Népszabadság, 1962. március (20. évfolyam, 50-76. szám)
1962-03-25 / 71. szám
1962. március 25. vasárnap NÉPSZABADSÁG Kádár János elvtárs látogatása a Magyar Optikai Művekben Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára, a forradalmi munkás-paraszt kormány elnöke, Kiss Dezsővel, az MSZMP Központi Bizottságának tagjával, a Budapesti Pártbizottság első titkárával pénteken egész napos látogatást tett a Magyar Optikai Művekben. A vendégeket a gyár dolgozói nevében Farkas Aladár, a XII. kerületi Pártbizottság első titkára, Gyarmati László, a kerületi tanács vbelnöke, Flautner Gyula, a MOM pártbizottságának titkára, Posch Gyula, a vállalat igazgatója, Goszler Károly, a szakszervezeti bizottság titkára és Szegner László, a KISZ-bizottság titkára fogadta. Posch Gyula igazgató tájékoztatója után Kádár elvtárs megtekintette a gyár több műhelyét. Hosszan elbeszélgetett a műhelyek munkásaival, műszaki vezetőivel, a magyar iparnak jó hírnevet szerző kiváló műszerek tervezőivel, szerkesztőivel és elismerését fejezte ki a dolgozóknak. Az üzemlátogatás után a vendégek együtt ebédeltek a gyár munkásaival az üzem éttermében. Délután Kádár elvtárs nagygyűlésen tájékoztatta a dolgozókat a bel- és a külpolitikai helyzetről, az előttünk álló feladatokról. A nagygyűlés után Kádár János az esti órákba nyúló elvtársi, baráti beszélgetést folytatott a vállalat párt-, tömegszervezeti, gazdasági vezetőivel. friss levegőre, különben lecsukódik a szem. És elég egy pillanatnyi kihagyás, mondjuk a tilosjelzőnél, a mozdony elrobog mellette és bekövetkezhet a szörnyű katasztrófa. — Látott már vasúti összeütközést? — Igen ... Az emlékezetes székesfehérvárit ... Egy vasutasnak még szörnyűbb volt a látvány, mint bárki másnak ... Sorba kérdem őket, ha újra kellene kezdeni az életet, vállalnák-e ismét a Vasúti szolgálatot? Vállalnák. Mind! Pedig 20—30 éve szolgálják ezt a hatalmas üzemet és az utazóközönséget. Sok ezer órát töltöttek „tengelyen” — ahogy ők mondják. Vállalnák a rengeteg nehézség ellenére is. Szeretik a vasutat, a vonatot, az utazást. Nemcsak úgy, mint ahogy valaki szimplán szereti a szakmáját. Szinte rajonganak érte. — Ez hiányzik sok fiatal vasutasból ... — mondja kissé rezignáltan Gál István kocsirendező. Ez a rajongás. A mostani fiatalok nem tudnak vagy nem akarnak hozzászokni a nehézségekhez... — Na, azért vannak a fiatalok között is jó vasutasok — próbálja a valóságos képet adni Hegedűs István. — Nem is egy. Az igaz, hogy nagyon sokan itthagyják néhány évi szolgálat után... Bizonyos fokig érthető... Mindenütt el tudnak helyezkedni, sokkal kényelmesebb beosztásokat kaphatnak. S a fizetésük, kezdetben, gyakran, még több is, mint itt... Sok fiatalból hiányzik az állhatatosság. Azt is sokan tudják, hogy itt nem lehet hirtelen karriereket csinálni... Szívós munkával lehet csak előre haladni. Persze, azok a fiatalok, akik, hogy úgy mondjam, itt ragadnak, azok ugyanolyan rajongói lesznek a vasútnak, mint mi, öregek. Elkergetni sem lehetne őket... A vasúti utánpótlás nagy gond. Régen, a felszabadulás előtt a vasúthoz bejutni, felért egy kisebbfajta főnyereménnyel. Biztos állás a munkanélküliségben, ha nem is sok, de fix fizetés, ruha, szabadjegy egyik oldalon — neehéz szolgálat a másikon. Nagyon is érdemes volt vállalni. «Ma? A nagyvárosokban — de még a kisebbekben is — keresik a jó munkaerőt. A fizetés nagyjában-egészében a kezdő szakmunkásnál ugyanannyi, mint a vasútnál, a munkaruha sok helyen szintén a járandóságok közé tartozik, olcsó munkásjegy könynyíti az utazást a munkahelyre , s heti 48 óra a kötelező elfoglaltság. A vasútnál viszont ugyanazok a járandóságok, mint régen, s ugyanolyan felelősségteljes ma is a szolgálat. Ráadásul még vizsgákat is kell tenni, ha valaki be akar kerülni... Nem vonzóbbak tehát túlságosan az anyagiak, s ha a vasút mégis biztosítja az utánpótlást — igaz, nagy a fluktuáció, a kicserélődés —, nagy erőfeszítések árán tudja csak megtenni. S a beszélgetésben itt jutunk el a törzsgárdaproblémához. — Minden üzemben fontos, hogy kialakuljon a törzsgárda, de a vasútnál a legfontosabb. A nagy gyakorlat, a biztos mozdulat — emberek százainak életét óvja — mondja Soós Ferenc. — Szerintem még jobban ki kellene, fejezni az anyagi megbecsülést a vasútnál a törzsgárda iránt, mint eddig. Öt-, tíz-, tizenöt-, húszesztendős szolgálat után nemcsak harminc-negyven forintos fizetésemelkedést kellene biztosítani, tehát nemcsak az úgynevezett hivatali létrával kellene idekötni a fiatalokat, hanem különjutalmakkal is. Szerintem ez a vasúti utánpótlás létkérdése ma ... Mert előbb-utóbb, néhány esztendő múlva, kidőlnek az idősek, akik tulajdonképpen a törzsgárdát alkotják. Aztán jön egy nagy-nagy űr, és maradnak a két-három-, esetleg négyéves szolgálattal rendelkezők, persze, a többséget értem. Gondolni kell a jövőre! Tessék megnézni, mennyi az idős vasutas! Rengeteg! Mások is megerősítik mindazt, amit Soós Ferenc mond. Szavaiból igazi hivatástudat árad, félti a vasút jövőjét-Kezdetben azt kutattam, mi fűzi ezeket az idős embereidet oly erős szálakkal a vasúthoz,az állami, társadalmi megbecsülésen túl a hivatástudat is. S a beszélgetésben — akaratlanul is — eljutottunk a vasutas-utánpótlás jövőjéhez. Aggódnak ezek az idős vasutasok a vasúti utánpótlás jövőjéért. Mély és szép hivatástudatról tanúskodik ez. Hasznos lenne felébreszteni, táplálni és erősíteni a pályaválasztás előtt álló fiatalokban is, hogy ezt a szép pályát ne csak szalmalángszerűen, hanem tartósan megszeressék. Szabó László Kádár János elvtárs fogadta Károlyi Mihálynét Kádár János, a magyar forradalmi munkás-paraszt kormány elnöke szombaton fogadta a Károlyi Mihály temetési gyászünnepsége alkalmából Magyarországon tartózkodó Károlyi Mihálynét. Dobi István elvtárs táviratváltása külföldi államférfiakkal IX. Frigyes, Dánia királya táviratban mondott köszönetet Dobi Istvánnak, az Elnöki Tanács elnökének, Dánia nemzeti ünnepe alkalmából küldött jókívánságaiért. Habib Burgiba, a Tunéziai Köztársaság elnöke szintén táviratot küldött az Elnöki Tanács elnökének, amelyben köszönetet mondott a Tunézia függetlensége kikiáltásának évfordulója alkalmából kifejezett szerencsekívánatokért. Az Elnöki Tanács elnöke Görögország nemzeti ünnepe alkalmából táviratban fejezte ki jókívánságait I. Pál királynak. (MTI) A Budapesti Vegyiművekben április 2-án megkezdik az új elektrolízisüzem berendezésének kipróbálását. A gyárrészleg üzembe állításával a vegyiművek marónátron-termelése több mint kétszeresére emelkedik. Ezenkívül évente 10 ezer tonna klórt készítenek majd itt. Képünkön: Részlet az új elektrolízisüzemről. Tudomány és gazdálkodás ÍRTA: ERDEI FERENC Az elmélet és a gyakorlat egysége, a tudomány és a termelés mélyen gyökerező összefüggése nyilvánvaló általános igazság, amelyet a tudomány művelői és a gyakorlati szakemberek egyaránt elismernek. Sőt, napjainkban gyakran fogalmazzuk meg úgy ezt az összefüggést, hogy a tudomány mindinkább közvetlenül termelőerővé válik. Ez az általánosan elismert elv azonban konkrét alkalmazásában mégsem olyan egyszerű, s ekörül már sok a vita, sőt, a konfliktus sem ritka. Nem utolsósorban így van ez a mezőgazdaságban, ahol a termelés új technikája, átalakult üzemi viszonyai és általában megváltozott feltételei a tudomány és a termelés számára egyaránt új feladatokat állítanak. Különösen élesen és félreérthetetlen világossággal fogalmazta meg a tudomány és a termelés kapcsolatának mai problémáit Hruscsov elvtárs a március eleji plénumon mondott emlékezetes beszédében. A termelés számára így határozta meg a feladatot: „Napjainkban csak a tudomány és a technika alapján lehet nagy hozamú mezőgazdálkodást folytatni.” A tudomány művelőit pedig arra szólította fel, hogy „a mezőgazdasági dolgozókkal vállvetve oldják meg a mezőgazdasági termékek termelésének növelésével összefüggő feladatokat”. S példával is bőven szolgált. Tűrhetetlennek nevezte, hogy „egyes tudósok évekig semmit nem adnak a termelésnek”, s azzal sem maradt adós, hogy egyes használhatatlan, sőt, káros tudományos ajánlásokat élesen elítéljen. De a gyakorlati szakemberek számára is érthetően kifejezte, hogy mekkora kár és hátramaradás származik abból, ha húzódoznak új, haladó tudományos eredmények alkalmazásától. Vajon ez a történet rólunk is szól? Nálunk is vannak ilyen problémák? Bizony vannak, s minél, nagyobb súllyal jelentkezik a termelés fejlesztésének igénye, annál élesebben vetődnek fel az ilyen kérdések. Ezek közül szeretnék érzékeltetni néhányat annak a bemutatására, hogy az általános elv hogyan ölt testet az élő valóságban. Az elméleti tudomány, az alapkutatás új ismeretek feltárására törekszik, ami általában nem irányul közvetlenül gyakorlati feladatok megoldására. Eddig nem ismert vagy nem pontosan ismert összefüggések megismerése az ilyen kutatás célja és majd később derül ki, hogy a tudományos felismerés mire lesz felhasználható. Általában valóban így van, s ez a tudomány fejlődésének egyik fontos mozgató ereje. De vannaktörténeti helyzetek, amikor éppen a gyakorlati igény, a sürgető társadalmi szükséglet szorítja a tudományt arra, hogy újat fedezzen fel, mert adott gyakorlati feladatok megoldásához erre elkerülhetetlenül szükség van. S ez a tudomány fejlődésének amainál nem kisebb hajtóereje. Néhány példát említek erre a saját szaktudományomból. Létrehoztuk a szocialista nagyüzemeket, s azokban a szocialista termelés elvi követelményeinek megfelelően, megszerveztük a munkát. Kiderült azonban, hogy a kezdeti üzemi és munkaszervezeti formák ma már a fejlődés fékjévé válnak, mert a fejlettebb technika, az új biológiai felismerések és a társadalmi-gazdasági igények új üzemszervezési formákat követelnek. Honnan vegyük ezeket az elavult régiek helyére? A fejlett tőkésországok mezőgazdaságának tapasztalatai nem segítenek, mert ott nincs ilyen gyakorlat. Csak egy járható út van: a szocialista országok tudománya tárja fel azokat az általános érvényű elméleti ismereteket, amelyek alapján az előttünk álló gyakorlati feladatokat tudományos megalapozottsággal megoldhatjuk. Ehhez a támpontokat a gyakorlat, a technikailag fejlettebb ipari nagyüzemek és az általános szervezéstudományi ismeretek adják. De csak támpontokat adnak, a mi mezőgazdasági szervezési problémáinkat nekünk, magunknak kell megoldanunk, s ezt napról napra sürgetőbben követeli az élet. Másik példa. A tervszerű gazdálkodás — a népgazdasági irányítás szintjén éppen úgy, mint az egyes gazdaságok vezetésében —, azt követeli, hogy ismerjük az egyes termékek önköltségét. Igen, de hogyan számítsuk ezt a termelőszövetkezetekben, ahol az élőmunkát nem fix bérrel díjazzák, hanem az eredménytől függően kapják a tagok a jövedelemrészesedést. S ennek az eldöntése nem kisebb elméleti kérdések tisztázását követeli meg, mint ilyeneket: érvényesülhet-e a termelőszövetkezetekben az „egyenlő munkáért egyenlő bér” elve, egyáltalán tekinthető-e munkabérnek a termelőszövetkezeti tagok munkadíja, lehetséges-e a termelőszövetkezeti tagok munkadíjazásának társadalmilag szükséges szintjéről beszélni, lehet-e a költségekhez számítani az olyan tételeket, amelyek a tiszta jövedelmet terhelik stb., stb. Láthatóan a legbonyolultabb politikai gazdaságtani kérdésekről van szó, s mégis elméletileg is mielőbb meg kell oldani ezeket, mert a gyakorlati szükség türelmetlenül sürget. A valóság az, hogy folyik a vita a szélsőségesen ellentétes felfogások között és a gyakorlat emiatt nem tudja egyértelműen felhasználni ezt a nélkülözhetetlenül fontos gazdasági eszközt. Ezt a helyzetet komolyabban megítélve úgy is tekinthetjük, mint az akonómusok szégyenét. A gyakorlati szükség sürgetése olyanokat is kíván a tudománytól, amit „normális körülmények között” nem szokott vállalni. A tudományos munkához idő kell, s az elmélyedő kutatáshoz nyugodtabb körülményekre lenne szükség. Ám a gyakorlat türelmetlen, s amire szüksége van, azt gyorsan követeli, és nem a tudományos kutatás időmértékéhez, hanem a saját mércéjéhez igazodik. Mit tehet ilyenkor a tudomány? Nyújtja azt, amit gyorsan nyújtani tud, tehát gyakran félig kész eredményt, vázlatos megoldást — vagy kitér az ilyen feladat elől. De micsoda tudomány és milyen tudás a felfogás az, amely kitér az ilyen feladat elől, hiszen a saját tudományos fejlődésének talán soha vissza nem térő esélyeiről mondana le — nem is beszélve most a felelősségérzetről Néhány példa erre, szintén a saját szakterületemről. A történeti fejlődés napirendre tűzte a termelés szakosításának a kérdését mind területi vonatkozásában, mind üzemi és üzemen belüli összefüggésében. Ez rendkívüli jelentőségű téma, mert a gazdaságosabb és eredményesebb termelés egyik döntő tényezője. A tudományosan megalapozott megoldások kidolgozása azonban igen komplex és hosszadalmas feladat, s jó néhány nehéz elméleti és módszerbeli kérdést is meg kell oldani, amihez recepteket nem vehetünk át külföldi példákból. Viszont a népgazdasági tervezés is, az üzemi tervezés is már most követeli a tudományos közreműködést. Tehát adnunk kell azt, amit gyorsan tudunk — részeredményeket, vázlatokat, egyes támpontokat, ha még nem adhatunk többet. S a tapasztalat az, hogy az ilyen „elsősegélynyújtás” nem is hiábavaló: a gyakorlat is tudja használni, s a tudományos kutatás is lendületet kap. Vagy az egyes technikai megoldások gazdaságosságának a megítélése. Megnyugtató eredményre csak sokoldalú, módszeres vizsgálat és nagyszámú megfigyelés alapján juthatunk. Az élet azonban ezt gyakran nem várhatja meg, mert a termelés gyakorlata döntést kíván, s a különféle beruházásokat meg kell kezdeni. Tehát az előzetes számítások és gazdaságossági mérlegelések is értékesek és szükségesek a gyakorlat számára. A viták kiéleződése természetesen elkerülhetetlen ezekben a kérdésekben. Ahogyan növekszik a termelés növeléséért érzett felelősség és ahogy mind nélkülözhetetlenebbé válik a tudomány közreműködése a termelés fejlesztésében, úgy csapnak össze mind élesebben tudományos álláspontok is, a tudományos és gyakorlati vélemények is. Sokáig panaszkodtunk, hogy nincsenek elevenebb viták. Nos,ahogyan a termelés fejlesztése válik a fő kérdéssé a szocialista nagyüzemek alapjain, úgy komolyodnak a szakmai viták. S ez már érzékelhetően kezd kibontakozni nálunk is. Nyilván örvendetes és jó dolog ez, bár az élesebb vita sebeket is ejt és viszályokat is szül. Ezzel együtt a gyorsabb ütemű fejlődés szükségszerű és kedvező jelének ítélhetjük. Példaképpen csak néhány területre utalok, ahol már összecsaptak a németek: a termelőszövetkezeti munkadíjazásban meddig és milyen feltételek között lehet garantált pénzbeni díjazás, a termelés szakosításában meddig lehet elmenni a termelőszövetkezetekben és az állami gazdaságokban, az üzemi szervezet fejlesztésében a területi vagy az ágazati elv érvényesüljön-e, hol van az ésszerű üzemnagyság határa, milyen arányokat lehet alapul venni a szervestrágya és a műtrágya alkalmazásában, szabad tartású vagy kötött tartású legyen-e a tehenészet, s még jó néhány hasonló kérdésben. Egy azonban bizonyos. Mezőgazdaságunk szocialista átszervezése már eddig is szorosabbá tette a tudomány és a termelés kapcsolatát, s a fellendülés, az alkotó kezdeményezések kétségtelen jeleit ismerhetjük fel. Azt is bátran mondhatjuk, hogy még csak a kezdetén vagyunk annak az időszaknak, amikor a tudomány termelőerőként vesz részt a termelésben. S ha a tudomány művelői lesiek vagy ijedősek lennének, úgy a termelésben felelős gyakorlati szakemberek követelése és lendülete, s a mezőgazdaságban dolgozók tömegereje fogja magával sodorni őket. A mezőgazdasági tudományok művelői azonban semmiképpen nem panaszkodhatnak: ez a mesterség soha nem volt még ilyen érdekes, izgalmas, vonzó és lelkesítő, s társadalmi jelentőségében olyan megtisztelően fontos, mint napjainkban. ____ 3