Népszabadság, 1963. február (21. évfolyam, 26-49. szám)

1963-02-13 / 36. szám

8 KULTURÁLIS HÍREK - O’NEILL HOSSZÚ ÚT AZ ÉJ­SZAKÁBA című drámáját 15-én, pénteken mutatja be a Nemzeti Színház Marton Endre rendezésé­t . TÁNCZENE-FESZTIVÁL volt San Remóban, hogy eldöntse, mi lesz az év legnagyobb slágere. El­ső díját az Una per tutto című dal nyerte, jóllehet sokan régeb­bi híres slágerek motívumaira is­mertek a győztes dalban. * A FIATAL OPERAÉNEKESEK nemzetközi versenyét június 16 és július 5 között rendezik meg Szó­fiában. ^ LE CORBUSIER-NEK, korunk egyik legkiválóbb építőművészé­nek alkotásaiból kiállítás nyílt Firenzében. A kiállításon nem­csak épületmaketteket, hanem rajzokat, festményeket és szobro­kat is bemutattak Le Corbusier sokoldalú munkásságából . A CSEHSZLOVÁK KULTÚRA előadótermében dr. Sziklay László főiskolai tanár február 15-én este hat órakor A szlovák felvilágosodás címmel tart elő­adást RICHARD WAGNER SZÜLE­TÉSÉNEK 150. évfordulója tisz­teletére Wagner-hetet rendeznek május 19—24 között az NDK lip­csei, drezdai és dessaui operahá­zaiban. * JUSTH ZSIGMOND ÍRÓ, AZ ELSŐ PARASZTSZÍNHÁZ MEG­ALAPÍTÓJA születésének száza­dik évfordulója alkalmából ta­vasszal falusi színjátszó napokat rendeznek Békés megyében. A TERMELŐSZÖVETKEZETI AKADÉMIÁKNAK 4500 hallgató­juk van az idén Zala megyében.­­ EGYMILLIÓ ELŐFIZETŐJE VAN a lengyel televíziónak. A nemrég elvégzett közvélemény­kutatás eredménye szerint legnép­szerűbb a filmvetítés, utána a színházi közvetítések, a publicisz­tikai műsorok és az esztrádprog­­ramok következnek. * JOHANNES R. BECHER ÖSZ­­SZES MŰVEINEK 13 kötetre ter­vezett kiadását készíti elő az NDK Művészeti Akadémiája isepszabadság 1963. február 13. szerda Vita Ehrenburg naplójáról Moszkvai tudósítónktól írja Ehrenburg könyve, az Emberek, évek, életem, amely a Novij Mir !című folyóirat hasáb­jain folytatásokban lát napvilá­got — a szovjet irodalmi élet je­lentős és sokat vitatott esemé­nye. E napló a háború előtti, a hábo­rús és az azt követő évek széles keresztmetszetét próbálja megadni: írója megeleveníti a sorsdöntő politikai eseményeket, felidézi találkozásait, beszélgeté­seit a kor neves személyiségeivel, politikusokkal, írókkal, művészek­kel, katonai vezetőkkel. Az Izvesztyija egyik legutóbbi számában V. Jermilov, az ismert szovjet irodalomtörténész és kri­tikus terjedelmes cikkét közölte. Jermilov írása — vitacikk. Hang­súlyozza, hogy Ehrenburg me­moárját érdekes, tartalmas, sok helyütt megkapó olvasmánynak tartja, azonban — mint mond­ja — nem lehet hallgatni a mű bizonyos fogyatékosságairól. Jer­milov mindenekelőtt két kérdésben polemizál Ehrenburggal: az első kérdés­csoport az ismert szovjet író né­zetei korunk művészetéről, viszo­nya a modernista irányzatok­hoz. A másik a naplójegyzetek­nek az a vonása, amellyel Jermi­lov szerint vezérfonalként vonul végig az egész művön: „az ehren­­burgi hallgatás” a személyi kul­tusz éveiben. Jermilov példák és idézetek egész sorát hozza fel annak bi­zonyítására, hogy Ehrenburg kri­tikátlanul feldicséri a kubizmust, az egyéb izmusokat, és a külön­féle úgynevezett modernista irányzatokat Amikor Ehrenburg a kubizmusról szól — írja kriti­kusa —, nemcsak a művészeket ítéli meg pozitívan, akik kubis­ták voltak, hanem már magát az irányzatot is. Ehrenburgnak azzal a megállapításával vitázva, hogy a szürrealizmus adott olyan köl­tőket, mint Eluard és Aragon, Jermilov ezt írja: „Nem helye­sebb-e azt mondani, hogy a szo­cialista realizmus elragadta őket a szürrealizmustól... De a realiz­musról és ennek gyümölcsöző hatásáról Ehrenburg nem beszél, örömmel jelenti ki, hogy a mo­dernizmus sokra megtanította ezt vagy azt a művészt, de a realiz­mus, úgy tűnik, senkit semmire nem tanított meg.” A kritikus vitába száll azzal az értékeléssel is, amelyet Ehren­burg a fiatal szovjet irodalom első lépéseiről ad naplójegyzetei­ben. Az író szerint Vszevolod Ivanov, Maliskin, Pilnyak, Og­­nyev első elbeszéléseit, Tyihonov korai verseit egyfajta kételkedés jellemezte, az, hogy szomjazták a tények kritikus szemléletmód­ját, amelyről Lenin oly sokat be­szélt. Az Emberek, évek, életem szerzője azt is hozzáteszi, hogy az ő kételyei ebben az időszak­ban szintén hasonló tőről fakad­tak. Jermilov megjegyzi: a fent említett íróknak valóban voltak ugyan kételyeik, de az alapvető náluk az új világ igenlése volt. Ehrenburg értékelése Jermilov szerint valószínűleg abból szár­mazik, hogy ő maga a szovjet irodalom fejlődésében egész sor eseménynek nem volt aktív rész­vevője. Jermilov más irodalmi kérdé­sekben is kétségbe vonja Ehren­burg ítéleteinek helyességét: sze­rinte az író alábecsüli a realista tradíciók jelentőségét a fiatal szovjet irodalom fejlődésében. Bírálata jelentős részét Jermi­lov az írói morál, a követendő magatartás kérdésé­nek szenteli. Szerinte a hallgatás motívuma, az, hogy az író külön­böző kritikus időszakban nem nyilvánította véleményét, nem szólt kételyeiről — a művészi ma­gatartás valóságos alfa-ómegája­ként vonul végig a memoáron. Cikkében idézi Ehrenburg szavait arról, hogy 1937—38-ban a töme­ges repressziókat látva, fogait összeszorítva hallgatott, senkinek sem beszélt arról, amit tudott, amit sejtett és amiben kételke­dett. A kritikus szerint e korszak tragikuma mindenekelőtt abban állt, hogy ebben az időszakban még óriási túlsúlyban volt a Sztálin igazságába vetett mély meggyőződés. Épp ezért nevezik ezt az időszakot a kultusz perió­dusának. Ehrenburg jegyzeteiből az olvasó viszont éppolyan be­nyomást nyerhet, mintha ebben az időszakban már általában vi­lágos lett volna, hogy ártatlan emberek elleni tömeges megtor­lásról van szó. Jermilov megál­lapítja, hogy az írónak eszerint nagy fölénye volt az egyszerű szovjet emberek óriási többségé­vel szemben, akiknek ekkor még semmiféle kételyük nem volt a vezetők igazságában ... Hja Ehrenburg az Izvesztyija szerkesztőségéhez intézett rövid levelében kijelenti: nem kíván válaszolni Jermilov írásának azon részeire, ahol kritikusként lépett fel — tehát a művészetről és az irodalomról vallott nézetei­vel vitázni. Csupán azokra a ki­tételekre kíván reagálni, amelye­ket mint emberre s mint szov­jet polgárra nézve egyaránt sér­tőknek érez. Ehrenburg válaszában megállapítja, hogy Jermilov kri­tikájában újra és újra mindunta­lan visszatér a naplójegyzetek egyik kitételéhez, arra, hogy a személyi kultusz éveiben „össze­szorított fogakkal kellett élni, dolgozni, küzdeni”. Ehrenburg a továbbiakban ezt írja: „V. Jer­milov egyszer sem említi meg, hogy ebben az időben nagy rész­ben vagy hazám ellenségei kö­zött, vagy a fronton tartózkod­tam. (A háború előtti években épp annak az újságnak voltam előbb párizsi tudósítója, majd spanyolországi haditudósítója, amely Jermilov cikkét publikál­ta.) Az Emberek, évek, életemben erről ezt írtam: »Azt gondoltam, hogy soká kell hallgatnom, hiszen Spanyolországban az emberek harcolnak és én senkivel sem oszthatom meg élményeimet­.” Az író a továbbiakban hangsú­lyozza: naplójában nem igyeke­zett bizonyítani, hogy valami kü­lönleges történelmi előrelátással rendelkezett, mivel, sajnos ő sem értette meg az eseményeket. Idé­zi az Emberek, éve­k, életemet, ahol megírta: ebben az időben úgy vélte, Sztálin nem tud a bű­nökről s mindez valószínűleg a sztálini népbiztosnak nevezett Je­­zsov (Berija egyik előde az ál­lambiztonsági szerveik vezetésé­ben) műve. Az Izvesztyijának ugyanez a száma közli Jermilov viszonválaszát is. Az Emberek, évek, életem kri­tikusa szerint a hallgatás vezér­motívumának Ehrenburgnál való­jában semmi köze sincs ahhoz, hogy az író bizonyos éveket ha­zájától távol töltött. Jermilov ezt írja: „Ehrenburg újra és újra úgy igyekszik feltüntetni saját magát, hogy kitűnően értette, milyen értelmetlen megtorlásról van szó, hogy gonosztett folyik és hallgatott erről. Ő nem hisz Je­­zsovnak, aki ártatlan embereket vetetett őrizetbe. De hiszen az emberek akkor Jezsovot még „sztálini népbiztosnak” nevezték. Ez azt jelentette abban az idő­ben, hogy az emberek még hit­tek Jezsovban. Fájdalmat és meg­döbbenést éreztek, hogy olyan so­kan bizonyultak a nép ellenségé­nek. Felháborította őket Jezsov egyik vagy másik cselekedete. De ők még nem tudták, hogy egész tevékenységének alapmotívuma — gonosztett. S lám, Ehrenburg már akkor tudta volna ezt?” Jermilov a továbbiakban arról ír, hogy nézete szerint Ehrenburg valójában abban az időben még korántsem látott olyan világosan, mint ahogy ezt az író memoárjaiból vagy az Izvesztyija szerkesztősé­géhez írt leveléből gondolhatná az ember... A kritikus fenntartja az előző cikkében foglaltakat: Ehrenburg, mivel olyan képet sugall, hogy az emberek többsége tudott a sztálini bűnökről és ugyanakkor hallgatott róluk , voltaképpen megsérti a szovjet emberek egy egész nemzedékét. A kritikus végül sajnálkozva állapítja meg, hogy az író nem válaszolt a bírálat sok fontos pontjára, azokra, amelyek az em­berábrázolás mai problémáit, az irodalmi és művészeti újítás fo­galmát és más kérdéseket érinte­nek. Ugyanezt emeli ki egyébként az Izvesztyija szerkesztőségének a vitához fűzött néhány soros megjegyzése is. A szerkesztőség sajnálkozásának ad kifejezést, hogy Ehrenburg kitért a leglénye­gesebb kérdések megvitatása elől. Vajda Péter A Magyar Képzőművészek Szövetségének közgyűlése elé m­a kezdődik a Magyar Kép­zőművészek Szövetségének két napra tervezett közgyűlése. Talán nem lesz hiábavaló, ha a terjedelem szabta határok között a nagy nyilvánosság előtt is szá­mot adunk képzőművészetünk gondjairól. A felszabadulás óta eltelt tizennyolc év alatt — át­meneti megtorpanás, ingadozás ellenére is — képzőművészetünk fő vonásaiban, tartalmában szo­cialista szellemben fejlődött és fejlődik. Szerves része lett a kul­turális forradalomnak, a szocia­lista művelődésnek, társadalmi szerepe széles mederben bontako­zott ki. A művészektől társadal­munk most azt várja, hogy mű­vészi módon tükrözzék a mi va­lóságunkat, a szocializmust építő ember életét, gondolatait, gazda­gítsák az egyén érzelmi, értelmi világát, ízlését, tegyék fogékony­­nyá a szép, az igazság iránt, s ezzel együtt fejlesszék embersé­gét, szocialista öntudatát. Az utolsó három év alatt ro­hamos fejlődésnek indult a vidék érdeklődése és ezzel együtt az or­szág különböző részein szervezett képzőművészeti központok élete. Megyei, városi pártbizottságok és végrehajtó bizottságok, üzemek, állami gazdaságok és nemegyszer termelőszövetkezetek részesítet­ték és részesítik támogatásban a művészeket, foglalkoznak a kép­zőművészet fejlődését segítő fel­adatokkal. Évről évre növekszik a képzőművészetet szeretők, tá­mogatók tábora. Mindez termé­szetesen azt is jelenti, hogy párt­os állami, társadalmi szervek ve­zetői és aktívái megértették a művelődéspolitikai elvekben kife­jezésre jutó intenciókat, s megte­remtették egy nagyszerű fejlődés alapjait S e tényeknek nem kis részük van abban, hogy a képző­művészek túlnyomó többsége je­lentős előrehaladást­ ért el poli­tikai, eszmei, etikai és művészi vonatkozásban egyaránt. Bízvást mondhatjuk, hogy az alkotók többsége megértette és magáévá tette a párt művelődéspolitikájá­nak a lényegét, amely messzeme­nő alkotói önállóságot biztosított a népet szolgáló művészetnek a témaválasztásban, a feldolgozás módjában, az irányzatok, a for­makísérletezés kérdéseiben. A VIII. kongresszus megerősítet­te a korábban adott útmutatáso­kat, s ismét kiemelte a művészi alkotások eszmeiségének, monda­nivalójának, a szocialista tarta­lomnak az elsőségét. Mindennek hatására képzőmű­vészetünk ma ritkán tapasztalt pezsgésben, mondhatni, forrásban van. M­ire alapozzuk véleményünket? Nem nehéz észrevenni, hogy az újjászületőben levő képzőmű­vészet művelőinek többsége — szemben a múlttal — szorosab­ban kapcsolódik a szocializmus valóságához. Ha van is még példa a sablonos, felületes ábrázolás­­módra, bátran mondhatjuk: az alkotók többségében tudatoso­dott, hogy az élet mély és beható ismerete nélkül nem születhetnek új formák, új sti­lisztikai megoldások, esetenként új műfajok, s csak az élet­­ismeret alapján lehet általános érvényű műveket világra hozni. Művek igazolják, hogy mind töb­ben és többen törnek a nagy tár­sadalmi változással együtt járó tartalmi-esztétikai normák megva­lósítására. Mind több felületen, téri alakulatban, síkon és plaszti­kában jelenik meg a mai ember gondja, öröme. S ezt a fejlődést a jelentős mű­vészi múltú mesterek: Barcsay, Domanovszky, Bernáth, Bartha, Hincz, Fónyi, Kádár, Szentiványi, Konecsni, Czóbel, Martyn alkotá­sai éppúgy tükrözik, mint a pá­lyájuk felfelé ívelő szakaszához érkező fiatal művészek: Szurcsik, Kakas, Tamás, Bigér, Tury, Blas­ki, Sarkantyú, Feledy, Raszler, Csohány, Reich festők, grafiku­sok, Kerényi, Somogyi, Vilt, Tar, Mikus, Makrisz, Borsos, Szabó Iván, Vig mellett Kalló, Segesdy, Mészáros és más szobrászok és még néhány nagy reménység a még fiatalabbak közül. S itt van­nak a „problematikusok”, akik­nek tudása, felkészültsége vitatha­tatlan: Csernus, Lakner, Szabó, Korga, Kondor, Pásztor és mások. S ha hozzávesszük a plakát- és sokszorosítógrafika, az iparművé­szet különböző műfajaiban dolgo­zó érett és fiatalabb művészeket, ha Kovács Margit, Gábor és Gor­­ka mesterek mellett Csekovszky­­ról, Simóról, Majorosról, Kis- Roóz Honáról — csupán a kera­mikusokat emlegetve — szólunk, nyilvánvaló, hogy nagyszerű kép­zőművészgárda nőtt fel a felsza­badulás óta, olyan együttes, mely­nek művészi munkássága nemzet­közi tekintetben is igen számot­tevő. K­épzőművészeti közéletünkben és a sajtó nyilvánossága előtt már jó ideje élénk vita folyik a különböző művészi irányzatok és stílusok versenyéről. E vitákban napfényre került, hogy milyen je­lentős nézeteltérések lappangtak hosszú időn át a felszín alatti áramlatokban. Azt hisszük, örülni kell a nyilvánosság előtt folyó vi­táknak, s nem kell tartani attól, hogy a progresszív szándékok és törekvések nem választhatók el azoktól a tendenciáktól, melyek mögött nem nehéz felismerni az eszméinktől, eszményeinktől tá­vol álló vagy éppen velük szem­ben álló irányzatokat. Nyilvánvaló, hogy el kell hatá­rolni magunkat azoktól, akik megnyugodtak a naturalista sab­lonokban, akik konzervativizmu­sukkal nem segítik, hanem gátol­ják a fejlődést. De nem kevésbé nyilvánvaló, hogy a mindenáron való formakultusz a tartalmi problémák megoldása elől való kitérést jelenti; eltérést a képző­művészet legnagyszerűbb hivatá­sától, attól, hogy segítsen meg­világítani „az ember által fel­ismert törvényszerűségeknek az emberiség javára való felhaszná­lása követelményét”. A kép­zőművészet jövendő fejlődése szempontjából igen fontos, hogy a mai úgynevezett modern irányzatok megítélését rend­kívül differenciáltan értelmez­zük. Egyfelől tisztázni kell, hol akarja a modern művészet a valóságban rejlő törvényszerűsé­geket a maguk teljes filozofikus elvontságukban megjeleníteni, másfelől, hol akarja a moderniz­mus a tudatossal szemben a szub­jektív, az ösztönös jelentkezését abszolutizálni. A fejlődés útját nagymérték­ben az szabja meg, hogy milyen lépésben jutunk előre a tisztázódás felé. Ettől függ egye­bek között képzőművészeti kri­tikánk sorsa, hatásossága, éspe­dig két irányban: a művészet és a közönség vonatkozásában. Egy­részt tudatossá teheti a művé­szeknek­ küzdelmeik összetevőit, másfelől segíthet annak a szaka­déknak a feltöltésében, amely a rendkívüli eredmények ellenére is ma még ott húzódik a közön­ség igénye és képzőművészeti kulturáltságának foka, másfelől a művészek számára adott, meg­oldásra váró művészi problémák között. Történelmünk folyamán első ízben beszélhetünk teljes hittel, meggyőződéssel a társadalmi fej­lődés és a művészet feladatainak teljes és tökéletes egybeeséséről. Reméljük, hogy a közgyűlés okos számvetéssel, a jövő munkájára tett javaslataival új lendületet fog adni a szövetség tevékenysé­gének Bencze Gyula

Next