Népszabadság, 1963. február (21. évfolyam, 26-49. szám)
1963-02-13 / 36. szám
8 KULTURÁLIS HÍREK - O’NEILL HOSSZÚ ÚT AZ ÉJSZAKÁBA című drámáját 15-én, pénteken mutatja be a Nemzeti Színház Marton Endre rendezését . TÁNCZENE-FESZTIVÁL volt San Remóban, hogy eldöntse, mi lesz az év legnagyobb slágere. Első díját az Una per tutto című dal nyerte, jóllehet sokan régebbi híres slágerek motívumaira ismertek a győztes dalban. * A FIATAL OPERAÉNEKESEK nemzetközi versenyét június 16 és július 5 között rendezik meg Szófiában. ^ LE CORBUSIER-NEK, korunk egyik legkiválóbb építőművészének alkotásaiból kiállítás nyílt Firenzében. A kiállításon nemcsak épületmaketteket, hanem rajzokat, festményeket és szobrokat is bemutattak Le Corbusier sokoldalú munkásságából . A CSEHSZLOVÁK KULTÚRA előadótermében dr. Sziklay László főiskolai tanár február 15-én este hat órakor A szlovák felvilágosodás címmel tart előadást RICHARD WAGNER SZÜLETÉSÉNEK 150. évfordulója tiszteletére Wagner-hetet rendeznek május 19—24 között az NDK lipcsei, drezdai és dessaui operaházaiban. * JUSTH ZSIGMOND ÍRÓ, AZ ELSŐ PARASZTSZÍNHÁZ MEGALAPÍTÓJA születésének századik évfordulója alkalmából tavasszal falusi színjátszó napokat rendeznek Békés megyében. A TERMELŐSZÖVETKEZETI AKADÉMIÁKNAK 4500 hallgatójuk van az idén Zala megyében. EGYMILLIÓ ELŐFIZETŐJE VAN a lengyel televíziónak. A nemrég elvégzett közvéleménykutatás eredménye szerint legnépszerűbb a filmvetítés, utána a színházi közvetítések, a publicisztikai műsorok és az esztrádprogramok következnek. * JOHANNES R. BECHER ÖSZSZES MŰVEINEK 13 kötetre tervezett kiadását készíti elő az NDK Művészeti Akadémiája isepszabadság 1963. február 13. szerda Vita Ehrenburg naplójáról Moszkvai tudósítónktól írja Ehrenburg könyve, az Emberek, évek, életem, amely a Novij Mir !című folyóirat hasábjain folytatásokban lát napvilágot — a szovjet irodalmi élet jelentős és sokat vitatott eseménye. E napló a háború előtti, a háborús és az azt követő évek széles keresztmetszetét próbálja megadni: írója megeleveníti a sorsdöntő politikai eseményeket, felidézi találkozásait, beszélgetéseit a kor neves személyiségeivel, politikusokkal, írókkal, művészekkel, katonai vezetőkkel. Az Izvesztyija egyik legutóbbi számában V. Jermilov, az ismert szovjet irodalomtörténész és kritikus terjedelmes cikkét közölte. Jermilov írása — vitacikk. Hangsúlyozza, hogy Ehrenburg memoárját érdekes, tartalmas, sok helyütt megkapó olvasmánynak tartja, azonban — mint mondja — nem lehet hallgatni a mű bizonyos fogyatékosságairól. Jermilov mindenekelőtt két kérdésben polemizál Ehrenburggal: az első kérdéscsoport az ismert szovjet író nézetei korunk művészetéről, viszonya a modernista irányzatokhoz. A másik a naplójegyzeteknek az a vonása, amellyel Jermilov szerint vezérfonalként vonul végig az egész művön: „az ehrenburgi hallgatás” a személyi kultusz éveiben. Jermilov példák és idézetek egész sorát hozza fel annak bizonyítására, hogy Ehrenburg kritikátlanul feldicséri a kubizmust, az egyéb izmusokat, és a különféle úgynevezett modernista irányzatokat Amikor Ehrenburg a kubizmusról szól — írja kritikusa —, nemcsak a művészeket ítéli meg pozitívan, akik kubisták voltak, hanem már magát az irányzatot is. Ehrenburgnak azzal a megállapításával vitázva, hogy a szürrealizmus adott olyan költőket, mint Eluard és Aragon, Jermilov ezt írja: „Nem helyesebb-e azt mondani, hogy a szocialista realizmus elragadta őket a szürrealizmustól... De a realizmusról és ennek gyümölcsöző hatásáról Ehrenburg nem beszél, örömmel jelenti ki, hogy a modernizmus sokra megtanította ezt vagy azt a művészt, de a realizmus, úgy tűnik, senkit semmire nem tanított meg.” A kritikus vitába száll azzal az értékeléssel is, amelyet Ehrenburg a fiatal szovjet irodalom első lépéseiről ad naplójegyzeteiben. Az író szerint Vszevolod Ivanov, Maliskin, Pilnyak, Ognyev első elbeszéléseit, Tyihonov korai verseit egyfajta kételkedés jellemezte, az, hogy szomjazták a tények kritikus szemléletmódját, amelyről Lenin oly sokat beszélt. Az Emberek, évek, életem szerzője azt is hozzáteszi, hogy az ő kételyei ebben az időszakban szintén hasonló tőről fakadtak. Jermilov megjegyzi: a fent említett íróknak valóban voltak ugyan kételyeik, de az alapvető náluk az új világ igenlése volt. Ehrenburg értékelése Jermilov szerint valószínűleg abból származik, hogy ő maga a szovjet irodalom fejlődésében egész sor eseménynek nem volt aktív részvevője. Jermilov más irodalmi kérdésekben is kétségbe vonja Ehrenburg ítéleteinek helyességét: szerinte az író alábecsüli a realista tradíciók jelentőségét a fiatal szovjet irodalom fejlődésében. Bírálata jelentős részét Jermilov az írói morál, a követendő magatartás kérdésének szenteli. Szerinte a hallgatás motívuma, az, hogy az író különböző kritikus időszakban nem nyilvánította véleményét, nem szólt kételyeiről — a művészi magatartás valóságos alfa-ómegájaként vonul végig a memoáron. Cikkében idézi Ehrenburg szavait arról, hogy 1937—38-ban a tömeges repressziókat látva, fogait összeszorítva hallgatott, senkinek sem beszélt arról, amit tudott, amit sejtett és amiben kételkedett. A kritikus szerint e korszak tragikuma mindenekelőtt abban állt, hogy ebben az időszakban még óriási túlsúlyban volt a Sztálin igazságába vetett mély meggyőződés. Épp ezért nevezik ezt az időszakot a kultusz periódusának. Ehrenburg jegyzeteiből az olvasó viszont éppolyan benyomást nyerhet, mintha ebben az időszakban már általában világos lett volna, hogy ártatlan emberek elleni tömeges megtorlásról van szó. Jermilov megállapítja, hogy az írónak eszerint nagy fölénye volt az egyszerű szovjet emberek óriási többségével szemben, akiknek ekkor még semmiféle kételyük nem volt a vezetők igazságában ... Hja Ehrenburg az Izvesztyija szerkesztőségéhez intézett rövid levelében kijelenti: nem kíván válaszolni Jermilov írásának azon részeire, ahol kritikusként lépett fel — tehát a művészetről és az irodalomról vallott nézeteivel vitázni. Csupán azokra a kitételekre kíván reagálni, amelyeket mint emberre s mint szovjet polgárra nézve egyaránt sértőknek érez. Ehrenburg válaszában megállapítja, hogy Jermilov kritikájában újra és újra minduntalan visszatér a naplójegyzetek egyik kitételéhez, arra, hogy a személyi kultusz éveiben „összeszorított fogakkal kellett élni, dolgozni, küzdeni”. Ehrenburg a továbbiakban ezt írja: „V. Jermilov egyszer sem említi meg, hogy ebben az időben nagy részben vagy hazám ellenségei között, vagy a fronton tartózkodtam. (A háború előtti években épp annak az újságnak voltam előbb párizsi tudósítója, majd spanyolországi haditudósítója, amely Jermilov cikkét publikálta.) Az Emberek, évek, életemben erről ezt írtam: »Azt gondoltam, hogy soká kell hallgatnom, hiszen Spanyolországban az emberek harcolnak és én senkivel sem oszthatom meg élményeimet.” Az író a továbbiakban hangsúlyozza: naplójában nem igyekezett bizonyítani, hogy valami különleges történelmi előrelátással rendelkezett, mivel, sajnos ő sem értette meg az eseményeket. Idézi az Emberek, évek, életemet, ahol megírta: ebben az időben úgy vélte, Sztálin nem tud a bűnökről s mindez valószínűleg a sztálini népbiztosnak nevezett Jezsov (Berija egyik előde az állambiztonsági szerveik vezetésében) műve. Az Izvesztyijának ugyanez a száma közli Jermilov viszonválaszát is. Az Emberek, évek, életem kritikusa szerint a hallgatás vezérmotívumának Ehrenburgnál valójában semmi köze sincs ahhoz, hogy az író bizonyos éveket hazájától távol töltött. Jermilov ezt írja: „Ehrenburg újra és újra úgy igyekszik feltüntetni saját magát, hogy kitűnően értette, milyen értelmetlen megtorlásról van szó, hogy gonosztett folyik és hallgatott erről. Ő nem hisz Jezsovnak, aki ártatlan embereket vetetett őrizetbe. De hiszen az emberek akkor Jezsovot még „sztálini népbiztosnak” nevezték. Ez azt jelentette abban az időben, hogy az emberek még hittek Jezsovban. Fájdalmat és megdöbbenést éreztek, hogy olyan sokan bizonyultak a nép ellenségének. Felháborította őket Jezsov egyik vagy másik cselekedete. De ők még nem tudták, hogy egész tevékenységének alapmotívuma — gonosztett. S lám, Ehrenburg már akkor tudta volna ezt?” Jermilov a továbbiakban arról ír, hogy nézete szerint Ehrenburg valójában abban az időben még korántsem látott olyan világosan, mint ahogy ezt az író memoárjaiból vagy az Izvesztyija szerkesztőségéhez írt leveléből gondolhatná az ember... A kritikus fenntartja az előző cikkében foglaltakat: Ehrenburg, mivel olyan képet sugall, hogy az emberek többsége tudott a sztálini bűnökről és ugyanakkor hallgatott róluk , voltaképpen megsérti a szovjet emberek egy egész nemzedékét. A kritikus végül sajnálkozva állapítja meg, hogy az író nem válaszolt a bírálat sok fontos pontjára, azokra, amelyek az emberábrázolás mai problémáit, az irodalmi és művészeti újítás fogalmát és más kérdéseket érintenek. Ugyanezt emeli ki egyébként az Izvesztyija szerkesztőségének a vitához fűzött néhány soros megjegyzése is. A szerkesztőség sajnálkozásának ad kifejezést, hogy Ehrenburg kitért a leglényegesebb kérdések megvitatása elől. Vajda Péter A Magyar Képzőművészek Szövetségének közgyűlése elé ma kezdődik a Magyar Képzőművészek Szövetségének két napra tervezett közgyűlése. Talán nem lesz hiábavaló, ha a terjedelem szabta határok között a nagy nyilvánosság előtt is számot adunk képzőművészetünk gondjairól. A felszabadulás óta eltelt tizennyolc év alatt — átmeneti megtorpanás, ingadozás ellenére is — képzőművészetünk fő vonásaiban, tartalmában szocialista szellemben fejlődött és fejlődik. Szerves része lett a kulturális forradalomnak, a szocialista művelődésnek, társadalmi szerepe széles mederben bontakozott ki. A művészektől társadalmunk most azt várja, hogy művészi módon tükrözzék a mi valóságunkat, a szocializmust építő ember életét, gondolatait, gazdagítsák az egyén érzelmi, értelmi világát, ízlését, tegyék fogékonynyá a szép, az igazság iránt, s ezzel együtt fejlesszék emberségét, szocialista öntudatát. Az utolsó három év alatt rohamos fejlődésnek indult a vidék érdeklődése és ezzel együtt az ország különböző részein szervezett képzőművészeti központok élete. Megyei, városi pártbizottságok és végrehajtó bizottságok, üzemek, állami gazdaságok és nemegyszer termelőszövetkezetek részesítették és részesítik támogatásban a művészeket, foglalkoznak a képzőművészet fejlődését segítő feladatokkal. Évről évre növekszik a képzőművészetet szeretők, támogatók tábora. Mindez természetesen azt is jelenti, hogy pártos állami, társadalmi szervek vezetői és aktívái megértették a művelődéspolitikai elvekben kifejezésre jutó intenciókat, s megteremtették egy nagyszerű fejlődés alapjait S e tényeknek nem kis részük van abban, hogy a képzőművészek túlnyomó többsége jelentős előrehaladást ért el politikai, eszmei, etikai és művészi vonatkozásban egyaránt. Bízvást mondhatjuk, hogy az alkotók többsége megértette és magáévá tette a párt művelődéspolitikájának a lényegét, amely messzemenő alkotói önállóságot biztosított a népet szolgáló művészetnek a témaválasztásban, a feldolgozás módjában, az irányzatok, a formakísérletezés kérdéseiben. A VIII. kongresszus megerősítette a korábban adott útmutatásokat, s ismét kiemelte a művészi alkotások eszmeiségének, mondanivalójának, a szocialista tartalomnak az elsőségét. Mindennek hatására képzőművészetünk ma ritkán tapasztalt pezsgésben, mondhatni, forrásban van. Mire alapozzuk véleményünket? Nem nehéz észrevenni, hogy az újjászületőben levő képzőművészet művelőinek többsége — szemben a múlttal — szorosabban kapcsolódik a szocializmus valóságához. Ha van is még példa a sablonos, felületes ábrázolásmódra, bátran mondhatjuk: az alkotók többségében tudatosodott, hogy az élet mély és beható ismerete nélkül nem születhetnek új formák, új stilisztikai megoldások, esetenként új műfajok, s csak az életismeret alapján lehet általános érvényű műveket világra hozni. Művek igazolják, hogy mind többen és többen törnek a nagy társadalmi változással együtt járó tartalmi-esztétikai normák megvalósítására. Mind több felületen, téri alakulatban, síkon és plasztikában jelenik meg a mai ember gondja, öröme. S ezt a fejlődést a jelentős művészi múltú mesterek: Barcsay, Domanovszky, Bernáth, Bartha, Hincz, Fónyi, Kádár, Szentiványi, Konecsni, Czóbel, Martyn alkotásai éppúgy tükrözik, mint a pályájuk felfelé ívelő szakaszához érkező fiatal művészek: Szurcsik, Kakas, Tamás, Bigér, Tury, Blaski, Sarkantyú, Feledy, Raszler, Csohány, Reich festők, grafikusok, Kerényi, Somogyi, Vilt, Tar, Mikus, Makrisz, Borsos, Szabó Iván, Vig mellett Kalló, Segesdy, Mészáros és más szobrászok és még néhány nagy reménység a még fiatalabbak közül. S itt vannak a „problematikusok”, akiknek tudása, felkészültsége vitathatatlan: Csernus, Lakner, Szabó, Korga, Kondor, Pásztor és mások. S ha hozzávesszük a plakát- és sokszorosítógrafika, az iparművészet különböző műfajaiban dolgozó érett és fiatalabb művészeket, ha Kovács Margit, Gábor és Gorka mesterek mellett Csekovszkyról, Simóról, Majorosról, Kis- Roóz Honáról — csupán a keramikusokat emlegetve — szólunk, nyilvánvaló, hogy nagyszerű képzőművészgárda nőtt fel a felszabadulás óta, olyan együttes, melynek művészi munkássága nemzetközi tekintetben is igen számottevő. Képzőművészeti közéletünkben és a sajtó nyilvánossága előtt már jó ideje élénk vita folyik a különböző művészi irányzatok és stílusok versenyéről. E vitákban napfényre került, hogy milyen jelentős nézeteltérések lappangtak hosszú időn át a felszín alatti áramlatokban. Azt hisszük, örülni kell a nyilvánosság előtt folyó vitáknak, s nem kell tartani attól, hogy a progresszív szándékok és törekvések nem választhatók el azoktól a tendenciáktól, melyek mögött nem nehéz felismerni az eszméinktől, eszményeinktől távol álló vagy éppen velük szemben álló irányzatokat. Nyilvánvaló, hogy el kell határolni magunkat azoktól, akik megnyugodtak a naturalista sablonokban, akik konzervativizmusukkal nem segítik, hanem gátolják a fejlődést. De nem kevésbé nyilvánvaló, hogy a mindenáron való formakultusz a tartalmi problémák megoldása elől való kitérést jelenti; eltérést a képzőművészet legnagyszerűbb hivatásától, attól, hogy segítsen megvilágítani „az ember által felismert törvényszerűségeknek az emberiség javára való felhasználása követelményét”. A képzőművészet jövendő fejlődése szempontjából igen fontos, hogy a mai úgynevezett modern irányzatok megítélését rendkívül differenciáltan értelmezzük. Egyfelől tisztázni kell, hol akarja a modern művészet a valóságban rejlő törvényszerűségeket a maguk teljes filozofikus elvontságukban megjeleníteni, másfelől, hol akarja a modernizmus a tudatossal szemben a szubjektív, az ösztönös jelentkezését abszolutizálni. A fejlődés útját nagymértékben az szabja meg, hogy milyen lépésben jutunk előre a tisztázódás felé. Ettől függ egyebek között képzőművészeti kritikánk sorsa, hatásossága, éspedig két irányban: a művészet és a közönség vonatkozásában. Egyrészt tudatossá teheti a művészeknek küzdelmeik összetevőit, másfelől segíthet annak a szakadéknak a feltöltésében, amely a rendkívüli eredmények ellenére is ma még ott húzódik a közönség igénye és képzőművészeti kulturáltságának foka, másfelől a művészek számára adott, megoldásra váró művészi problémák között. Történelmünk folyamán első ízben beszélhetünk teljes hittel, meggyőződéssel a társadalmi fejlődés és a művészet feladatainak teljes és tökéletes egybeeséséről. Reméljük, hogy a közgyűlés okos számvetéssel, a jövő munkájára tett javaslataival új lendületet fog adni a szövetség tevékenységének Bencze Gyula