Népszabadság, 1959. október (17. évfolyam, 230-256. szám)

1959-10-30 / 255. szám

1959. október 30, péntek­­ÉPSZAKA­DSAG A­z Eötvös Loránd Tudomány­­egyetem újságjában, az Egyetemi Lapokban vita in­dult az ifjúságról, szerepéről a szocializmus építésében, a régi vi­lág eszmei és morális hatásáról, amelyet le kell küzdeni. A vita ezzel a nem szerencsés, jeligével kezdődött: „Dühöngő ifjúság ’. Os­­borne angol szerző egyik darabja viseli e címet. E darab a kiútta­lanságukban dühöngő angol fiata­lokról szól, s a vitázók „alkal­mazni's kívánták tanulságait ..ma­gyar viszonyokra”. Nyerges András elvtárs, a vita kezdeményezője megállapítja, hogy „dühöngő" fiatalok „ma már mindenütt élnek”. Ilyen nálunk a huligánkodó, valamint az a „val­láserkölcsi alapon" álló jámbor fiatal, akit egyben „szocialista kis­polgárinak nevez. Az utóbbit te­kinti „átlagos hallgatóinak. Szerinte az „átlagos” hallgató: „szocialista lesz, mert kapni min­dent a szocializmustól kap, kispol­gár lesz, mert ad­ni semmit sem akar majd". Véleménye gyökeré­ben hibás. Egyrészt senkit nem tesz szocialistává pusztán az, hogy mindent a szocializmustól kap, másrészt a kispolgárnak nem ál­talános tulajdonsága az, hogy „ad­ni semmit sem akar”. Az élősdiek tulajdonsága ez. A kispolgár általában szűklátó­körű ember, aki az egyéni érvé­nyesülés útját keresi; önzéssel, karrierizmussal és más káros tu­lajdonsággal gyakran az élősdiség­­re való hajlammal is terhelt. Ugyanekkor a kispolgár dolgozó ember, a munka embere, aki fo­gékony a legnemesebb emberi tu­lajdonságok iránt. Tehát a jó és a­­rossz tulajdonságok keverednek benne. A főiskolások a munkára készülő, tanuló ifjak. Köztük is vannak, akik ma még nagy rész­ben a kispolgári gondolkodásmód rabjai. De vajon ők valamennyien nélkülözik az alkotás iránti nagy­szerű emberi vágyat? Talán az ő keblüket nem hevítik nemes em­beri szenvedélyek, amelyek kellő tudattal párosulva legyőzhetik a rosszat, a gyarlóságot? Építsünk a jó tulajdonságokra, fejlesszük azo­kat és ugyanakkor szívósan küzd­­jünk a rossz ellen. Ez vonatkozik természetesen a munkások s az egész dolgozó nép szocialista át­­nevelésére is. Megnyerhetjük-e a ma még ki­­sebb-nagyobb mértékben kispol­gári szemléletű, de munkára ké­szülő tanuló fiatalokat a szocia­lizmus ügyének, ha csak az em­beri gyengeségeket látjuk meg bennük? Aligha, így csak mélysé­ges bizalmatlanság rabjává válha­tunk és bizalmatlanságot ébresz­tünk. Szenvedélyesen ostorozni le­het és kell a rosszat, de legyünk bizalommal azok iránt, kiknek szocialista átneveléséért küzdünk. A „szocialista kispolgárság’' nem szerencsés fogalmának csak­ annyiban van mégis értelme, hogy a kispolgárság — s a tanuló if­júság kispolgári beállítottságú ré­sze is — növekvő mértékben ro­konszenvez a szocializmussal, bár a helytelen gondolkodásmódtól nehezen és lassan szabadul meg. Lassabban, mint szeretnénk. Helytelen és megengedhetetlen azonban pl. az „átlag” hallgató­nak a szocializmus iránti rokon­­szenvét csupán azzal magyaráz­ni, hogy az állam 86 ezer forin­tot fordít az ő taníttatására, in­gyenes oktatást, ösztöndíjat, so­kuknak kollégiumi szállást, ked­vezményes étkezést biztosít. Le­hetnek egyesek, akik számára az állam csak fejőstehén és miköz­ben segítségét élvezik, ocsmány­sággal fizetnek érte. De ilyenek csak elvétve akadnak. Azok a fiatalok, akiket 1956- ban — a régi hibák ügyes fel­­használásával és alattomos na­cionalista hangulatkeltéssel meg­zavartak — többségükben becsü­letes szándékúak. Egy részük, s gondolom, hogy a nagyobbik ré­szük felismerte tévedéseit és meg­tévesztőinek gonoszságát, s ezt nyíltan és őszintén megmondta. Ők pontot tettek arra, amiért kü­lönben sem őket terhelte első­sorban a felelősség. Mások vi­szont inkább kikerülték a tévedés nyílt elismerését, inkább „kima­gyarázni” igyekeztek azokat. Ez nehezíti számukra a tanulságok levonását, az előrehaladást. De róluk sem állíthatjuk, hogy a szocialista fejlődés eredményei, tapasztalatai nem hatnak gon­dolkodásukra. Hatnak, de lassab­ban. Ezért nehezebben szabadul­nak meg a polgári és kispolgári szemlélettől. Pedig ők is fogé­konyak az új iránt. Ők is örülnek az ország fejlődésének és óhajt­ják a gyorsabb előrehaladást. De nemcsak az új iránt fogékonyak, hanem sok régi iránt is, ami visz­­szahúzza őket, fékezi politikai és erkölcsi fejlődésüket. Fogéko­nyak az olyan kispolgári hangu­latok iránt is, amelyek a pilla­natnyi érdekeknek, vagy éppen­­a látszólagos pillanatnyi érdekek­nek hódolva, a közösség érdekei­vel szembeállítják az egyéni ér­dekeket, így fejlődik ki a kar­rierizmus, a cinizmus, és annyi káros tulajdonság, amely igen gyakran jó emberi vonásokkal, a hivatás szeretetével, alkotni vá­gyással, éppen ezért a szocialista fejlődés iránti rokonszenvvel és — bármilyen ellentmondásos — áldozatkészséggel is párosul. E­­ jó tulajdonságok viszont csak ak­kor győzik le a rosszat, ha tuda­tukban a szocialista fejlődés iránti rokonszenv szilárd kommu­nista meggyőződéssé fejlődik. A KISZ-nek éppen az a nagy fel­adata, hogy tagjait a kommuniz­mus meggyőződéses és bátor har­cosaivá nevelje és a KISZ-en kí­vüli fiatalok szocialista fejlődé­sét is segítse. * E­lső hozzászóló a szóban for­ogó vitában Sevcsik elvtárs, aki új magyarázatot akart adni a fiatalok „dühöngésének”, ő nem ismeri el „dühöngők”-nek azokat, akiket Nyerges „szocialista kis­polgároknak" mond: szerinte azok a magyar fiatalok „dühön­­genek”, akik elégedetlenek, töb­bet akarnak, s ezért „elmennek Hanságba csatornát ásni, a Bada­csonyba szőlőt telepíteni”. Sze­rinte a csőnadrágos huligánko­­dókat „meg lehet nevelni, de a szocialista kispolgárt rábírni ar­ra, hogy merjen fiatal lenni és gondolkozzék emberhez, szocialis­ta emberhez méltó módon, sokkal nehezebb”. Nem okos dolog kétségbe vonni a még jelentős részben kispolgári­­ módon gondolkodó főiskolások fia­tal mivoltát. Ettől ők egyetlen nappal sem lesznek öregebbek és kegyetlen lépéssel sem kerülnek­­ közelebb a kommunizmus eszméi­­­­hez. Spocsik elvtárs egyébként né­­­­mileg kiigazítja önmagát. Hozzá­szólását azzal a megállapítással , fejezi be, hogy harcolni kell a­­ kispolgári szemlélet rabságában levőkkel, „ellenük n őértük”. Pontosabban: harcolni kell káros tulajdonságaik ellen és fejleszte­ni kell a bennük is meglevő jó­tulajdonságokat, meg kell nyerni eszüket és szívüket is a kommu­nizmus világot formáló eszméi­nek. A vita következő hozzászólója, Drábitc elvtárs csatlakozott az előtte szólóhoz, de szerinte: „ ... a mi ifjúságunk nem »dü­­höngő" ifjúság, azért nem az, mert nem léteznek azok a társadalmi berendezkedésben gyökerező okok nálunk, amelyek a kapitalizmus­ban élő ifjakra hatnak". Az alko­tó munkában való fokozottabb részvétel vágyát ,,dühüngés”-nek nevezni — méltatlan dolog ép­pen az ismeretszerzés és az alko­tás útját járó fiatalokkal szem­ben. Méltatlan még akkor is, ha Gresznáryk elvtárs — a követ­kező hozzászóló — „alkotó dü­höngés” néven próbálja menteni. Mégpedig olyan hévvel, hogy ezt az „alkotó dühöngés”-t, elnevezi „forradalom"-nak, a „lehetőségek teljes kiaknázásáért”. Megállapít­ja: „Alkotó dühöngésünk egész­séges, fejlődő társadalmunk szük­ségszerű lendítő kereke." Ám a következő hozzászóló, Tompa László elvtárs, az „alkotó" jelző­vel kiegészítve is elutasítja ezt, mert hiszen „a dühöngés általá­ban céltalan". S ez igaz. A vitázók tehát rájöttek, hogy Osborne ki­­úttalan angol fiataljainak a „dü­höngését” nem kell itthoni vi­szonyokra „alkalmazni", mert az csak zavart idéz elő. Nem jöttek rá azonban arra, hogy jelentke­zett soraikban a KISZ-en kívüli fiatalokkal szembeni meggondo­latlan bizalmatlanság, szektás el­zárkózásra való hajlam, ami az ,,átlag” hallgatókban is meglevő jó emberi tulajdonságok lebecsü­léséből fa­kad és megbéníthatja a KISZ-en kívüli munkájukat. Ez annál furcsább, mert nyilván a vitázók maguk­­ is ismerik a KISZ-fiatalokat, akik lelkes és szívós munkájukkal már sok „át­­­lag" hallgatót nyertek meg a KISZ számára és a vállalt külön­böző munkákban való részvétel­re. A „szocialista kispolgároknak” titulált KISZ-en kívüli fia­talok zömének sommás elintézése, az erre való erős hajlam az avantgardista szemléletnek­ is tá­pot ad. Főleg Gresznáryk és Tompa elvtársak hozzászólásában mutatkozott az ifjúság vezető sze­repét hirdető, avantgardista esz­mei zavar. „Egy társadalom je­lenétől mindig legfüggetlenebb az ifjúsága, előre néz és alkotni akart”, „Roppant láza alakítja ki az új világ normáit... !”. „Beszél­ni akar mindenről, be akar nézni a »fel­nőttek kártyáiba? ...” — így ír Gresznáryk. Tompa László pe­dig így: ......a fiatalság elképzelé­seinek megvalósításánál akadá­lyokba ütközik (túlhaladott világ­nézet, erkölcs stb.). Ez mindenek­előtt a nemzedékek között fenn­álló ellentétekre vezethető visz­­sza. Ennek forrásai a társadalmi tudat gazdasági alapokat tükröző fejlődésében keresendők". „A mi nemzedékünk és szüleink nemzedékének életszemlélete kö­zött oly nagy a különbség, ami­lyen még sohasem volt az em­beriség történetében". „Nem kí­vánhatjuk és nem is kívánjuk az idősebbek pálfordulását, de azt akarjuk, hogy ne akarják ránk kényszeríteni nézeteiket...” E megállapítások az ifjúság nevében olyan szenvedéllyel os­torozzák a „felnőttek”­ elmara­dottságát, hogy az ember azt hi­­hetné, hogy az ifjúság szocia­lista átnevelése már csaknem megoldott dolog és az ifjú kom­munistáknak, vagy IZISZ-tagok­­nak már csak az idős nemzedék elmaradottságával kell birkóz­­niuk. A vita elindítója és első két hozzászólója ugyan ennek ép­pen ellenkezőjét emelte ki, a két utóbbi hozzászólót azonban már kevéssé érdekelte az „átlag” főis­kolás megnyerésének feladata. Pe­dig az­ egyetemi KISZ-szervezet­­nek mégis csak ez a fő tenniva­lója. És nemcsak a „szocialista kispolgárnénak nevezett KISZ-en kívüli fiatalokkal szembeni bi­zalmatlanság cátol­ja ezt a mun­kát, hanem e feladatnak az a le­kicsinylése is, amit az avantgar­dista szemlélet elkerülhetetlenül magával hoz.­­ " A fiataloknak lelkes tettrekész­­ségükkel, a gyorsabb fejlődésre való vágyukkal egyre növekvő szerepet kell vállalniuk és betölte­niük a kommunizmusért folyó történelmi küzdelemben. De hogy ezt vállalhassák és be is tölthes­sék, el kell oszlatni a zavaros né­zeteket, amelyek soraikban jelent­keznek és fejlődésüket gátolják. Mert bizony keveset ért a marxiz­musból az, aki az osztályharcot „nemzedékek harcává” módosítja. Vegyük csak sorra a fenti idé­zett, szenvedéllyel fűtött tétele­ket. Először is: lehet-e bármely tár­sadalom ifjúsága ,„független” — vagy, ha így jobban tetszik, „leg­függetlenebb” — „a társadalom jelenétől”. A mi ifjúságunk a „legfüggetlenebb” a régi, a tőkés­földbirtokos világtól, amelyet nem is ismert s csak maradványainak visszahúzó erőivél kell neki is birkóznia. De független a „jelené­től"? Hiszen ebben a „jelenben” és nem ettől függetlenül fejlőd­nek ki azok a társadalmi moz­galmak, amelyek az ifjúság meg­nyeréséért is küzdenek. Ebben a „társadalmi jelenben" aratja a szocialista világrendszer új és új győzelmeit. Ebben a „jelenben" kell az ifjúságnak megtalálnia az ideált, azt a társadalmi célt, amelynek valóra váltását a maga élethivatásává teszi. Tompa László nyilván arra gon­dol, hogy az­ ifjúság szabadul meg könnyebben a régi világ vissza­húzó erőitől. Ez igaz, de nem ön­magától adódó igazság: csak a szocialista nevelés, a kommuniz­mus eszméinek megismerése és el­fogadása szívvel-lélekkel teszi er­re képessé ifjúságunkat. Az avant­­gardizmus többek között azért is veszélyes, mert a fiatalság fogé­konyságát, a gyorsabb előrehala­dásra való nagyszerű vágyát úgy tünteti fel, mintha ez már egyma­gában elég volna ahhoz, hogy megszabaduljon a régi világ ma­radványainak visszahúzó hatása alól és megtisztuljon a kispolgári gondolkodásmód minden marad­ványától. Pedig az ifjúság sem válik önmagától a kommunizmus nagy eszméinek harcosává, hanem csakis a munkásosztály forradalmi pártjának és államának nevelő munkájával, irányításával, segítsé­gével. Ebből természetesen az is kö­vetkezik, hogy nem „az ifjúság roppant láza alakítja az új világ normáit". E „normákat" sem csak a forradalmi láz alakítja, hanem a forradalmi tudat, a kommunista ész, amely az ifjúság kommunis­ta lelkesedését is vezérli. Az if­júságnak is feladata, hogy aktí­van részt vegyen a nagy tár­sadalomátalakító munkában. A „felnőttek kártyáiba” is belenéz­het, hiszen neki is megmutatják „kártyáikat”. Az MSZMP a szo­cialista társadalom felépítésének céljait és terveit az egész nép elé tárja. E célok jegyében mentek el az egyetemista fiatalok is a nyári szünidőben a Hanságba és más munkaterületekre, hogy ásó­val is is¡“*¦L°k az országépítő ter­vek valóra vajtását’ A KISZ-fiatalok á­ltal alakított ifjúsági szocialista munkabrigá­dok munkalendülete, a tanuló fiatalok részvétele a gyakorlati munkában, a termelőmunkában részt vevő ifjak szorgos tanulása — mindez azt jelzi, hogy ifjaink beállnak a szocializmus „felnőtt” építői közé, vagy felkészülnek ar­ra, hogy vállalhassák a nagy mű folytatását, a nagy eszme teljes győzelemre vitelét. Ennek útja az építők régi és új nemzedéké­nek, a munka embereinek össze­fogása a közös munkában, a kö­zös harcban. T­ársadalmunk átalakulásának természetesen megvan az a sajátossága, hogy a gyermekek kulturális fejlődése gyakran túl­haladja a szülőkét. Egész iskola­­rendszerünk fejlődése — amit a „felnőttek” fejlesztettek ki — elkerülhetetlenül maga után von­ja ezt. Gyakori jelenség, hogy a felserdült fiatal politikai ismere­tek és felkészültség tekintetében is előbbre jut. És ez jó. Ilyenkor a felserdült fiatal az, aki segíthe­ti szüleit is, amit az elemi embe­ri kötelesség is diktál. Mindez azonban­ nem változtat azon, hogy a fiatalok igen fontos köte­lessége: felserdülésük után is ta­nulni a felnőttektől és melléjük állni a munka, az alkotás front­ján. Azok mellé, akik a népi ha­talmat megteremtették, a szocia­lizmus felépítéséhez hozzáfogtak és szívós munkájukkal mindent megteremtettek, amit a felnövek­vő ifjúságnak örökül hagynak. Tompa László panaszkodik, hogy a fiatalok „elképzeléseik megvalósításában” akadályokba ütköznek, amit a „nemzedékek között fennálló ellentétekre” vezet vissza.­Nem árulja el, hogy konk­­rétan milyen elképzelésekről van szó. Bizonyos elképzelések meg­valósulását éppen a fiatalok ér­dekében kell megakadályozni, míg mások megvalósítását helyes segíteni. Társadalmunkban szé­lesedik a lehetősége annak, hogy a fiatalok helyes elképzelései megvalósuljanak. Persze, hogy nem mindegyik. A „felnőtteknek’­ is van igen sok helyes elképzelése és azokból sem tudnak mindent megvalósítani. Ám Tompa elv­társ kimondja az ítéletet a fel­nőttekről. „Ahogyan korosodik az­ ember, úgy nőnek tapasztala­tai és csökkennek elképzelései.** Lehet, hogy Tompa azt is el tud­ja képzelni, hogy négy-öt év alatt kommunizmust teremthetünk. Ám pártunk és népünk — s benne az ifjúság is — mégis a „korosabbak­ra” hallgat, nem irreális elképze­léseket tűz ki célul, hanem reá­lis feladatokat. Bizonyos, hogy sok felnőttnek is van még helytelen szemlélete különböző kérdésekben. Azonban idősebb és fiatalabb kommunis­ták egyaránt azt akarják elérni, hogy meggyőzzék a még elmara­dóban gondolkodó felnőtt dol­gozókat is a mi szemléletünk he­lyességéről. S ha ők elfogadták nézeteinket, nem „pálfordulásról** beszélünk, hanem előrelépésről a politikai fejlődés és eszmei fel­­­szabadulás útján. Egyébként Tompa László — úgy látszik — csak olyan családo­kat ismer, ahol a szülők a régi­ vi­lág nézeteit, s a fiatalok az új vi­lág eszméit vallják a magukénak. Nem ismeri ama családok száz­ezreit, ahol a szülők is és felser­­dü­lt gyermekeik is azonos néze­tet valló építői az új világnak. Nem tudja, hogy ezekben a csalá­dokban az idősebb és fiatalabb nemzedék között olyan eszmei és emberi egyetértés fejlődik ki , am­ilyen még sohasem volt a­z em­ber­iség történetében. Nem ismeri a kommunista munkáscsaládokat, ahol szülő és gyermek ,egyben eszmei fegyvertársak abban a vi­lágot formáló harcban, amelyet a XX. század nemzedékei visznek győzelemre. Nem ismeri a ter­melőszövetkezetekben egyesült parasztcsaládok életének nagy változását, ahol megszűnik a földért, a vagyonért vívott cél, sokszor eszeveszett küzdelem, amely fiút az apával, testvért a testvérrel is annyiszor szembeál­lította. Tompa Lászlónak is azt kell te­hát javasolnunk, hogy ismerje meg alaposabban az életet a ma­ga sokrétűségében és a marxiz­mus tanait alaposabban. Semmi­féle fiatalos lendület és szenve­dély nem pótolhatja eme ismere­tek hiányosságát és nem oszlat­hatja el önmagától a tévedéseket. Viszont ugyanez a lendület és szenvedély nagy segítségére lehet az ismeretek megszerzésében. S ha még a „felnőttek” iránt is több a bizalma, s azoktól sem restell még tanulni és tapasztalatokat szerezni, akkor minden bizony­­nyal gyorsan felszámolja mostani tévedéseit. Az Egyetemi Lapokban in­dult vitához a lap szerkesztősége is fűzött már néhány helyes meg­jegyzést, s a Magyar Ifjúság okt. 10-i számában Bányász Rezső elvtárs foglalkozott vele. Meg­állapításai általában helyesek. De úgy vélem, abban hibázik, hogy a vitázókat afféle Petőfi-kori re­vizionistáknak bélyegzi. Az „al­kotó dühöngés” jegyében Tompa László a „polgári életfelfogás gyors, és végleges szétzúzásáról” beszél. A szocializmus ügyének minél gyorsabb győzelmét kíván­ja a többi vitázó is. A Petőfi-körö­­sök a kispolgári és polgári szemlé­let terjesztéséhez­­ kívánták sza­baddá tenni az utat, viszont Nyerges és tárasai a kispolgári szemlélettel való leszámolás út­ját keresik. Avantgardista tév­eszmékkel küszködnek, de ez nem a Petőfi-körösök avantgar­­dizmusa", amit a proletárdikta­túra ellen törő sötét erők szítot­tak fel. Itt a jóhiszemű vitá­zoknak bizonyos „saját termésű" avantgardizmusával van dolgunk, amelyet a KISZ-en kívüli fiata­lokkal szembeni szektás elkülö­nülésre való hajlam szül. Az egyetemi fiatalok tovább vi­táznak. Az Egyetemi Lapok „Fó­rum” néven ad helyt a további észrevételeknek. Vitájuk akkor szolgálhatja eredményesen az egész egyetemi ifjúság szocialista átnevelését, ha a kommunista eszme iránti lelkesedés a marxiz­mus alaposabb ismeretével páro­sul, s leküzdik az avantgardista téveszméket, valamint a KISZ-en kívüli fi".áalokkal szembeni bizal­matlanságot. _ NEMES DEZSŐ Egyetemi fiatalok vitája

Next