Népszabadság, 1963. május (21. évfolyam, 100-125. szám)
1963-05-17 / 113. szám
1963. május 17. péntek NÉPSZABADSÁG ÉVENKÉNT 60-70 JÁTÉKFILM Sajtótájékoztató az egyiptomi filmgyártásról Abdel Salam Moussa, az Egyiptomi Filmtudományi Intézet elnöke és Hindi Rustem filmszínésznő, a hazánkban tartózkodó egyiptomi filmküldöttség tagjai csütörtökön a Magyar Sajtó Házában újságírókkal találkoztak. Részt vett az összejövetelen a Művelődésügyi Minisztérium, a Külügyminisztérium, a Kulturális Kapcsolatok Intézete és az Egyesült Arab Köztársaság budapesti nagykövetségének több képviselője. Abdel Salam Moussa az egyiptomi filmgyártás múltjáról és jelenéről tájékoztatott. — Hazámban 1913 óta ismerik a filmet, de csak 1917-ben tették meg az első lépéseket játékfilmek forgatásához — mondotta. — A „hőskorszak” kísérletei után, a 30-as években gyorsult meg a fejlődés. Jelenleg öt filmstúdióban évente átlagosan 60—70 játékfilm készül. Tavaly és tavalyelőtt ennél kevesebbet adtak át a forgalmazóknak, mert a producerek nagyobb lélegzetű vállalkozásokba kezdtek. Az idén újra eléri a korábbi szintet az egyiptomi filmek száma. Művészeink alkotásaik egy részét csakis az arab közönség számára forgatják. Ezekben sajátos nemzeti és vallási szempontokat érvényesítenek. Azonban olyan filmeket is készítenek, amelyek az európai, amerikai nézők előtt is megállják a helyüket. Az egyiptomi játékfilmek eljutottak már Kanadába, a Kínai Népköztársaságba, a Szovjetunióba, az Amerikai Egyesült Államokba, Brazíliába és Angliába, Svájcba, a Német Demokratikus Köztársaságba és egy sor más országba. Arra törekszünk, hogy minden alkotásnak legyen szociális mondanivalója, s hogy minden filmünk tükrözze a rendező, az író hitvallását egyegy fontos társadalmi kérdésről. Abdel Salam Moussa a továbbiakban elmondotta, hogy hazájában önálló cég foglalkozik a koprodukciók szervezésével. — Azt valljuk — folytatta —, hogy egymás kultúrájának megismerése elősegíti a népek testvéri barátságának megteremtését. Szívesen látunk minden kezdeményezést, de okulva az elmúlt évek néhány melléfogásából, gondosan mérlegeljük, hogy a leendő film története jól szolgálja-e a kitűzött célt, s réltó-e arra, hogy életre keltsük. Szombaton mutatja be az Operaház Debussy zenedrámáját, a Pelléas és Mélisande-ot A Magyar Állami Operaház évadjának jelentős eseményéhez érkezett: csaknem negyven esztendő után szombaton felújítja Debussy Pelléas és Mélisande című lírikus zenedrámáját. A láthatóan nagy műgonddal előkészített felújításnak — amelyet méltán premiernek is mondhatunk — csütörtökön tartották meg a nyilvános főpróbáját. Az újdonság kettős szereposztásban kerül a közönség elé Ferencsik János, illetőleg Blum Tamás vezényletével. A rendezés munkáját Mikó András végezte, a díszletek tervezője Forray Gábor, a jelmezeké Márk Tivadar. Pelléast Palcsó Sándor, azaz Kozma Lajos, Mélisande szerepét Sándor Judit, illetőleg Házy Erzsébet énekli, Goland pedig Melis György és Faragó András. A többi szerepet Bódy József, Komlóssy Erzsébet, Hankiss Ilona és Nádas Tibor, a párhuzamos szereposztásban pedig Ütő Endre, Szabó Anita, Bencze Éva és Galsay Ervin énekli. Botrányos jelenetek zajlottak le a közelmúltban a Sportcsarnokban megrendezett amatőr tánczenei fesztiválon, amelyen az V. kerületi amatőr dzsesszzenekarok léptek fel, a KISZ kulturális seregszemle keretében. Néhány fiatalember egyes zenekarok fellépésénél azzal vélte kifejezni elragadtatását, hogy almacsutkákat, tojást, hagymát és egy pár rossz bakancsot vágott hozzá a neki legjobban tetsző zenekar tagjaihoz. A rendbontókat — nem voltak sokan — kivezették, s azután befejezhették a műsort. Klubest csütörtökön — Ez az eset figyelmeztet néhány fontos teendőre — mondja Radics Gábor, aki ezen a sportcsarnoki rendezvényen a zsűri elnöke volt. A KISZ budapesti bizottságának védnökségével működő ifjúsági dzsesszklub vezetőségi tagja „civilben” műszaki rajzoló, aki a dzsessz- és a tánczene szakértője és szerelmese. — Arra figyelmeztet az ügy, hogy sokat kell tennünk az ifjúság dzsessz- és tánczeneigényének helyes kielégítésében, nevelésében ... Az ifjúsági dzsesszklub ideiglenes helyiségében, az Országház Kávéházban beszélgetünk. A terem zsúfolásig telve fiatalokkal, akik a szokásos csütörtöki klubestre gyűltek össze. Az első benyomás kedvező. Divatosan, de szerényen öltözött, jó modorú fiatalok ülnek az asztalok körül. Nem látni egyetlen farmernadrágot, rikító inget, elszomorítóan„eredeti” hajviseletet sem. A fiatalokkal beszélgetve kiderül, hogy minden foglalkozási ág képviselve van közöttük. Lakatos és műegyetemi adjunktus, fiatal orvos és kereskedelmi eladó, hivatásos zenész és neves zeneesztéta egyaránt megtalálható az ifjúsági dzsesszklub tagjai között. A klub tavaly októberben alakult, 700 tagja van, akik szeretik a dzsesszt és értenek, illetőleg érteni is szeretnének hozzá. A klub nem keveset tesz tagjainak zenei képzéséért — a klubesteken rendszeresen tartanak lemezbemutatóval egybekötött előadásokat a dzsessz elméletéből és történetéből. A hallgatóság áhítatos csendben figyeli az előadásokat, a vezetőség pedig nem győzi felhívni a fiatalok figyelmét: a modern zene is csak a zene klasszikusainak megismerése alapján érthető és élvezhető igazán. „Szalonképes 44 rossz számok — Sajnos, az általános felfogás mindent dzsessznek tart — magyarázza Radics Gábor —, amiben dzsesszdob hallatszik. Még a dzsesszt és a tánczenét sem igen tudják különválasztani, sokszor még az illetékesek sem. De talán még ez a kisebbik hiba. A nagyobbik, hogy selejtes, ízlésromboló művekkel árasztják el a fiatalokat. És erre nemcsak a sportcsarnoki eset példa, hanem néhány „szalonképes” táncszám is, amely rossz és egyben unalmas. Fiatalembereket, akik nem tudnak különbséget tenni, a „szalonképes” zenei unalom gyakran az őrjöngő, dekadens zenekarok hívévé tesz... Ezt történt a Sportcsarnokban is, ahol két zenekar az úgynevezett luxemburgi stílussal „örvendeztette meg” táborát. Ez a stílus onnan kapta a nevét, hogy ilyen számokat gyakran játszik a luxemburgi rádió. Dominálnak benne az elektromos hangszerek, gépzenének hallatszik, amelyben elvész a dallam. A zsűri figyelmeztetése ellenére egyes zenekarok e hatást még különböző cirkuszi mutatványokkal fokozták — a szaxofonos táncolva fújta hangszerét, a gitáros kérdőjellé görbülve pengetett — az erre az alkalomra váró néhány éretlen suhanc nagy örömére, akik huligánoskodni kezdtek. — A fiatalok szeretik a dzsesszt és a tánczenét — mondja Mészáros Péter, a KISZ budapesti bizottságának munkatársa, aki a dzsesszel és a fiatalok táncával foglalkozik. — S ez természetes dolog, nincs ebben semmi rendkívüli vagy káros. A tanulság csak az lehet, hogy igyekezzünk a fiataloknak ezt az igényét a lehető legmagasabb színvonalon, helyesen kielégíteni. Sajnos, Budapesten nagyon kevés lehetőségük van a fiataloknak rá, hogy megtanulják, mi a jó dzsessz- és tánczene, s hogy szépen megtanuljanak táncolni... Nem a tánc, az ízléstelenség a baj Az állítás kissé furcsának látszik, hiszen Budapesten egymást érik a táncos szórakozóhelyek és a tánciskolák. Csakhogy a vendéglátóipari szórakozóhelyek mindenre alkalmasak, csak a fiatalok nevelésére nem, nem is beszélve arról, hogy a korlátozó intézkedések eleve kizárják az ilyen tánclehetőségekből a 16—18 éves fiatalokat. A tánciskolákat pedig általában idős tánctanárok vezetik, akik nemcsak a modern táncok tanításában maradtak el, hanem más követelményekben is. Egy sebtében végzett számítás szerint az országban működő 300 tánctanár fejenként évente több tízezer (!!!) fiatalt oktat. Nem mindegy az, hogy ezek a fiatalok hogyan tanulnak meg táncolni, s az még kevésbé, hogy a társas táncokon és egyéb alkalmakkor hogyan tanulják meg a társasági érintkezés szabályait. Mert — valljuk be őszintén — a mi fiataljaink közül sokan bizony elég csúnyán táncolnak .. . Az esztétikai nevelés az ifjúság között talán éppen ezen az egyáltalán nem elvont területen sem lenne indokolatlan. Nem véletlen, hogy a KISZ központi bizottsága által a közelmúltban elfogadott nevelési irányelvek is foglalkoznak ezzel a kérdéssel. A tánc nemcsak egyszerűen szórakozás, hanem kielégíti a fiatalok mozgásigényét, esztétikai élményt ad, hozzásegíti őket a szép mozgáshoz, a jó megjelenéshez, a fesztelen fellépéshez. A baj tehát nem a táncban van, hanem azokban, akik ízléstelenül táncolnak. Csakhogy az ízléstelenséget nem lehet betiltani — oktatással, neveléssel kell kiküszöbölni. Ez vonatkozik a mai lüktető ritmusú táncokra is, amelyeket lehet ízlésesen is táncolni — csak tudni kell ... A Dália és az Ybl-park Itt van például a Dália Eszpresszó, az ifjúsági szórakozóhely, ahol a télen több mint 40 000 fiatal szórakozott. Nem volt rendbontás, nem volt ízléstelenség — a lányos szülők körében is elterjedt a hír, hogy a Dáliába nyugodtan elengedhetik a lányukat. Nyáron ott van a Vár oldalában, festői környezetben elhelyezkedő Ybl-park, amely tavaly nyáron 74 000 fiatalt látott vendégül. Már megkezdte idei működését is s a KISZ budapesti bizottsága igazán minden igényt kielégítő programot állított össze a park részére. A Dáliábanez csak télen működik, s helyette ősztől egy nagyobb helyiségre számít a KISZ) és az Ybl-parkban a táncot kedvelő fiatalok is jól érzik magukat , s azok a felnőttek is nyugodtak lehetnek, akik (néha túlzott) aggodalommal figyelik a fiatalok viselkedését. Csakhogy Budapesten több százezer fiatal van, Dália Eszpresszó és Ybl-park csak egy. Mindkettő meglehetősen távol esik a munkáskerületektől, s a csepeli vagy a kőbányai fiatalok éppen ezért ritkábban látogatják. Pedig ők is szeretik a táncot, s ők is szeretik a jó tánczenét s a jó dzsesszt is. Az ifjúsági dzsesszklub, a Dália, az Ybl-park missziót tölt be. Érdemes volna többet foglalkozni azzal, hogy hatókörüket minél inkább kiterjesszük. Pintér István Beszélgetések a dzsesszklubban KULTURÁLIS HÍREK TÖBB MINT 40 EZER látogatója volt a Munkácsy külföldi kortársai című kiállításnak a Szépművészeti Múzeumban. * SZLOVÁKIA 16 VÁROSÁBAN rendeznek az idén Zenei tavaszt. A hangversenyeken több külföldi művész is fellép. * AMIKOR SZÉTNYÍLNAK A HIDAK címmel forgat filmet a szovjet fiatalok életéről Viktor Szokolov. A főszerepet Vlagyimir Kokolcev játssza. . Úgy gondolom, színházművészetünk egyik jellegzetes hibája, hogy általában helytelenül értelmezzük a modernséget. Már-már klasszikus darabokba is beszorítunk egy-egy twistet, továbbá: a formabontásokat és kísérletezgetéseket sokszor szertelenül — önmagáért — alkalmazzuk, úgyannyira, hogy lassan e téren is tavaszi, őszi,,téli divatról beszélhetünk. Ellene vagyunk a formalizmusnak és mégis olykor formalista külsőségekkel modernkedve kíséreljük megmenteni azt, ami menthetetlen: a rosszat, az üreset, a mellébeszélőt. Minden idők haladó és újszerű színházát a mondanivaló szabta meg, mert az úgyis magával hoz mindent. Semmi más. Korszerű, előremutató emberi és eszmei mondanivaló nélkül, mely az élet igazságát tükrözi, jó színház, izgalmas színház sosem volt, és sosem lesz. A másik hiba szerintem a színész tudományos képzetlensége. Ma az általános műveltséghez a marxizmus—leninizmus éppúgy hozzátartozik, mint a világűrhöz a szputnyikok, felbecsülhetetlen szolgálatot tehet nekünk, színészeknek, sínházaknak a helyesen alkalmazott modern tudomány. A művész arra hivatott, hogy fáradhatatlanul és állhatatosan nevelje, formálja a nagybetűvel írható Ember lelkét, jellemét és arculatát, hogy hozzájáruljon a teljes értékű ember kialakításához. Az a művész ismerheti csak helyesen a világ nagy és bonyolult változásait, és csak úgy tud eligazodni a múltban, valamint a jelenben, aki ennek megértéséhez nem csupán ösztönévelközeledik. A problémák másik oka a színész teljesítményének meglehetős elszürkülése a film-, illetve a tvszereplések következtében. A film és a tv bizonyos fokú naturalista megjelenítésre kényszerít. A jelzéses megoldások, az önmagában kifejezéstelen és át nem lelkesített testrészkivágások képi használata folytán elkényelmesedik a színész. Elégnek tartja, ha csak életízűen beszél, életszerűen mozog. (A szocialista realizmus összetettebb kifejeződés, mint az egyszerű naturalizmus, de ez más lapra tartozik.) Vessünk egy pillantást a múltba, amikor még a színházat féltettük a filmtől, ahogyan most főleg a tv-től féltjük. Milyen érdekes, amit ma is láthatunk a filmmúzeum egyes filmjein, hogy azok a művészek, akik a színpadon káprázatos sikereket arattak a tehetségükkel, a filmen ezt a hatást nem mindig érték el. Ez az ellentmondás szerencsétlenül úgy oldódott meg és oldódik meg még napjainkban is, hogy felemás színészeket teremtett, illetve teremt, akik sikeresek egyfajta szín- és filmjátszásban, de amilyen mértékben válik színesebbé a technikájuk, mint filmművészeké, olyan mértékben színtelenedik el, mint színpadművészeké. A színházban szavával, tiszta és erőteljes dikciójával, beszéde ritmusával kell a színésznek a nézőtérre hatnia. (Persze, nemcsak ezzel!) A filmen ugyanez a módszer természetellenes, túlzott, bosszantó. Hasonló a helyzet a rádióban és a tv-ben is. De mitévő legyen a művész? Ápolja-e a szép magyar beszéd hagyományát, a színpadi dikciót? Mert ha igazán ápolja, annyira vérévé válik, hogy emiatt nem hívják például filmezni. A film sajátosan egyszerűsítő stílusában fölösleges „művészi” különc. Vagy pedig ne törődjünk ezzel a „kicsiséggel”, és inkább csak az üzleti oldalát nézzük a dolognak? Az az érzésem, hogy az ebben rejlő ellentmondást a közönség jó része érzékenyen észreveszi. Szeretnék még néhány szót szólni arról, ami valószínűleg nemcsak nekem szúrt szemet. A kapitalizmus hagyta ránk átkos örökségként. Ez pedig a színházak területi elhelyezkedése. Ma, amikor Budapestet nem kizárólag a régi értelemben vett Belváros jellemzi, hanem elsősorban a számos munkáskerület, ahová ma már büszkén vihetjük gyönyörködni a legelfogultabb nyugati turistát is, sajnos, még mindig egy elmaradottsággal kell szégyenkeznünk. Nincsenek ezekben a kerületekben színházak. (Kevesellve a József Attila Színházat és a Nemzeti Kamaraszínházát Pesterzsébeten!) Megértjük: a lakásépítkezés fontosabb, a termelőszövetkezetek erősítése szintén. (Talán humorosan hangzik, de nem annak szánom: ha így folytatjuk, a falu és a város közötti különbség eltűnése odavezet majd, hogy falvaink modernebbek lesznek, mint Budapest, mint... a peremkerületek.) Ne essék félreértés. Büszkék vagyunk rá, hogy gyönyörű új színháza van Nyíregyházának, hogy Székesfehérvár színházával kevés budapesti vetekedhet. (Talán társulata is lesz rövidesen!) Mégis: jó volna, ha pénzügyi szakembereink elgondolkodnának azon, hogy hol építsék fel „poraiból” a Petőfi Színházat. Hol éri meg a költséget, ha régi helyén, az Operettszínházzal szemben, vagy ha inkább Rákospalotán, vagy Kispesten, vagy éppen Budán? (Budáról sem feledkezhetünk meg!) Ezeket a lehetőségeket a szándék mérlegelésekor számításba kellene venniük. Fontosnak tartom továbbá, hogy egyrészt a hivatásos és az öntevékeny művészeti munka két területe egymást jobban támogassa, gazdagítsa, mert ezzel társadalmunk eszmei, esztétikai fejlődését mozdíthatjuk előre; másrészt a sokoldalú, kiművelt emberek — művelődésükben a színház döntő tényező — éppen műveltségük, állandó művelődésük által meghittebb kapcsolatot teremtenek a színházzal és a művésszel. Nem féltem a színházat, hiszek a jövőjében. Még ma is — problémái közt is — a tartalmas emberábrázolás, az új arcú társadalmi élet tükröző műhelye. Ez adja meg a rangját és biztosítja számára holnap ugyanúgy az érdeklődést a pillanatnyilag diadalmaskodni látszó filmmel és tvvel szemben. Viola Mihály a Vidám Színpad tagja Hozzászólások a színház és közönsége vitához A SZÍNÉSZI HIVATÁSRÓL