Népszabadság, 1963. május (21. évfolyam, 100-125. szám)
1963-05-23 / 118. szám
B Kiküldött munkatársunk telefonjelentése a cannes-i filmfesztiválról: Két nagy történelmi film, a Párduc és az Optimista tragédia a zsűri előtt A FESZTIVÁL PROGRAMJÁN szereplő két nagy történelmi film bemutatója is megvolt hát: láttuk Visconti Párducát és Szamszonov Optimista tragédiáját. Ha az előzetes nagy várakozást nem is elégítette ki egyik sem teljesen, színvonalas, magasrendű teljesítmény mindkettő. A művészi feladat, melyre vállalkoztak, egyértelemben hasonló is: mindkét rendező hazája történetének legnagyobb korszakát idézi, Visconti (Lampedusa regénye nyomán) Garibaldi harcainak idejét, Szamszonov (Visnyevszki) drámája alapján) a polgárháború hőstetteinek idejét, az 1918-as évet. Vagyis mindkettőjüknek olyan témával van dolga, amelyet a hagyomány a legmagasabb pátosszal kezel, mindkettőjüknek láthatóan egyik nagy problémája, hogyan lehet művészileg megbirkózni a patetikus ábrázolás nehézségeivel Mert tagadni vagy lekicsinyelni lehetetlen, hisz nem az iskolás könyvek frázisai, hanem a történelmi események tették naggyá azokat az időket, realista művész tehát nem kerülheti el monumentalitásuk érzékeltetését. Sőt talán nem egészen önkényesen következtetek, ha feltételezem, mindkét rendezőnek egyenesen ambíciója volt, hogy bebizonyítsa, lehet egy történelmi kort a maga nagyságában úgy is ábrázolni, hogy az emelkedettség ne váljon üres, ünneplő szónoklattá, a győztes seregek előnyomulását ne érezzük csupán látványos diadalnak, a hős bukása ne váljon érzelgős melodrámává. És az atmoszféra mégis legyen emelkedett, éreztesse a történelmi pillanatot, a győzelem mégis adjon erőt és a hős is maradjon meg hősnek. Visconti híven eddigi oeuvre-jéhez, az olasz verizmus eszközeit használja, mindenekfölött a részletek pontosságára, a tökéletes történelmi hűségre törekszik. Jellemző példa stílusára, hogy nála is hősiesen rohamoznak Garibaldi vörösingesei, mint akármelyik hasonló témájú filmben, de nyoma sincs a konvencionális csatajeleneteknek, a lobogó zászlók alatt egy irányba vágtató seregek mindent elsöprő áradatának. Visconti csatáiban, mint feltehetően Garibaldiéban, anarchikusabb a kép, mint ahogy összetettebb, sokoldalúbb és ellentétesebb a társadalom és az egyének rajza is, miképpen azt a nemzeti históriás könyvekből megszoktuk. Satina herceg, Lampedusa és Visconti főhőse, ez a felvilágosult szicíliai főúr, belső fájdalommal bár, de nagyon racionálisan felismeri: a nemesi osztály túlélte önmagát, elkerülhetetlen, hogy a hatalom a burzsoák kezébe menjen át. De azt is tudja, hogy ez a fordulat csak kettős árulás árán mehet végbe, úgy is, hogy az arisztokrácia elárulja tradícióit, kiegyezik az úrhatnám polgárokkal, úgy is, hogy a burzsoázia elárulja a népet és a forradalmi eszméket, amelyeknek jegyében győzött. VISCONTI. A RENDEZŐ verista realizmusa tökéletesen megfelel az osztályok határán álló Satina látásmódjának, ennek velejárója, hogy a szicíliai kastélyok világát, a házi, egyházi szertartásoktól a nagy traktákig és bálokig, extenzív méretekben, ragyogó színes tablókban ábrázolja, hogy azután aprólékos részletességgel, közelről is szemügyre vegye ugyanazt és megmutassa, hogy a látványos felszín mögött minden, de minden másképp van. És ennek nemcsak az felel meg, hogy a főúr gyóntatópapjának szarkasztikus gúnnyal unott házaséletének intimitásairól mesél, hanem az is, hogy például azt látjuk, amint hosszasan borotválkozik és toalettjét készíti, vagy hogy a legveszedelmesebb pillanatban, amikor a lázadás híre elérkezik hozzá, behajtat a közeli városba, hogy ... hogy felkeresse szeretőjét! A hasonló kontrasztok sorát lehetne idézni, ahogy a hercegi család monoton imáiba beleharsog a külső történések lármája, és a nagy ünnepi vacsorát követő hajnali részegségbe beledörrennek a kivégző osztag lövései, úgy szól itt mindig egyszerre két hang. Visconti nagy sztárokkal dolgozott, Latinát Burt Lancaster, a herceg törtető unortaöccsét Alain Delon, a szépséges, de brutális Angyát pedig Claudia Cardinale játssza, mindegyikük kitűnően megértette a rendező intencióit, a maga kettősségében ábrázolja a figura jellemét. Hogy a Párduc miért nem váltotta be mégsem a hozzá fűzött reményeket? Mindenekelőtt azért, mert problematikája csak nagyon áttételesen, nagyon messziről utal a mára. Az utolsó nagy jelenet, a virradatig tartó bál fárasztó, gyötrő egyhangúságában, vég nélküli táncaiban mintha felrémlene a Dolce Vita utolsó orgiájának, a mai olasz arisztokrácia és burzsoázia haláltáncának előképe, mintha azt mondaná itt Visconti: lássátok, amit Felini végkifejletében bemutatott, az korántsem a mi korunkban kezdődött, lényegében ilyenek voltak ezek az urak és dámák már egy évszázaddal ezelőtt is, sakálok és birkák, a párducok kora rég elmúlt. De ez az analógia, ez az utalás ma már nem olyan izgalmas, semmint hogy egy háromórás óriás filmet érdekfeszítővé tudna tenni. AZ OPTIMISTA TRAGÉDIA rendezője egészen más, lényegében ellentétes irányban kereste a megoldást, ő is iszonyodik a szokványos pátosztól, ő is túl akar lépni a retorikán, de egy győzelmesnek és igaznak bizonyult forradalomról szólván, nem Visconti élve boncoló módszerét választja, hanem az érzelmek hatalmas fokozását, a hősi balladák, a történelmi eposzok nagy lélegzetét. És ez a hang nem idegen az ábrázolt kortól. A bevezető képekben megjelenik egy szimbolikus szobor, a balti flotta hős matrózait ábrázolja. A szoborcsoport fő figurája, egy rohamra szólító matrózé, megszólalásig hasonlít a mi 1919-ünk híres plakátjára, Barény Róbert Fegyverbe! Fegyverbe! feliratú művére. Hogy a film a történelmi hagyományból meríti égbe törő pátoszát, arra ezt a hasonlóságot is bizonyságnak éreztem. Szamszonov érdeme, hogy töretlenül valósítja meg stílusát, hogy mindvégig tartani tudja magas oktávját. Árnyalásában rá sem hederít az apró részletekre, nem törődik a folyamatok részletező indoklásával, nála minden véglet a legvégletesebb és minden fordulat a legteljesebb. Filmjében még sincs nyoma a régebbi sematizáló ábrázolásnak, mert végletesek a kontrasztok is, amelyekben a történelem e kiélezett harcát megmutatja, végletesek, sőt nem egy helyen nyersen brutálisak. Szélsőségei nem ismernek sem idilli győzelmet, sem lagymatag kritikát. HADD EMLÍTSEM PÉLDÁNAK a matrózok közé került, a forradalommal szimpatizáló cári tisztek igazságtalan kivégzésének jelenetét, amely kíméletlenül, mint utolsó és aljas árulást leplezi le az anarchisták bizalmatlanságát e jó szándékúan közeledő, de még tétova emberekkel szemben, egy fikarcnyi megértést sem tanúsítva az álradikális szólamokkal szemben. De idézhetném azt a képsort is, amely ugyanezeknek az embereknek a változását tanúsítja, az életörömnek és a győzniakarásnak harsogó színekben zengő freskóját. A legkifejezőbb Borisz Andrejev alakítása, mint az anarchisták vezére, de bájával megragadó Margarita Vologyináé is a komisszár szerepében. Vjacseszlav Tyihonov anarchista, majd forradalmár matróza ugyancsak erőteljes vonásokkal fejezi ki a tömegben végbemenő fordulatot. Ha mégsem érzem megoldottnak az optimista tragédia filmváltozatát, akkor azért nem, mert Szamszonov nem eléggé mert elszakadni a színdarabtól, nem eléggé él a film sajátosságainak megfelelő eszközökkel. Túl sok a dialógus, az emberek folyton vitatkoznak, a sok csoportfelvétel, középen premier plánban örökké a komisszárnő alakjával újra meg újra a színpadra emlékeztet, bármilyen táj is a háttér, bármenynyi is a külső felvétel. És nem szerencsés az az igyekezet sem, hogy az arcok hangtalan játékának hosszas fényképezésével tegye filmszerűbbé, hozza közelebb hozzánk a szereplők belső állapotát. Ez az ábrázolásmód a pszichologizáló, a lelkiállapotokat elemző film jellegzetes eszköze, amelyet nemigen lehet alkalmazni egy hősi eposzban. Ha volt hatása a filmnek, akkor azért volt, mert a maga monumentalitásában érzékeltetni tudott egy kort, amelynek nagyságát nem homályosította el az idő, mert pátosza a jelennek is szólt. Már csak egy jelentős mű, a kubaiak A másik Cristobal című filmje szerepel a versenyben részt vevő filmek listáján, azután majd megtudjuk, a zsűri melyik művet tartotta alkalmasnak a nagydíjra. Nem lesz könynyű a választás, annál nagyobb az érdeklődés az eredmény iránt. Rényi Péter Ma kezdődnek a helikoni ünnepségek Az idén hatodszor kerül sor a dunántúli diákság nagy kulturális seregszemléjére, a helikoni ünnepségekre. Az idén tovább bővültek a seregszemle keretei: a helikoni ünnepségeket megelőzte a Dunántúl kilenc megyéjének és Pécs városnak középiskolás kulturális szemléje, amelynek eredményeként 85 középiskola majdnem 4000 „versenyben maradt” tanulója mutatja be tudását Keszthelyen. Először mérik össze képességeiket a találkozón az iskolák szellemi öttusacsapatai, s újdonság az irodalmi, képzőművészeti és néprajzi pályázat is, amelyekre 840 pályamű érkezett. A helikoni ünnepségekre május 23—26 között kerül sor. KULTURÁLIS HÍREK AZ ÜNNEPI KÖNYVHETET péntek este nyitják meg a MOM Művelődési Házában. Az ünnepséget a Művelődésügyi Minisztérium és a Magyar Írók Szövetsége rendezi.* A RÁDIÓ KÖZLI, hogy elmarad a ma estére meghirdetett Prágai tavasz hangversenyének közvetítése, a karmester, Herbert Karajan megbetegedése miatt. PRÁGÁBAN szerdán megkezdte háromnapos tanácskozását a Csehszlovák Írószövetség III. országos kongresszusa. A kongreszszus megnyitása után Iván Skála, az írószövetség központi vezetőségének főtitkára tartotta meg beszámolóját. A mai ember és az irodalom címmel. Új LJUBLJANÁBAN június 9-én nyitják meg az V. nemzetközi grafikai biennálét ISÉPSZABADI AC, 1963. május 33. csütörtök ÜVEG FIGURÁK Tennessee Williams színműve rt-Tennessee Williams drámája A egy elgépiesedett társadalom emberének tiltakozása a szépnek és igaznak induló érzések eltorzítása ellen. Jelképes címét egyik főszereplőjének, a húszegynéhány éves Laurának játékairól kapta: azokról a kis karcsú, szivárványosan fénylő figurákról, amelyeknek a ragyogásából a bicegő Laura álomvilágot épít, hogy odamenekítse minden vágyát a szárnyalásra. Mennyi jóságot, gyengédséget halmoz fel az élet az emberben, mennyi képességet a gyönyörködésre — sugallja az író az üvegállatkái közt élő Laura alakjával. S ahogy ezt megsejteti, a lányt már nem is látjuk annyira különcnek. Kivételessége nem a puszta érdekességért kell az írónak, hanem azért, hogy még élesebb fénybe vonhassa az általában is érvényes emberi igazságokat. Hogy felfokozottan mutassa meg az érzelmek útjait, törvényeit. Hiszen abban, hogy álomba menekül a valóság elől, Laura nem is olyan kivételes. Az anyja, Wingfield asszony, nem bicegett, sőt nagyon is élénk és hódító volt valamikor, s most, az öregség küszöbén mégis légvárakat építget rögeszmésen. A férje már rég elhagyta, az életben csak a szomorúságból jutott neki, s most a lánya jövőjéről való ceremóniás gondoskodásban keresne kárpótlást a saját, elsikkadt ifjúságáért, olyan görcsös igyekezettel és vad energiával, amelyet akkor is túlzónak kellene tartanunk, ha Laura nem reszketne még a gondolatától is annak, hogy férfi jön majd hozzájuk, akit fogadnia kell, holott nem tud és nem is akar ő fogadni senkit. S bár magabiztosan állt a lábán O’Connor is, aki az asszony sürgetésére (s a lány öccsének meghívására) tiszteletét teszi a szerencsétlen családnál, légvárak, illúziók nélkül nem lehet meg ő sem: elhiteti magával, hogy az urak és a szolgák közt csak a fellépésben van a különbség, s szolgából úr lehet, ha palléroztatja a hangját, szónoklást, jó modort tanul. S ki tudja — mondja az író az egész történettel — kinek az álmai rugaszkodtak el jobban a valóságtól: Wingfield asszonyé-e, aki a század eleji szirupban oldaná fel naiv önzését, O’Connoré-é, akiben néhány percre őszinte szánalom és szeretet ébred a Lány iránt, s aztán már menekül is vissza a saját illúzióihoz, vagy Lauráé, aki ha csak egy pillanatra is, feledni tudja a maga kristályvilágát, s boldogan adja oda gyűjteményének legféltettebb kincsét egy pillanatnyi valódi életért, harmóniáért. Mindebben sok líra van, de egyáltalán nem afféle könnyes, sóhajos líra. Az író érzelmessége a realista művészé, aki nem a valóság megszépítése útján keresi a szépet és a meghatót, hanem az élet harcokból keletkező harmóniájának moccanásaira figyel és a köznapi valóságból, a jellemek, helyzetek mélyéről hozza föl mindazt, amiben megindító igazságot találhatunk. Hogy mennyi mindent szakít ki a vágyak és megrendülések tömkelegéből és sodor magával, mind hatalmasabbra növekedve, a „kisemberek” indulatainak lavinája, s mennyi tiltakozás, remény és panasz, mennyi élet, energia, arány és forma van egy-egy ilyen indulati futamban, kitörésben, azt nagy szeretettel, hűséggel mutatja meg Tennessee Williams itt, az Üvegfigurákban. S mindezt úgy, hogy sohasem enged az illúzióknak. Nem azért, mintha lebecsülné az álmodozást, hanem azért, mert nagyon jól tudja: ami igazán eszményi, az a „nyers” életből fakad, s ha a művész költészetet akar, neki is onnan kell azt sarjasztania. Milyen jó volna, ha a beteg, félénk Laurába beleszeretne O’Connor, s milyen jó volna az is, ha az apa, aki annak idején elhagyta a családot, visszatérne a kalandból békésen, bűnbánóan — áhítaná például az Üvegfigurák a József Altim Színházban előadásán is az emberi naivitás. Laurát azonban nem adja férjhez az író, az apát nem űzeti vissza a lelkiismerettel, sőt a fiút, Tomot is hajóra teszi. Semmi sem úgy történik, ahogy a naiv mesére vágyó képzelet kívánná, hanem úgy, ahogy azt a könyörtelen életigazság követeli: jobban, bonyolultabban, szebben, így, csakis így magasodhat ez a darab az érzelmi nyomorúság megindító képévé, egy olyan civilizáció bírálatává, a megbántott érzés és a megalázott emberség nevében, amelynek az ámítások és önámítások egész rendszerére van szüksége ahhoz, hogy életellenes lényegét leplezhesse. Miként az ifjú Tom Wingfield is, akinek keserű józansága és sallangtalan lírája az egész történetet áthatja, Tennessee Williams átlát e hazugságok ködén. De hogy merre, milyen irányban lehetne kitörn, úgy, hogy ritkuljon a köd, s min többen élvezzék a fényt, a mozi, műkalandjai helyett a csonkítatlan érzések áramát, izgalmait, arra az író nem talál választ. Hősének, Tom Wingfieldnek az erejéből csak lázadásra futja és annak a belátására, hogy nem lehet megoldás a menekülés sem. A cipőraktár monoton világának, és zsörtölődő, küszködéseiben eltorzult lelkű anyjának hátat fordíthat, de az érzelmi nyomorúság elől nem futhat el egy olyan társadalomban, ahol már csak pótlékaiban élhet tovább mindaz, ami valódi, szép összhangot teremt az egyén és a társadalom, az ember és a világ között. A József Attila Színház művészei — Kazán István rendezésében — rátaláltak a mű tónusára, s általában meggyőző egységbe fogták a színdarab főbb stíluselemeit, a drámai hatású, nyers realitást, az élénkítő groteszkséget. S a néha kissé melankolikussá lágyuló, de a darab egyéb hangjai közt mindenképpen igaz csengésű lírát. A szereplők közül Örkényi Éva és Bodrogi Gyula alakítását kell kiemelni. Az ő következetesen végiggondolt, s összehangolt játékuk teremtette meg azt a légkört az előadáson, amelyben jelképes, gazdag értelme támadt minden kimondott szónak és felidézett mozdulatnak, s amelyben a darab visszaemlékező érzelmességedrámaisága igazán érvényesülhetett. Valami konok s egyszersmind közvetlen egyöntetűség, imponáló indulati és intellektuális komolyság emelte a két fiatal művész játékát a jellemformálásban külön-külön és együtt. Örkényi Éva nagy benső átfűtöttséggel formálta meg Laura „nem e világi” figuráját. Egyszerre feszítette a szerepet a naturális és a stilizált valóság irányában, merészen, s egyúttal okos mértéktartással, úgyhogy a „különcben” állandóan érződjék a félelemtől, szégyentől leigázott, de a szépség tartalékaival telített, a dacos lemondás és a vakmerő, kristályos álmok végletei közt hányódó és szárnyaló lélek. Néhány perce — például, amikor O’Connorra várva, s felékesítve ott áll a zsámolyon, s később, amikor felenged a félszegséges életöröm, bizalom árasztja el — különösen emlékezetes. Gobbi Hildának (Wingfield aszszony) és Sinkovits Imrének (O’Connor) kontrasztot kellett szolgáltatnia Laura és Tom lírájához! Ott, ahol a harsányság különösen indokolt, legjobb tehetségüket adták, elevenséget varázsoltak a színpadra, a jó ízű játék derűjével alakítottak, és mulattattak. Széles gesztusaik azonban olykor túllendültek e dráma keretein: azokból a mélyebb, tragikusabb árnyalatú színekből, amelyekből az író jócskán rakott az asszonyra és a férfira is, keveset érzékeltettek. Neográdi Miklós stílusos, ötletes díszletmegoldásokkal, Roboz Ágnes, értékes koreográfiai munkával segítette az előadás sikerét. A darab Bányai Geyza közvetlennek és pontosnak ható fordításában került színre. Héra Zoltán