Népszabadság, 1959. július (17. évfolyam, 152-178. szám)
1959-07-08 / 158. szám
NANTERRE Vörös város Párizs peremén Párizs ezernyi szépséggel bűvöli el az idegent: lüktető bulvárjai, csillogó kirakatai, forradalmi hagyományoktól hevített történelmi levegője — mind-mind felejthetetlenné teszik a „fény városát”. De a kommunistát — ha csak rövid időre is vetődik Párizsba — mindezen túl mágnesként vonzza a sokat emlegetett „vörös övezet”, a Párizst körülölelő kommunista városházak gyűrűje. Ivry, Gennevilliers, St. Denis, Nanterre... harminchárom „vörös peremváros”, ahol a kommunistákra 72, 58, 45 százalékos szavazattöbbség esik választáskor, s ahol tavaly novemberben, a De Gaulle-féle „földcsuszamláskor” sem tágítottak a szavazók a kommunisták mellől. Mi a titka annak, hogy évtizedek óta e munkás-külvárosokban újra és újra kommunista polgármestert választanak? S mit tehet egy kommunista vezetés alatt álló városi tanács a nagytőkés Párizs tőszomszédságában, a burzsoá rendszer talaján, amikor a hatalmat osztatlanul a nagyburzsoázia gyakorolja. E kérdésekre kerestem választ Nanterre-ben, a „vörös övezet*’ egyik régi bástyájában. Raymond Barbet, a polgármester fogadott a városházán. Idős, fáradt arcában mintha szakadatlanul a győzelem örömét sugároznák a vidáman, fiatalosan csillogó szemek. A márciusi községi választásokon a nanterre-i kommunisták nyerték el a szavazatok 58 százalékát s így az egyebütt elsősorban a reakciónak kedvező választási törvény értelmében tiszta kommunista városi tanácsot alakíthattak. Csak természetes, hogy ismét Barbet elvtárs lett a polgármester. Hiszen 1935 óta viseli ezt a tisztséget, kivéve persze a náci megszállás éveit. Eredetileg vasutas volt, 1924 óta tagja a Francia Kommunista Pártnak. A nanterre-i lakosoknak (több mint hetvenezren vannak), Simca-gyári munkásoknak, vasutasoknak, építőipari, papírgyári dolgozóknak bőven volt tehát alkalmuk megismerni a kommunista városi igazgatást. S hogy nem csalódtak benne, azt két szám tanúsíthatja: 1953-ban a nanterre-iek 35 százaléka szavazott a kommunisták listájára, 1959 márciusában, a De Gaulle-i diktatúra kellős közepén, már 58 százaléka. Mivel nyerték el a kommunisták a lakosság bizalmát olyan területen, ahol hetvenezer lakos közül csak 600 a kommunista párttagok száma? Erre kérünk választ a polgármestertől és fiatal helyettesétől, Fernand Baillet elvtárstól. Kezdjük városunk legégetőbb problémájával, a lakáskérdéssel — mondja Barbet polgármester —. 1953 óta 2143 lakást építettünk, ami, ha magában véve nem is nagyon sok, de összehasonlítva a szomszédos Neuillyvel, ahol csak 425, vagy hevallois-val, ahol 462 lakás épült, mégis szép teljesítmény. A háború vége óta mi évente átlag egy lakást építettünk 112 lakosra, Szajna megye és Párizs átlaga pedig egy lakás 1552 lakosra. — Mi az oka annak, hogy a kommunista igazgatású városban több lakást tudnak építeni, mint másutt — kívánkozik a következő kérdés. — A lakásépítésre állami kölcsön jár — magyarázza Barbet elvtárs —, csakhogy azt nem éppen könnyű dolog megszerezni. Mi kommunisták teljes erőbevetéssel harcolunk a kölcsönökért — másutt általában nem szívügyük ez a tanácsoknak. Hányszor kerestük fel az építésügyi minisztert, hányszor jártak fenn a minisztériumban egész teherkocsi-oszlopot kitevő küldöttségek, követelve a kölcsönök folyósítását. Más, burzsoá többségű városi tanácsok nem szívesen háborgatják „saját embereiket” a minisztériumokban és nem is viselik annyira szívükön a dolgozók súlyos lakáskörülményeit. Így aztán mi több lehetőséget szerzünk az úgynevezett HLM, az „olcsó bérű lakások“ építésére, s a megépült lakásokat elsősorban a munkáscsaládoknak juttatjuk. Ezért kedvezőbb nálunk a lakáshelyzet, mint más, nem kommunista peremvárosokban. Vagy itt van például a községi adó kérdése. A tanácsoknak a törvény szerint jogukban áll jövedelmi adót kivetni, a többi között ipari vállalatokra is. A reakciós tanácsok ezzel a joggal nem élnek (hisz saját embereiket adóztatnák meg), nekünk Nanterre-ben viszont 1958-ban 571 millió frank folyt be a gyárosok, kereskedők és iparosok jövedelemadója gyanánt. Ebből tíz gyárosra 301 millió frank esett, s ezen belül egyedül a Simca-tröszt 204 millió frankot fizetett. A tanács által megszavazott minden száz adófrankból a gyárosok 80, a munkások 20 frankot fizettek. A munkások évi adóhozzájárulása fejenként mindössze 701 frank volt. — És mire használják vajon a nagyobb községi adóbevételt? — kérdezzük ezután. — Beszélnünk kell itt a másik nagy gondunkról, az iskolaépítésről— mondja Barbet elvtárs. — A kormány, tudniillik, lakásépítésre, ha nehezen is, de adott hitelt, azonban a megnövekedett iskolaszükségletre már nem gondolt. Hiába folytatunk állandó harcot új iskolákért, hiába ír erről a sajtó és járják a közoktatási minisztériumot a küldöttségek , a kormány nemhogy emelné, hanem állandóan csökkenti az oktatásra és szociális célokra szánt kiadásokat. Odáig fajult a helyzet, hogy üres vagonokat rendeztünk be iskolának. Kénytelenek voltunk végül is saját eszközeinkből ideiglenes iskolákat építeni, mivelhogy 1953 óta megkétszereződött Nanterre-ben a tanulók száma. Két iskolacsoport épült (leány- fiúiskola és óvoda) és még egy van építés alatt. Ha elkészül, elérjük az osztályonkénti átlag 38 tanulót, ami lényegesen kedvezőbb, mint a súlyos túlzsúfoltsággal küzdő francia iskolák legtöbbjének helyzete. Különösen sokat tettünk a gyerekek nyar altatásáért, messze megelőzve ebben a nem kommunista városi tanácsokat — mondja Barbet elvtárs. — 1935-ig a munkásgyerekek a hosszú, forró nyarat Nanterre poros utcáin töltötték. Két év múlva azután megvettünk egy vidéki kastélyt és létrehoztuk az első „colonie de vacances”-t (üdülőtelepet). Azóta már az első vendégek gyermekei nyaralnak ott, sőt nemsokára már unokáik foglalják el helyüket. A tengerparton is felépítettünk egy üdülőtelepet 250, egy másikat száz férőhellyel, s van a hegyekben is üdülőnk. Mivel két turnus váltja egymást, csaknem valamennyi dolgozó család gyermeke élvezi a nyaralást. Persze, nemcsak a „dolgozó”, hanem a munkanélküli szülők gyermekei is nyaralnak, mégpedig ingyen. A többiek a család jövedelme arányában fizetnek. A városi tanács évente 30 millió frankot fordít a gyerekek üdültetésére. Persze, akarva, nem akarva, a nem kommunista tanácsok is kénytelenek felvenni velünk a versenyt. Csak a minap történt — mondja Barbet elvtárs —, hogy egy fk nanterre-i lakos más negyedbe költözött. Szokás szerint kérte a tanácsot, vigyék el nyári vakációra a kisfiát. Ott nagy meghökkenéssel visszautasították kérését. „Hiszen összesen hetven helyünk van — mondották —, önök pedig csak most költöztek ide.” A nanterre-i tanács nemcsak a gyerekek, hanem az öreg munkások pihenéséről is gondoskodik. Kisebbfajta kastélyt rendeztek be erre a célra, ahol 300 frankos napi hozzájárulással három hétig üdülhetnek az idős nanterre-iek. De évközben sem feledkeznek meg róluk. Négy étterem van a városban az öreg dolgozók számára s hogy azok is rendesen étkezhessenek, akiknek sovány nyugdíjukból kell megélniök, napi két étkezésért csekély 15—50 frankot fizetnek. A városháza mellett szociális segélyiroda működik — tavaly 1250 öreg dolgozónak nyújtott állandó segélyt, havi 1500 frankot azoknak, akiknek nincs öregségi nyugdíjuk, 750 frankot azoknak, akiknek nyugdíja alacsony. A segélyiroda a város besorozott katonafiainak ajándékcsomagokat küld. Százával érkeznek a hadseregből a kommunista tanácshoz a köszönőlevelek. Külön iskolapénztárt is alapítottunk. A tanács évi 35 millió frankot fordít arra, hogy naponta négyezer ebédet, uzsonnát adjanak a dolgozó szülők gyermekeinek, a szülők jövedelme szerint megállapított áron. 1958-ban több mint hatszázezer ebéd fogyott el. S nehogy az iskolai koszt silány minőségű legyen, az étrendet mindig az igazgatóval egyetértésben állítják össze. A tanítók is csaknem valamennyien a gyerekekkel együtt étkeznek. Ebéd után „városnézésre” indulunk: új és épülőfélben levő modern lakóházak, orvosi rendelők, új, modern iskola, óvoda: csupa olyan dolgot látunk, amit a kommunista városi tanács óriási küzdelmek árán csikart ki a kormánytól és azért építhetett meg, mert volt bátorsága megadóztatni Nanterre nagyvállalatait, elsősorban a Simca-gyár tulajdonosait. A nanterre-iek ezt ma már mind természetes jussuknak tartják. „Próbálna csak valaki vátoztatni mindezen — mondja Baillett elvtárs —, valóságos forradalom törne ki". Nem csoda tehát, ha az emberek nem szívesen költöznek el Nanterre-ből, és hogy a kommunisták választástól választásig egyre több szavazatot kapnak. Estefelé jár már az idő, amikor visszatérünk a városházára. A díszterembe vezetnek, ahol az esküvőket tartják. Kedves meglepetést készítettek elő számunkra: színes filmet mutatnak be Nanterre büszkeségéről, a „colonies de vacances”-ról, a gyerekek nyári üdültetéséről. Nem győzzük csodálni, milyen nagyszerű üdülőtelepeket hoztak létre. Ez azonban nem egyedül a tanács érdeme. A nanterre-i mamák két-két hétig szakácskodnak az üdülőtelepeken, a fiatalok szabadságukat sport-, és kultúrvezetőkként töltik ott, a nanterre-i pékek a ropogós zsemlét, a tejesek friss tejet szállítanak kedvezményes áron a gyerekeknek. Vége a filmnek. Még mindig nem engednek haza az elvtársak. „Megiszunk még együtt búcsúzóul egy pohár pezsgőt” — mondják mosolyogva. És valóban, kétheti párizsi tartózkodásom alatt a nanterre-i városházán, kedves elvtársak között, ittam először a hírneves francia pezsgőből. Az időközben összegyűlt elvtársak között egy fiatalemberre figyeltem fel: hosszú forradás volt a homlokán. „A magyarországi ellenforradalom emléke” — mondja, kissé keserű mosollyal a fejére mutatva. 1956 november első napjaiban sebesült meg, amikor az ellenforradalom utórezgéseként reakciós bandák megtámadták az Flumanité párizsi székházát. Két francia elvtárs adta akkor életét a párt lapja — és a párt becsülete — védelmében. A székház sebesült védői között volt ez a nanterre-i elvtárs is. Közös ellenség ellen, közös fronton harcoltunk akkor. S most is együtt örülünk a nanterre-i kommunisták sikereinek, s a magyar népi demokrácia megerősödésének. És örömmel ittunk a francia kommunisták lelkes, önfeláldozó harcára a megszámlálhatatlan nehézséggel szemben, a párizsi külváros kommunistáira, akik a kapitalista világ kellős közepén, mindennapos kemény harcuk közepette elültették és gondosan ápolják szocialista jövendőjük élete erős palántáit. Bebrits Anna Barbet polgármester (középen) és két helyettese a városháza lépcsőjén. Jobbról Fernand Baillet elvtárs. A Danielle Casanova napközi otthon óvodásai körülveszik a fotóriportert. Kirándulásra indulnak a tengerparti üdülőtelep kis lakói. Nanterre öreg dolgozóinak pihenőháza.