Népszabadság, 1963. május (21. évfolyam, 100-125. szám)

1963-05-17 / 113. szám

1963. május 17. péntek NÉPSZABADSÁG ÉVENKÉNT 60-70 JÁTÉKFILM Sajtótájékoztató az egyiptomi filmgyártásról Abdel Salam Moussa, az Egyip­tomi Filmtudományi Intézet elnö­ke és Hindi Rustem filmszínész­­nő, a hazánkban tartózkodó egyiptomi filmküldöttség tagjai csütörtökön a Magyar Sajtó Há­zában újságírókkal találkoztak. Részt vett az összejövetelen a Művelődésügyi Minisztérium, a Külügyminisztérium, a Kulturális Kapcsolatok Intézete és az Egye­sült Arab Köztársaság budapesti nagykövetségének több képvise­lője. Abdel Salam Moussa az egyip­tomi filmgyártás múltjáról és je­lenéről tájékoztatott. — Hazámban 1913 óta ismerik a filmet, de csak 1917-ben tették meg az első lépéseket játékfilmek forgatásához — mondotta. — A „hőskorszak” kísérletei után, a 30-as években gyorsult meg a fej­lődés. Jelenleg öt filmstúdióban évente átlagosan 60—70 játékfilm készül. Tavaly és tavalyelőtt en­nél kevesebbet adtak át a for­galmazóknak, mert a producerek nagyobb lélegzetű vállalkozások­ba kezdtek. Az idén újra eléri a korábbi szintet az egyiptomi fil­mek száma. Művészeink alkotá­saik egy részét csakis az arab kö­zönség számára forgatják. Ezek­ben sajátos nemzeti és vallási szempontokat érvényesítenek. Azonban olyan filmeket is ké­szítenek, amelyek az európai, amerikai nézők előtt is megáll­ják a helyüket. Az egyiptomi já­tékfilmek eljutottak már Kanadá­ba, a Kínai Népköztársaságba, a Szovjetunióba, az Amerikai Egye­sült Államokba, Brazíliába és Angliába, Svájcba, a Német De­mokratikus Köztársaságba és egy sor más országba. Arra törek­szünk, hogy minden alkotásnak legyen szociális mondanivalója, s hogy minden filmünk tükrözze a rendező, az író hitvallását egy­­egy fontos társadalmi kérdésről. Abdel Salam Moussa a továb­biakban elmondotta, hogy hazá­jában önálló­ cég foglalkozik a koprodukciók szervezésével. — Azt valljuk — folytatta —, hogy egymás kultúrájának megisme­rése elősegíti a népek testvéri ba­rátságának megteremtését. Szíve­sen látunk minden kezdeménye­zést, de okulva az elmúlt évek néhány melléfogásából, gondosan mérlegeljük, hogy a leendő film története jól szolgálja-e a kitű­zött célt, s r­éltó-e arra, hogy élet­re keltsük. Szombaton mutatja be az Operaház Debussy zenedrámáját, a Pelléas és Mélisande-ot A Magyar Állami Operaház évadjának jelentős eseményéhez érkezett: csaknem negyven eszten­dő után szombaton felújítja De­bussy Pelléas és Mélisande cí­mű lírikus zenedrámáját. A lát­hatóan nagy műgonddal előkészí­tett felújításnak — amelyet mél­tán premiernek is mondhatunk — csütörtökön tartották meg a nyilvános főpróbáját. Az újdon­ság kettős szereposztásban kerül a közönség elé Ferencsik János, illetőleg Blum Tamás vezényleté­vel. A rendezés munkáját Mikó András végezte, a díszletek terve­zője Forray Gábor, a jelmezeké Márk Tivadar. Pelléast Palcsó Sándor, azaz Kozma Lajos, Méli­sande szerepét Sándor Judit, ille­tőleg Házy Erzsébet énekli, Goland pedig Melis György és Faragó András. A többi szerepet Bódy József, Komlóssy Erzsébet, Hankiss Ilona és Nádas Tibor, a párhuzamos szereposztásban pe­dig Ütő Endre, Szabó Anita, Ben­­cze Éva és Galsay Ervin énekli. Botrányos jelenetek zajlottak le a közelmúltban a Sportcsarnok­ban megrendezett amatőr táncze­nei fesztiválon, amelyen az V. ke­rületi amatőr dzsesszzenekarok léptek fel, a KISZ kulturális sereg­szemle keretében. Néhány fiatal­ember egyes zenekarok fellépésé­nél azzal vélte kifejezni elragad­tatását, hogy almacsutkákat, tojást, hagymát és egy pár rossz bakan­csot vágott hozzá a neki legjobban tetsző zenekar tagjaihoz. A rend­bontókat — nem voltak sokan — kivezették, s azután befejezhették a műsort. Klubest csütörtökön — Ez az eset figyelmeztet né­hány fontos teendőre — mondja Radics Gábor, aki ezen a sport­csarnoki rendezvényen a zsűri el­nöke volt. A KISZ budapesti bi­zottságának védnökségével mű­ködő ifjúsági dzsesszklub vezető­ségi tagja „civilben” műszaki rajzoló, aki a dzsessz- és a tánc­zene szakértője és szerelmese. — Arra figyelmeztet az ügy, hogy sokat kell tennünk az ifjúság dzsessz- és tánczeneigényének helyes kielégítésében, nevelésé­ben ... Az ifjúsági dzsesszklub ideig­lenes helyiségében, az Országház Kávéházban beszélgetünk. A te­rem zsúfolásig telve fiatalokkal, akik a szokásos csütörtöki klubestre gyűltek össze. Az első benyomás­­ kedvező. Divatosan, de szerényen öltözött, jó modorú fiatalok ülnek az asztalok körül. Nem látni egyetlen farmernad­rágot, rikító inget, elszomorítóan­­„eredeti” hajviseletet sem. A fia­talokkal beszélgetve kiderül, hogy minden foglalkozási ág képvisel­ve van közöttük. Lakatos és mű­egyetemi adjunktus, fiatal orvos és kereskedelmi eladó, hivatásos zenész és neves zeneesztéta egy­aránt megtalálható az ifjúsági dzsesszklub tagjai között. A klub tavaly októberben alakult, 700 tagja van, akik szeretik a dzsesszt és értenek, illetőleg érteni is sze­retnének hozzá. A klub nem ke­veset tesz tagjainak zenei kép­zéséért — a klubesteken rendsze­resen tartanak lemezbemutatóval egybekötött előadásokat a dzsessz elméletéből és történetéből. A hallgatóság áhítatos csendben fi­gyeli az előadásokat, a vezetőség pedig nem győzi felhívni a fia­talok figyelmét: a modern zene is csak a zene klasszikusainak meg­ismerése alapján érthető és él­vezhető igazán. „Szalonképes 44 rossz számok — Sajnos, az általános felfogás mindent dzsessznek tart — ma­gyarázza Radics Gábor —, ami­ben dzsesszdob hallatszik. Még a dzsesszt és a tánczenét sem igen tudják különválasztani, sokszor még az illetékesek sem. De talán még ez a kisebbik hiba. A na­gyobbik, hogy selejtes, ízlésrom­boló művekkel árasztják el a fiatalokat. És erre nemcsak a sportcsarnoki eset példa, hanem néhány „szalonképes” táncszám is, amely rossz és egyben unal­mas. Fiatalembereket, akik nem tudnak különbséget tenni, a „sza­lonképes” zenei unalom gyakran az őrjöngő, dekadens zenekarok hívévé tesz... Ezt történt a Sportcsarnokban is, ahol két zenekar az úgyneve­zett luxemburgi stílussal „örven­deztette meg” táborát. Ez a stí­lus onnan kapta a nevét, hogy ilyen számokat gyakran játszik a luxemburgi rádió. Dominálnak benne az elektromos hangszerek, gépzenének hallatszik, amelyben elvész a dallam. A zsűri figyel­meztetése ellenére egyes zeneka­rok e hatást még különböző cir­kuszi mutatványokkal fokozták — a szaxofonos táncolva fújta hangszerét, a gitáros kérdőjellé görbülve pengetett — az erre az alkalomra váró néhány éretlen suhanc nagy örömére, akik huli­­gánoskodni kezdtek. — A fiatalok szeretik a dzsesszt és a tánczenét — mondja Mészá­ros Péter, a KISZ budapesti bi­zottságának munkatársa, aki a dzsesszel és a fiatalok táncával foglalkozik. — S ez természetes dolog, nincs ebben semmi rend­kívüli vagy káros. A tanulság csak az lehet, hogy igyekezzünk a fiataloknak ezt az igényét a le­hető legmagasabb színvonalon, helyesen kielégíteni. Sajnos, Bu­dapesten nagyon kevés lehetősé­gük van a fiataloknak rá, hogy megtanulják, mi a jó dzsessz- és tánczene, s hogy szépen megta­nuljanak táncolni... Nem a tánc, az ízléstelenség a baj Az állítás kissé furcsának lát­szik, hiszen Budapesten egymást érik a táncos szórakozóhelyek és a tánciskolák. Csakhogy a ven­déglátóipari szórakozóhelyek mindenre alkalmasak, csak a fia­talok nevelésére nem, nem is be­szélve arról, hogy a korlátozó in­tézkedések eleve kizárják az ilyen tánclehetőségekből a 16—18 éves fiatalokat. A tánciskolákat pedig általában idős tánctanárok vezetik, akik nemcsak a modern táncok tanításában maradtak el, hanem más követelményekben is. Egy sebtében végzett számítás szerint az országban működő 300 tánctanár fejenként évente több tízezer (!!!) fiatalt oktat. Nem mindegy az, hogy ezek a fiatalok hogyan tanulnak meg táncolni, s az még kevésbé, hogy a társas táncokon és egyéb alkalmakkor hogyan tanulják meg a társasági érintkezés szabályait. Mert — valljuk be őszintén — a mi fiataljaink közül sokan bi­zony elég csúnyán táncolnak .. . Az esztétikai nevelés az ifjúság között talán éppen ezen az egy­általán nem elvont területen sem lenne indokolatlan. Nem véletlen, hogy a KISZ központi bizottsága által a közelmúltban elfogadott nevelési irányelvek is foglalkoz­nak ezzel a kérdéssel. A tánc nemcsak egyszerűen szórakozás, hanem kielégíti a fiatalok moz­gásigényét, esztétikai élményt ad, hozzásegíti őket a szép mozgás­hoz, a jó megjelenéshez, a fesz­telen fellépéshez. A baj tehát nem­ a táncban van, hanem azokban, akik ízléstelenül táncolnak. Csakhogy az ízléstelenséget nem lehet betiltani — oktatással, neveléssel kell kiküszöbölni. Ez vonatkozik a mai lüktető ritmusú táncokra is, amelyeket lehet ízlé­sesen is táncolni — csak tudni kell ... A Dália és az Ybl-park Itt van például a Dália Eszp­resszó, az ifjúsági szórakozóhely, ahol a télen több mint 40 000 fia­tal szórakozott. Nem volt rend­bontás, nem volt ízléstelenség — a lányos szülők körében is elter­jedt a hír, hogy a Dáliába nyu­godtan elengedhetik a lányukat. Nyáron ott van a Vár oldalában, festői környezetben elhelyezkedő Ybl-park, amely tavaly nyáron 74 000 fiatalt látott vendégül. Már megkezdte idei működését is s a KISZ budapesti bizottsága igazán minden igényt kielégítő progra­mot állított össze a park részére. A Dáliában­­ez csak télen mű­ködik, s helyette ősztől egy na­gyobb helyiségre számít a KISZ) és az Ybl-parkban a táncot kedvelő fiatalok is jól ér­zik magukat , s azok a felnőt­tek is nyugodtak lehetnek, akik (néha túlzott) aggodalommal fi­gyelik a fiatalok viselkedését. Csakhogy Budapesten több száz­ezer fiatal van, Dália Eszpresszó és Ybl-park csak egy. Mindkettő meglehetősen távol esik a mun­káskerületektől, s a csepeli vagy a kőbányai fiatalok éppen ezért rit­kábban látogatják. Pedig ők is szeretik a táncot, s ők is szeretik a jó tánczenét s a jó dzsesszt is. Az ifjúsági dzsesszklub, a Dália, az Ybl-park missziót tölt be. Ér­demes volna többet foglalkozni azzal, hogy hatókörüket minél in­kább kiterjesszük. Pintér István Beszélgetések a dzsesszklubban KULTURÁLIS HÍREK TÖBB MINT 40 EZER látogató­ja volt a Munkácsy külföldi kor­társai című kiállításnak a Szép­­művészeti Múzeumban. * SZLOVÁKIA 16 VÁROSÁBAN rendeznek az idén Zenei tavaszt. A hangversenyeken több külföldi művész is fellép. * AMIKOR SZÉTNYÍLNAK A HIDAK címmel forgat filmet a szovjet fiatalok életéről Viktor Szokolov. A főszerepet Vlagyimir Kokolcev játssza. . Úgy gondolom, színházművé­szetünk egyik jellegzetes hibá­ja, hogy általában helytelenül értelmezzük a modernséget. Már-már klasszikus darabokba is beszorítunk egy-egy twistet, továbbá: a formabontásokat és kísérletezgetéseket sokszor szer­telenül — önmagáért — alkal­mazzuk, úgyannyira, hogy lassan e téren is tavaszi, őszi,,téli divat­ról beszélhetünk. Ellene vagyunk a formalizmusnak és mégis oly­kor formalista külsőségekkel mo­dernkedve kíséreljük megmenteni azt, ami menthetetlen: a rosszat, az üreset, a mellébeszélőt. Min­den idők haladó és újszerű szín­házát a mondanivaló szabta meg, mert az úgyis magával hoz min­dent. Semmi más. Korszerű, elő­remutató emberi és eszmei mon­danivaló nélkül, mely az élet igaz­ságát tükrözi, jó színház, izgal­mas színház sosem volt, és sosem lesz. A másik hiba szerintem a szí­nész tudományos képzetlensége. Ma az általános műveltséghez a marxizmus—leninizmus éppúgy hozzátartozik, mint a világűrhöz a szputnyikok, felbecsülhetetlen szolgálatot tehet nekünk, színé­szeknek, sínházaknak a helyesen alkalmazott modern tudomány. A művész arra hivatott, hogy fá­radhatatlanul és állhatatosan ne­velje, formálja a nagybetűvel írható Ember lelkét, jellemét és arculatát, hogy hozzájáruljon a teljes értékű ember kialakításá­hoz. Az a művész ismerheti csak helyesen a világ nagy és bonyo­lult változásait, és csak úgy tud eligazodni a múltban, valamint a jelenben, aki ennek megértéséhez nem csupán ösztönével­­közeledik. A problémák másik oka a szí­nész teljesítményének meglehetős elszürkülése a film-, illetve a tv­­szereplések következtében. A film és a tv bizonyos fokú naturalista megjelenítésre kényszerít. A jel­­zéses megoldások, az önmagában kifejezéstelen és át nem lelkesí­tett testrészkivágások képi haszná­lata folytán elkényelmesedik a színész. Elégnek tartja, ha csak életízűen beszél, életszerűen mo­zog. (A szocialista realizmus összetettebb kifejeződés, mint az egyszerű naturalizmus, de ez más lapra tartozik.) Vessünk egy pillantást a múlt­ba, amikor még a színházat fél­tettük a filmtől, ahogyan most főleg a tv-től féltjük. Milyen ér­dekes, amit ma is láthatunk a filmmúzeum egyes filmjein, hogy azok a művészek, akik a színpa­don káprázatos sikereket arattak a tehetségükkel, a filmen ezt a hatást nem mindig érték el. Ez az ellentmondás szerencsétlenül úgy oldódott meg és oldódik meg még napjainkban is, hogy felemás szí­nészeket teremtett, illetve teremt, akik sikeresek egyfajta szín- és filmjátszásban, de amilyen mér­tékben válik színesebbé a techni­kájuk, mint filmművészeké, olyan mértékben színtelenedik el, mint színpadművészeké. A színházban szavával, tiszta és erőteljes dikciójával, beszéde ritmusával kell a színésznek a nézőtérre hatnia. (Persze, nem­csak ezzel!) A filmen ugyanez a módszer természetellenes, túlzott, bosszantó. Hasonló a helyzet a rádióban és a tv-ben is. De mité­vő legyen a művész? Ápolja-e a szép magyar beszéd hagyomá­nyát, a színpadi dikciót? Mert ha igazán ápolja, annyira vérévé válik, hogy emiatt nem hívják például filmezni. A film sajáto­san egyszerűsítő stílusában fölös­leges „művészi” különc. Vagy pe­dig ne törődjünk ezzel a „kicsi­séggel”, és inkább csak az üzleti oldalát nézzük a dolognak? Az az érzésem, hogy az ebben rejlő el­lentmondást a közönség jó része érzékenyen észreveszi. Szeretnék még néhány szót szólni arról, ami valószínűleg nemcsak nekem szúrt szemet. A kapitalizmus hagyta ránk átkos örökségként. Ez pedig a színházak területi elhelyezkedése. Ma, ami­kor Budapestet nem kizárólag a régi értelemben vett Belváros jel­lemzi, hanem elsősorban a szá­mos munkáskerület, ahová ma már büszkén vihetjük gyönyör­ködni a legelfogultabb nyugati turistát is, sajnos, még mindig egy elmaradottsággal kell szé­gyenkeznünk. Nincsenek ezekben a kerületekben színházak. (Keve­­sellve a József Attila Színházat és a Nemzeti Kamaraszínházát Pesterzsébeten!) Megértjük: a la­kásépítkezés fontosabb, a terme­lőszövetkezetek erősítése szintén.­ (Talán humorosan hangzik, de nem annak szánom: ha így folytatjuk, a falu és a város közötti különb­ség eltűnése odavezet majd, hogy falvaink modernebbek lesznek, mint Budapest, mint... a perem­­kerületek.) Ne essék félreértés. Büszkék vagyunk rá, hogy gyö­nyörű új színháza van Nyíregy­házának, hogy Székesfehérvár színházával kevés budapesti vete­kedhet. (Talán társulata is lesz rövidesen!) Mégis: jó volna, ha pénzügyi szakembereink elgon­dolkodnának azon, hogy hol épít­sék fel „poraiból” a Petőfi Szín­házat. Hol éri meg a költséget, ha régi helyén, az Operettszínház­zal szemben, vagy ha inkább Rá­­kospalotán, vagy Kispesten, vagy éppen Budán? (Budáról sem fe­ledkezhetünk meg!) Ezeket a le­hetőségeket a szándék mérlegelé­sekor számításba kellene ven­niük. Fontosnak tartom továbbá, hogy egyrészt a hivatásos és az öntevékeny művészeti munka két területe egymást jobban támogas­sa, gazdagítsa, mert ezzel társa­dalmunk eszmei, esztétikai fejlő­dését mozdíthatjuk előre; más­részt a sokoldalú, kiművelt em­berek — művelődésükben a szín­ház döntő tényező — éppen mű­veltségük, állandó művelődésük által meghittebb kapcsolatot te­remtenek a színházzal és a mű­vésszel. Nem féltem a színházat, hiszek a jövőjében. Még ma is — problé­mái közt is — a tartalmas em­berábrázolás, az új arcú társa­dalmi élet tükröző műhelye. Ez adja meg a rangját és biztosítja számára holnap ugyanúgy az ér­deklődést a pillanatnyilag diadal­maskodni látszó filmmel és tv­­vel szemben. Viola Mihály a Vidám Színpad tagja Hozzászólások a színház és közönsége vitához A SZÍNÉSZI HIVATÁSRÓL

Next