Népszabadság, 1964. február (22. évfolyam, 26-50. szám)

1964-02-09 / 33. szám

10 A „TRAGÉDIA'' RÓMAI JELENETE _ Mit szólna hozzá, főszerkesztő úr, mint címlaphoz?... — Mit izgulsz, mama, abban a novellában különb dolgok vannak... ' ** (! Mai színházi kelléktár. — Sappho, Catullus, Rabelais, Villon, Balzac, Verlaine; a fő­­serkesztő üzeni, hogy nem használhatjuk az írásaikat... Nem elég merészek!... (roncz Tibor rajzai.) NÉPSZABADSÁG 1964. február 9. vasárnap A szocialista képzőművészek csoportjának emlékkiállítása Az idén ünnepli megalakulásá­nak 30. évfordulóját az illegális kommunista párt égisze alatt mű­ködő szocialista képzőművészek csoportja. A jubileum tiszteletére a Magyar Nemzeti Galériában április 4-én nagyszabású emlék­­kiállítás nyílik azokból a képző­művészeti alkotásokból, amelyek­kel a csoport tagjai a felszabadu­lás előtti években kifejezték állás­foglalásukat a fasizmus ellen és hitet tettek a haladás ügye mel­lett. KULTURÁLIS HÍREK NÉGYMILLIÁRD NÉZŐJE volt a Szovjetunió 129 ezer filmszín­házának tavaly. Az utóbbi öt év­ben 2640 új mozi nyílt a Szovjet­unióban. TATABÁNYÁT a könyvbará­tok városaként ismerik a könyv­­ter­jesztőberkekben; tavaly há­rommillió-kétszázezer forint érté­kű könyvet adtak el a városban, tehát átlagban minden felnőtt öt kötetet vásárolt. * A BERLINI ÁLLAMI OPERA­HÁZ péntek este bemutatta Szer­­gej Prokof­jev Egy igaz ember cí­mű operáját. VUK KARADZSICS, a szláv nyelv nagy megújítója halálának 100. évfordulóján Tito jugoszláv köztársasági elnök jelenlétében ünnepi megemlékezést tartottak pénteken a belgrádi egyetemen. Ivó Andrics Nobel-díjas író mél­tatta a szerb kultúra nagy alak­jának munkásságát.­­ KILENCEZER FELNŐTT ta­nul a zalai iskolákban. A megye 95 körzeti mezőgazdasági szak­munkásképző tanfolyamán két és fél ezer, a harminc termelőszö­vetkezeti akadémián kétezer, a nők akadémiáján másfél ezer fel­nőtt gyarapítja ismereteit. Február 16: A WOZZECK BEMUTATÓJA AZ OPERAHÁZBAN (Tudósítónktól.) Az Operaház idei évadjának nevezetes eseménye zajlik le jövő vasárnap: február 16-án mutatja be a dalszínház Alban Berg Woz­­zeck című zenedrámáját. A Wozzeck színrehozatalával Operaházunk a modern repertoár régi adósságát törleszti, hiszen századunk operaművészetének korszakos jelentőségű, s már jó ideje világszerte játszott remek­művével ismerteti meg a magyar közönséget. Az opera szövegkönyvét Alban Berg Georg Büchnemnek kézirat­ban fennmaradt drámájából írta. 1915-ben fogott a mű komponálá­sához, és 1921-ben fejezte be. Be­mutatója 1925-ben volt a berlini állami operaházban, Erich Klei­­ber vezényletével. A Wozzecket ez­után rövid idő alatt még Németor­szág 29 városában előadták, majd eljutott külföldre, egyebek között Prágába is. Sikeres pályafutásá­nak azonban gátat szabott a ná­cik uralomra jutása. A zenedráma témaválasztását (egy agyonhaj­szolt kisember, egy borbély-tiszti­­szolga a hőse), merész hangját, félreérthetetlen társadalomkriti­káját veszedelmesnek nyilvánítot­ták, s a művet kitiltották a né­met színpadokról. A második vi­lágháború után a Wozzeck újra folytatta sikeres pályafutását. A gazdag invenciójú, ízig-vérig modern alkotás igen nagy feladat elé állítja a bemutató valamennyi részvevőjét. Az együttes a szo­kottnál sokkal több próbával ké­szül a bemutatóra, hogy a nagy­szabású zenedráma sajátos zenei hangvételét, érzelemgazdagságát, bensőséges líráját minél megra­­gadóbban tolmácsolhassa. A Wozzeck ezúttal is párhuza­mos szereposztásban kerül majd a közönség elé. A címszerepet Radnai György, illetőleg Faragó András, a női főszerepet Má­tyás Mária, azaz Birkás Lilián, a többi főszerepeket Szőnyi Fe­renc (Tarnay Gyula), Réti József (Palcsó Sándor), Várhelyi Endre (Ütő Endre), Gombos Éva (Szirmay Márta) énekli. A bemutató elő­adás karnagya Ferencsik János, a következő, február 19-i előadásé Tóth Péter. A zenedráma előadásának ren­dezője Mikó András, a díszleteket Forray Gábor tervezte, a jelme­zeket Szeitz Gizela. Vinokurov-est, Kortárs-est, oratorikus drámai költemények az Egyetemi Színpad februári programjában Az Egyetemi Színpad február­ban ismét változatos műsorral várja a közönséget. A programból kiemelkedik a Vinokurov szovjet költő közreműködésével, február 16-án rendezett szerzői est. A világirodalmi sorozat követ­kező száma február 17-én a mai angol—amerikai irodalomról ad áttekintést. A februári program újdonságai az oratorikus feldol­­gozású drámai költemények: Ba­bits Mihály Laodameia és Juhász Ferenc A szarvassá változott fiú kiáltozása című művei, amelyeket az egyetemi énekkar és koncert­zenekar ad elő Gsenius Mariann főszereplésével. Ezt a műsort február 22-én és 23-án mutatják be. Az Universitas­ együttes elő­adásában február 9-én és 15-én kerül színre Borchert Az ajtón kí­vül című modern drámai műve. Ebben a hónapban 13-án tartják meg a színpad nagy érdeklődéssel kísért művészettörténeti előadás­­sorozatát a modern művészetel­mélet időszerű kérdéseiről. Végül a hónap utolsó napján a Kortárs folyóirat szerzőinek estje zárja le a színpad februári programját. MÓRA FERENC: Történet az egyik csalóról Harminc évvel ezelőtt halt meg Móra Ferenc (1879—1934), a XX. századi magyar prózairodalom nagy alakja. Azért mondom, hogy az egyik­ről, mert a másikról is tu­dok történetet. Szeretek róluk be­szélni így, tél elején, amikor a jó isten elparancsolja az égről a na­pocskát, a földi rongyosok és éhe­sek oltalmazóját, és szabadjára engedi a rémítőket, a ködöket, szeleket, havakat. Miért ne ho­zakodnék elő ilyenkor e két kü­lönös csalóval? Hátha a jó isten csak azért parancsolja el ilyen­kor a napot az égről, hogy addig, míg a rémítőknek engedi át a föl­det, az emberek szívében süssön ki a nap, és onnan oltalmazza a rongyosokat és éheseket? Az egyik csalót Palkónak hív­ták, ugyan még tán most is úgy hívják­­ Törőcsik Palkónak. Le­het, hogy van is, aki találkozott már vele, ha egyebütt nem, a kis iskolás gyerekei olvasókönyvében. Mert Törőcsik Palkó oda is be­jutott, a többi nevezetes embe­rek közé, és én voltam benne a ludas, hogy bejutott. De ott egy kicsit simítani kellett a Palkó bű­nén úgy, ahogy a tanterv kíván­ja, itt elmondom úgy, ahogy tör­tént. Palkó abban az időben vala­melyik újságosbolt fityfi­ittye volt, aki a mi utcánkban beado­gatta az újságokat a világi dol­gok iránt érdeklődő nemzetnek, s ezért rendes fizetést kapott, há­rom szem sült gesztenyét, ame­lyek közül csak egy volt férges. Amikor én tudomást szereztem a dologról, marékra is fogtam a bá­torságom, és erős támadást intéz­tem a nagytőke ellen, annál is inkább, mert kiderült róla, hogy álláshalmozó. Ez a sarki nagytő­ke a bódéban újságot árult, és a bódé előtt gesztenyét sütött, s eh­hez képest csakugyan elég ron­gyos is volt. — Ugyan kérem — legyintett mérgesen —, csak nem kívánja tőlem az úr, hogy gesztenyével zabáltassak meg egy ötesztendős kölyköt? Mikor én ötesztendős voltam, örültem, ha a gazdám ha­jába főtt krumplit vágott hozzám. Mert én is a létminimumon kezd­tem, kérem a lássan. Ezt a fölmagzott és kiművelt em­ber kettős gőgjével mondta a nagytőke, és láttam, hogy a Pal­kó három szem gesztenyéje is veszélyben forog, ha tovább is buzgók az érdekében. Siettem te­hát kiengesztelni a nagytőkét, ötszáz korona áru gesztenyét vet­tem tőle egyszerre — mert az még a koronás világban volt —, meg­kértem, hogy a fityfirittynek szánt férgeseket is számítsa az enyémek közé, s csak azután mer­tem megkérdezni, nincs tán pa­nasza a gyerek ellen? Jólelkű elnézéssel válaszolt. — elég fürge a gyerek, úgy megszaladja az emeletüket is, mint a pocok, csak abból van baj, hogy írástudatlan, és néha meg­­cseréli az újságlapokat. Tetszik tudni, a munkásúj­ságot viszi föl az emeletre a táblabíró úrnak, és a táblabíró úr lapját hajítja be a pincelakásba, a suszternek. Isten bocsássa bűnömet, én azt gondolom, nem is olyan nagy hi­ba ez, mert így tudja meg az em­ber, mit gondolnak róla a másik parton, s majd aztán ahhoz ké­pest forgatja magát a világi élet­ben. De szólni nem szóltam sem­mit, csak elhatároztam, hogy ezek után jobban föltekintem a hü­velykpici férfiút, álo ilyen ki­egyenlítő hivatást teljesít az em­beri társadalomban. Másnap reggel magam men­tem ki az előszobába, mikor magnyikkant a csengő, amit Pal­kó csak az ujja leghegyével ért föl, ha nagyon ágaskodott is. A fején zöldellett valami kerek, ar­ról ki lehetett találni, hogy vala­mikor kalap volt. Nyakától tér­déig szürkés lett valami, ami egy­kor alighanem kabát gyanánt vé­dett valakit. Hanem hogy mi az, ami a térdétől a lába fejét takaró sárig kókorlik, azt nem lehetett kitalálni, azt meg kellett kér­dezni. — Mi az a kék a lábad szárán, te csiripiszli? — A bűröm — mondotta Palkó, egy kicsit csodálkozva. No hát, hogy egy úriember még ezt se éri föl ésszel! — Te mezítláb jársz, te gyerek? Ebben a sárban, latyakban, jege­sedő hólében? — Csakis — hangzott a válasz, kérkedés és panaszkodás nélkül. Annyi eszem már volt, hogy nem firtattam, miért. Inkább a feleségem kérdeztem meg, nem volna-e egy pár rossz cipő a ház­nál? — Rossz mindig akad — mo­solygott egy kicsit mélán házam úrnője, lepillantván a tulajdon cipőjére. — Ide komolyabb cipő kell, fiam, nem olyan, amelyik azt mondja, hogy „cissz-csossz”, ha­nem amelyik azt mondja, hogy „kopp, kopp”. Olyan is került, s két pár meleg harisnyával, nyiszlett vászonken­dőkkel megbélelve, nem is volt túlságosan nagy a dagadó, fagyott kis lábakra. „Kopp, kopp”, kemé­nyen és önérzetesen koppantak a cipők a kőlépcsőkön, s nem tu­dom, a régi gazdájuk nem jobban örült-e nekik, mint az új.

Next