Népszabadság, 1963. május (21. évfolyam, 100-125. szám)

1963-05-12 / 109. szám

10 ismét aukrorikum. Minden kornak megvannak a maga nagy emberei. Az évszakoknak is. Nálunk például plusz 25 Celsius-fok fölött néhány embernek nagyobb lesz a tekintélye és több a tisztelője, mint Lollobrigidának, vagy Brigitte Bardotnak. Nem is kell hozzá szívós előkészítő munka, a nap sugaraitól függően egyik napról a másikra kerülnek az érdeklődés középpontjába. Ők a mi nyári sztárjaink, akiknek a meteorológia jelzései szerint most ismét felfelé ível a pályájuk. „Vendéglátóipari egysége" mindössze egy speciálisan épített, háromkerekű tricikliből áll. Munkahelye a Margitsziget halastavának környéke. Kiss Sándorné minden nyáron itt árulja a gyerekek és felnőttek kedvencét — a fagylaltot. — Május elseje óta vagyok kint — mondja —, egyelőre napi 30 kiló fagyit adok el. Most leginkább iskoláscsoportok és külföldiek a vevőim, de később jobban benépesül a Margitsziget. Különösen a gyerekekkel vagyok jó viszonyban — persze ha van fagylaltom. Tavaly ugyanis gyakran előfordult, hogy a Zuglói Fagylaltgyár csak a kért mennyiség felét küldte el. Ilyenkor legszívesebben elbújtam volna, de a triciklit nem tudtam eldugni. Az idén ígéretet kaptam a XIII. kerületi Vendéglátóipari Vállalat vezetőitől, hogy a vállalat termelőüzeme majd besegít. Szükség lesz rá ... Azt mondja, hogy reggel 6-kor kezdi a munkát, s egészen addig kint van, ameddig a készlet tart, vagy be nem sötétedik. S hogy mi a kívánsága? — Az idén nyáron szép idő és elegendő fagylalt legyen. Még csak négy évre dolgozik a szakmában Honti Béla, de már jól ismeri a nyári vendéglők sajátosságait. A Fenyőgyöngye pincére, s fürgén mozog a fehér abrosszal letakart kerti asztalok között. Az eget szemléli: — Ma megint nagy forgalmunk lesz. Ha lent a városban délután jó idő van, estére megtelik a kerthelyiség. Most még csak istenes. Nyáron tessék ide feljönni, amikor vasárnaponként közelharcot vívnak a székekért a kedves vendégek... Azt mondja, szereti a szakmáját, meg a zöldvendéglőt. Általában nincs is baj, de ha nagy a kánikula, vagy különösen szép az idő, megizzadnak a pincérek. Előfordul olyan eset, hogy nincs is idejük megkérdezni a vendégektől, mit óhajtanak. Ha nagy a forgalom, egy hatalmas platót megraknak sörrel, kiviszik a kerthelyiség közepére és körülkiáltják: „Tegye fel a kezét, aki sört akar!" Ugyanígy csinálnak a borral is, és csak akkor kerülhet sor az igazi kiszolgálásra, amikor csendesedik a szomjas turisták rohama. Nincs túl sok kívánsága a nyárral k kapcsolatban, mindössze ennyi: — Szeretném, ha a konyhánk nagyobb lenne és kevesebb az ideges vendég. Ióétig eshet az eső, csak délután legyen jó idő, mert a zöldvendéglőkben este van igazi élet. Bár olyan sok meleg lenne, mint amennyi sörünk van. „A medence töltve. Hőmérséklet 22 fok." Ez a tábla fogadja a Palatínus látogatóit. Aki a nyári forgataghoz szokott, most még szokatlanul csendesnek találja a hatalmas, megcsinosított strandfürdőt. Néhány bátor kezdeményező úszik a medencében, a többiek napoznak. A férfiöltözőben csak elvétve hangzik a hívás: „Kabinos!" Kun László kabinos kényelmesen sétálgat a folyosón: — Remélem, jól befut a szezon. Szeretem, ha nagy a forgalom, de a tülekedéstől szívesen eltekintek. Pedig itt, a Palatínuson az is lesz jócskán. Lehet, hogy furán hangzik, de azt mondja, jobban szereti, ha sokan vannak, mert akkor senki sem válogat, mindenki örül, hogy legalább egy fogast kapott. Ha kisebb a forgalom, mindjárt több a vita. Tőle is megkérdezem, hogy mit kíván a nyártól. — Mit szeretnék a nyáron? — ismétli meg a kérdést. — Több türelmet, kevesebb feledékeny embert, s legalább három hónapig tartó 28—30 fokos meleget. Nálunk az a szólásmondás, az az igazi nyár, amikor már a kabinos is úgy sóhajt fel — jöhetne már az az eső. Valóságos birodalma van. Övé a Mártírok útja a Margit-hídtól a Moszkva térig, a Rózsadomb és azon túl az egész kerület, a hármashatárhegyi menedékházig. Amikor a nevét kérdem, mosolyog: „Ha van jég, akkor úgy hívnak, hogy aranyos jeges bácsi. Ha nincs, csibész feketéző vagyok." Végül is megtudom, hogy Völgyesi István a neve, és a szakma talán legöregebb jegese. Harmincegy éve járja az utcákat. Először lovas kocsival, most pótkocsis teherautón. — Most még nyugodtan alszom — mondja —, ha majd 16 —17 fok meleg lesz hajnalban, akkor jön az én szezonom. Ma is csak 280 tábla jeget vittem ki, máskor ilyenkor már 400 fogyott. Úgy ismeri a környéket, mint a tenyerét. Tudja, melyik üzletbe vagy óvodába kell hetenként többször jeget vinni, megvan az állandó standja, ahol a környék lakóinak árul. Egész télen gyártották a jeget, most nagy a tartalék. Baj csak akkor lesz, ha huzamosabb ideig tart a kánikula. — Nyáron még nagy a tekintélyünk — fejtegeti —, de azért már ez a szakma sem a régi. Nagy vetélytársunk van: a frigidaire. Higgye el, megérezzük a forgalmon ... Mondom, hogy a többiek, a fagylaltos, a pincér és a kabinos mit kívántak a nyártól. Neki mi erről a véleménye? — Méghogy 28—30 fokos meleg legyen huzamosan! Még csak az kéne! Én csak azt szeretném, ha 24—26 fok körüli lenne a nyár. Az a jó, mert akkor nem kell bujkálni az emberek elöl, hanem reggelenként nyugodtan kiabálhatok a körzetemben, hogy: jegeees, itt a jegeees! Kapalyag Imre FELHÍVÁSI Értesítjük a felhasználó vállalatok anyagbeszerzési osztályait, hogy a gyors kiszolgálás érdekében vállalatunk 1963. április 25-től Bajcsy Zs. út 60. szám alatt nyerscsavar közületi üzletet, míg 1963. május 15-től Bajcsy Zs. út 52. szám alatt szegecs közületi üzletet nyitott. A nyerscsavaráru-féleség a Bajcsy Zs. út 63. sz. üzletünkből továbbra is változatlanul beszerezhető. “ SZERELVÉNYÉRTÉKESÍTŐ VÁLLALAT CLEPSZABADSÁG 1963. május 12. vasárnap Fits női szocialista brigád védnöksége négy árva felelt A közelmúltban özvegy Kiss Tóth Gyuláné, a Lenin Kohászati Művek nagyolvasztóművének betanított munkása szívbetegségben hirtelen meghalt. Négy árvát, hat-, nyolc-, tíz- és tizenkét éves gyermekeket hagyott hátra. A gyári nőbizottság, a vállalatvezetőség segítségével, azonnal intézlkedett, hogy a magukra maradt kicsinyek állami gondozásba kerüljenek, az özvegy Svandtner Istvánná vezette durvahengerműi tizennégy tagú bugacsiszoló női szocialista brigád pedig vállalta az árvák védnökségét, az anyai gondoskodást. Hivatalosan is bejelentették, hogy a négy árva sorsának intézése ezután rájuk tartozik, a gyermekek iskolájában a szülői értekezleteken már ők vesznek részt. A nyári szünetben a brigád költségén, illetve részben a gyár segítségével üdültetik a gyermekeket. Száz szál gyertya a születésnapi köszöntő Fajszon Kedves, meghitt ünnepség színhelye volt szombaton a Bács megyei Fajsz községben Borovicz Antalné lakása. A századik életévét betöltött asszonyt szinte az egész falu megünnepelte születésnapja alkalmából. A községi tanács vezetői, a helybeli Dunagyöngye Termelőszövetkezet tagjai, valamint az úttörők virágözönnel árasztották el a matróna lakását. A helyi tanács megajándékozta Borovicznét, a nőbizottság pedig száz szál gyertyás tortával kedveskedett az idős aszszonynak, aki arra a legbüszkébb, hogy életében még sohasem volt beteg. NAPI KOMMENTÁRUNK gázoló autósokról, akik cserbenhagyták áldozatukat Rövid hír jelent meg tegnap: éjszaka a 8-as műúton egy Wartburg személygépkocsi elgázolta Bács Imre ötgyermekes családapát, s a gépkocsi vezetője segítségnyújtás nélkül a helyszínen hagyta a mindkét lábát összetört, nyílt csonttörést szenvedett embert. A hír jelezte, hogy ugyanitt egy héttel korábban már történt hasonló eset, s alig két hete Polgárdinál szintén életveszélyes sérültet hagyott a helyszínen a menekülő gépkocsivezető. De tudunk az utóbbi napokban történt egyéb cserbenhagyásos gázolásokról is. Bárkányi Imre technikus Budapesten gázolta el Koppány Gyulát, s elmenekült a helyszínről. Elfogták. Kisapátiban Kraszaber István gázolt oldalkocsis motorkerékpárjával, s amikor meghallotta az életveszélyesen sérült Mór István segélykiáltásait — elrobogott. Elfogták. Kunsztler Péter a pécsi műúton gázolt a napokban és — továbbhajtott... Elfogták. Nehéz szavakat találni a felháborodás megfogalmazására. Vetítsük lelki szemeink elé Bács Imre ötgyermekes családapa esetét. Éjszaka van, az országút szélén hazafelé tart a munkából. Hátulról egy roppant ütés — pillanatok alatt vérbe borul. Kiáltozik, segélyért könyörög, orvos, kórház kellene, nagyon gyorsan, de a gázoló autó elrobog. Ott fetreng az úttesten — ki tudja, mikor jön arra legközelebb egy gépkocsi, amely kórházba szállíthatja? Az élete függ ettől — ömlik belőle a vér. Merő véletlen, hogy tíz perc múlva feltűnik egy teherautó, s újabb tíz perc múlva már a kórházban fekszik, a műtőasztalon. Vérátömlesztés menti meg az életét... Segítséget nyújtani bajba jutott embertársainknak emberi kötelesség. Ha valaki ezt megszegi, a közösség által kialakított morális szabályok ellen vét. Az ilyen embereket meg is veti minden jóérzésű ember. De sebesültnek nem megadni a kellő segítséget, hogy mielőbb orvoshoz kerüljön, ez már tételes törvénybe ütközik: súlyos bűntett. S menynyivel súlyosabb az a magatartás, amikor valaki saját maga okozza embertársának a bajt, a sérülést is otthagyja, gondolván: „mit számít a másik élete, csak a saját vétkem felelősségre vonását kerülhessem el.” Jön a nyár, a forgalom is rohamosan növekszik. A közlekedési balesetek száma emelkedik. Minimális erkölcsi követelmény minden gépkocsivezetővel szemben, hogy ha már elkövette — a dolog jellegénél fogva soha nem szándékosan, hanem véletlenül vagy gondatlanul — a vétket, tehát gázolt, embertársát bajba sodorta, legalább ne tetézze szándékos bűntettel, áldozatának cserbenhagyásával. Tudott dolog, hogy egy sebesült ember élete sokszor éppen azon múlik, vajon időben kerül-e orvoshoz. S ki más vihetné — az esetek többségében — a leggyorsabban kórházba, segélyhelyre, mint az, aki a balesetet okozta? Emberi mivoltukból vetkőztek ki azok, akiknek becstelen cselekedetéről fentebb szóltunk. Előbb vagy utóbb kézre kerülnek azok is, akik egyelőre még bujkálnak az igazságszolgáltatás elől. S ha van ocsmány bűntett, amelyet a legsúlyosabban kell büntetni, ezek éppen ilyen esetek. A legszigorúbb büntetéssel kell példát statuálni azokkal szemben, akik megszöknek tettük színhelyéről, hátha így elkerülhetik a felelősségre vonást. Szabó László CSAK NEKIK ÉLT... Az érettségi találkozónk abban a kis budai vendéglőben volt, ahol annak idején az érettségi bankettet rendeztük. Aki él közülünk, az mind eljött, a tanári kart már csak az osztályfőnök úr képviselhette. Azután a tanár úr előhúzta a belső zsebéből a nyűrt, egykor élénk bordó színű, s ma már egyáltalán nem félelmetes osztályozónoteszát, hogy felolvassa belőle a névsort, egyegy epizódot, emléket elevenítve fel a jelenlevőkről. Arányi — ő egyszer fekete kemény köcsögkalapban jelent meg az iskolában ... Burghardt — a papája cukrász volt, de sokszor jelentette, hogy a tízóraira hozott indiáner habját valaki kikanalazta és gyanús valamit illesztett a helyébe tölteléknek... Csiszár — a latinórán Vercingetorix nevét nagyon finoman, igen előkelően franciásan ejtette, így: Verszenzsetori... Hajdú — „Te szép verseket írtál, egynek a címére is emlékszem: Memento! Ugye jól emlékszem? Mint agronómus írsz még verseket?” — és így folyt tovább a névsorolvasás, az emlékezés, már a V betű közeledett. Váradi mellettem ül, szemben a tanár úrral, másik oldalán a felesége, szép, elegáns asszony. Az iskolában nem szerettem Váradit, biflázott, stréber is volt, de mivel közel laktunk egymáshoz, összejártunk játszani. A felszabadulás után csak futólag találkoztunk az utcán. — Váradi — mondja most a tanár úr, és nézi a nyitott kis noteszt. — Váradi — ismétli, és szomszédomra néz, beszélni kezd, elgondolkozva, messzire: — Tudod, hogy én milyen világosan emlékszem az édesanyádra? Mondd, fiam, él az édesanyád? — Meghalt — mondja Váradi és olyan furcsán rekedtes a hangja. Váradiné még hozzáteszi halkan: — Meghalt, szegényke. A tanár úr szomorúan csóválja a fejét, folytatja: — Kedves, csendes, szőke aszszony volt, emlékszem, mindig sötét ruhában járt, ti meg mindig fehérben. Csak nektek élt. Neked meg a bátyádnak. De hát ezt te, fiam, jobban tudod, sokkal jobban, mint én! Én csak arra a kevésre emlékszem, hogy az édesanyád volt az én legszorgalmasabb látogatóm, úgy izgult értetek, egészen kétségbeesett, ha egyszer-egyszer nem jelesre feleltél... hogy jaj, mi lesz így az ő fiából... Alig győztem őt vigasztalni, hogy nincs semmi baj, hiszen te derék fiú vagy. Ott volt az édesanyád minden iskolai ünnepélyen, és amikor év végén felolvasták a kitűnőket, senki sem izgult nála jobban. Míg az osztályfőnök úr beszélt, én is világosan magam előtt láttam Váradi édesanyját. Ha náluk voltam, ő mindig csak mosott, vasalt, aztán kikérdezte a gyerekeket, kiskorukban a Városligetbe vitte őket játszani, s ő csak ült a közelükben a padon, vigyázott rájuk.Később gondosan kiválasztotta a színház- és mozidarabokat, mit nézzenek meg, s közben spórolt, spórolt egész őszszel, télen át, saját magán takarította meg a kéthetes nagymarosi nyaralásra, a gyerekruhára, játékra, könyvre valót. A férjéről is szinte elfeledkezett, úgy, hogy a férfi éjszakázni kezdett, másutt keresett vigasztalást. Igen, Váradiné úgy élt, ahogyan most az osztályfőnök úr mondja: csak a gyerekeinek! — Bele kell törődni, fiam, hogy meghalt... — fejezi be a tanár úr a rövid emlékezést. — Hiába, a sors... Míg élt, bizonyára sok örömét lelte bennetek, szép állásotok van, s téged megnyugtathat a tudat, hogy a szereteteddel valamit törleszthettél... Váradi nem válaszol. Nem nézek a szomszédomra. A tanár úron látszik, megdöbben, arra gondol, kár volt ilyen szomorú dologgal előhozakodnia... S amikor Váradiék félóra múlva elsőként búcsúznak, azt mondja nekem a tanár úr: — Látod, egy ilyen régi pedagógus is hibázhat, nem kellett volna szóba hoznom, igazán sajnálom, hogy elrontottam a ma esti hangulatukat... Vigasztalom a tanár urat — „egészen biztos, hogy halaszthatatlan dolguk volt Váradiéknak, azért mentek el” —, s közben gondolatban átugrom sok-sok évet, évtizedet, felidézem magamban, amit az érettségi találkozó részvevői közül csak én tudok, amiről a tanár úr sem tud... Úgy tíz évvel ezelőtt rendőrségi riporter voltam, s így került a kezembe egy jelentés: Váradiné öngyilkos lett, megmérgezte magát. A Nefelejcs utcai ház lépcsőházában találtak rá, abban a házban, ahol a két fia lakott két külön lakásban. Szinte szó szerint emlékszem az akkori rendőrségi jelentésre: .......búcsúlevelet találtunk nála, amelyben közli, hogy tettét azért követte el, mert nem akart továbbra is a gyerekei terhére lenni. A vizsgálat megállapította, hogy Váradiné felváltva lakott a két fiúnál, akik azonban nem tudtak megegyezni abban, hogy melyiküknél mennyi ideig lakjon Váradiné, mindkét fiú a másikra kívánta hárítani az idős asszony eltartását...” Ezen gondolkodom, s mintha valahonnan messziről hallanám a poharak összekoccanását, a vidám beszélgetést és az öreg diákos kuncogást. A tanár úr rezzent fel: — Ej, ej, te már csak nem változol, most is másutt jár a fejed. Hozzád szólok, fiam —s mondja a nevemet: György István