Népszabadság, 1960. február (18. évfolyam, 27-50. szám)
1960-02-07 / 32. szám
'Wt,i!nniiimuiiiiniitmHinminimmirmf»nmmm?iWHW!l?MTWMflffWWtWWWftWWfftfl9mmwwwnwiwfimiftiimminnimimmimiimn / BÍRÓ ANDRÁS: cfayírtfMjeviH'K tfrtfrvitH, hajcIoMÓM A lapszerkesztés gondolatát Láppá Jancsi röpítette föl először az egyik januári napon. A tízperces szünetben padszomszédommal, Lóki Karcsival támasztottuk a folyosó falát, húsz vagy harminc fillér megszerzésének lehetőségein gondolkodván, amikor elénk állt: — Miért ne szerkeszthetnénk mi hárman újságot? Majd minden gimnázium önképzőkörének van már havonta megjelenő hivatalos lapja. Azokat is csak diákok szerkesztik ... Az igazgatóság meg csak örülhet, hogy az iskolánknak olyan ötletes növendékei vannak, mint mi... Napokig tanácskoztunk még, majd miután megegyeztünk abban, hogy mindnyájan egyformán felelős főszerkesztőkként működünk, elkezdtük az anyaggyűjtést. A sportrovat vezetését a dadogós, de különben sportszakértő Hirkára bíztuk. A nyolcadikos Albert az önképzőköri rovatot vállalta. Palánki Imre pedig — akinek már a Világvárosi Regények sorozatában egy regénye is megjelent — vállalkozott arra, hogy Fizikából és szerelemből elégtelen címmel izgalmas diákregényt kanyarít a lapunkba. Amikor elkészült a regény első fejezete és együtt voltak a cikkek, tudósítások, versek, novellák (én is írtam egyet) — írásos kérelemmel mellékelve — bekopogtattunk a tanári szoba ajtaján. A paksamétát Végh tanár úr vette át, aki egyébként magyarra és franciára tanított bennünket. Vékony dongájú, halk szavú fiatalember volt Végh tanár úr. Ha néha valami tréfánkon elhúzta a száját, úgy hatott, mint az akkor oly közismert lizoform-plakát. El is neveztük Lizoformnak ... — Nem neki kellett volna odaadnunk — aggodalmaskodott Luppá Jancsi. — Meglátjátok, még elront mindent... Annál nagyobb volt a meglepetésünk, amikor harmadnapra, az utolsó, hatodik órán — éppen francia volt — átadta lapunk első számának tervezett anyagát: — Ügyes kis lap lesz ebből — ben az ember úgy pusztult rakásra, mint ősszel a szúnyog, mikor hideg szél csap le a tájra. Vagy nem ismerte a szenvedések feneketlen kútját, vagy letagadta a szenvedést, mert valahol kedvét lelte a pusztulásban! Énekelnek az asszonyok, s közülük kettő olyan! És ahány özvegység, annyiféle! Aki akkor húszesztendős volt, most harmincöt-harminchét. Ilyen korú nő még kezdhetne valamit életével, ha felét el is gyászolta, el is mulasztotta a hiábavaló reménykedésben. Többre gyermek is maradott ura után. Annak még tudott élni, a gyermeknek. Az még kitölthette az életnek egyik felét. De aki egyedül várt, mit tehetett, ha talált is magához illő párt. Ha meg is kedvelte szíve, ha el is árulta magát neki! Megvallani nyíltan nem lehetett, vállalni az emberek előtt! Nem engedte a becsület! S ami történt, csak titokban történhetett. Mert ilyen is volt, és rettenetes szégyen nyomta azt a szerelmet ! Aki akkor negyven felé járt — ma már jól meghaladta az ötvenet. Egykor cseperedő gyermekei már családosak. Az ő vigasztalódása már csupán gyermekei utódaiban sarjadhat... Nem teszem, nem, bár sorra járhatnám a házakat, ahol olyan asszonyok maradtak. Vallathatnám őket egymás után, mi gyötrelemben telt a másfél évtized? Az asszonyi élet legszebb szakasza özvegyi sorban, segítség nélkül, özvegyi gondban, imbolygó lélekkel, özvegyi gond? A gyermeknevelés meg a tisztesség annak csak egyik fele, s gyakran kisebbik fele! Gyermek-őrizőnek, becsület-csősznek éltek apámanyám, ipam-napam, ha el is halkezdte. — Az igazgató úr külön is örült neki és általam gratulál maguknak. Hát csak csinálják... — Ámbár... — fordult meg a katedrán — van az anyag között egy írás, a fiatal mérnök és a gazdag földbirtokos lányának szerelméről ... Hát kérem, ez egy élettől elrugaszkodott történet... Nagyot nyeltem. Lappá az első padsorból ijedten nézett vissza rám, padszomszédom. Lóki Karcsi meg bokán rúgott: — Látod, már kukacoskodik ... A te írásod ... — Tudják, maguk még fiatalok, tapasztalatlanok... Nem tudom már, melyikük írta ezt az elbeszélést, de az élet nem ilyen ... Ebben a novellában adva van egy most végzett mérnök, egy szegény asztalos fia. Valami éjjeli mulatóhelyen összeakad egy gazdag földbirtokossal s az csak úgy mellékesen meghívja a fiatal mérnököt a gazdaságába, hogy tervezzen meg és építsen föl egy magtárat ... Végh tanár úr kis szünetet tartott, majd annál lendületesebben folytatta: — Mindez már önmagában is képtelenség, hiszen a mostanában végzett mérnökök, nézzenek csak ki az utcára, ott lapátolják a havat a többi munkanélkülivel, inségmunkással. Még szerencsés eset, ha villamoskalauzkodhatnak, vagy mit tudom én, mit csinálnak... De tegyük föl: a sors összehozza a fiatal mérnököt egy földbirtokossal... Persze abszurdum, hogy lokálban ismerkednek össze, hiszen honnan is lenne egy ilyen szegény ördögnek pénze pezsgőre, meg mit tudom én, micsodára ... És a továbbiakban? Míg a mérnök odalent a gazdaságban szemlélődik és méricskél, beleszeret a földbirtokos lányába, az viszontszereti, majd a kedves papa áldását adja a frigyre... ... Nem kérem, ez enyhén szólva, abszurdum ... Aztán hirtelen megfordult, egyik kezével zakójába nyúlt, fölhúzva inge ujját, mert észrevette, hogy lak közben. De a föld! A földet művelni, gondozni kellett! A föld várja az eltávozott gazda kezemunkáját, de műveletlen nem maradhat egy esztendőben sem. S földje minden özvegynek van. Nyolc-tíz hold legalább! Annak a haznak, akire semmi vagy éppen csak házhelyke maradott — osztottak! Jaj, öröm volt akkor a föld, de sokszor gond azóta. Egyik-másik próbálta bérbe adni a kis birtokot. De a bérbe adott föld nem hizlalja a gazdát. S fiatalnak, amit maga meggyőzhet, szégyen is idegen kéz alá adni! S tétlenné válik az aszszony, akinek bérlik földjét, s háromszor rossz, ha szegénnyé is közben, összecsapni a földet az öregekével sem lehet! Mekkora terület kerekedne ki abból! Sok ne legyen a föld! S eladni? Falu hitványa lett volna, aki megkísérli! Gazdálkodni kellett! Az igás jószágok pedig régen kiöregedtek, az udvari jószágok régen elenyésztek volna az udvarról! Az eszközök elkoptak, a tetőket, a falak vakolatát megzilálta az idő. Új jószágokról kellett, vagy kellett volna gondoskodni, hogy rá lehessen ismerni a házra, a gazdaságra. Egyedül az aszszony nem változhatott. Nem is az asszonyi becsület, a női hűség volt a burok, amelyben ezt a tizenöt asszonyt megőrizte magának a falu múltat őrző rétege, hanem a föld. Az öröklött, a kapott föld! S a kicsi gazdaság, a gyámoltalan, a tehetetlen gazdaság. A tehénkével, s tángebével, félcsípőjű fogattal szántogató, gazda nélkül gazdálkodó, nyolc-tíz holdas nyomorúság. Már a fiókák kiszálltak a fészekből, de a madár üli az üres fészket, foszladozó manzsettája kibújt a kopott szövet alól. Szerkesztőtársaim azért megnyugodtak, mert Végh tanár úr olyasmit mondott, hogy ő természetesen nem áll útjában, ez az írás megjelenhetik, elvégre ez a lap szabad fórum ... Március elsejére megjelent lapunk első száma, rózsaszín kartonkötésben, huszonnégy kisalakú oldalon, ötszáz példányban. Az elbeszélésemnek azonban nem tudtam örülni. Minduntalan Végh tanár úr bíráló szavai jutottak eszembe. Nem tudtam megérteni: miért ne dolgozhatna egy végzett mérnök a saját szakmájában és azonnal? Miért nincs munkaalkalom? Miért eladhatatlan a búza? Miért nincs ára? Azt mondják, válság van... Gazdasági válság világszerte? De miért? Erről nem esett szó soha az iskolai órákon. Aztán szabadjára engedve fantáziámat, elbeszélést írtam, ami arról szólt, hogy munkanélküli kőművesek, esztergályosok, gépszerkesztők, asztalosok, kubikosok három fiatal mérnök vezetésével felkerekednek és az Alföldön valahol egy lakatlan pusztaságon építkezni kezdenek. Dolgoznak szakadásig, reggeltől estig, míg a környékbeli parasztok, csődbe jutott földbirtokosok előlegbe élelmiszert — búzát, lisztet, zsírt, cukrot és állatokat — szállítanak nekik. Amikor aztán gomba módra nőnek ki az üzemek a földből és ontani kezdik a termékeket, az építők áruban fizetik vissza a sok-sok élelmiszert. A város vezetői meg befogadnak minden újonnan érkező munkanélkülit, hiszen van ott dolog elég... Néhány év telik el s azon a környéken mindenki boldog, megelégedett írásomnak ezt a címet adtam: A csodálatos város ... Mikor Luppá elolvasta, ezt mondta: — Ez marhaság ... Még nagyobb marhaság, mint az előbbi... Ez nem fog megjelenni .. . Lizoform ebbe még inkább beleköt — vélte Lóki —, hacsak... Hacsak egyáltalán odaadjuk neki cenzúrára ... Tudjátok mit? — vigyorodott el —, ne adjunk oda egyetlenegy írást se ... Hiszen ő mondta: szabad fórum vagyunk ... Elvégre vállalhatjuk a felelősséget. Darabig latolgattuk a helyzetet, ám a következő napok eseményei végképp megérlelték bennünk az elhatározást: nem adjuk oda cenzúrára az írásokat. Felnőtt fiúk, hogy nem mozdulhattak a földdel, elmentek várossá! Legalább megőrizni a korhadt házat, a korhadt eszközöket — mint a pogány hiedelemben —, hogy megismerje szülötte helyét a lélek, ha erre visz útja. Ámulat övezte ezért az özvegyeket, s most már egymást is őrizték! S a tiszteletnek és néma csodálkozásnak olyan gyűrűje szorult rájuk, amelyet sem levetni, sem megszokni nem tudtak. Ki is tudhatta rajtuk kívül, mit jelent állni és megállni az életben lélek-egyedül! Már mindenki kereshette boldogulása útját. Mozgott évek óta az egész falu. De őket nem engedték kacsintani sem a jövendő boldogulás felé. S lassan már az a kevés segítség is elapadt, amit a kegyelet néhány évig biztosított számukra. De példájukra számított a falu! A falunak az a fele, amely utóvédnek szánta őket, mint egykor embereiket a hadrakelt hatalom. S elmúlt volna még egy évtized is akár, keserves várakozásban (talán az egész asszonyélet), ha a virrasztás pislákoló mécsesére hatalmas lehelettel rá nem fú az élet. De bizony ráfújt a múlt tavaszon s a hiú reménykedések világa egyetlen délelőtt kialudt. Ez a Bakonyalji község egyetlen lendülettel termelőszövetkezetté alakult. Az özvegyeket azonban senki nem késztette. Hagyni akarták őket várakozó gyászukban. S amint az ár egyetlen délelőtt végighömpölygött a falun s az elévült esküjükhöz hív özvegyek portáját egy-egy szigetként meghagyta, abban az órában riadalom költözött valamennyiük szívébe. Az esemény pedig nem volt egyéb, mint az, hogy Végh tanár úr „utazni kezdett ránk” s egymás után szedtük be az elégteleneket. — Nem elég csak szerkeszteni, kérem — mondogatta —, tanulni is kell... Hja, az élet nem népünnepély, mint ahogyan azt maguk képzelik ... Keményen meg kell dolgoznia annak, aki érvényesülni akar. Aki a fellegekben jár, nagyot pottyan, ha felébred ... Még halálra is zúzhatja magát... Ráadásul lapunk anyagi egyensúlyát is veszély fenyegette, öthat nap alatt, alig fogyott el belőle száz példány. Pedig a rikkancsok jutalékát is fölemeltük két fillérre... — Valamit tennünk kell — szívta a fogát Luppá Jancsi —, különben tönkremegy vállalkozásunk, a Hajnalhasadás. Valami jó reklámot kéne kitalálni. A „reklámot” Sóki Karcsi eszelte ki. — Osztályok közötti focibajnokságot hirdetünk! — hadarta. — A mérkőzésekre lapunk megvásárlása lesz a belépő! A döntőre megjelentetjük a második számot s oda csak azzal lehet belépni... A többletbevételből veszünk egy olcsó kis focit és az lesz a díj!... Az ötletet kitűnőnek találtuk. A fősportos Hirkával megbeszéltük a részleteket s már hozzá is látott a bajnoki forduló szervezéséhez. Az edzéseket és a selejtező mérkőzéseket a Népligetben tartottuk s ugyanott jelöltük ki a döntő helyét is, a vasúti töltés oldalánál. A döntőbe a mi osztályunk és a VIII/A csapata került. Sajnos, a bajnoki mérkőzés arra a napra esett, amikor nekünk hat óránk volt és az utolsó a francia. Mit lehet itt tenni? Ha végigüljük a hatodik órát is, akkor a Kispesten, Újpesten, Csepelen és Lőrincen lakó társak nem érnek vissza idejében a meccsre. Ha vissza is ér valamelyikük, fáradt lesz, elveszthetjük a meccset. — Tudjátok mit? — ugrott a pad tetejére Lóki és csendet intett. — Lógjunk meg az óráról... Majd kimagyarázkodunk valahogy ... A mérkőzést a mi osztályunk, a VII/B nyerte és nagy hurrázás közepette Hirka vette át az időközben megvásárolt és általunk átadott focit. És bár a meccset megnyertük, hátra volt a másnapi feketeleves. Mert hiszen ellógtunk a franciáról és ... — ez már a mi hármunk bűne volt — tanári cenzúra nélkül jelentettük meg lapunkat. Egyszerre megértették, hogy a sors régen útfélre vetette őket, s tengődhetnek, akár a gyom, ha tovább őrzik az őrizhetetlent. Senki sem kérdezte, ugyan mit szólnának a megboldogultak vagy a feneketlen barlang mélyén a világ végéig várakozók az asszonyaik lázadó gondolataihoz. S elfeledték maguk is, hogy magános tengődéssel és aggodalommal tartoznak. Még akkor délben jelentkeztek mind a tizenöten. Pedig össze sem beszéltek.* Mi köze az özvegyek hűséges várakozásának a termelőszövetkezethez? Ha így kérdezem: semmi. Beleszól-e az emberek, az asszonyok érzelmi életébe, gondolataiba a közös gazdaság, a választott, vállalt vezetőség? Meg sem próbálja. Egyéb dolga van! És mégis ... Tollászkodik a madár, ha új tavaszt érez, szirmát kibontja a növény. Ketten az asszonyok közül azóta férjhez mentek. Egyet most kér Győrbe egy pénzügyőr. S kettő itt énekel esténként az iskola világító ablaka mögött, a karban. S a többi is fülel a Bakony alji éjszakában. Vajon mire gondolnak az olyan asszonyok, amikor ezt hallják: Jól meggondold rózsám elejét, utolját. Hogy kivel kötöd meg két szemed világát! Az elmúlt életre gondolnak, az elveszített és elmulasztott ifjúságra. S amikor a kék ibolya tövére énekelik le a harmatot, akkor a megmaradt életre és a megvalósítható jövendőre gondolnak bizonyosan. Másnap a harmadik óra volt Végh tanár úré... Dermedt, ijedt csöndben vártunk rá. Arcán a megszokott mosollyal lépett be, de mintha valami kesernyés vonás ülne a szája szögletében ... Beírta az osztálykönyvet, csöndesen lelépett a katedráról és fejét lehajtva, járt-kélt a padok között. Néha egy pillanatra megállt, ránézett valamelyikőnkre, aztán folytatta útját. Nem bírtuk tovább. Lóki Karcsi állt föl falfehéren: — Tanár úr, kérem ... Mi tegnap ... Elfelejtettük... Mi hibát... Hibát követtünk el... Igazán elfelejtettük ... — Az az igazság... — ugrott föl hirtelen Luppá Jancsi —, hogy mi igenis el akartuk bliccelni az órát, de... de a futballmeccs ... — Nézzék — szólalt meg végre Végh tanár úr, leintve Lappát is —, én igazán nem tudom, hogy mit csináljak most magukkal? Tegnap, amikor beléptem ebbe az üres terembe, elszorult a szívem. Nagyon bántott a maguk hanyagsága, de még inkább az a körülmény ... Hogy is mondjam csak? Ha akkor azonnal megyek az igazgató úrhoz, akkor saját magamat rövidítem meg néhány pengővel... Ha nem tudnák, én nem kinevezett, hanem óraadó tanár vagyok... Óradíjas, aki a leadott órák után kapja a fizetését... De mit is magyarázok itt maguknak?... Ha annyira fellegekben élnek is, ha annyira kötelességmulasztók is, tudniuk kell: egy villamosjegy ára 24 fillér és én Erzsébeten lakom, albérletben. A lakásért, mosatásért fizetnem kell nekem is . Higgyék el, nem gyerekjáték ez... Rám nézett. Az utolsó szavaknál már remegett a hangja, de tovább nem szólt, csak a szemével beszélt, mintha ezt mondta volna: „Erről írjon egy elbeszélést, fiatal barátom ... Tessék, itt van az én életem...! Bőséges, jó anyag ...” Mondom, hang nem jött ki a torkán, de azért sem, mert nyílt az ajtó és az igazgatónk robbant be rajta, kezében lobogtatva lapunk második számát... Az előbbi szavak súlya alatt zsibbadt tagokkal tápászkodtunk föl. — Üljenek csak le, kérem — mondta rekedten, és az elősiető Végh tanár úr előtt meglengette a Hajnalhasadást. — Mi ez, kedves tanár úr?! Mi ez?! Ezt maga olvasta és átengedte?! Végh megrendülve vette kezébe a lapot. Már nyílt a szája, amikor igazgatónk közbevágott: — Felháborító! Minősíthetetlen! Még szerencse, hogy csak az iskola falai között terjesztik. Kérem, az az írás ... Az A csodálatos város?! Még csak ez kéne nekünk ...! összeszedni a munkanélkülieket és új várost alapítani!? Ha nem tudná, ez lázítás, kérem! Már csak az izgató táblák hiányoznak a kezükből...! Hirtelen felénk fordult: — Maguk között van, aki ezt írta? ... Nem tudom, hogyan álltam föl, mert a térdemből minden erő elillant, agyam elzsibbadt, de azért konokul néztem az igazgatóra. — Igazgató úr — hallottam Végh tanár úr hangját —, én ennek a lapnak minden betűjét olvastam ... Ez hazudik — gondoltam — ez a szerencsétlen magára vállalja ... — Különösebb veszélyt azonban — folytatta — nem láttam ebben a kérdéses írásban ... Az igazgató összevonta szemöldökét: — Az összes fellelhető lappéldányokat el kell égetni... A lapot meg ... beszüntetjük ... Maga pedig — mutatott rám — ne firkáljon ilyen marhaságokat... Elviharzott. Nagy sokára szólalt meg Végh tanár úr. Hozzám beszélt: — Búcsúzzanak el, kérem, a lapszerkesztéstől... Hanem ez az írás, higgye el, legalábbis, ahogyan az igazgató úr vázolta a tartalmát, ügyes lehet... Ne veszítse el kérem a kedvét... Majd elolvasom ... Esztendőre rá, tanügyi főbiztost küldtek ki hozzánk, aki azt vizsgálgatta: mi az oka annak, hogy a VIII/B-osztályban szinte kivétel nélkül mindenki jelesre áll magyarból és franciából?...