témát találták. A kultúrpalota színjátszóit határtalan szeretettel fogadják az üzemekben, hiszen a munkások életét örökítik meg dalban. -Nehéz érzékeltetni, milyen lelkesedést vált ki az egyszerű kínai tömegekből egy-egy új termelési siker, egy-egy új gép megszerkesztése. Az üzem, a vállalat vagy a kommuna küldöttei — szó szerint — ujjongva közlik az örömhírt a párttal. A hírvivők a hagyományos, színpompás kínai sárkánnyal, dobszóval vonulnak végig az utcákon, este fáklyákat, lampionokat is visznek. Színes menetükből gyakran a tánccsoport sem hiányzik, s a menet élén hatalmas tábla hirdeti az új eredményt. A járókelők köszöntik őket, a forgalom megáll a tiszteletükre. Megbecsülés övezi a siker hírnökeit, a kollektívát az eredményért és ugyanolyan megbecsülés azokat, akik e sikereket dalba foglalják, s a művészet eszközeivel népszerűsítik. Milliók érzik sajátjuknak a róluk, munkájukról szóló művészetet, milliók becsülik a népi művészeket. A Csangcsoui Autógyár Észak- Kína legkorszerűbb üzeme. A Szovjetunió testvéri segítségével épült. Több mint húszezer munkás dolgozik benne. Tavaly 14 000 autó futott ki az üzemből, az idén 64 000-et akarnak gyártani. A munkások zöme falvakból jött, néhány ezer fiatal a középiskolákból, ötszázan a Szovjetunióban sajátították el a szakmát. Az idei tervekhez, a nagy ugráshoz — ahogy a csangcsouiak mondják — sok jó szakmunkás kell, tehát az alapvető feladat a munkások szaktudásának, kultúrájának, műveltségének a fejlesztése. Tavaly négyféle iskola működött a gyárban: technikai iskola, a vezető kádereket továbbképző iskola, középfokú technikum és esti egyetem. Csaknem 2400 hallgatóval. Az oktatás azonban bizonyos mértékig elszakadt a termeléstől, márpedig Kínában az a jelszó, hogy „az oktatás szolgálja a politikát és szorosan kapcsolódjék a termeléshez”. Alapvető feladatnak tartják, hogy a technikai ismeretek tanítása segítse az üzem előtt álló termelési feladatokat, a technikai forradalmat kövesse a kulturális forradalom. Ez a felismerés hozta létre a vörös specialisták akadémiáját, az új autógyár különleges egyetemét, amelyen 21 kar, 104 szak és 337 osztály működik. Rövid idő alatt 13 000 munkás iratkozott be erre az akadémiára. A vörös specialisták akadémiáján az üzemrészek maguk irányítják az oktatást. Minden üzemrész önálló tanszék. Tanulmányi csoportok készítik el a szakok oktatási tervét és ellenőrzik a tanulást. A tanulmányi csoport tagja a pártalapszervezet képviselője, az üzemrész vezetője, továbbá egy mérnök és egy idős szakmunkás. A tanterveket megvitatják a munkásokkal. A tantervek az élet igényeit tükrözik — amint mondják: „azt tanuljuk, amit még nem tudunk, ami szükséges és segíti a termelést.” Van általános tanterv és havi terv is. Az alapvető ismeretek tanításánál általában megtartják a terveket, a szaktárgyak témája azonban gyakran változik, mert ha új termelési feladatokat kap valamelyik üzemrész, nyomban módosítják a hozzátartozó tanszak oktatását is. Az észak-kínai Dairen másfélmillió lakosú ipari város. Mozdonygyárában dieselmozdonyok, hajógyárában tengerjáró gőzösök készülnek tavaly óta. A termelési forradalom szinte csodákat művelt Dairenben is. A nagy előreugrás közben azonban úgy jártak, mint a gyorsan növő fiatalember, aki egyszer csak észreveszi, hogy ismét kinőtte ruháját. A városban tavaly hirtelen az energiatermelés bizonyult ilyen szűk ruhának, mert nemcsak a termeléshez kellett több áram, hanem a nyári aszály miatt a vízienergiaforrások is csökkentek. Már épülnek az új erőművek, de addig álljunk meg a fejlődésben? Azt már nem! Ilyesfajta „apróságoktól” mostanában nem ijednek meg a kínaiak. Megtanulták, hogyan lehet bővíteni a szűk kabátokat: a nép lendületével, erejével, ezernyi ötletével! Kevés az energia? — jön a népi módszer, vagy ahogyan mi mondanánk: az üzemek, intézmények sokoldalú öntevékenysége. A hajógyárban például rövid idő alatt helyi erőből építettek saját erőművet és termel a gyár zavartalanul. Milyen büszkék erre a gyár munkásai! Az iskolákban a tanárok és a diákok együtt szerkesztettek energiaforrást. Befogták a tenger árját, az apályt-dagályt, de van áram! A mai kínai élet nem ismer meghátrálást! Tulajdonképpen nem is erről akartam most írni-hanem a daireni művelődési házról, de enélkül arról sem lehet. A művelődés központi otthona sem független a dalreni élettől. S ha a városban az energiaellátás a fő gond, akkor a művelődési házban is az! A maguk sajátos eszközeivel nyomban sorompóba álltak. A központi művelődési ház technikai tanfolyamain tanítják az elektrotechnikát. Kik? Akik értenek hozzá. Kínában azt tartják, hogy aki tud, legyen tanár. Még a bizonyítvány sem szükséges egyelőre , ha tud, tanítson. A kultúrpalota munkásakadémiáján is a villamosítás a fő tantárgy. Az akadémián három év alatt 200 hallgató szerez magas színvonalú képzettséget, közben hasznosan segítik saját üzemük energiaellátását, új energiaforrások létrehozását. A művelődési ház elektrotechnikai szakkörében a város legjobb technikusai és szakmunkásai dolgoznak munka után. Éveket adnak az üzemeknek hogy összegyűjtsék a legnehezebb technikai kérdéseket, s az agytröszt nekiáll a megoldásnak. Maguk is mennek üzemekbe, számba veszik és terjesztik a legjobb módszereket. Saját műhelyükben kísérleteznek. Ott van mellettük a kultúrpalota hatalmas könyvtára, alegjobb szakkönyvek. Együttműködnek egyetemi intézetekkel, tudósokkal, s így nemigen akad olyan fogas kérdés, amelyre ne tudnának választ adni. A tudósok, a technikusok és a munkások alkotó együttműködésének ragyogó példája! A kínaiak szerényebben mondják: „a kultúra szolgálja a népet, a tanítás kapcsolódjék a termeléshez”. Gondolhatná valaki, hogy a dalteni művelődési ház tehát inkább a technika háza. Egyáltalán nem. Művészeti csoportja egy év alatt tizenegy kiállítást rendezett a munkások rajzaiból és festményeiből, s a tizenegy kiállítást 165 000-en nézték meg. Négyszáztizennyolc műsoros estjén 850 000 (!) látogató szórakozott. Könyvtárában 70 000 könyv. Irodalmi csoportja 237 előadást tartott 125 000 ember előtt. Filmvetítő-csoportja másfélezer alkalommal vetített 336 000 néző előtt. A csoport elsősorban a távolabbi üzemeket keresi fel. Csak üzemben vetítenek. A művelődési házban tartott 419 ismeretterjesztő előadást 200 000-en hallgatták, íme! Egyetlen központi kultúrház adatai csupán! Rendkívüli adatok? Egyszerű hétköznapi számok a mai kínai életből... Lovászi Ferenc III. RICHÁRD Shakespeare-t filmre vinni olyan feladat, ami szinte a filmgyártás kezdete óta izgatja a filmalkotókat. A Hamlet első ízben már 1900-ban celluloidszalagra került és a III. Richárd első filmváltozata sem sokat váratott magára. A számtalan kísérlet közül — amelyek sorában nem egy valóban eredményes is akad — nem igen vitatható, hogy Laurence Oliviernek sikerült leginkább szintézisbe hozni a nagy drámaírót és a modern filmművészetet. A rendkívül sok lírai bájjal életre keltett V. Henrik és a megrázóan izgalmas Hamlet után e legutóbbi kísérlete talán mind közül a legérdekesebb és legsikeresebb. Mi a legfőbb erénye Olivier „III. Richárd”-jának? Az, hogy egyszerre sikerült hű maradnia Shakespeare szelleméhez és korszerűsíteni, filmen is élvezhetővé változtatni a színpadi játékot. A filmváltozat némileg természetesen beleavatkozik az eredetibe, módosít rajta. Átvesz részeket , olyanokat, amelyek Richárd jellemének alakulását megértetik más drámából és megváltoztatja, láthatóvá teszi a főalak Shakespeare által meg nem írt pusztulását is. Ezek azonban nem lényegi változtatások, nem térnek el az eredeti mű szellemétől. Igen érdekes a miliő megoldása a filmen. Olivier — a rendező — sehol sem törekszik naturalitásra. Nem akarja elhitetni a díszletek szigorú valósághűségét, bátran stilizál, keretet ad csak a játékhoz, amelynek tengelyében Olivier — a színész áll. Ha semmi más érdeme nem lenne a filmnek, mint az, hogy megörökíti ezt az alakítást — akkor is nagyszerű lenne. Laurence Olivier III. Richárdja egyike a filmjáték legmagasabb pontjainak. Felfogása ízig-vérig modern és shakespeare-i egyszerre. Az ő Richardja nem förtelmes gnóm, elmebeteg gonosztevő, hanem egy grandiózus karrierista. Shakespeare e szavaiból építette fel a figurát: „Szemem verőbb a baziliszkuszénál — Mint Nestor úgy játszom a szónokot — Ulissesnél ravaszabbul csalok... A kaméleonnak is színt adok ... s leckét vehet Machiavelli tőlem — Mindezt tudva ne lenne koronám?’* (VIII. Henrik, III. felvonás 2. szín). Ennek a sokárnyú, céltudatos gonoszságnak, a bonyolult s nem önmagáért való, hanem valamit elérni akaró rosszindulatnak ragyogóan megmintázott alakja. Csupa intellektus, szikrázó értelem, aki messze többet ér képességei szerint környezete bármely tagjánál, csak éppen vakvágányra fut, ahol azután önnön tetteinek következményei kényszerítik tovább és tovább. Csodálatos alakítás ez, amelyhez foghatóval ritkán találkozhatunk. Mellette még kitűnő színészek sora építi fel az együttest. Olyan Shakespeare-színészeket ismerhetünk meg a filmben, mint Ralph Richardson, John Gielgud, Claire Bloom, akik nem kaphatnak dicsérőbb elismerést, mint hogy méltó partnerei Laurence Oliviernek. B. R. Megemlékezik a tanulóifjúság a Tanácsköztársaság kikiáltása A fővárosi iskolák tanulói is készülődnek a Tanácsköztársaság kikiáltása közelgő 40. évfordulójának megünneplésére. Az iskolákban „vörös falakat” készítenek. Ezekre a tanulók cikkeket írnak a Tanácsköztársaság nevezetes eseményeiről, s korabeli eseményeket ábrázoló képeket helyeznek el. Március 21-én az iskolai ünnepségeken osztják majd ki a diákok részére meghirdetett irodalmi pályázat díjait. Az úttörők gyűjtik a Tanácsköztársaság időszakából származó különféle dokumentumokat, korabeli sajtótermékeket, fényképeket, és egyéb emlékeket. Látogatás Somogyi Erzsinél Néhány órával második Kossuth-díjának átvétele után, az örömteli hangulatban mivel is kezdhetné mással a beszélgetést Somogyi Erzsi, a Nemzeti Színház művésznője, mint régi, kedves emlékek idézésével? Csaponganak az ébredő gondolatok és emlékek, de valami mégis összefűzi őket: Somogyi Erzsi mélyen emberi, érzékeny, minden szépre és jóra oly fogékony lénye. Mennyi baja volt éppen emiatt... Például a szereptanulásnál. Mert mindig először az író érzéseit akarta átélni, rögzíteni magában, s csak azután megtanulni a szerep szavait, amelyek később már odatapadnak a színésznőben élővé vált figurához. És ezt bizony nem tudta minden rendező türelemmel kivárni, elviselni ... — Volt egy rendezőm — meséli —, aki, midőn a próbán — jóllehet, a szerep már belém vésődött érzésekkel, igazi indulatokkal — még olykor nem az író, hanem csak a magam szavait mondtam, dühösen rohant fel akkori igazgatómhoz, Hevesi Sándorhoz: „A Somogyi kisasszony tönkreteszi a darabot, nem tudja a szerepét, nem lehet vele dolgozni!” Hevesi lejött a színpadra, s mint izgalmában mindig, most is a cipője orrát nézve mondta ki a szentenciát: „Kérem, Somogyi Erzsit hagyni kell!” Azóta is így tanulok, csak akkor még ösztönösen csináltam... De nem is ennek a jelenetnek a felelevenítésével, hanem Móricz Zsigmondra való emlékezéssel kezdődött a beszélgetés. A művésznő otthonának a falán, a főhelyen, nagyméretű Móricz-relief, újra és újra arra téved a tekintete, amíg beszél. Az ő egyik színdarabjában, a Búzakalászban aratta első nagy sikerét Somogyi Erzsi, s később — a Nem élhetek muzsikaszó nélkülben, az Úri muriban, a Rokonokban — már külön neki, Somogyi Erzsinek írt szerepet. — Emlékszem, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül 200. előadásán hervadó kis ibolyákat hozott nekem. Én, mint valami fruska, nagyon dühös voltam emiatt és kifakadtam. Szegény Zsiga bácsi, amíg csak élt, ezt nem felejtette el, s hányszor dörgölte az orrom alá... Most még messzibb időre kanyarodik vissza a beszélgetés. A kolozsvári Nemzeti Színház portáslakására, ahol Somogyi Erzsi született. — 1947-ben Romániában jártunk, a Tartuffe-fel — meséli. — Persze, hogy ellátogattam abba a szuterénben levő kis portásszobába, ahová alig-alig süthetett be a nap. „Itt születtem” — mondtam könnyezve a mostani portásnénak, aki odalépett az ablakban virító cserép muskátlihoz és letépte az egyetlen szál virágát. „Ez is itt született” — mondta csupa melegséggel a hangjában. — „Fogadja el, emlékül.” El is tettem, örökre. S az első vasfüggöny... — Voltaképpen nem is volt igazi vasfüggöny ... Vagy talán több is volt annál? Mert Hevesi Sándor igazgatása idején tilos volt a Nemzeti Színházban a vasfüggöny ajtaján kijönni, akárhogy zúgott a taps. De amikor a Vadkacsa kis vak leányának szerepét játszottam — a közönség nem tágított, tapsolt szüntelen. Hevesi gondolkodott, most mit tegyen? A parancsát se akarta megmásítani, a közönségnek meg nekem is eleget akart tenni, felhúzatta hát az egész függönyt és akkor nekem a színpad közepére kellett állnom és ott meghajolnom. — Mi foglalkoztatja ma a legtöbbet? — A színpadi játékstílus. — Minden eszközt meg kell ragadnunk ahhoz — mondja —, hogy valószerűen ábrázoljunk, hogy igazat mondjunk. A külső kifejezési eszközökkel éppúgy, mint egész benső érzésvilágunkkal az író elképzelését, a valóság ábrázolását kell szolgálnunk. A mai valóság: a lüktető élet. Ezt éljük mi színészek, ezt a rendezők is. Kínai képeket láttam múltkor a televíziómban szinte percenként születnek ott a gyárak. Náluk, de nálunk is, hatalmasan nagyszerű az élet ritusa. Ez az új ritmus bennünk, színészekben, rendezőkben is megvan — persze, hogy keressük a legmegfelelőbb utat a kor, az érzelmeink ábrázolására. Akár az úgynevezett formabontással, vagy éppen klasszikus módon. Itt aztán igazán a cél szentesíti az eszközt Nagyon egészséges az új útkeresés, ami tapasztalható az íróknál, rendezőknél, színészeknél. Érezzük az életben az események sűrű egymásutánját, ami megköveteli hogy a színpadon is a lényeget adjuk, a legkifejezőbb formában. Persze, hiába a legcsábítóbb forma — ha nincs mögötte mondanivaló, nincs gondolat — az üres váz gyorsan és meztelenül kibukkan. S ez így van rendjén. A közönséget nem szabad és egyre kevésbé lehet megtéveszteni. Örülök, hogy Brecht művészete kezd meghonosodni a színpadjainkon. Az ő színpada, újszerű dramaturgiája, „formabontása” igen nagy jelentőségű. A sok és helyes útkeresésből csak valami nagyon jó és szép születhet! — mondja Somogyi Erzsi, aki most arra készül, hogy egy magyar darabban, ősszel pedig egy haladó amerikai író darabjában megint valami nagyon szépet és nagyon jót adjon a közönségnek. György István