Népszabadság, 1963. június (21. évfolyam, 126-151. szám)

1963-06-01 / 126. szám

8 Hozzászólások a színház és közönsége vitához ÉS MÉGIS, MIÉRT JÁRNAK SZÍNHÁZBA? Több hét óta folyik vita a Népszabadság hasábjain ar­ról, hogy mi az oka a színházak megcsappant látogatottságának. A kérdés kevésbé elegáns fogalma­zásban: miért járnak kevesen színházba? Sok érdekes hozzászó­lás és megfigyelés analizálta ed­dig ezt a kérdést. Én azonban úgy érzem, hogy a legjobb szándékú és legérdekesebb hozzászólások is fonákul nézik a problémát. Sok­kal érdekesebb eredményre jut­hatunk akkor, ha nem a színház­tól elmaradókat, hanem a szín­házba járókat tekintjük eligazító iránytűnek ebben a kérdésben. Igaz ugyan, hogy sokan nem jár­nak színházba, de sokkal fonto­sabb, hogy nagyon sok embert érdekel a színház jelen körül­mények között is, amikor a láto­gatottság kisebb, mint néhány év­vel ezelőtt A filmszínházak változatos mű­sora, a televízió léte, a megnöve­kedett életszínvonal-igények, s a külföldi utazásokra, gépkocsikra, víkendházakra való takarékosság valóban csökkentheti a színházak látogatottságát, de ennek még sincs igazán jelentősége. Sokkal izgalmasabb és talán célraveze­tőbb annak a vizsgálata, hogy a felsorolt tényezőik mellett mi vonzza az embereket a színházba, ő teszi őket nézőkké, érdeklődők­ké akár a film, a televízió, a ta­karékosság rovására? Ma is sokan járnak színházba, jó és rossz művek előadására egyaránt jut közönség. Természe­tesen a látogatottság nem azonos a táblás házak fogalmával. A színháznak nemcsak akkor van folyamatos és érdeklődő közönsé­ge, ha minden este kiteheti a ,,Minden jegy elkelt"táblát. A kö­zönség érdeklődése hullámzó, s az érdeklődés foka nemcsak a száz­­százalékos, hanem a nyolcvan-, hetven, sőt hatvanszázalékos láto­gatottság mellett is elemzésre ér­demes. Nálunk a tőkés színházak annak idején hatvanszázalékos látogatottságot terveztek, illetve ilyen látogatottsághoz szabták költségvetésüket. Ez a viszonylag szerény látogatottság tehát egy színház rentabilitásának alapja is lehet. A nagy sikerek, a sorozatos táb­lás házak néha egyszerűen meg­magyarázhatók, máskor teljes ti­tokzatosság veszi körül őket. Saj­nos, a legtöbb esetben a világos magyarázat és a titokzatos homály egyaránt félrevezető. Nem igaz, hogy a Csárdáskirálynő annyiszor idézett példátlan sikerének titka az ország ilyen irányú kulturális igényében keresendő, mint ahogy egyoldalú dicsekvés lenne a Ham­let ugyancsak hatalmas sikerét te­kinteni általános kulturális szín­vonalunknak. Ha a Csárdáski­­rálynő-kultusz pontos színvonal­­megállapító eszköz lenne, nem tudnánk megmagyarázni, hogy a csaknem egész évben játszó veszprémi színház miképpen tudja m­agát jól fenntartani csupa prózai előadással. Ha igaz lenne, hogy nálunk a siker Shakespeare-nél kezdődik, tanácstalanul állnánk egy-egy vidéki vagy fővárosi Shakespeare-előadás gyenge bevé­teli kimutatása előtt. A közönség minden időben — ma is — azért jár színházba, hogy a legkülönbözőbb műfajok­ban, tragédiától az operettig ér­dekes, élményt nyújtó előadásban részesüljön. Jó előadás, jól kiosz­tott szerepek esetében egy gyön­gébb színdarab is élményszerű le­het és vonzó. Szereposztási téve­dések, meggondolatlanságok vi­szont Shakespeare-t sem menthe­tik meg a közönség mérsékelt érdeklődésétől. A színház leg­főbb vonzóereje a színész, nem beszélhetünk tőle elvonatkoztatva sem remekművekről, sem közép­szerű színdarabokról. Mondjuk ki nyíltan: a Csárdáskirálynő Honthy Hanna nélkül sokkal ke­vésbé érdekes, mint vele. De a Hamlet mostani kasszasikerében is jelentős része van Gábor Mik­lós alakításának. Mert a színház azonosulást jelent, a színészek azonosulását a játszott darab tar­talmával, értékével, stílusával. Van, aki az operett fogalmát tud­ja egyéni varázsával izgalmasan megtölteni, van, aki Shakespeare páratlan lehetőségeivel tud azo­nosulni. A közönség akkor mozdul meg igazán a színházak felé, amikor a színházak létrehozzák a nagy ta­lálkozásokat. Megszólaltatják szí­nészeiket a nekik legalkalmasabb szerepekben, vagyis eleven élettel töltik a színházat. Az idei évad is azt mutatja, hogy széles körű közönségsikerről csaknem minden esetben jól sikerült szereposztások esetében beszélhetünk. Ha a szín­ház nem tudja a darabok és sze­repek kínálta lehetőséget megfe­lelően kiaknázni, még a legnép­szerűbb szerzőkkel sem tud igazi hatást elérni. Arthur Miller egyi­ke a legvonzóbb színpadi szerzők­nek. Az utóbbi években három művét mutatták be Budapesten, melyek közül Az ügynök halála Tímár József csodálatos alakítá­sán, a Pillantás a hídról Tolnay Klári és Pécsi Sándor remekbe szabott alkotásán keresztül vált tömegsikerré. De a Miller-drámák közül is kiemelkedő Salemi bo­szorkányok már kevesebb nézőt vonzott, mert az előadásnak nem volt színészi szenzációja. Csupán a drámákért, a drámai értékekért a nézők nem jár­nak színházba, nem is járhatnak, mert minden dráma értéke, mon­danivalója, szépsége, mulatságos­sága színészi játékon keresztül érvényesül. A remekmű is csak lehetőség a színházban,­s a né­zők a lehetőségek érvényre jutta­tóinak tapsolnak, a színészeken keresztül jutnak el az élmény bol­dog állapotába. Értük, a színé­szekért jártak színházba ebben az évadban is a legkülönbözőbb íz­lésű, kultúrájú nézők, s azon kel­lene gondolkozniuk a színházak vezetőinek, igazgatóinak, főren­dezőinek, hogy vajon kihasznál­ták-e a színházaikban játszó mű­vészek tehetségét, mindig a leg­megfelelőbbeknek adták-e a sze­repeket, s nem feledkeztek-e meg néha saját tehetséges művészeik­ről. Az új évadban is ez a központi kérdés: milyen kibontakozást és továbbfejlődést biztosítanak a tervezett darabok egy-egy szín­ház művészeinek? Félelmetes pél­dák állnak rendelkezésünkre ab­ban a vonatkozás­ban, hogy éve­kig nem gondoltak nagy színé­szekre, olyan művészek marad­­­tak ki a műsortevézésből, mint Tőkés Anna, vagy jutottak soro­zatosan jelentéktelen feladatok megoldásához, mint Dayka Mar­git, máskor pedig sablonokba, szűk szerepkörbe kényszerültek jelentős egyéniségek, anélkül, hogy egyszer is kitörhettek volna a nagy színészi csúcsok felé. A nézők, akik ebben az évben is érdeklődéssel jártak színház­ba, mindenekelőtt a sokfélekép­pen, több stílusban és rendezői el­képzelésben érvényre juttatott színészi szenzációkat keresték. Amikor megtalálták, szabadon, játékosan tudtak örülni Shaw mondanivalójának a Tanner John házasságában vagy élték át a szeretetnélküliség katarzi­­tását O’Neil Hosszú út az éjszakába című színművében. Nem folytatom a felsorolást, hi­szen Világos, hogy a sikerek vagy részsikerek mögött mindig ott áll a színész, akinek varázsára emlékezni kell. Ha a néző megtalálja az azono­sulás adta örömet, akkor sem­mi nem veheti el a kedvét a színházba járástól. Közönség el­lenére nem lehet színházat csi­nálni. A kritika magyarázkodhat, mentegethet, a színházak tökéle­tesen reklámozhatják, minden mesterkélt eszköz csődöt mond. Úgy vélem, ennek az évadnak ez a legkiáltóbb tanulsága, s ezt a tanulságot nem a színháztól tá­volmaradók, hanem a színházba járók igazságából vonhatjuk le. Gyárfás Miklós GELKA mosógép­szervize Budapest VI., Nagymező u. 43. leltározás miatt 1963. június 10—11-én zárva tart NÉPSZABADSÁG TÁMOGASSÁK JOBBAN A KÖZÖNSÉGSZERVEZÉST G. I. hozzászólásával, amely sze­rint „a mai, igazán kommunista szemszögből megírt és széles tö­megek részére érdekes színdara­bok, sajnos, késnek” — nem egyezik a nézetem. Hogy miért? Épp ha a lépésről­ lépésre való gondolatátformálást vesszük fi­gyelembe, e téren nagy lépést tet­tek prózai színházaink, hogy mást ne említsek, mint a Nemzeti Hol­nap folytatjuk, a Vígszínház Zár­óra, Különös találkozó, vagy akár a Madách Kamara Változnak az idők­­ előadott darabjaival. De száz százalékig igazat adok ama megállapításának, hogy szín­házi propagandánk nem kielégítő, vagy éppenséggel rossz. Sokszor halljuk, hogy a közönségszerve­zést új alapokra akarják az ille­tékesek helyezni, e kérdés kétség­telenül megérettnek látszik, és ehhez hozzáfűzném azt is, hogy a szervezők és az aktívahálózatuk személyeinek kiválasztására kell véleményem szerint a fő hang­súlyt fektetni. Sok szót hallottunk a kulturális munka fontosságáról, hogy ez nem másodrendű feladat stb. Kétség­telen, a kultúrmunka sok ténye­zőből adódik, és ha valaki a szín­házak előadásait nem is látogat­ja, még igen kulturált ember le­het. Mindenestre nem egyedül­álló jelenség, hogy a dolgozók munkahelyén a közönségszerve­zést harmad- és negyedrangú do­logként kezelik. Jelentések ugyan mennek különböző fórumokhoz, a formának eleget teszünk, de ko­moly támogatás a munkahely ré­széről elmarad. Buják Pál a Magyar Kábel Művek közönségszervezőj­e EGYÉNI HANGÚ, ARCULATÚ SZÍNHÁZAT A mi színházaink jellege többé­­kevésbé egyforma, ami azt is je­lenti, hogy darabválasztásuk, já­tékstílusuk jobbára esetleges. Külföldön a legtöbb színház sa­játos arculattal rendelkezik, meg­határozott mondanivalót közve­tít a közönségnek, más a célja az Old Vicnek, mint a Mermaid Theatre-nek, más a Comédie Francaise-nek, mint az Atélier­­nek. Nálunk ilyen nincs. Így nem alakulhat ki egy-egy színháznak állandó törzsközönsége. Sokak szerint erre nincs is szükség — szerintem van! Ha egy színház önálló mondanivalóval rendelke­zik, ezt következetesen végigvi­szi a bemutatott darabokban, ki­alakítja a saját közönségét, s ak­kor a hatása is összehasonlítha­tatlanul nagyobb lesz! (Valami ilyesfélével próbálkozik a Jókai Színház, talán csak egy kicsit egyoldalúan, túl szűkre szabot­tan.) Koltai Tamás Budapest, V., Régiposta utca 5. ÜNNEPI KÖNYVHÉT, 1963 GODA GÁBOR: POLDINI ÚR SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ A történelmet elhessegetni tö­rekvő, személyes biztonságát mindenáron — persze mások ro­vására — óvó, hüllőlelkű nyárs­polgár az­­új Goda-kötet hőse. Egész élete — ez a végtele­nül óvatos, kaméleonkodó, két­értelműségekkel körülbástyázott élet — a „bölcs” önzés és hit­ványság jegyében zajlik, s a lát­szólag mindenkit megértő, való­jában mindenkit légbuboréknak tekintő Poldini úr a legkülönbö­zőbb áramlatok és emberek szim­pátiájából építi ki a maga mér­téktartó karrierjét, külső és belső nyugalmát. Az embert próbáló történelem számtalan katakliz­máját és fordulatát sikerül távol­tartania magától. Precíz főirattá­ros és basás­kodó családatya, cini­kus álhumanista és kiszámítottan álszerény alkalmazott, a közép­szer nagymestere. Mintha finom rugózású lökhárítókkal szerelte volna fel hivatali pályáját, b. csa­ládját, s legeslegelső­sorban gon­dolat- és érzésvilágát, megráz­kódtatások nélkül tud lavírozni bármiféle viharban. S éppen az benne az undorító, hogy minden­kit rászed, mindenkiben a jóság benyomását kelti — egészen ad­dig, amíg az ellenforradalmi ter­rorban a gyilkosok karjaiba nem kerget egy „jólelkűségből” kites­sékelt kommunistát. Ekkor sem az bántja, hogy az illető meghalt, hanem a nyirkos félelem, hogy kiderül képmutató embertelensé­ge, és családapai tekintélyének végzetes megingása... Poldini úr persze ezen is túlteszi magát, el­­rebbenti az öngyilkosság gondo­latát, s nekigyürkőzik, hogy beil­leszkedő taktikáját folytatva, még fényesebbre smirglizze ócska gló­riáját. Goda Gábor állásfoglalása és ítélete egyértelműen kemény. A „poldinizmus” társadalmi és lelki rugóit türelmes aprólékossággal boncolja. A belső és külső ábrázo­lás eszközeit egyszerre alkalmaz­za: feltárja a Poldini úr jovialitá­­sa és látszatembersége mögötti gyilkos logikát, lemezteleníti egész magatartását, s a hős visel­kedésének és gondolatainak szem­besítésével teszi mind teljesebbé a portrét. Mellőzi a vagdalkozást, megvetésből, dühből és szomorú­ságból szövi iróniáját. Sokszor hangsúlyozza, hogy „esszét”, nem „szabályos regényt” ír, vagyis a történések és lelki folyamatok elemzését s kommentálását te­kinti igazi céljának, nem a követ­kezetes megjelenítést. Sok minden indokolja ezt a módszert, melynek elméleté­ben, persze, ugyancsak jó adag irónia húzódik meg: maga a hős­, választás, hiszen Poldini úr éle­tét épp az jellemzi, hogy lehető­leg semmi se történjék, a „poldi­nizmus” fertőzetének általánosító igénnyel való és mégis konkrét feltérképezése, a titkos összetevők klinikai pontosságú boncolgatása, satöbbi. Ebből következik az is, hogy a mellékszereplőket alig né­hány vonással vázolja elénk az író, hiszen ezek a szélsőséges fi­gurák csak annyiban érdeklik Poldini urat és csak annyiban tartoznak az ő lélekrajzához, amennyiben a történelem cselek­vésre csábító provokációit teste­sítik meg. Mégis ott igazán érdekes és igaz a könyv, ahol regényszerűen szól a szereplők cselekedeteiről és sorsáról — főképp utolsó harma­­dában-negyedében. Arról ugyan­is, ami nincs, arról, ami nem tör­ténik meg, csak elvont spekulá­ciókat lehet kitalálni. S bármily meggondolkoztatók Goda szenvte­len iróniájú, irgalmatlan és egy­értelmű elemzései, bármily ügye­sen öltözteti önnön ítéleteit is Poldini úr stílusába, olykor ki­fullad, s elmefuttatása önismét­lésnek hat. Nem sajátos ízű for­maújításának elvi jogosultságát kívánjuk elvitatni, vagy éppen ta­gadni. Nem; úgy kell megfogal­mazni a kérdést, hogy milyen eredményekkel járt és hol bizo­nyul sterilnek ez az ábrázolási mód. Vitathatatlanul és megkapó módon eredményes annyiban, hogy a „poldinizmus” osztálygyö­kereit és a lélekben — nem fel­tétlenül osztályhelyzetüknél fog­va — nyárspolgárosodó emberek belső világát aprólékosan tudja analizálni. Előbb-utóbb mégis fá­rasztóvá válik­ lehetőséget ad az írónak arra, hogy néhány lénye­ges kérdést csak felvessen, de el­nagyoljon és válasz nélkül hagy­jon (például az ifjú Poldini ér­lelődő lázadásának tartalmát). Ez a spekulatív eljárás a cselekmé­nyes, „regényes” részletek tárgyi igazságát is megcsorbítja olykor (legalábbis valószerűtlen, hogy az ifjú Poldini — harmadéves mű­­egyetemista létére — teljesen kí­vül rekedjen az eseményeken, vagy hogy a hivatalban már 1956 november végéig helyreálljon a rend, vagy hogy Poldiniék házá­ban már ekkor teljes defenzívába szoruljon a reakció). Korántsem ott a hiba, hogy Goda megtorpan valamely igazságmozzanat előtt, hiszen az egész könyv sugározza az állás­­foglalást. Inkább az okoz törése­ket, hogy az író által választott ábrázolási módnak átugorhatat­­lan korlátai vannak. Mihelyt Pol­dini úr legszűkebb környezetében sűrűsödni kezdenek az ellentétek és a történések, s mihelyt benne és vele is meglódul a világ — ha csak átmenetileg is, míg hitvány egyensúlyát vissza nem nyeri —, megélénkül a regény: igazabb, ér­dekesebb, konkrétabb lesz az ábrá­zolás. Az újszerű mondanivalón és egyéni megformáláson kívül, főleg a záró fejezetek eleven igazsága teszi érdekessé a jelleg­zetes fanyarsági könyvet. Falus Róbert 1963. június 1. szombat Országos konferencia az ifjúság kulturális neveléséről A KISZ központi bizottságának kulturális osztálya csütörtökön és pénteken országos konferenciát rendezett az ifjúság kulturális ne­veléséről, a kulturális szemle 1963—64. évi irányelveiről. Nádas­­di Józsefnek, a KISZ kb titkárá­nak megnyitó beszéde után Szabó János, a KISZ kulturális osztá­lyának vezetője tartott bevezető előadást. A vitában részt vettek a megyei tanácsok népművelési csoportvezetői, a szakszervezetek megyei tanácsainak és a ME­­SZÖV-öknek a kulturális felelő­sei, a TIT megyei titkárai, a Fő­városi Tanács, a Szakszervezetek Budapesti Tanácsa és a TIT fő­városi képviselői. A zárszót Bíró Vera, a Művelődésügyi Miniszté­rium közművelődési főosztályá­nak vezetője tartotta. (MTI) A francia színházegyüttes sajtótájékoztatója A hazánkban tartózkodó Théatre de la Cité francia színtársulat ve­zetői péntek délelőtt az újságíró­klubban találkoztak a sajtó kép­viselőivel. Roger Planchon, a színház igazgatója és főrendezője elmondotta, hogy a 38 tagú tár­sulat 1957-ben alakult. Állandó székhelyük Lyon egyik ipari kül­városában, Villeurbanne-ban van. Színházuk nagy népszerűségnek örvend. Repertoárjuk igen gaz­dag. A társulat Budapesten pénteken kezdte meg vendégjátékát az Iza­bella téri színházépületben. Az együttes Dumas A három testőr című regényének színpadi válto­zatát mutatta be A három testőrt játsszák ma is, majd június 2-án és 3-án Moliére Danáti György című vígjátékát adják elő.

Next