Népszabadság, 1959. május (17. évfolyam, 101-126. szám)
1959-05-01 / 101. szám
1959. május 1, péntek A Minisztertanács ülése A kormány Tájékoztatási Hivatala közli: A Minisztertanács csütörtökön ülést tartott. Elfogadta és az Elnöki Tanács elé terjeszti a mezőgazdasági nagyüzemi gazdálkodásra alkalmas területek kialakításáról szóló törvényerejű rendelet tervezetét. Rendeletet hozott a kormány az újításokról és találmányokról. Meghallgatta és jóváhagyólag tudomásul vette a nemzetközi vízügyi egyezmények alapján 1958. évben tett intézkedésekről szóló beszámoló jelentést, majd folyó ügyeket tárgyalt. (MTI) Hazaérkezett a varsói külügyminiszteri értekezleten részt vett magyar küldöttség A varsói szerződés tagállamai és a Kínai Népköztársaság külügyminisztereinek Varsóban tartott értekezletén Péter János, a külügyminiszter első helyettese vezetésével részt vett magyar küldöttség csütörtökön hazaérkezett. A delegáció fogadásán a Ferihegyi repülőtéren megjelentek a Külügyminisztérium, az MSZMP Központi Bizottsága külügyi osztályának és a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának képviselői. Ott volt Adam Willmann, a Lengyel Népköztársaság budapesti nagykövete és V. V. Asztafjev, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége budapesti nagykövetségének ideiglenes ügyvivője. (MTI) Ünnepélyesen átadták a csillebérci atomreaktort Csütörtökön délután a csillebérci Központi Fizikai Kutató Intézetben hivatalosan átadták az első magyar kísérleti atomreaktort. Az ünnepségen részt vett a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága és a kormány több tagja, részt vettek a magyar tudományos élet vezetői, valamint az atomreaktor építői. Jelen voltak a Szovjetunió nagykövetségének képviselői is. A megjelenteket Jánossy Lajos akadémikus, a Központi Fizikai Kutató Intézet igazgatója üdvözölte, majd az építők nevében Rieth József, a 44-es Állami Építőipari Vállalat művezetője adta át a reaktor kulcsát a kormány képviseletében megjelent Kiss Árpádnak, az Országos Tervhivatal elnökének, az Országos Atomenergia Bizottság alelnökének. Ezután Kiss Árpád mondott avató beszédet. — A reaktor üzembe helyezésével — mondotta — megtettük az első lépést az atomenergia békés célokra való felhasználásában és, ha szerény ütemben is, megfontoltan haladunk azon az úton, amely az atomenergia széleskörű alkalmazásához vezet népgazdaságunkban. A reaktor mindenekelőtt annak a segítségnek köszönhető, amelyet nagy barátunktól, az atomtechnikában világviszonylatban élenjáró Szovjetuniótól kaptunk. A továbbiakban hangsúlyozta Kiss Árpád, hogy a fizikai kutatásoknak új területe nyílik meg a reaktor üzembe helyezésével. Beszéde végén Kiss Árpád a forradalmi munkás-paraszt kormány nevében átvette az építőktől az első magyar kísérleti atomreaktort és átadta Jánossy Lajosnak, a Központi Fizikai Kutatóintézet igazgatójának. Az ünnepségen felszólalt dr. Rusznyák István, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, majd Kiss Árpád kormánykitüntetéseket nyújtott át az atomreaktor számos építőjének és dolgozójának. (MTI) levonták a tanulságot: érzések és barátság nélkül nem fognak többé politizálni. Ma a vihar idején talpon maradt kommunisták példája nyomán a cselekvőké a szó és nem a kétkedőké, az őszinte embereké és nem a tettetőké. T.-ről, aki az ellenforradalom után nagyon buzgólkodott, nemrég kiderült, hogy közönséges uszító. A zűrzavaros, harcokkal terhes időben sok embert meg tudott téveszteni, de a mai nyugodt körülmények között fény derült hitvány rágalmaira. S milyen jóleső érzés hallani a lelkes író-költőgárda erősségeit, Lódit, Simont és másokat, akik azt magyarázzák, hogy az ő egységes és céltudatos írókollektívájuknak is ez a megtisztult világ, ez a testmeleg-követlenség az éltetője. Manapság már a szegedi ég alatt sincs becsületük az ostoba, szenvedély nélküli embereknek, akik néhány brosúrából és mások csepüléséből sokáig igen jól eléldegéltek. 1957 februárjában például az egyik egészségügyi intézmény élén még hatalma delelőjén sütkérezett egy gyászos kis tirannus. Párttitkárnak állították oda, de ő így hencegett: — Én komiszár vagyok, és azért vagyok, hogy mindenkinek a körmére nézzek. —Ez a vezérelv fűtötte emberünket. Akkor, a kavargó zűrzavarban, sokan hősnek vélték. Valami sziklaszilárd jellemet sejtettek benne. Ma már csak bosszankodnak vagy mosolyognak a szegediek is az ilyen embereken, mert a sok-sok jó példa nyomán világos norma áll az emberek előtt; jól tudják, ki a kommunista és ki nem az. Hogyan is vezethetne ma másokat egy ilyen, időtől, elvektől, érzésektől elrugaszkodott percemberke? Ma, amikor a megyei párttitkár az újszegedi munkások otthonában, a családok asztalánál ülve „csinálja a politikát”? Ma, amikor az egyetem kommunistái összehajolnak az Új szegedi Kendergyár munkásaival, s úgy vitatják, mit is tegyenek, hogy szebbek legyenek a mindennapok a Tisza-parton. S tanul, tanul mindenki Szegeden. Óriási becsülete lett itt a tudománynak. Nemcsak az iskolákban feltűnő e buzgalom. Egyetemre jár a párttitkár és a funkcionárius, nem azért, mintha ez valami központi szezonkövetelmény volna, hanem, hogy jobban vezethessen. Érettségiznek, tanfolyamokat látogatnak a kommunisták. K. elvtárs például az 1957-es felbuzdulás idején került a mozgalom sodrába. Egy sokat ígérő tudományos pálya feleútján állott akkor, s az addig visszahúzódó embert elragadta a jobb világ teremtésének heve. Áldozatos munkát végzett. Megbecsült, tisztelt közéleti ember vált belőle, szinte már pótolhatatlan a munkakörében. S most az elvtársak is mégis azt javasolták, szakítsa félbe a mozgalmi munkát, fejezze be tanulmányait, s majd ha a tudás legmagasabb bástyáira jut, még többet tehet a pártért. öreg barátomat, Máramarosi Györgyöt is sokáig vártam a ruhagyár kapujában. A pártakadémia előadását hallgatta, így aznap nem is találkozhattunk. Másnap megtudtam, hogy hosszú, súlyos betegség kínozta, most is csak azért kelt fel, hogy az előadásra felmehessen. A beszélgetés során felidézzük az 1949-es időket. Máramarosit nagyon szerettük a kerületi alap- szervezetben, mert kitűnő hangu-! latot teremtett. Felejthetetlenek voltak akkor az esték. Alig vár-t tuk, hogy a kis csoport összegyü-! lekezzék. S megérkezett a tanár, aki délután még Puskinról tar-! tott előadást vagy Shakespeare - tragédiáit boncolgatta. Jött a mér- nek, táskájában az új városi házzak terveivel. Sorra érkeztek a munkások, tisztviselők, a kerület kommunistái. És köréje gyűltünk , mindannyian, a hajdani kosárfognó köré. Mert másokat és engem et is elragadott hite, ereje, embersége. S döntöttünk a párt dolgairól. Intéztük a kerület ügyeit, vitáz- tünk éjfélekig, míg csak Márama-Irosi elvtárs felesége be nem koppogtatott az ablakon. — Papa, késő van, gyere haza. S papa a későbbi években is megmaradt egyenes és őszinte emgbernek. Akkor is, amikor már el-szürkültek, gyérebbek lettek a vit ták. S most, tíz év után újra azt hallom tőle, amivel 49-ben bíztagtott. g — Mi vagyunk a párt. A mi a véleményünk, a mi harcaink, a mi nagyot és jót akarásaink, ez a párt. g S olyan lesz a világ amilyenné , mi formáljuk. S ahogy most ezt lelkesen, neki- tüzesedve mondja, eszembe jut a hasonlat a felvont vitorlákkal fogvasikló hajóról. S úgy látom őt, mint harcedzett, bátor hajóst, akig derűsen mosolyog. Mert reménytg fakasztó, jó szelek fújnak. Kékesdi Gyula . Május 4-én temetik Fogarasi Béla elvtársat A Fogarasi Béla elvtárs temetésének megrendezésére alakult bizottság közli: Fogarasi Béla elvtársat, a munkásmozgalom régi harcosát, az MSZMP Központi Bizottságának tagját, a Magyar Tudományos Akadémia alelnökét május 4-én 12 órától 3 óráig a Kerepesi temetőben a magyar munkásmozgalom nagy halottainak emlékműve előtt ravatalozzák fel. Temetése ugyanott délután 3 órakor lesz. NÉPSZABADSÁG Az idő rostájában KIS NÉP LÉTÜNKRE IS sokfélék vagyunk mi, magyarok. Ha csak tájak szerint nézem az embert, akkor is vagy nyolctízféle magyart kellene felsorolnom. Hiszen nem is kell hozzá valami kiköszörült etnikai készség, hogy meg lehessen különböztetni, mondjuk a nagykunsági magyart a nyíritől, vagy a zselicit az őrségitől, csak füle legyen az embernek a kiejtés, a szófűzés, a táji képalkotás meghallására ... Aztán relígiók szerint is megoszlunk szépen, vérmérséklet szerint még inkább, életkor szerint még ennél is inkább, hiszen a ma született csecsemőtől a százéves aggastyánig mindenféle korú emberlény él együtt ebben az országban. Ha még aztán aszerint is osztályozni kezdünk, hogy látás- és gondolkodásmód tekintetében hányfélék vagyunk, hát bizony, a legtarkább bizánci mozaik meglehetősen egyhangú kép mihozzánk képest. Van azonbanvalami, ami egyesít mindnyájunkat. Ez a valami: az idő. Sokféleségünk ellenére, vagy inkább azzal együtt, mi vagyunk a ma élő magyarok, a mostani nemzedék. A kor feladja a leckét minden nemzedéknek, az ember, a nép, az emberiség dolgaiban. Amelyik nemzedék megoldja a feladványt, annak híre, becsülete makulátlanul világos a rendre következő generációk szemében: amelyik elodázza a megoldást, annak becsületéről a foltokat soha nem mossa le az idő. Nemzeti létünk bátor jobbítóinak dicsérete mellett hányszor emlegetjük kései dühvel és szégyenérzettel a gyávákat, pecsovicsokat, a svarcgelbeket, a fontolva haladókat és történetünk minden rendű és rangú tehetetlenét, akik, ha vállalták volna — Kossuth szava szerint — az exigenitákat, vagyis a kor követelményeit, népünknek a felszabadulás óta, újat teremtő tevékenysége közben, nem kellett volna százados mulasztásokat is erőlködve pótolnia. És a nemzedéki együvétartozás, a kortársi közösség — igen szigorú kötelék. Egyik vidékről a másikra költözhet az ember, egyik mesterségből a másikba válthat, de az időben nem kalandozhat kedve szerint senki. Egy nemzedék, mint minden ember, csak egyszer él. S ha ez az egyetlen lét elmúlt, nem lehet újra kezdeni: semmit sem lehet jóvátenni, igazítani, szépíteni. Ady írja „Az Idő rostájában” c. versében: S aki kihull, megérdemelte, Az ocsút az Idő nem szánja ... De miért kell ocsúnak lenni? A MI NEMZEDÉKÜNK feladványa: a szocializmus. Minden egyes emberlélekbe bajos belelátni, s így persze, statisztikai bizonyossággal lehetetlen megállapítani, hogy hányan csinálják a szocializmust szívvel-lélekkel, s hányan csak azért, mert most a szocializmus van épülőben, és hányan csak kénytelen-kelletlen. Az arányokat nem is statisztikai bogarászással kell kiszámítani. Adja őket az élő, változó valóság. Ennek tanúsága szerint minálunk milliók azonosultak a szocializmussal. És még kívülök is sokan vállalják, csinálják: olyanok, akik a tulajdon fenntartásaikat, ellenérzéseiket el tudják hallgattatni a tények hatására, vagy a többség érdekében, vagy józan előrelátásból. De nemcsak ők felelősek a jelen nemzedék elodázhatatlan tennivalóiért. Mindenki, aki él. Minálunk régente ünnepi vezércikkekben nagybetűsen szokták írni az Embert, amikor még a magyarok többsége igen kicsinynek, kisbetűsen is csak aligembernek érezte magát. S vezércikket nem olvasott, sőt mást sem, egyáltalán semmit. De hát prédikált humánum, ingyen emberszeretet dolgában itt sose volt szegénység. Kis ország létünkre is annyit sajnálták itt a munkást, a nincstelen parasztot, a kisfizetésű értelmiségit, hogy ez a rengeteg szánalom egy birodalomnak elég lett volna ... De adni! — kenyeret minden embernek, munkát, jogot és könyvet is a kézbe, emberi méltóságot, jó tudást: ezt történelmünk folyamán eleddig csak a proletárhatalom akarta és tudta megtenni. A százezernyi parittyás Dávid, aki Ady idejében még csak készült a tőkés-földesúri Góliát ellen, sok milliónyi győztes építővé sokasodott. És azért ad az embernek, erejéből telően, szívvel, zsugoriság nélkül, mert önmagának sövésnek ad mindenkinek, aki dolgozik. Persze, ha a filozófiai tökéletesség-igény oldaláról vizsgáljuk a valóságot, az bizony még elég tökéletlennek látszik. Kiderül, hogy vannak komoly gondokkal küzdő emberek. Vannak megbántottak, meg nem értettek, és kevés a lakás és még sok minden kevés. De hát mi legyen a dolgunk? Hogy a tökéletlenség jegyein meditálva elmondjuk kifogásainkat? Aligha. Gyermekeink majd tetteinket vetik mérlegre, s nem töprengéseinket. Hagyatékunk nem lehet kései felismerések gyűjteménye. Most kell megértenünk, hogy csak a szocializmus által, mindnyájunk erejével emelkedhetünk feljebb s feljebb, hogy a tökéletlenségek kiküszöbölése az élő nemzedék dolga és felelőssége; hogy az ember csak az önnön javára végzett munka árán nőhet hétköznap is Emberré, mind egy szálig. NEMRÉG KAPTAM egy levelet, amelynek írója, Platonra hivatkozva, azt állítja, hogy a szocializmus „nem alkalmas a nép s a haza igazi érdekeinek’ gyámolítására. Mert hát — amint levele végén kiböki — a rendszer nem törődik a hazafias érzésű kisemberrel: lám, tőle is elvették a kiskereskedését... Amicus Plató, sed magis amica veritas: barátom Platón, de inkább barátom az igazság. Nem szeretem azokat, akik összetévesztik önmagukat a néppel, kiskereskedésüket a hazával. Lehet, hogy a levélíró is annak idején elégedett magyarnak, jó hazafinak érezte magát a boltjában, mialatt százezer napszámosnak nem volt pénze öt deka élesztőre, és tízezer csecsemő pusztult el rossz táplálkozás miatt, és petróleum égett kétezer magyar faluban, és Gömbös Gyula Hitlerhez ment parancsokért „a magyar nép s a haza igazi érdekeinek gyámolitására.” ... De nem is azt akarom bizonygatni, amit mindenki tud — az is, aki tagadja! — hogy a nép sokasága másként él, mint ahogyan a kis- és nagykereskedések korában élt. Zrínyi híres kiáltása jut eszembe, századokig visszhangzó, fájdalmas kiáltás, a mindenünnen özönlő hódítók elé: Ne bántsd a magyart! És egy másik kiáltás, amely az Elbától a Sárga-tengerig visszhangzott, egymilliárd testvérünk ajkán, amikor itt 1956-ban bajbajutott a nép, a néphatalom, a nemzeti önállás: segítsd a magyart!... Valami régen nem létezett, új, roppant erő ölelt magához bennünket, kiragadva történelmi árvaságból, nemzeti elnyomatásból: valami lebírhatatlan hatalmasság ér bennünket, hogy tájaink, városaink békén gazdagodhatnak, s a haza gondterhelt arculata lassan kisimulhat. Velünk van s bennünk van a szocialista testvériség ereje. NEM MINDENKI TANULT a történelem példázatából. Nem mindenki szereti testvéreként az ukrán parasztot, a cseh költőt, az orosz fizikust, a kínai katonát. De az ilyeneknek is el kell gondolkozniok azon, hogy legjobb nemzeti hagyományaink s a magyar nép élniakarása, haladó vágya még soha nem találkozott ily teremtő szintézisben, mint ma. És miért nem előbb, miért csak most? Hát miért nem mer hozzányúlni senki szuverenitásunkhoz, munkánk gyümölcseihez, és miért mert azelőtt? — hát miért sóhajtott vágyakozva Móricz Zsigmond, hogy bárcsak lenne ezer paraszt olvasója, és miért van ma ezernél több csak egyetlen nagy faluban? Van valami jelképes abban, hogy renováljuk Jurisich Miklós kőszegi várát, és atomreaktort építünk, egyszerre. Akarjuk, s tudjuk csinálni ezt is, azt is: van erőnk régi dicsőségünk őrzésére, s új dicsőségek szerzésére. A nép, mely önnön érdekeit a legjobb kezekben tudja, a saját kezében, igen jól tudja, hogy miért van ez így. Ezért érzi az élő nemzedék nagy felelősségének, hogy ébren tartsa és erejében naponta megújítsa a szocialista testvériséget. És a világ? Vörösmarty „népek hazája, nagyviláginak nevezte a földtekét, inkább jóslásként akkor még, mintsem reális reményként. Hiszen a nagyvilág szinte egy óriási csatatér volt mindig, amelynek hol az egyik, hol a másik szegletén lobbant fel az emberirtás, a rablás dühe. És nem volt egyetlen eszme, egyetlen mozgalom, egyetlen szövetség évezredeken át, amely tartós békességet adhatott volna a népek hazájának. Egészen addig, amíg az ember meg nem kezdett ismerkedni a proletár nemzetköziség fogalmával és erejével, amíg a mindenütt azonos érdekű s hivatású munkás át nem nyújtotta kezét a határok felett, elvtársi barátságot kínálva s keresve. Fél évszázada még csak kevesen hitték, hogy más nyelvű, más szokású népek egymást védve és támogatva, testvérileg élhetnek egymás mellett. De az idő feladta a leckét, és a munkásosztály a Szovjetuniótól Vietnamig már megfelelt rá, a népek hazájává változtatva a nagyvilág egyharmadát. Még ma sem hiszi mindenki, hogy ezt a növő, roppant erőt már nem lehet megállítani útjában: még ma is sokan kétkedve gondolnak arra, hogy a nagyvilágon ezentúl mértékességben élhet az ember. De május szülötte, a nemzetközi proletárszolidaritás, hat és munkálkodik lélekben, elmében, a „fekete” kontinensen és az óceán habjain túl, és ha az emberek közül mind kevesebben hullanak alá ocsúként, és mind többen maradnak fent az idő rostáján mint tiszta és érett búzaszemek: a megértett, megtartott munkástestvériség jó békét ad a világnak. Dobozy Imre 3