Népszabadság, 1963. június (21. évfolyam, 126-151. szám)
1963-06-01 / 126. szám
8 Hozzászólások a színház és közönsége vitához ÉS MÉGIS, MIÉRT JÁRNAK SZÍNHÁZBA? Több hét óta folyik vita a Népszabadság hasábjain arról, hogy mi az oka a színházak megcsappant látogatottságának. A kérdés kevésbé elegáns fogalmazásban: miért járnak kevesen színházba? Sok érdekes hozzászólás és megfigyelés analizálta eddig ezt a kérdést. Én azonban úgy érzem, hogy a legjobb szándékú és legérdekesebb hozzászólások is fonákul nézik a problémát. Sokkal érdekesebb eredményre juthatunk akkor, ha nem a színháztól elmaradókat, hanem a színházba járókat tekintjük eligazító iránytűnek ebben a kérdésben. Igaz ugyan, hogy sokan nem járnak színházba, de sokkal fontosabb, hogy nagyon sok embert érdekel a színház jelen körülmények között is, amikor a látogatottság kisebb, mint néhány évvel ezelőtt A filmszínházak változatos műsora, a televízió léte, a megnövekedett életszínvonal-igények, s a külföldi utazásokra, gépkocsikra, víkendházakra való takarékosság valóban csökkentheti a színházak látogatottságát, de ennek még sincs igazán jelentősége. Sokkal izgalmasabb és talán célravezetőbb annak a vizsgálata, hogy a felsorolt tényezőik mellett mi vonzza az embereket a színházba, ő teszi őket nézőkké, érdeklődőkké akár a film, a televízió, a takarékosság rovására? Ma is sokan járnak színházba, jó és rossz művek előadására egyaránt jut közönség. Természetesen a látogatottság nem azonos a táblás házak fogalmával. A színháznak nemcsak akkor van folyamatos és érdeklődő közönsége, ha minden este kiteheti a ,,Minden jegy elkelt"táblát. A közönség érdeklődése hullámzó, s az érdeklődés foka nemcsak a százszázalékos, hanem a nyolcvan-, hetven, sőt hatvanszázalékos látogatottság mellett is elemzésre érdemes. Nálunk a tőkés színházak annak idején hatvanszázalékos látogatottságot terveztek, illetve ilyen látogatottsághoz szabták költségvetésüket. Ez a viszonylag szerény látogatottság tehát egy színház rentabilitásának alapja is lehet. A nagy sikerek, a sorozatos táblás házak néha egyszerűen megmagyarázhatók, máskor teljes titokzatosság veszi körül őket. Sajnos, a legtöbb esetben a világos magyarázat és a titokzatos homály egyaránt félrevezető. Nem igaz, hogy a Csárdáskirálynő annyiszor idézett példátlan sikerének titka az ország ilyen irányú kulturális igényében keresendő, mint ahogy egyoldalú dicsekvés lenne a Hamlet ugyancsak hatalmas sikerét tekinteni általános kulturális színvonalunknak. Ha a Csárdáskirálynő-kultusz pontos színvonalmegállapító eszköz lenne, nem tudnánk megmagyarázni, hogy a csaknem egész évben játszó veszprémi színház miképpen tudja magát jól fenntartani csupa prózai előadással. Ha igaz lenne, hogy nálunk a siker Shakespeare-nél kezdődik, tanácstalanul állnánk egy-egy vidéki vagy fővárosi Shakespeare-előadás gyenge bevételi kimutatása előtt. A közönség minden időben — ma is — azért jár színházba, hogy a legkülönbözőbb műfajokban, tragédiától az operettig érdekes, élményt nyújtó előadásban részesüljön. Jó előadás, jól kiosztott szerepek esetében egy gyöngébb színdarab is élményszerű lehet és vonzó. Szereposztási tévedések, meggondolatlanságok viszont Shakespeare-t sem menthetik meg a közönség mérsékelt érdeklődésétől. A színház legfőbb vonzóereje a színész, nem beszélhetünk tőle elvonatkoztatva sem remekművekről, sem középszerű színdarabokról. Mondjuk ki nyíltan: a Csárdáskirálynő Honthy Hanna nélkül sokkal kevésbé érdekes, mint vele. De a Hamlet mostani kasszasikerében is jelentős része van Gábor Miklós alakításának. Mert a színház azonosulást jelent, a színészek azonosulását a játszott darab tartalmával, értékével, stílusával. Van, aki az operett fogalmát tudja egyéni varázsával izgalmasan megtölteni, van, aki Shakespeare páratlan lehetőségeivel tud azonosulni. A közönség akkor mozdul meg igazán a színházak felé, amikor a színházak létrehozzák a nagy találkozásokat. Megszólaltatják színészeiket a nekik legalkalmasabb szerepekben, vagyis eleven élettel töltik a színházat. Az idei évad is azt mutatja, hogy széles körű közönségsikerről csaknem minden esetben jól sikerült szereposztások esetében beszélhetünk. Ha a színház nem tudja a darabok és szerepek kínálta lehetőséget megfelelően kiaknázni, még a legnépszerűbb szerzőkkel sem tud igazi hatást elérni. Arthur Miller egyike a legvonzóbb színpadi szerzőknek. Az utóbbi években három művét mutatták be Budapesten, melyek közül Az ügynök halála Tímár József csodálatos alakításán, a Pillantás a hídról Tolnay Klári és Pécsi Sándor remekbe szabott alkotásán keresztül vált tömegsikerré. De a Miller-drámák közül is kiemelkedő Salemi boszorkányok már kevesebb nézőt vonzott, mert az előadásnak nem volt színészi szenzációja. Csupán a drámákért, a drámai értékekért a nézők nem járnak színházba, nem is járhatnak, mert minden dráma értéke, mondanivalója, szépsége, mulatságossága színészi játékon keresztül érvényesül. A remekmű is csak lehetőség a színházban,s a nézők a lehetőségek érvényre juttatóinak tapsolnak, a színészeken keresztül jutnak el az élmény boldog állapotába. Értük, a színészekért jártak színházba ebben az évadban is a legkülönbözőbb ízlésű, kultúrájú nézők, s azon kellene gondolkozniuk a színházak vezetőinek, igazgatóinak, főrendezőinek, hogy vajon kihasználták-e a színházaikban játszó művészek tehetségét, mindig a legmegfelelőbbeknek adták-e a szerepeket, s nem feledkeztek-e meg néha saját tehetséges művészeikről. Az új évadban is ez a központi kérdés: milyen kibontakozást és továbbfejlődést biztosítanak a tervezett darabok egy-egy színház művészeinek? Félelmetes példák állnak rendelkezésünkre abban a vonatkozásban, hogy évekig nem gondoltak nagy színészekre, olyan művészek maradtak ki a műsortevézésből, mint Tőkés Anna, vagy jutottak sorozatosan jelentéktelen feladatok megoldásához, mint Dayka Margit, máskor pedig sablonokba, szűk szerepkörbe kényszerültek jelentős egyéniségek, anélkül, hogy egyszer is kitörhettek volna a nagy színészi csúcsok felé. A nézők, akik ebben az évben is érdeklődéssel jártak színházba, mindenekelőtt a sokféleképpen, több stílusban és rendezői elképzelésben érvényre juttatott színészi szenzációkat keresték. Amikor megtalálták, szabadon, játékosan tudtak örülni Shaw mondanivalójának a Tanner John házasságában vagy élték át a szeretetnélküliség katarzitását O’Neil Hosszú út az éjszakába című színművében. Nem folytatom a felsorolást, hiszen Világos, hogy a sikerek vagy részsikerek mögött mindig ott áll a színész, akinek varázsára emlékezni kell. Ha a néző megtalálja az azonosulás adta örömet, akkor semmi nem veheti el a kedvét a színházba járástól. Közönség ellenére nem lehet színházat csinálni. A kritika magyarázkodhat, mentegethet, a színházak tökéletesen reklámozhatják, minden mesterkélt eszköz csődöt mond. Úgy vélem, ennek az évadnak ez a legkiáltóbb tanulsága, s ezt a tanulságot nem a színháztól távolmaradók, hanem a színházba járók igazságából vonhatjuk le. Gyárfás Miklós GELKA mosógépszervize Budapest VI., Nagymező u. 43. leltározás miatt 1963. június 10—11-én zárva tart NÉPSZABADSÁG TÁMOGASSÁK JOBBAN A KÖZÖNSÉGSZERVEZÉST G. I. hozzászólásával, amely szerint „a mai, igazán kommunista szemszögből megírt és széles tömegek részére érdekes színdarabok, sajnos, késnek” — nem egyezik a nézetem. Hogy miért? Épp ha a lépésről lépésre való gondolatátformálást vesszük figyelembe, e téren nagy lépést tettek prózai színházaink, hogy mást ne említsek, mint a Nemzeti Holnap folytatjuk, a Vígszínház Záróra, Különös találkozó, vagy akár a Madách Kamara Változnak az idők előadott darabjaival. De száz százalékig igazat adok ama megállapításának, hogy színházi propagandánk nem kielégítő, vagy éppenséggel rossz. Sokszor halljuk, hogy a közönségszervezést új alapokra akarják az illetékesek helyezni, e kérdés kétségtelenül megérettnek látszik, és ehhez hozzáfűzném azt is, hogy a szervezők és az aktívahálózatuk személyeinek kiválasztására kell véleményem szerint a fő hangsúlyt fektetni. Sok szót hallottunk a kulturális munka fontosságáról, hogy ez nem másodrendű feladat stb. Kétségtelen, a kultúrmunka sok tényezőből adódik, és ha valaki a színházak előadásait nem is látogatja, még igen kulturált ember lehet. Mindenestre nem egyedülálló jelenség, hogy a dolgozók munkahelyén a közönségszervezést harmad- és negyedrangú dologként kezelik. Jelentések ugyan mennek különböző fórumokhoz, a formának eleget teszünk, de komoly támogatás a munkahely részéről elmarad. Buják Pál a Magyar Kábel Művek közönségszervezője EGYÉNI HANGÚ, ARCULATÚ SZÍNHÁZAT A mi színházaink jellege többékevésbé egyforma, ami azt is jelenti, hogy darabválasztásuk, játékstílusuk jobbára esetleges. Külföldön a legtöbb színház sajátos arculattal rendelkezik, meghatározott mondanivalót közvetít a közönségnek, más a célja az Old Vicnek, mint a Mermaid Theatre-nek, más a Comédie Francaise-nek, mint az Atéliernek. Nálunk ilyen nincs. Így nem alakulhat ki egy-egy színháznak állandó törzsközönsége. Sokak szerint erre nincs is szükség — szerintem van! Ha egy színház önálló mondanivalóval rendelkezik, ezt következetesen végigviszi a bemutatott darabokban, kialakítja a saját közönségét, s akkor a hatása is összehasonlíthatatlanul nagyobb lesz! (Valami ilyesfélével próbálkozik a Jókai Színház, talán csak egy kicsit egyoldalúan, túl szűkre szabottan.) Koltai Tamás Budapest, V., Régiposta utca 5. ÜNNEPI KÖNYVHÉT, 1963 GODA GÁBOR: POLDINI ÚR SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ A történelmet elhessegetni törekvő, személyes biztonságát mindenáron — persze mások rovására — óvó, hüllőlelkű nyárspolgár azúj Goda-kötet hőse. Egész élete — ez a végtelenül óvatos, kaméleonkodó, kétértelműségekkel körülbástyázott élet — a „bölcs” önzés és hitványság jegyében zajlik, s a látszólag mindenkit megértő, valójában mindenkit légbuboréknak tekintő Poldini úr a legkülönbözőbb áramlatok és emberek szimpátiájából építi ki a maga mértéktartó karrierjét, külső és belső nyugalmát. Az embert próbáló történelem számtalan kataklizmáját és fordulatát sikerül távoltartania magától. Precíz főirattáros és basáskodó családatya, cinikus álhumanista és kiszámítottan álszerény alkalmazott, a középszer nagymestere. Mintha finom rugózású lökhárítókkal szerelte volna fel hivatali pályáját, b. családját, s legeslegelsősorban gondolat- és érzésvilágát, megrázkódtatások nélkül tud lavírozni bármiféle viharban. S éppen az benne az undorító, hogy mindenkit rászed, mindenkiben a jóság benyomását kelti — egészen addig, amíg az ellenforradalmi terrorban a gyilkosok karjaiba nem kerget egy „jólelkűségből” kitessékelt kommunistát. Ekkor sem az bántja, hogy az illető meghalt, hanem a nyirkos félelem, hogy kiderül képmutató embertelensége, és családapai tekintélyének végzetes megingása... Poldini úr persze ezen is túlteszi magát, elrebbenti az öngyilkosság gondolatát, s nekigyürkőzik, hogy beilleszkedő taktikáját folytatva, még fényesebbre smirglizze ócska glóriáját. Goda Gábor állásfoglalása és ítélete egyértelműen kemény. A „poldinizmus” társadalmi és lelki rugóit türelmes aprólékossággal boncolja. A belső és külső ábrázolás eszközeit egyszerre alkalmazza: feltárja a Poldini úr jovialitása és látszatembersége mögötti gyilkos logikát, lemezteleníti egész magatartását, s a hős viselkedésének és gondolatainak szembesítésével teszi mind teljesebbé a portrét. Mellőzi a vagdalkozást, megvetésből, dühből és szomorúságból szövi iróniáját. Sokszor hangsúlyozza, hogy „esszét”, nem „szabályos regényt” ír, vagyis a történések és lelki folyamatok elemzését s kommentálását tekinti igazi céljának, nem a következetes megjelenítést. Sok minden indokolja ezt a módszert, melynek elméletében, persze, ugyancsak jó adag irónia húzódik meg: maga a hős, választás, hiszen Poldini úr életét épp az jellemzi, hogy lehetőleg semmi se történjék, a „poldinizmus” fertőzetének általánosító igénnyel való és mégis konkrét feltérképezése, a titkos összetevők klinikai pontosságú boncolgatása, satöbbi. Ebből következik az is, hogy a mellékszereplőket alig néhány vonással vázolja elénk az író, hiszen ezek a szélsőséges figurák csak annyiban érdeklik Poldini urat és csak annyiban tartoznak az ő lélekrajzához, amennyiben a történelem cselekvésre csábító provokációit testesítik meg. Mégis ott igazán érdekes és igaz a könyv, ahol regényszerűen szól a szereplők cselekedeteiről és sorsáról — főképp utolsó harmadában-negyedében. Arról ugyanis, ami nincs, arról, ami nem történik meg, csak elvont spekulációkat lehet kitalálni. S bármily meggondolkoztatók Goda szenvtelen iróniájú, irgalmatlan és egyértelmű elemzései, bármily ügyesen öltözteti önnön ítéleteit is Poldini úr stílusába, olykor kifullad, s elmefuttatása önismétlésnek hat. Nem sajátos ízű formaújításának elvi jogosultságát kívánjuk elvitatni, vagy éppen tagadni. Nem; úgy kell megfogalmazni a kérdést, hogy milyen eredményekkel járt és hol bizonyul sterilnek ez az ábrázolási mód. Vitathatatlanul és megkapó módon eredményes annyiban, hogy a „poldinizmus” osztálygyökereit és a lélekben — nem feltétlenül osztályhelyzetüknél fogva — nyárspolgárosodó emberek belső világát aprólékosan tudja analizálni. Előbb-utóbb mégis fárasztóvá válik lehetőséget ad az írónak arra, hogy néhány lényeges kérdést csak felvessen, de elnagyoljon és válasz nélkül hagyjon (például az ifjú Poldini érlelődő lázadásának tartalmát). Ez a spekulatív eljárás a cselekményes, „regényes” részletek tárgyi igazságát is megcsorbítja olykor (legalábbis valószerűtlen, hogy az ifjú Poldini — harmadéves műegyetemista létére — teljesen kívül rekedjen az eseményeken, vagy hogy a hivatalban már 1956 november végéig helyreálljon a rend, vagy hogy Poldiniék házában már ekkor teljes defenzívába szoruljon a reakció). Korántsem ott a hiba, hogy Goda megtorpan valamely igazságmozzanat előtt, hiszen az egész könyv sugározza az állásfoglalást. Inkább az okoz töréseket, hogy az író által választott ábrázolási módnak átugorhatatlan korlátai vannak. Mihelyt Poldini úr legszűkebb környezetében sűrűsödni kezdenek az ellentétek és a történések, s mihelyt benne és vele is meglódul a világ — ha csak átmenetileg is, míg hitvány egyensúlyát vissza nem nyeri —, megélénkül a regény: igazabb, érdekesebb, konkrétabb lesz az ábrázolás. Az újszerű mondanivalón és egyéni megformáláson kívül, főleg a záró fejezetek eleven igazsága teszi érdekessé a jellegzetes fanyarsági könyvet. Falus Róbert 1963. június 1. szombat Országos konferencia az ifjúság kulturális neveléséről A KISZ központi bizottságának kulturális osztálya csütörtökön és pénteken országos konferenciát rendezett az ifjúság kulturális neveléséről, a kulturális szemle 1963—64. évi irányelveiről. Nádasdi Józsefnek, a KISZ kb titkárának megnyitó beszéde után Szabó János, a KISZ kulturális osztályának vezetője tartott bevezető előadást. A vitában részt vettek a megyei tanácsok népművelési csoportvezetői, a szakszervezetek megyei tanácsainak és a MESZÖV-öknek a kulturális felelősei, a TIT megyei titkárai, a Fővárosi Tanács, a Szakszervezetek Budapesti Tanácsa és a TIT fővárosi képviselői. A zárszót Bíró Vera, a Művelődésügyi Minisztérium közművelődési főosztályának vezetője tartotta. (MTI) A francia színházegyüttes sajtótájékoztatója A hazánkban tartózkodó Théatre de la Cité francia színtársulat vezetői péntek délelőtt az újságíróklubban találkoztak a sajtó képviselőivel. Roger Planchon, a színház igazgatója és főrendezője elmondotta, hogy a 38 tagú társulat 1957-ben alakult. Állandó székhelyük Lyon egyik ipari külvárosában, Villeurbanne-ban van. Színházuk nagy népszerűségnek örvend. Repertoárjuk igen gazdag. A társulat Budapesten pénteken kezdte meg vendégjátékát az Izabella téri színházépületben. Az együttes Dumas A három testőr című regényének színpadi változatát mutatta be A három testőrt játsszák ma is, majd június 2-án és 3-án Moliére Danáti György című vígjátékát adják elő.