Népszabadság, 1959. július (17. évfolyam, 152-178. szám)

1959-07-08 / 158. szám

NANTERRE Vörös város Párizs peremén Párizs ezernyi szépséggel bűvöli el az idegent: lüktető bulvárjai, csillogó kirakatai, forradalmi ha­gyományoktól hevített történelmi levegője — mind-mind felejthe­tetlenné teszik a „fény városát”. De a kommunistát — ha csak rö­vid időre is vetődik Párizsba — mindezen túl mágnesként vonzza a sokat emlegetett „vörös övezet”, a Párizst körülölelő kommunista városházak gyűrűje. Ivry, Genne­­villiers, St. Denis, Nanterre... harminchárom „vörös peremvá­ros”, ahol a kommunistákra 72, 58, 45 százalékos szavazattöbbség esik választáskor, s ahol tavaly novemberben, a De Gaulle-féle „földcsuszamláskor” sem tágítot­tak a szavazók a kommunisták mellől. Mi a titka annak, hogy év­tizedek óta e munkás-külvárosok­ban újra és újra kommunista pol­gármestert választanak? S mit tehet egy kommunista vezetés alatt álló városi tanács a nagytő­kés Párizs tőszomszédságában, a burzsoá rendszer talaján, amikor a hatalmat osztatlanul a nagy­burzsoázia gyakorolja. E kérdésekre kerestem választ Nanterre-ben, a „vörös övezet*’ egyik régi bástyájában. Raymond Barbet, a polgármester fogadott a városházán. Idős, fá­radt arcában mintha szakadatla­nul a győzelem örömét sugároz­nák a vidáman, fiatalosan csillo­gó szemek. A márciusi községi választásokon a nanterre-i kom­munisták nyerték el a szavazatok 58 százalékát s így az egyebütt el­sősorban a reakciónak kedvező választási törvény értelmében tiszta kommunista városi tanácsot alakíthattak. Csak természetes, hogy ismét Barbet elvtárs lett a polgármester. Hiszen 1935 óta vi­seli ezt a tisztséget, kivéve per­sze a náci megszállás éveit. Ere­detileg vasutas volt, 1924 óta tag­ja a Francia Kommunista Párt­nak. A nanterre-i lakosoknak (több mint hetvenezren vannak), Sim­­ca-gyári munkásoknak, vasutasok­nak, építőipari, papírgyári dolgo­zóknak bőven volt tehát alkal­muk megismerni a kommunista városi igazgatást. S hogy nem csa­lódtak benne, azt két szám tanú­síthatja: 1953-ban a nanterre-iek 35 százaléka szavazott a kommu­nisták listájára, 1959 márciusá­ban, a De Gaulle-i diktatúra kel­lős közepén, már 58 százaléka. Mivel nyerték el a kommunis­ták a lakosság bizalmát olyan te­rületen, ahol hetvenezer lakos kö­zül csak 600 a kommunista párt­tagok száma? Erre kérünk választ a polgármestertől és fiatal helyet­tesétől, Fer­­nand Baillet elvtárstól. Kezdjük vá­rosunk legége­tőbb problémá­jával, a lakás­kérdéssel — mondja Bar­bet polgármes­ter —. 1953 óta 2143 lakást épí­tettünk, ami, ha magában vé­ve nem is na­gyon sok, de összehasonlítva a szomszédos Neuillyvel, ahol csak 425, vagy hevallois-val, ahol 462 lakás épült, mégis szép teljesít­mény. A hábo­rú vége óta mi évente átlag egy lakást építettünk 112 lakosra, Szajna megye és Párizs átlaga pedig egy lakás 1552 lakosra. — Mi az oka annak, hogy a kommunista igazgatású városban több lakást tudnak építeni, mint másutt — kívánkozik a követke­ző kérdés. — A lakásépítésre állami köl­csön jár — magyarázza Barbet elvtárs —, csakhogy azt nem ép­pen könnyű dolog megszerezni. Mi kommunisták teljes erőbeve­téssel harcolunk a kölcsönökért — másutt általában nem szív­ügyük ez a tanácsoknak. Hány­szor kerestük fel az építésügyi minisztert, hányszor jártak fenn a minisztériumban egész teher­kocsi-oszlopot kitevő küldöttsé­gek, követelve a kölcsönök folyó­sítását. Más, burzsoá többségű városi tanácsok nem szívesen há­borgatják „saját embereiket” a minisztériumokban és nem is vi­selik annyira szívükön a dolgozók súlyos lakáskörülményeit. Így az­tán mi több lehetőséget szerzünk az úgynevezett HLM, az „olcsó bérű lakások“ építésére, s a meg­épült lakásokat elsősorban a munkáscsaládoknak juttatjuk. Ezért kedvezőbb nálunk a lakás­helyzet, mint más, nem kommu­nista peremvárosokban. Vagy itt van például a községi adó kérdése. A tanácsoknak a törvény szerint jogukban áll jö­vedelmi adót kivetni, a többi kö­zött ipari vállalatokra is. A reak­ciós tanácsok ezzel a joggal nem élnek (hisz saját embereiket adóz­tatnák meg), nekünk Nanterre-ben viszont 1958-ban 571 millió frank folyt be a gyárosok, kereskedők és iparosok jövedelemadója gya­nánt. Ebből tíz gyárosra 301 mil­lió frank esett, s ezen belül egye­dül a Simca-tröszt 204 millió frankot fizetett. A tanács által megszavazott minden száz adó­frankból a gyárosok 80, a munká­sok 20 frankot fizettek. A mun­kások évi adóhozzájárulása fejen­ként mindössze 701 frank volt. — És mire használják vajon a na­gyobb községi adóbevételt? — kérdezzük ezután. — Beszélnünk kell itt a másik nagy gondunkról, az iskolaépítés­ről— mondja Barbet elvtárs. — A kormány, tudniillik, lakásépítés­re, ha nehezen is, de adott hitelt, azonban a megnövekedett iskola­szükségletre már nem gondolt. Hiába folytatunk állandó harcot új iskolákért, hiába ír erről a sajtó és járják a közoktatási minisztériumot a küldöttségek , a kormány nemhogy emelné, ha­nem állandóan csökkenti az okta­tásra és szociális célokra szánt kiadásokat. Odáig fajult a hely­zet, hogy üres vagonokat rendez­tünk be iskolának. Kénytelenek voltunk végül is saját eszközeink­ből ideiglenes iskolákat építeni, mivelhogy 1953 óta megkétszere­ződött Nanterre-ben a tanulók száma. Két iskola­csoport épült (leány- fiúiskola és óvoda) és még egy van építés alatt. Ha el­készül, elérjük az osztályonkénti átlag 38 tanulót, ami lényegesen kedvezőbb, mint a súlyos túlzsú­foltsággal küzdő francia iskolák legtöbbjének helyzete. Különösen sokat tettünk a gyere­­kek nyar altatásáért, messze meg­előzve ebben a nem kommunista városi tanácsokat — mondja Bar­bet elvtárs. — 1935-ig a munkás­gyerekek a hosszú, forró nyarat Nanterre poros utcáin töltötték. Két év múlva azután megvettünk egy vidéki kastélyt és létrehoztuk az első „colonie de vacances”-t (üdülőtelepet). Azóta már az első vendégek gyermekei nyaralnak ott, sőt nemsokára már unokáik foglalják el helyüket. A tenger­parton is felépítettünk egy üdülő­telepet 250, egy másikat száz fé­rőhellyel, s van a hegyekben is üdülőnk. Mivel két turnus váltja egymást, csaknem valamennyi dolgozó család gyermeke élvezi a nyaralást. Persze, nemcsak a „dolgozó”, hanem a munkanélküli szülők gyermekei is nyaralnak, mégpedig ingyen. A többiek a csa­lád jövedelme arányában fizet­nek. A városi tanács évente 30 millió frankot fordít a gyerekek üdültetésére. Persze, akarva, nem akarva, a nem kommunista tanácsok is kénytelenek felvenni velünk a versenyt. Csak a minap történt — mondja Barbet elvtárs —, hogy egy fk nanterre-i lakos más negyed­be költözött. Szokás szerint kérte a tanácsot, vigyék el nyári vaká­cióra a kisfiát. Ott nagy meghök­kenéssel visszautasították kéré­sét. „Hiszen összesen hetven he­lyünk van — mondották —, önök pedig csak most költöztek ide.” A nanterre-i tanács nemcsak a gyerekek, hanem az öreg mun­kások pihenéséről is gondosko­dik. Kisebbfajta kastélyt rendez­tek be erre a célra, ahol 300 fran­kos napi hozzájárulással három hétig üdülhetnek az idős nanter­­re-iek. De évközben sem feledkez­nek meg róluk. Négy étterem van a városban az öreg dolgozók szá­mára s hogy azok is rendesen ét­kezhessenek, akiknek sovány nyugdíjukból kell megélniök, na­pi két étkezésért csekély 15—50 frankot fizetnek. A városháza mel­lett szociális segélyiroda műkö­dik — tavaly 1250 öreg dolgozó­nak nyújtott állandó segélyt, ha­vi 1500 frankot azoknak, akiknek nincs öregségi nyugdíjuk, 750 frankot azoknak, akiknek nyug­díja alacsony. A segélyiroda a vá­ros besorozott katonafiainak aján­dékcsomagokat küld. Százával érkeznek a hadseregből a kom­munista tanácshoz a köszönőleve­lek. Külön iskolapénztárt is alapí­tottunk. A tanács évi 35 millió frankot fordít arra, hogy naponta négyezer ebédet, uzsonnát adja­nak a dolgozó szülők gyermekei­nek, a szülők jövedelme szerint megállapított áron. 1958-ban több mint hatszázezer ebéd fogyott el. S nehogy az iskolai koszt silány minőségű legyen, az étrendet min­dig az igazgatóval egyetértésben állítják össze. A tanítók is csak­nem valamennyien a gyerekekkel együtt étkeznek. Ebéd után „városnézésre” in­dulunk: új és épülőfélben levő modern lakóházak, orvosi rende­lők, új, modern iskola, óvoda: csupa olyan dolgot látunk, amit a kommunista városi tanács óriá­si küzdelmek árán csikart ki a kormánytól és azért építhetett meg, mert volt bátorsága meg­adóztatni Nanterre nagyvállala­tait, elsősorban a Simca-gyár tu­lajdonosait. A nanterre-iek ezt ma már mind természetes jussuknak tartják. „Próbálna csak valaki vátoztatni mindezen — mondja Baillett elvtárs —, valóságos for­radalom törne ki". Nem csoda te­hát, ha az emberek nem szívesen költöznek el Nanterre-ből, és hogy a kommunisták választástól vá­lasztásig egyre több szavazatot kapnak. Estefelé jár már az idő, amikor visszatérünk a városházára. A díszterembe vezetnek, ahol az es­küvőket tartják. Kedves meglepe­tést készítettek elő számunkra: színes filmet mutatnak be Nan­terre büszkeségéről, a „colonies de vacances”-ról, a gyerekek nyá­ri üdültetéséről. Nem győzzük csodálni, milyen nagyszerű üdü­lőtelepeket hoztak létre. Ez azon­ban nem egyedül a tanács érde­me. A nanterre-i mamák két-két hétig szakácskodnak az üdülőtele­peken, a fiatalok szabadságukat sport-, és kultúrvezetőkként töl­tik ott, a nanterre-i pékek a ropo­gós zsemlét, a tejesek friss tejet szállítanak kedvezményes áron a gyerekeknek. Vége a filmnek. Még mindig nem engednek haza az elvtársak. „Megiszunk még együtt búcsú­zóul egy pohár pezsgőt” — mond­ják mosolyogva. És valóban, két­heti párizsi tartózkodásom alatt a nanterre-i városházán, kedves elv­társak között, ittam először a hírneves francia pezsgőből. Az időközben összegyűlt elvtársak között egy fiatalemberre figyel­tem fel: hosszú forradás volt a homlokán. „A magyarországi el­lenforradalom emléke” — mond­ja, kissé keserű mosollyal a fe­jére mutatva. 1956 november el­ső napjaiban sebesült meg, ami­kor az ellenforradalom utórezgé­seként reakciós bandák megtá­madták az Flumanité párizsi szék­házát. Két francia elvtárs adta akkor életét a párt lapja — és a párt becsülete — védelmében. A székház sebesült védői között volt ez a nanterre-i elvtárs is. Közös ellenség ellen, közös fronton har­coltunk akkor. S most is együtt örülünk a nanterre-i kommunis­ták sikereinek, s a magyar népi demokrácia megerősödésének. És örömmel ittunk a francia kom­munisták lelkes, önfeláldozó har­cára a megszámlálhatatlan nehéz­séggel szemben, a párizsi külvá­ros kommunistáira, akik a kapi­talista világ kellős közepén, min­dennapos kemény harcuk köze­pette elültették és gondosan ápol­ják szocialista jövendőjük élet­e erős palántáit. Bebrits Anna Barbet polgármester (középen) és két helyettese a városháza lépcsőjén. Jobbról Fernand Baillet elvtárs. A Danielle Casanova napközi otthon óvodásai körülveszik a fotó­riportert. Kirándulásra indulnak a tengerparti üdülőtelep kis lakói. Nanterre öreg dolgozóinak pihenőháza.

Next