Népszabadság, 1959. március (17. évfolyam, 51-75. szám)

1959-03-05 / 54. szám

8 1918—19 SAJTÓJÁBÓL A Magyar Komm­ün egy csapásra kiemelte emberi és politikai jogfosztott­­sággból a dolgozó nőt. A szabadulás nem volt könnyű. A suttogó ellenfor­radalom otromba rémhírekkel igyekezett az asszonyokat a proletárdiktatúra ellen fordítani, s így nem meglepő, hogy a „Népszavá -ban Várnai Zseni már április 5-én cikket írt az ellenséges propaganda masz­agának cáfolatára. A Pesti Hírlap” ugyanebből az időből származó karcolata a­­ ,,Kizsákmá­­nyott nők"-ről hasonló felvilágosító célt szolgált, de a „Népszaváéban a ta­n­ácsválasztások előtt közzétett vázlat a választójoghoz juttatott dolgozó asz­szonyokról már a tanácskormány nőfelszabadító rendelkezéseinek nagy ered­ményeiről számol be. Várnai Zseni:­t M . It K I. It S M. It I. NOKÖZÖSSÉGRŐL terjeszte­nek hazug és riasztó híreket a burzsoák, hogy félrevezetett asz­­szonyokat vadíthassanak a kom­munista társadalmi rendre. Nők komm­unizálásáról, és más hason­ló badarságokról beszélnek, és az asszonyok, akik csak hírből, még­pedig elferdített híréből ismerik a kommunizmust, fölülnek ezeknek a balga és rosszhiszemű mesék­nek, és hideglelős félelemmel vár­ják, mikor jelenik meg a rende­let, amely akárcsak a házakat vagy birtokot, őket is köztulaj­donná teszi. Nevetni kellene ezen a balga­ságon, ha nem tudnék jól, hogy hova céloznak ezek az álhírek, ha nem tudnák, hogy éppen a prole­tárasszony előtt akarják ezzel a kommunista társadalmi rendet el­lenszenvessé tenni. Hát, kedves asszonytestvérem, osztályosom a sorsban, ne ülj föl ezeknek az álhíreknek, ne higyj nekik, ne hallgass rájuk, hanem rám hallgass, aki igaz hittel és szent meggyőződéssel mondom neked, hogy a kommunizmus a nő fölszabadítását jelenti, a nőre egy boldogabb jövőt jelent, és azt je­lenti, hogy a nő, mint egyenrangú társ állhat meg majd a férfi mel­lett. Jól tudod te, asszonytestvé­rem, milyen szégyenletes sorsa volt a burzsoá társadalomban a nőnek. Kitartották, adták, vitték, cserélték, osztozkodtak rajta, mint valami portékán. A polgári osz­tály hozományt gyűjtött a lányai­nak, ők férjhez mentek, mert az erkölcsileg demoralizált férfi csak a pénzére nézett, a pénztelen lány pedig pártában maradt — ha csak különös szerencséje nem volt —, még ha szép volt is, mint az égen a csillag, legföljebb a pénzes, csúnya lány férje megvásárolta magának a felesége hozományán szeretőnek. Rémregényt lehetne írni a nő sorsáról a burzsoá tár­sadalomban. Elhagyott nők, tör­vénytelen, ínséges gyermekek és a prostitúcióban tönkrementek ezrei tanúskodnak arról, hogy a nőknek semmi okuk nincs a burzsoá ren­det visszasírni. Higgyél nekem, asszonytestvé­rem, amikor mondom, hogy ez a mai vajúdó, küzdő korszak egy új, szebb sorsot, egy tisztább éle­tet fog számodra világrahozni. Dolgozni fogsz asszonytársam, az igaz, nem leszel elkényeztetett ölet — a proletárasszony ugyan sohasem volt az —, de ember le­szel a társad szemében, de önma­gadért fog szeretni és a kitartott­­ság, az anyagi érdek aljas aranya nem áll majd köztetek. A gyer­meked egy tiszta, szent érzés gyü­mölcse lesz és amikor világra ho­zod, nem kell már akkor rettegni attól, hogy nem tudod táplálni, hogy magára kell hagynod, hogy az utcára kerül a burzsoá társa­dalom megrugdosott kósza kutyá­jaként. A kommunista társada­lomban szent leszel és áldott le­szel te terhes asszony, ragyogó tiszta helyek, meleg bölcsővel várják majd a te gyermekedet, fürösztik majd, babázzák, etetik, mint a társadalom legdrágább kincsét és te boldog nyugalommal folytathatod munkádat, ha egész­séges leszel. Asszonytestvérem! Még a bur­zsoá társadalom minden kínja és szenvedése rajtad, még agysejt­jeid nem tudhattak megszabadul­ni a régi szenvedések lidércnyo­másától, még a szenvedésekben benne élünk, de hidd el nekem, hogy szebb jövő virrad reánk és ezt a szebb jövőt csak a kommu­nista társadalom teremtheti meg a számodra. KIZSÁKMÁNYOLT NŐK. A ré­gi forradalmak mindegyike csak a férfiak harca volt, amelyben a nők legfeljebb kokárdákat varrtak vagy tépést készítettek a sebesülteknek. A proletárforrada­lom az első, mely megmozgatja a nőket is, kiforgatja a régi életből s új rendet teremt számunkra, önérzetes és dolgozó nők nem fél­nek s nem félhetnek ettől a for­radalomtól. Sőt, ennek keretén belül meg kell vívniok a nők sa­ját külön szabadságharcát. A tő­kés társadalom a nőket még job­ban kizsákmányolta, mint a fér­fi munkásokat... A hozományon megvásárolt férj a nemi szolgál­tatásért kapott pénzen hasonló célra vásárolt más nőt, így járt kézről-kézre a tőke, mindenkit be­mocskolván. S így járt kézről-kéz­re a férfi és a nő is a pénz er­kölcstelen szerelmi lánckereske­delmében. Abból a korlátolt ne­velésből ragadta ki a proletár­uralom a nőket, amelyben azt hit­ték, hogy a függetlenségnek és boldogságnak biztosítéka az örö­költ pénz, a szülőktől kapott ho­zomány ... A tőke uralma három­ életre kárhoztatta a nőket. A munka korszaka emberi öntudatra éb­reszti. A dolgozók társadalmában a nőt is a maga helyére kell ten­ni. Amely percben ingyenessé lesz az iskola, sőt a kommunista állam pénzzel segíti és ellátásban részesíti a tanulókat, lehetővé vá­lik, hogy a lányok is kiképezzék magukat kenyérkereső pályára. A saját kereset függetlenít. S a füg­getlenség kizárja a szerelmi ki­­zsákmányoltatást. S hogy alacso­nyabb munkabérrel se zsákmá­nyolhassák ki a nőket, arról is gondoskodik a kommunista rend. Megszűnik az az ázsiai állapot, hogy a leányok tanítását az ele­mi, vagy polgári iskolával tíz vagy tizennégy éves korukban befejez­ték s a továbbképzést átengedték az utcának. Nem lesz se gazdag leány, se proletár leány: ember lesz mindegyik, aki szabadon kö­vetheti becsületes érzését. A DOLGOZÓ ASSZONY válasz­tani fog. Ha gyárba, ha műhelybe jár, ha hivatalban vagy ha háztar­tási munkával keresi is meg a ke­nyerét, a dolgozó nő az urna elé jós­u­lhat és mint a társa­dalomnak egy hasznos tagja ér­vényre juttathatja szabad akara­tát ... A múlt még alig pár lépésnyi­re van mögöttünk, még jól emlé­kezetünkben él az a titáni küz­delem, amit a régi rend alatt a proletárság a választójogért ví­vott. A munkásságnak, a terem­tő, az alkotó erőnek is keservesen meg kellett harcolni minden talpalatnyi területért, amit a jog birodalmából a maga számára ki­erőszakolhatott, vérét kellett hányszor ontania, hogy a bur­zsoák egy lépéssel előbbre enged­jék az általuk bitorolt területen, ki merhetett a proletárasszonyra gondolni? És ha gondoltunk is rá és ha küzdöttünk is a dolgozó nők választójogáért — mint ahogy a nők valóban hatalmas tevékeny­séget fejtettek ki ezen a téren —, milyen kilátástalan, milyen re­ménytelen volt ez a küzdelem ak­kor, amikor maga a munkásság is ki volt rekesztve a jogból. A dolgozó nő teljes választójo­gát nem is hozhatta volna meg soha semmiféle választójogi re­form, semmiféle toldozó-foltozó kormányválság, ahhoz az egész világrendnek meg kellett for­dulnia. Dolgozó nők, elmúlt gyötrelmek töviskoszorús mártírjai és anyái egy szebb jövőnek, ti tudni fog­játok, mi a kötelességtek azzal a társadalommal szemben, amely emberré avatott benneteket. NÉPSZABADSÁG 1959. március 5. csütörtök A MAI OLASZ GRAFIKA írta: Mario Penelope, az Olasz Művészek Nemzeti Szövetségének főtitkára A mai olasz festőművészetet bemutató tavalyi budapesti kiállítás helyreállította a magyar és olasz művészek között a köl­csönös rokonszenvnek, s a ta­pasztalatok termékeny kicserélé­sének azt a légkörét, amelynek gyökerei messzi századokba nyúl­nak vissza. A Szinyei-teremben most nyílt kiállítás, amely fes­tőik és szobrászok vázlatait mu­tatja be s amely az Olasz Művé­szek Nemzeti Szövetségének véd­nöksége alatt jött létre, újabb lé­pést tesz a jelenkori olasz művé­szet szélesebb körű megismerése felé. Reméljük, a közeljövőben meg­valósulhat majd az a terv, hogy gazdag és egyúttal igényes válo­gatásban ízelítőt nyújtsunk Ma­gyarországon az olasz művészet utolsó 50 esztendejének termésé­ből, s az egymástól természetesen különböző irányzatok bemutatá­sával objektív és lehetőleg teljes képet nyújtsunk az olasz művé­szet fejlődésének irányáról és azokról a művészekről, akik leg­jellegzetesebben képviselik kü­lönböző megnyilvánulásait. Hasonlóképpen reméljük, hogy az olasz műértők és az olasz nagyközönség mihamarabb köz­vetlen és bő tájékoztatást kap majd a jelenkori magyar művé­szetről és azokról a művészekről, akik az elmúlt évtizedekben leg­inkább megszabták a magyar mű­vészet fejlődésének irányát. Ilyen kétoldalú kiállítás nagy­szerű alkalmat nyújtana, hogy új megvilágításban ismét szemügy­re vegyük: hány és minő kötelék fűzi össze a két ország képzőmű­­szerét, s hogy elindítsunk egy vi­tát, amely — a valódi ismeretek alapján — kedvező lenne a kriti­kai tanulmányok számára és köl­csönösen előmozdítaná maguknak a festőknek és szobrászoknak a munkáját is. A most megnyílt kiállítás nem törekszik arra, hogy átfogó képet nyújtson az olasz rajzművészet­ről. A gyűjtemény csupán vázolni kívánja néhány legjelentősebb, legéleterősebb és legidőszerűbb művészi áramlat munkájának grafikai oldalát, azokét az áram­latokét, amelyek ma határozottan a leghaladóbb kísérletezést foly­tatják, mégpedig olyan értelem­ben, hogy nem csupán az esztéti­kai szempontokat tartják szem előtt, hanem erkölcsi kötelezettsé­get is vállalnak. A mai olasz mű­vészi életben ezek a művészek képviselik azokat a jelenkori irányzatokat, amelyek életerős és haladó tartalommal, s megfontolt magabiztonsággal keresik a ko­runk való képét tükröző legjobb képzőművészeti kifejezésmódokat. Nem véletlen, hogy e művészek között — Guttusotól Man­­záig és Fazziniig, Levitől Ziveriig és Sassuig, Treccani és Pizzinato, Maccaritól Bartoliniig és Zampa­­naroig — szép számmal találhatóik olyanok, akik a fasizmus idején sok kemény csatát vívtak az olasz művészet megújhodásáért, a a „Novecento” reakciós avant­gárdistáinak hamis szintézisre tö­rekvő dagályossága ellen. Nem meglepő tehát, hogy e ki­állításon a legnagyobb számmal annak a realista irányzatnak a képviselői szerepelnek. Ez az irányzat éppen e harc erkölcsi és eszmei előfeltételeit teremtette meg és fejlesztette tovább, az antifasizmus és az ellenállás, va­lamint az olasz társadalom mély­reható demokratikus és szocialis­ta megújhodásának követelése alapján. Az idősebbek oldalán és az úgynevezett „középső nemze­dék” (Guttuso, Levi, Martina, Mazzullo, Mirabella, Pizzinato, Sassu, Tetta Manti, Treccani, Zancanaro, Ziveri) mellett itt van­nak a fiatal évjáratok képviselői is, mint Attardi, Caldari, Capelli, De Stefano, Farulli, Francese, Grazzini, Anna Salvatore, Lughi, Vespignani, Zigaina. E művészek munkásságában is megnyilvánul­nak az előző nemzedék hajtóerői: a bizalom a társadalmi valóság­ban és egy új, egységes szintetikus kifejezésmód keresése, amely a jelenkori művészet bonyolult ta­pasztalatait visszavezeti korunk emberi és időszerű tartalmához. E fiatalok közül egyesek, mint például Banchieri, Chessa, Guer­­reschi, ugyan a mindennapi való­ság másfajta értelmezéséből in­dulnak ki, de akárcsak a realis­ták, ők is az emberhez kívánnak szólni. Az a tény, hogy ezek a­­fiatalok is szerepelnek a kiállítá­son, azt bizonyítja, mennyire megbecsüljük mindazokat a fiata­lokat, akik — bár olyan időkben élnek, amikor könnyű és kényel­mes lenne alkalmazkodni az aka­démikus konformizmushoz — őszintén hisznek annak lehetősé­gében, hogy kifejezhetnek egy szilárd érzelmekből fakadó köl­tői világot, s nem folyamodnak opportunista eszközökhöz, s nem reménykednek az esetleges juta­lomban. M­eleg köszönetünk illeti meg a Kulturális Kapcsolatok Inté­zetét, amiért kezdeményezte és megrendezte ezt a kiállítást és mindazokat az olaszokat és ma­gyarokat, akik közreműködtek megrendezésében. R. VespignMu: Valéria T. Zancanaro: Carmelo Costantino Magyarországon a színház teljesen más funkciót tölt be, mint Angliában Beszélgetés egy angol színésszel Tizenöt színházi előadást nézett meg Magyarországon, beszélgetett művészekkel, rendezőkkel és színigazgatókkal André Van Gyseghem angol színész-rendező, sőt még arra is jutott ideje, hogy az angol költészet gyöngyszemei­ből egy csokrot bemutasson az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészhallgatóinak. A Kulturá­lis Kapcsolatok Intézetének ven­dégeként tanulmányokat folytató jeles művésszel elutazása előtti estén találkoztunk a Nemzeti Színházban. Megkértük, mondja el véleményét a magyar színházi életről. — Sok előadást láttam, ahhoz persze keveset, hogy lehetősé­gem lett volna árnyalati dolgokat észrevenni — válaszolt André Van Gyseghem. — Néhány dolgot azonban feltétlenül el kell mon­danom. Mindenekelőtt nagyon tet­szett a Windsori víg nők, a Pesti emberek, a Lysistrate, meg Az ör­dög cimborája előadása, s igen jó benyomást tett rám az Ilyen nagy szerelem című színjáték is. Külön is megragadta a figyelmemet, hogy — s ez nálunk alig fordul elő — például a Nemzeti Színház­ban, epizódszerepekben is kiváló színészek lépnek fel, s hogy a színház Shakespeare-előadásai fel­veszik a versenyt akár a mi, akár más országok színházainak Shakespeare-előadásaival. Azt is elmondom, hogy az angol közön­ségnek jobban tetszenék a Lysist­rate olyan felfogása, ahogy önök­nél láthattam, mint a mi otthoni előadásunk, bár kétségtelen, amaz „hitelesebb” görög, antik levegőt áraszt. S őszintén szólva, mi nem tudunk olyan Lysistratéval dicse­kedni, amilyen Budapesten Rutt­­kai Éva. — A Pesti emberek elő­adásáról szólva elmondotta, hogy „bár a színdarab témája, szerkezeti és rendezői megoldása bizonnyal érdeklődést keltene a londoni kö­zönség körében is, eszmei felfo­gása miatt aligha lenne mód a be­mutatására, holott nálunk nagyon elkelnének a mai darabok. Ilyen­nel a mi színpadjainkon csak el­vétve találkozunk”. A sok művészi élmény mellett az keltette bennem a legnagyobb hatást — folytatta André Van Gyseghem —, hogy láttam: Ma­gyarországon a színház alapve­tően más funkciót tölt be, mint Angliában. Nálunk mindenek­előtt üzlet, itt pedig az állam gondoskodása jóvoltából olyan eszköz, amely segíti a tömegek művészi, esztétikai, sőt pedagógiai nevelését. A művészek nem küz­denek gondokkal, mint nálunk. A magyar színpad ragyogó művészei éppen a kormány jelentős anyagi támogatása segítségével bontakoz­tatják ki tehetségüket. Nálunk ál­talános jelenség a színészek mun­kanélkülisége, Magyarországon meg sorozatosan nagyszerű fel­adatok várják már a fiatal művé­szeket is. S hogy önöknél meny­nyire törődnek a közönség szín­házi nevelésével és szórakoztatá­sával, azt a tárgyilagos külföldi látogató számára a legmegraga­­dóbban a Faluszínház léte il­lusztrálja — tette hozzá a mű­vész. Ez az intézmény olyan missziót tölt be a magyar vidék kultúrájában, amit mi irigylésre méltónak találunk. Vendégünk meglátogatta egyéb­ként a Színművészeti Főiskolát, ahol végignézte a növendékek vizsgaelőadását. A Lumpáciusz Vagabundusz előadása igazán nem úgy festett, mintha a növendékek vizsgaelőadása lett volna — mon­dotta a művész. — Igazi színészi élmény volt számomra, s különö­sen a férfiszereplők csillogtatták ígéretes tehetségüket. Úgy láttam — tette hozzá —, hogy ez az inté­zet több, mint egyszerű iskola, művészi rangú intézmény. A rövidreszabott beszélgetés vé­gén kedves vendégünket megkér­deztük, otthon milyen szerepei­ben lép fel. Mint elmondotta, leg­gyakrabban Malvolio (Vízke­reszt), Jágó (Othello), Mercutio (Romeo és Júlia) figuráját alakít­ja, ezenkívül rendez. Rendezői munkájában igyekszik alkalmaz­ni azokat a gyakorlati tapasztala­tokat, amelyeket a modern szín­házi rendezés egyik legkiválóbb képviselőjétől, az ismert moszk­vai rendezőtől, Ohlopkovtól szer­zett, akivel 1935-ben egy teljes esztendeig dolgozott együtt Moszkvában. K. S.

Next