Népszabadság, 1964. február (22. évfolyam, 26-50. szám)

1964-02-09 / 33. szám

1964. február 9. vasárnap NÉPSZABADSÁG DM­ FUJIMÉI® a szocialista városépítés iskolája Magyarországon Dunaújváros története a mi történetünk. Benne saját sorsunkra ismerünk, az utóbbi 15 év fordulataira. Merészen szár­nyaló elképzelés, nagyvonalú vál­lalkozás, de gyakran kicsinyes korlátok közé szorított megvaló­sítás, a helyes elgondolások túl­­hajtása, túlélezése, olyannyira, hogy azok önmaguk visszájára fordulnak, visszatérés a helyes alapokhoz, a túlhajtások lenye­­sése, a helyes arányok helyreállí­tása, a jövő józan tervezése. Ez Dunaújváros építésének története dióhéjban. Legjobban az elsőnek meg­épült városnegyedet szeretem, a Május 1. utcát és a kis terecskét a kultúrház és­ az üzletek előtt, az első házakat és a házak kö­zött már kivirágzott kerteket. Itt­hon érzem magam ebben a kör­nyezetben, üdít, pihentet ez a táj. Nyakamat nem kell hátrafeszíte­nem, hogy embertelenül magas házak felett még valamit az ég­ből is megláthassak. Az utcák nem vezetnek messzire, csak a lakókörzet belső forgalmát szol­gálják. A házak nem árnyékol­ják egymást, szabadon lélegzenek. A házak közötti légtér (a házak magasságának és egymástól való távolságának aránya) 1:2, 1:3. Az ember nem vész el ebben a környezetben. A most már fel­serdült, és a házakkal körülbelül egyidős fák a házak válláig ér­nek. Nem véletlenül mondok vállat. Az ember minden munká­jában saját magát keresi, saját arányaihoz mér mindent. A há­zak ablakait értelmesen néző, vagy sunyin pislákoló szemeknek látja, a nyitott kaput ásító torok­nak. Ha az utolsó ablaksorra ne­héz falak, súlyos párkányzat ne­hezedik, ez tiszteletet parancso­ló, szigorú arckifejezést ad a há­zaknak. Ennek a negyednek a la­kóházai egyszerűek, szerények. Magas tetők, nehéz párkányok helyett sima vasbeton lemez, va­lamiféle ellenzés sapka árnyékol­ja homlokukat. Nem szépek ezek a házak, az akkori országos típu­sok helyi applikációi, mégis az egész telep házastul, fástul, bok­rostul, gyerekestül arányos, em­beri. Az arány — ez az, ami a leg­fontosabb az építészetben. A régi görögök a templom minden elemét az oszloptörzs legalsó metszetének átmérőjéhez viszonyí­tották. A dunaújvárosi épületek elemeit nem mérlegelték ilyen finomságokig. De az arányossá­got mi sokkal tágabb összefüggés­ben keressük, igényeljük. Ará­nyosnak azt érezzük, ami minde­nekelőtt a társadalmi feladathoz mérten az, ami a feladat jellegé­vel, természeti, társadalmi, gaz­dasági és szellemi feltételeivel, lehetőségeivel összhangzó. Duna­újváros elhelyezkedését környe­zetében, szervezetét, struktúráját és ennek az első ütemnek meg­oldását minden hibája ellenére a kor és a feladat lényegéhez illő­nek, korszerűnek és arányosnak ítéljük. A korszerű városépítési elvek az első negyed beépítésében még viszonylag tisztán, torzításoktól mentesen nyilatkoznak meg. Nin­csenek tűzfalak, hátsó traktusok, levegőtlen udvarok, kerítések. Nincsenek fő- és mellékhomlok­zatok. A házak minden homlok­zatukkal lélegzik a teret, a tér a házakat szabadon körülára­molja. Egészen e század elejéig az építészek általában zárt te­reket alkottak, utcafolyosókat ha­sítottak a házaknak spontán ala­kult sűrűjébe. Ezt az építési mó­dot az akkori építészeti felada­tok társadalmi körülményei ma­gyarázzák. Az építész nem ismeri azokat a törvényszerű folyamato­kat, amelyek a társadalmi fejlő­dést, az ország földjeinek meg­oszlását és felhasználását, a tele­pülések fejlődését meghatározzák, és így nem is vállalkozhat a szá­mára adott és szigorúan körülha­tárolt telken kívüli területek, egységes városnegyedek, még ke­vésbé tájak rendezésére. Korunk építésze és különösen a szocia­lista társadalom építésze viszont nem elszigetelt feladatokkal bir­kózik, hanem tudatos munkával feltárt, rendezett terekbe ülteti bele épületeit, lakótelepeit. Min­den egyes épület, telep amellett, hogy viszonylag önálló szerves egységet képez, belekapcsolódik a nagyobb összefüggések rendjébe. A viszonylag önálló terek szer­vesen egymásba kapcsolódnak, áthatják egymást. Így van ez a dunaújvárosi első negyed eseté­ben is; a tekintet házakon és lombokon pihen meg, de a lom­bok csipkéi mögül a távolból újabb házak mosolyognak elő, és a házak közül a távolba újabb kertek csalogatnak. Sajnos, azok a korszerű vívmá­nyok, amelyek a város egész szer­vezetében és az első negyed épü­leteiben testet öltöttek, a további építés folyamán eltorzultak, és részben veszendőbe mentek. A főút, a főúttól a Duna felé eső negyed, a Kossuth Lajos utca és az úgynevezett technikumi ne­gyed építészetére gondolok. Az első negyed épületei sem szépek önmagukban, és nem is különö­sen korszerűek. Egyszerű, vakolt téglaházak, amelyeknél a modern technika, a gépi, nagyüzemi épí­tés módszerei még nem jutottak szerephez, de — még egyszer hangsúlyozom — arányosak, lép­tékük megfelel a város nagyság­rendjének, jellegének, és ez a döntő. A Vasmű út nagy tömbjei ez­zel szemben már egészen más léptékűek, egészen más levegőt lehelnek. Nem az ötemeletnyi vagy a torony esetében nyolc­emeletnyi magasság az, ami bán­tó, hiszen a laza elrendezésben ennél magasabb házak is épül­hettek volna, hanem az, hogy ezek a tömbök egyetlen hatal­mas falat alkotnak, amely nem­csak az első negyed laza beépí­tésű körzeteit vágja el a zöld­sávtól, hanem lényegében az egész várost kettészeli. A házak, mint a régi városok­ban, főfrontjukkal állnak ki a főútra, mintha szégyellni való nyomortanyákat kellene a főútvo­­nal elől eltakarniuk. Az eredeti, a korszerű városépítészeti kon­cepciót itt teljesen félreértették, hiszen a Vasmű felé irányuló forgalmi út azért halad széles zöldövezetben, hogy a lakótele­peket a forgalom zajától és füst­jétől megkímélje. Itt pedig a leg­nagyobb lakóházakat ültették le a fő forgalmi útra. Persze nem félreértésről van szó, hanem ar­ról, hogy ez időszak felfogásá­nak megfelelően Dunaújváros fő­útvonalát a Dunai Vasmű pate­tikusan megfogalmazott felvonu­lási útjává kellett formálni. A főúttól a Duna felé eső ne­gyedek és az úgynevezett techni­kumi negyed lakótömbjei tenge­lyekre fűződnek fel, és a sarko­kon zárt udvarokat képeznek, a magyar kisvárosi barokk és klasz­­szicista építészet párkányait, va­kolt elemeit hordozzák; magas­tetősek, konzervatív, vidékies ha­tásúak, ami furcsa ellentétben áll nagyszabású szimmetrikus kompozíciójukkal. A magyar tör­téneti építészetből vett, de a mai technikának és szemléletnek el­lentmondó elavult formáknak az volt a hivatása, hogy Dunaúj­város épületeinek nemzeti jelle­get kölcsönözzenek. Ezeken a ne­gyedeken ma már, sajnos, a leg­szebb növényzet sem segít, díszí­tettségük ellenére szegényeseb­bek, sivárabbak, mint az első ne­gyed simára vakolt kockái. Az első negyed, ami most az utcák és kertek kiépülte után olyan megnyerőnek tűnik, az első években, a széljárta lösz­háton, dagadó sárban, sivárnak hatott. Az emberek a régen meg­szokott városias, befejezett kör­nyezetet igényelték. Emlékeztet­nem kell arra, hogy 10—12 év­vel ezelőtt a lakosság tömegei előtt a modern formájú bútorok, épületek szokatlanok, ismeretle­nek voltak. Azóta ezen a téren is nagyot léptünk előre, de ak­kor az értetlenség mellett nem lehetett kézlegyintéssel tovább­menni, bizonyos fokú visszalépés alig volt elkerülhető. A zárt beépítésű, régies archi­tektúrájú főutca, az árkádok alatti üzletsorral, a mozi előtti zárt tér, a sarkokon zárt, udva­ros tömbök, a városiasság iránti igényt voltak hivatva kielégíte­ni, a megnyugvás, a befejezett­ség érzését kívánták kelteni, amit a csupasz, befejezetlen első telep lakóinak nélkülözniük kel­lett. A Dunaújváros építésének első ütemeként elkészült telep való­ban nem volt befejezett, ponto­sabban a Vasmű lakótelepe volt és nem több ennél­­ nem város. Az építési program is szűkö­sen, csak lakótelepül irányozta elő, nem szánta neki az önálló központ, járási székhely szerepét, amelyet most mégis betölt. Ennek a szemléletnek megfelelően csak hiányosan épültek ki azok a kommunális központok, amelyek a telepeket szerves egységekké összefogni hivatottak. A város fő­tere még ma sem épült meg. Mindez a befejezetlenség érzésé­nek objektív alapot nyújtott. A modern építészeti formák, ha nem is egészen közvetlen módon, a modern építési technikából nő­nek ki. Az él­es sarkok, sima, díszítetlen felületek, a gépi tö­megtermelés igényeinek felelnek meg, annak szellemét sugározzák. Ez az új technika Dunaújváros építésének sem első, sem máso­dik periódusában nem állt még rendelkezésre. Mind az első mo­dern külsejű házak, mind a má­sodik periódus archaizáló épüle­tei hasonló típuslakásokat tar­talmaznak, téglából és vakolatból épültek fel. Az első negyed for­mái bizonyos fokú ellentmondás­ban állottak a még viszonylag fejletlen technikával. Ez a tény, ha nem is tette szükségszerűvé, de megengedte a visszatérést a megszokott magyar kisvárosi architektúrához. Azóta Dunaújvárosban is gyö­keret vert az a technika, ame­lyik házak tömeges előállítását teszi lehetővé. Épületelemgyárak létesültek, amelyek futószalagon blokkokat és paneleket gyárta­nak. A tömeges építés technoló­giája pedig már nem tűri a kis­polgári hangulatokat idéző kéz­műves formákat. A saroképüle­teknek, magas tetőknek, sarok­­tornyocskáknak, tagolt párká­nyoknak és magyaros mintájú er­kélyeknek végleg bealkonyult. De megváltozott a társadalmi igény is. A tömeges lakás­építés ennek a megváltozott szem­léletnek megnyilatkozása Az épí­tészetnek nem elsődleges feladata többé monumentális emlékműve­ket emelni, patetikus felvonulási utakat nyitni, hanem a dolgozó ember mindennapi élete számára kell kellemes környezetet biztosí­tania. A nemzeti jelleget nem a magyaros formák, hagyo­mányos elemek alkalmazásával véljük elérni, hanem azzal, hogy a feladat reális­ fevételeinek igyekszünk megfelelni, az adott táj, éghajlat, társadalom és nép igényeit közelítjük meg Dunaújvárosban azóta blokkok­ból és planetekből új, korszerű te­lepek épültek, amelyeknél a kor­szerűség nemcsak szemlélet és külső forma, hanem a szerkezet, a technika megnyilatkozása is. A há­zak szabadon állnak, nem képez­nek zárt udvarokat. A típusele­mekkel történő építés nem tűr a házak tördelését, be- és kifordítá­sát, hiszen ez újabb, viszonylag ritkán felhasználható elemek gyártást igényli, a technológiai fo­lyamat megbontását eredményezi. De szemléletünk, amelyik élet­formánk anyagi-technikai alap­jainak fejlődésével együtt, ha nem is azzal teljesen párhuzamo­san bontakozik ki, sem tűri a kéz­műves korok termékeire jellemző kisléptékűséget, kicsinyes szét­­tördeltséget, puha festőiséget, kis­polgári romantikát. A korszerű építészet a logikus gondolkodás, a céltudatos emberi munka diada­­dalát hirdeti, a világos szerkezet, a kristályos tömeg, a tiszta, cél­szerű forma szépségével hat. A kisvárosi romantika elvesztéséért a szabad emberi élet kereteit adja cserébe és mindazt a kényelmet, amit a modern technika nyújtani képes. Ennek az új építészeti kor­szaknak első hírnökei Dunaújvá­rosban a blokk- és a panelházak, a toronyházak, az új iparitanuló-is­­kola stb. Nem szabad persze, hogy a tö­meges építés az igények uni­formizálásához, egyhangú, színte­len, sivár lakótelepek építéséhez vezessen. A technológia érdekei mellett differenciált emberi igé­nyeknek is szóhoz kell jutniuk. A különböző korú, foglalkozású, kü­lönböző életvitelű emberek, csalá­dok részére különféle lakástípu­sokat kell kialakítani. A különféle igények vátozatos, dinamikus jel­legű tömegkompozíció kialakítá­sára nyújtanak lehetőséget. A „Barátság” negyedben földszintes és kétszintes OTP családi házak közelében garzonlakásos magas­ház emelkedik. Megpróbálták a régi hibák ki­javítását és takarását is. De a to­vábbiakban, úgy gondoljuk, ma­radjunk hűek az eredeti koncep­cióhoz. Kár volna a főútvonal melletti zöldövezetet végig tovább keskenyíteni, a csúnya régi házak elé modern házakat állítani. Mit teszünk majd, ha már ezek a ma modernnek érzett házak is elavul­nak? Tovább keskenyítjük a fő­utat? Dunaújváros további építésénél a régi, alapjában helyes koncep­ciót kell kibontani, továbbfejlesz­teni. A takargatás itt sem méltó eljárás. Építsünk a régiek mellé jobb és szebb házakat, korszerűbb telepeket, de ne fokozzuk a ré­giek stílustisztátalanságát. Fej­lesszük Dunaújvárost igazi város­sá, a környék központjává. Épít­sük ki az egyes negyedek közös­ségi centrumait, építsük meg a központi funkciók ellátásához szükséges középületeket, és fejez­zük be az egész város főterének építését, hogy lakosai és sok tízezer látogatója végre másznék láthassa. Bonta János Az új ipari tanuló­intézet. Nyolcemeletes, új bérház. »Régi” utcarészlet. (Reismann János felvételei.) 13

Next