Népszabadság, 1964. december (22. évfolyam, 281-305. szám)

1964-12-30 / 304. szám

A termelékenység az egész népgazdaság fejlődési ütemének egyik alapvető meghatározója. Hogy e mutató alakulása az építő­iparban mégis külön figyelmet ér­demel, a beruházási terveink megvalósításának helyzetével ma­gyarázható. Az elmúlt évek ta­pasztalata azt mutatta, hogy az építőiparral szemben támasztott követelményeknek a vállalatok nem tudtak maradék nélkül ele­get tenni. Közhasználatú mondás­sá vált, hogy a beruházások üte­mét az építőipar kapacitása hatá­rozza meg. Bár e megállapítás több vonatkozásban vitatható, mégis sok igazságot rejt magában. Való igaz, hogy az építőipar több területén az igények meghaladják a lehetőségeket. Ebben kétség­kívül fontos szerepet játszik az építőiparban szinte általánossá vált munkaerőhiány, de ezen túl a munkatermelékenység alacsony színvonala is. Sok az elveszett, a kiesett idő, sokszor tapasztalható, hogy kép­zett szakmunkások kisegítő­­munkát végeznek, laza a munka­­fegyelem. A munkafegyelmet azonban elsősorban ott lehet meg­követelni, ahol a termelés feltéte­lei biztosítottak, ahol az építési terület előkészítése megtörtént, az anyagok és szerkezetek, valamint a gépek rendelkezésre állnak. Ilyen munkahelyeken már való­ban csak a dolgozókon múlik, hogy legjobb tudásuk szerint ter­meljenek. A jó munkaszervezés az improduktív munkaidő nagy­mértékű csökkentésével — továb­bi munkaerő igénybevétele nél­kül — a termelékenység emelke­dését eredményezi. Szervezettebb munkát A jó munkaszervezés feltételei­nek biztosítása bonyolult problé­ma. A feltételek részben a válla­latokon belül biztosíthatók, más részük azonban külső tényezőktől függnek. Foglalkozzunk először röviden a külső tényezőkkel. A vállalatok csak a feladatok ismeretében ké­szülhetnek fel megfelelően. A fel­adatok megismerésénél igen fon­tos az időpont kérdése. Nem kö­zömbös, hogy vállalataink milyen időpontban ismerik meg az egyes tervévek feladatait. A munkaerő-, anyag- és gépgazdálkodás csak úgy szervezhető meg, építési program és termelési terv csak úgy készíthető megfelelő minő­ségben, ha a vállalatok időben ismerik feladataikat. A beruházások tervezésének biztonságosabbá tétele tehát egyik alapfeltétele annak, hogy az építő­ipar olyan tervezési és szervezé­si módszereket alakítson ki, ame­lyek a munkahelyeken a folya­matos munkavégzést lehetővé te­szik. Az 1965. évi tervezési meto­dika a beruházások éves tervé­nek kialakítása vonatkozásában jelentős új módszert vezet be, a kétéves tervezési rendszert. Ez a rendszer a későbbiek során bizto­síthatja a feladatok időben tör­ténő megismerését. A külső, elsősorban tervezé­si feltételek azonban a termelé­kenység emelését egészében nem oldják meg. A jó szervezés, a munkafegyelem közvetlen hatása annyi, hogy a dolgozók munka­idejüket a népgazdaság szem­pontjából hasznos munkával töl­tik el. A termelékenység emelke­dését ezen túlmenően nem a munka intenzitásának növelésével, hanem hatékonyságának emelé­sével kell elérni. Ez pedig egyet jelent a termelésszervezésen belül a korszerű technológiák alkalma­zásával, a helyes anyag- és gép­gazdálkodással, egyszóval, a kor­szerű termelés anyagi-műszaki feltételeinek biztosításával. Ezek zömében ugyan már vállalaton belüli feladatok, de sojt kérdést a vállalatok önmagukban nem tud­nak megoldani. Új elveket a gépesítésre! A technika fejlődése az építő­iparban is érezteti hatását. Ha­gyományos, sokszor évezredek so­rán kifinomodott technológiák mellett új módszerek vannak ki­alakulóban. Ezek az új technoló­giák vitathatatlanul termeléke­nyebbek elődeiknél, alkalmazásuk azonban egyrészt a hazai igények eltérő volta, másrészt a gazdasá­gossági kérdések tisztázatlansága következtében egyelőre nem lehet általános. Az építőipar előtt te­hát kettős feladat áll: fejleszteni kell a hagyományos munk­amód­szereket, ugyanakkor fel kell ké­szülni a korszerű technológiák széles körű bevezetésére is. Az építőipar gépesítettsége sem kielégítő. Kevés olyan munkahe­lyünk van, mely komplex módon gépesített. Határozott célként kel­lene kitűzni, hogy jelenlegi adott­ságaink mellett legalább a leg­fontosabb beruházási építkezése­ken folyamatos gépláncok dolgoz­zanak. Az alacsony gépkihaszná­lást a többi között éppen ennek hiánya eredményezi. Megfelelő számú és összetételű gép hiányá­ban azonban nehéz az egyensúlyi helyzetet kialakítani, az optimális megoldást megtalálni. Külön problémát okoz, hogy az építőipar gépparkja mind fizikailag, mind erkölcsileg eléggé avult. Amíg egyik oldalon az üzemi előre­­gyártás szinte rohamosan fejlődik, a típustervezésben kifejlődőben van a szerkezettipizálás, vállala­taink jelentős része (elsősorban a tanácsi építőiparban) nem rendel­kezik az előre gyártott elemek beemeléséhez szükséges gépekkel. Amikor általánosságban arról beszélünk, hogy az építőipar gép­ellátottsága nem megfelelő, egyes részterületeken szabad kapacitá­sok találhatók. Ez a jelenség le­het a feladatok összetétel-változá­sából eredő átmeneti jelenség, de fel kell rá figyelni. A terv- és célkitűzések ismeretében a tech­nikai fejlődés és vállalati tevé­kenység figyelembevételével meg kell határozni az építőipar gépe­sítésének új elveit. Több gondot az anyaggazdálkodásra Az építőm­unkákon gyakran ta­pasztalható anyaghiány, ugyan­akkor a vállalatok készletei, a szállítási nehézségek ellenére, ál­landóan emelkednek. A magyará­zat erre a vállalatok részéről sok­szor éppen az egyes anyagok szállításának elmaradása, mely­nek következtében a már leszál­lított anyagokat nem lehet beépít­tetni, a munkát lassítani kell, romlik a termelékenység. Ez a magyarázat azonban egyoldalú. A gyakorlatban a hibák az épí­tési anyagok elosztása, illetve igénylése területén is fennállnak. A vállalatok anyagosztályainak munkáját inkább lehetne anyag­­beszerzési, mint anyaggazdálko­dási tevékenységnek minősíteni. Természetesen fel kell vetni a kérdést, hogy eleget tudnak-e tenni ezek a szervek a velük szemben támasztott követelmé­nyeknek. Teljes egészében nehe­zen, de mindenesetre többet te­hetnek, mint jelenleg. Az anyagigények a munkahe­lyekről indulnak, mert a negyed­éves vállalati termelésprogramo­zás ma m­ég általában nem teszi lehetővé a központi anyaggazdál­kodás fejlettebb formáinak kiala­kulását. A vállalati anyagosztá­lyok szerepe jelenleg tehát ellen­őrző jellegű kellene hogy legyen. A termelést irányító műszakiak­kal való kapcsolat azonban laza, az építésvezetőségek pedig egyéb teendőik mellett nem fektetnek súlyt arra, hogy a munkahelyi készletek a szükséges mértéket ne lépjék túl. Az eredmény egyik munkahelyen anyaghiány, mási­kon­­felesleg. A vállalatok saját hatáskörben, a folyamatos munka biztosítása érdekében, másodla­gos szállítással próbálnak segíte­ni e helyzeten, de vállalatok kö­zött ez már nem oldható meg. Az építőanyag-ipar általában megtermeli az éves építési prog­ramhoz szükséges anyagmennyi­séget. A termelés mellett azon­ban legalább ilyen fontos a meg­alapozott igényeknek megfelelő elosztás biztosítása. E tekintetben pedig sokat tehetnek a vállala­tok. A termeléken­ység kérdéseinek tárgyalásakor nem hanyagolható el az építőipar belső arányainak és a kooperációnak problémája. A tervteljesítést, a folyamatos termelékeny munkát csak akkor lehet biztosítani, ha a különböző építőszakmák (építő-, szak-, sze­relőipar) egymáshoz viszonyított arányai összhangban vannak a feladatokkal. A kérdés megoldása érdekében az Építésügyi Minisz­térium figyelemre méltó lépése­ket tett. A minisztériumi kivite­lezőipar belső arányainak felmé­rése és a következő további in­tézkedések körvonalazása meg­történt. Világossá vált például, hogy egyes szakmák dolgozóit részben át kell képezni, hogy a vállalatok rugalmasan alkalmaz­kodni tudjanak a mindenkori fel­adatokhoz. Ami a vállalatok közötti koope­­rációt illeti, az az építőiparon be­lül rendkívül széles körű. (Külö­nösen áll ez a magasépítésekre.) Egyes szakmák, illetve vállalatok szűk kapacitása, mint az építő­iparon belül jelentkező szűk ke­resztmetszet, széles körben kihat a többi vállalat munkájára, ront­ja az érintett vállalatok termelé­kenységét. A megfontolt fejlesz­tés igen sok akadályt háríthat el az ütemes termelés útjából. Tennivalók az építőipari munkatermelékenység növelésére GYAKRAN HASZNÁLT FOGALMAKRÓL Az ágazati kapcsolatok mérlege Az ágazati kapcsolatok mérle­gét (ÁKM) — idegen kifejezéssel az input-output táblázatokat — az egész népgazdaságot átfogó elem­zéseknél, a különböző gazdaságos­­sági számításoknál és nem utolsó­sorban a népgazdasági szintű ter­vezésben hasznosítják hazánkban. Kísérletek folynak ezen túl egy­­egy részterületre (pl. mezőgazda­ság, nehézipar stb.) vonatkozóan is az input-output analízis fel­­használására. Az ágazati kapcsolatok mérlege valamilyen időtartamra (általában A mérleg három fő részre oszt­ható. Az első és legfontosabb része a mérlegnek az ún. belső négyzet (I.). E belső négyzetet ha­tároló fej- és oldalrovatokban azonos bontásban szerepelnek a népgazdaság termelőágazatai. A belső négyzetben szereplő adatok tehát a termelőágazatok közötti kapcsolatokat fejezik ki, így az oszlopirányban elhelyezkedő adó­egy évre­ vonatkozóan a nép­gazdaság különböző termelőága­zatai (pl. szénbányászat, villamos­­energia-ipar, textilipar, mező­­gazdaság stb.) közötti termelési kapcsolatokat, valamint a terme­lés és fogyasztás kapcsolatait egységes, összefüggő rendszerben írja le. A mérleg — formájára nézve — sakktáblaszerű összeállí­tás, amely az újratermelés folya­matában lezajló termékmozgáso­kat, azok termelését és felhaszná­lását mutatja. A mérleg sémája a következő:­tek azt mutatják meg, hogy vala­mely termelőágazat (pl. szénbá­nyászat) a mérleg által ábrázolt időszakban létrehozott összes ter­meléshez milyen ágazatok ter­meléséből (illetve tevékenységé­ből) mennyit használt fel. A sor­­irányban elhelyezkedő adatokat pedig úgy értelmezhetjük, hogy az adott termelőágazat (pl. szén­bányászat) által termelt termé­kekből a különböző termelőágaza­tok mennyit használtak fel. Alapvetően kétféle módon ké­pezhetők a termelőágazatok: ter­mékek és szervezetek (vállalatok) alapján. A Központi Statisztikai Hivatal által összeállított mérle­gekben szervezetek képezik az egyes ágazatokat. Az ágazati bon­tás lényegében azonos a termelő­­szféra kialakult ágazati rendszeré­vel. Az 1959. évi mérlegben 95, az 1961. évi mérlegben 54 ágazatra bontva szerepelt a termelőszféra egésze. Az ÁKM legfontosabb részét, a belső négyzetet (I.) alul és oldalt meg két rész egészíti ki: az alsó szárny (II.) és az oldalszárny (III.). A mérleg alsó szárnyában (II.) az egyes termelőágazatok termelé­séhez szükséges nem anyagi jel­legű ráfordítások szerepelnek. (Értékcsökkenési leírás, a bérek és jövedelmek, nyereség, veszteség, forgalmi adó és egyéb tiszta jöve­delmi tételek.) Az­ anyagi és nem anyagi jellegű ráfordítások és az eredmény összege adja a bruttó termelést. Végül ugyancsak az alsó szárnyon tüntetjük fel az egyes termelőágazatok profiljá­nak megfelelő importált termékek értékét (az ún. kiegészítő impor­tot) is. A mérleg oldalszárnyán (III.) helyezkednek el az ún. végső fel­használási tételek: nem termelő fogyasztás, beruházás és felújítás, készletváltozások és export. Az itt levő adatok azt fejezik ki, hogy az egyes termelőágazatok termelé­séből mennyit fordítottak közvet­lenül a különböző végső felhasz­nálási célokra. A termelési és fogyasztási kap­csolatoknak az ÁKM-modellben történő ábrázolása lehetőséget ad arra, hogy az újratermelési fo­lyamatot részleteiben elemezzük, továbbá arra, hogy az ÁICM-et matematikai modellként kezelve, olyan összefüggéseket mutassunk ki, amelyek feltárása eddigi mód­szereinkkel nem volt lehetséges. Az ÁKM segítségével új tartalmú mutatószámok konstruálhatók, olyanok, amelyek sokoldalú gazda­sági összefüggéseket egyetlen adatban sűrítve fejeznek ki. Itt két, az alapösszefüggéseket kife­jező mutatótípusra irányítjuk rá a figyelmet. Ezek a közvetlen rá­fordítási együtthatók (technikai koefficiens) és a teljes ráfordítási együtthatók (inverz koefficiens). A közvetlen ráfordítási együtt­hatók kifejezik, hogy valamely termelőágazat egységnyi terme­lésének létrehozásához a többi ágazat termeléséből mennyit hasz­nált fel. Az 1961. évi mérlegből kiderül, hogy 100 Ft értékű vil­lamos energia termeléséhez a szénbányászat termeléséből 27,4 Ft értéket, a vas- és acélipar ter­meléséből 1,2 Ft értéket stb. hasz­náltak fel. Ugyanígy kiszámítható az is, hogy 100 Ft villamos ener­gia termeléséhez 7,4 Ft értékű importanyagra volt szükség. Az ÁKM jelentősége éppen ab­ban van, hogy segítségével a köz­vetlen igényeken túl a közvetett igényeket is meg tudjuk hatá­rozni. Ugyanis 100 Ft értékű vil­lamos energia termelése az előbbi 27,4 Ft szén értékénél több szán termelését igényli, hiszen a fel­használt 1,2 Ft értékű vas- és acélipari termék előállításához is szükség van szénre, sőt a 27,4 Ft értékű szén előállításához is szükség van szénre, és így tovább. Ez a villamos energia termelésé­nek közvetett anyagigénye. A tel­jes ráfordítási együtthatók a köz­vetlen és közvetett ráfordítások együttes értékét fejezik ki. Így — az előbbi példát folytatva — 100 Ft értékű, a lakosság által fel­használt villamos energia előállí­tása végeredményben a szénbá­nyászat termeléséből 33,3 Ft érté­ket, a vas- és acélipar termelésé­ből 4,5 Ft értéket igényel (termé­szetesen az 1961. évi termelési kapcsolatokat figyelembe véve). A 7,4 Ft értékű közvetlenül felhasz­nált importanyag helyett pedig 13,3 Ft értékű importanyagot használt fel közvetlenül és köz­vetve összesen. Az együtthatók kiszámítása és az együtthatók alapján történő további elemzés igen nagy volu­menű és bonyolult számítási mán­­kát igényel. Ezek elvégzése csak nagy teljesítményű elektronikus számítógépekkel lehetséges. Ezért egy készítendő ÁKM méreteinek­­a termelőszektorok számának­ a kialakításánál tekintettel kell lenni arra is, hogy milyen kapa­­citású elek­tronikus számítógépek­kel rendelkezünk. Hazánkban igen intenzív kuta­tás és gyakorlati munka folyik az ÁKM-mel összefüggésben. Ered­ményeit nemzetközileg is elisme­­­rik. l­ r. Rácz /'• 1 bej ~ ó JS oi .8 i S Felhasználó Sb | o 2 Jj ágazat S S g | ». | c & 5 | ¡ S:§ to 'fi +* to os •~fl iri t*. rj X3J) Zi X- N O :/3 “ °'SS 3 & O uv tn a . . to'OMTJ ci«h›u«m­o x nC Elosztó ágazat £fflisiwg Szénbányászat Kőolaj- és földgáz­­kitermelés Brikettgyártás L III. stb. Értékcsökkenési leírás Bérek és Jövedelmek Tisztajövedelmi tételek Bruttó termelés Importált termékek Rendelkezésre álló források összesen Alapvető tényezők Az építőipari termelékenysé­get, mint láttuk, sok tényező be­folyásolja. Nem mondhatjuk azon­ban, hogy e tényezők csak együt­tesen fejtik ki hatásukat. Min­den tényező külön-külön is be­folyásolja a termelékenységet, ép­pen ezért bármelyik területen bekövetkező javulás egyben a termelékenységi mutató emelke­dését is jelenti. A termelékeny­ség emelkedését minden építőipa­ri dolgozó saját munkájának ja­vításával is befolyásolhatja. A termelésprogramozás, gépesítés és anyaggazdálkodás színvonalának emelése azonban a termelékeny­ség emelésére alapvetően ható té­nyezők. Elek Zoltán a Beruházási Bank főosztályvezetője

Next