Népszabadság, 1964. december (22. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-30 / 304. szám
A termelékenység az egész népgazdaság fejlődési ütemének egyik alapvető meghatározója. Hogy e mutató alakulása az építőiparban mégis külön figyelmet érdemel, a beruházási terveink megvalósításának helyzetével magyarázható. Az elmúlt évek tapasztalata azt mutatta, hogy az építőiparral szemben támasztott követelményeknek a vállalatok nem tudtak maradék nélkül eleget tenni. Közhasználatú mondássá vált, hogy a beruházások ütemét az építőipar kapacitása határozza meg. Bár e megállapítás több vonatkozásban vitatható, mégis sok igazságot rejt magában. Való igaz, hogy az építőipar több területén az igények meghaladják a lehetőségeket. Ebben kétségkívül fontos szerepet játszik az építőiparban szinte általánossá vált munkaerőhiány, de ezen túl a munkatermelékenység alacsony színvonala is. Sok az elveszett, a kiesett idő, sokszor tapasztalható, hogy képzett szakmunkások kisegítőmunkát végeznek, laza a munkafegyelem. A munkafegyelmet azonban elsősorban ott lehet megkövetelni, ahol a termelés feltételei biztosítottak, ahol az építési terület előkészítése megtörtént, az anyagok és szerkezetek, valamint a gépek rendelkezésre állnak. Ilyen munkahelyeken már valóban csak a dolgozókon múlik, hogy legjobb tudásuk szerint termeljenek. A jó munkaszervezés az improduktív munkaidő nagymértékű csökkentésével — további munkaerő igénybevétele nélkül — a termelékenység emelkedését eredményezi. Szervezettebb munkát A jó munkaszervezés feltételeinek biztosítása bonyolult probléma. A feltételek részben a vállalatokon belül biztosíthatók, más részük azonban külső tényezőktől függnek. Foglalkozzunk először röviden a külső tényezőkkel. A vállalatok csak a feladatok ismeretében készülhetnek fel megfelelően. A feladatok megismerésénél igen fontos az időpont kérdése. Nem közömbös, hogy vállalataink milyen időpontban ismerik meg az egyes tervévek feladatait. A munkaerő-, anyag- és gépgazdálkodás csak úgy szervezhető meg, építési program és termelési terv csak úgy készíthető megfelelő minőségben, ha a vállalatok időben ismerik feladataikat. A beruházások tervezésének biztonságosabbá tétele tehát egyik alapfeltétele annak, hogy az építőipar olyan tervezési és szervezési módszereket alakítson ki, amelyek a munkahelyeken a folyamatos munkavégzést lehetővé teszik. Az 1965. évi tervezési metodika a beruházások éves tervének kialakítása vonatkozásában jelentős új módszert vezet be, a kétéves tervezési rendszert. Ez a rendszer a későbbiek során biztosíthatja a feladatok időben történő megismerését. A külső, elsősorban tervezési feltételek azonban a termelékenység emelését egészében nem oldják meg. A jó szervezés, a munkafegyelem közvetlen hatása annyi, hogy a dolgozók munkaidejüket a népgazdaság szempontjából hasznos munkával töltik el. A termelékenység emelkedését ezen túlmenően nem a munka intenzitásának növelésével, hanem hatékonyságának emelésével kell elérni. Ez pedig egyet jelent a termelésszervezésen belül a korszerű technológiák alkalmazásával, a helyes anyag- és gépgazdálkodással, egyszóval, a korszerű termelés anyagi-műszaki feltételeinek biztosításával. Ezek zömében ugyan már vállalaton belüli feladatok, de sojt kérdést a vállalatok önmagukban nem tudnak megoldani. Új elveket a gépesítésre! A technika fejlődése az építőiparban is érezteti hatását. Hagyományos, sokszor évezredek során kifinomodott technológiák mellett új módszerek vannak kialakulóban. Ezek az új technológiák vitathatatlanul termelékenyebbek elődeiknél, alkalmazásuk azonban egyrészt a hazai igények eltérő volta, másrészt a gazdaságossági kérdések tisztázatlansága következtében egyelőre nem lehet általános. Az építőipar előtt tehát kettős feladat áll: fejleszteni kell a hagyományos munkamódszereket, ugyanakkor fel kell készülni a korszerű technológiák széles körű bevezetésére is. Az építőipar gépesítettsége sem kielégítő. Kevés olyan munkahelyünk van, mely komplex módon gépesített. Határozott célként kellene kitűzni, hogy jelenlegi adottságaink mellett legalább a legfontosabb beruházási építkezéseken folyamatos gépláncok dolgozzanak. Az alacsony gépkihasználást a többi között éppen ennek hiánya eredményezi. Megfelelő számú és összetételű gép hiányában azonban nehéz az egyensúlyi helyzetet kialakítani, az optimális megoldást megtalálni. Külön problémát okoz, hogy az építőipar gépparkja mind fizikailag, mind erkölcsileg eléggé avult. Amíg egyik oldalon az üzemi előregyártás szinte rohamosan fejlődik, a típustervezésben kifejlődőben van a szerkezettipizálás, vállalataink jelentős része (elsősorban a tanácsi építőiparban) nem rendelkezik az előre gyártott elemek beemeléséhez szükséges gépekkel. Amikor általánosságban arról beszélünk, hogy az építőipar gépellátottsága nem megfelelő, egyes részterületeken szabad kapacitások találhatók. Ez a jelenség lehet a feladatok összetétel-változásából eredő átmeneti jelenség, de fel kell rá figyelni. A terv- és célkitűzések ismeretében a technikai fejlődés és vállalati tevékenység figyelembevételével meg kell határozni az építőipar gépesítésének új elveit. Több gondot az anyaggazdálkodásra Az építőmunkákon gyakran tapasztalható anyaghiány, ugyanakkor a vállalatok készletei, a szállítási nehézségek ellenére, állandóan emelkednek. A magyarázat erre a vállalatok részéről sokszor éppen az egyes anyagok szállításának elmaradása, melynek következtében a már leszállított anyagokat nem lehet beépíttetni, a munkát lassítani kell, romlik a termelékenység. Ez a magyarázat azonban egyoldalú. A gyakorlatban a hibák az építési anyagok elosztása, illetve igénylése területén is fennállnak. A vállalatok anyagosztályainak munkáját inkább lehetne anyagbeszerzési, mint anyaggazdálkodási tevékenységnek minősíteni. Természetesen fel kell vetni a kérdést, hogy eleget tudnak-e tenni ezek a szervek a velük szemben támasztott követelményeknek. Teljes egészében nehezen, de mindenesetre többet tehetnek, mint jelenleg. Az anyagigények a munkahelyekről indulnak, mert a negyedéves vállalati termelésprogramozás ma még általában nem teszi lehetővé a központi anyaggazdálkodás fejlettebb formáinak kialakulását. A vállalati anyagosztályok szerepe jelenleg tehát ellenőrző jellegű kellene hogy legyen. A termelést irányító műszakiakkal való kapcsolat azonban laza, az építésvezetőségek pedig egyéb teendőik mellett nem fektetnek súlyt arra, hogy a munkahelyi készletek a szükséges mértéket ne lépjék túl. Az eredmény egyik munkahelyen anyaghiány, másikonfelesleg. A vállalatok saját hatáskörben, a folyamatos munka biztosítása érdekében, másodlagos szállítással próbálnak segíteni e helyzeten, de vállalatok között ez már nem oldható meg. Az építőanyag-ipar általában megtermeli az éves építési programhoz szükséges anyagmennyiséget. A termelés mellett azonban legalább ilyen fontos a megalapozott igényeknek megfelelő elosztás biztosítása. E tekintetben pedig sokat tehetnek a vállalatok. A termelékenység kérdéseinek tárgyalásakor nem hanyagolható el az építőipar belső arányainak és a kooperációnak problémája. A tervteljesítést, a folyamatos termelékeny munkát csak akkor lehet biztosítani, ha a különböző építőszakmák (építő-, szak-, szerelőipar) egymáshoz viszonyított arányai összhangban vannak a feladatokkal. A kérdés megoldása érdekében az Építésügyi Minisztérium figyelemre méltó lépéseket tett. A minisztériumi kivitelezőipar belső arányainak felmérése és a következő további intézkedések körvonalazása megtörtént. Világossá vált például, hogy egyes szakmák dolgozóit részben át kell képezni, hogy a vállalatok rugalmasan alkalmazkodni tudjanak a mindenkori feladatokhoz. Ami a vállalatok közötti kooperációt illeti, az az építőiparon belül rendkívül széles körű. (Különösen áll ez a magasépítésekre.) Egyes szakmák, illetve vállalatok szűk kapacitása, mint az építőiparon belül jelentkező szűk keresztmetszet, széles körben kihat a többi vállalat munkájára, rontja az érintett vállalatok termelékenységét. A megfontolt fejlesztés igen sok akadályt háríthat el az ütemes termelés útjából. Tennivalók az építőipari munkatermelékenység növelésére GYAKRAN HASZNÁLT FOGALMAKRÓL Az ágazati kapcsolatok mérlege Az ágazati kapcsolatok mérlegét (ÁKM) — idegen kifejezéssel az input-output táblázatokat — az egész népgazdaságot átfogó elemzéseknél, a különböző gazdaságossági számításoknál és nem utolsósorban a népgazdasági szintű tervezésben hasznosítják hazánkban. Kísérletek folynak ezen túl egyegy részterületre (pl. mezőgazdaság, nehézipar stb.) vonatkozóan is az input-output analízis felhasználására. Az ágazati kapcsolatok mérlege valamilyen időtartamra (általában A mérleg három fő részre osztható. Az első és legfontosabb része a mérlegnek az ún. belső négyzet (I.). E belső négyzetet határoló fej- és oldalrovatokban azonos bontásban szerepelnek a népgazdaság termelőágazatai. A belső négyzetben szereplő adatok tehát a termelőágazatok közötti kapcsolatokat fejezik ki, így az oszlopirányban elhelyezkedő adóegy évre vonatkozóan a népgazdaság különböző termelőágazatai (pl. szénbányászat, villamosenergia-ipar, textilipar, mezőgazdaság stb.) közötti termelési kapcsolatokat, valamint a termelés és fogyasztás kapcsolatait egységes, összefüggő rendszerben írja le. A mérleg — formájára nézve — sakktáblaszerű összeállítás, amely az újratermelés folyamatában lezajló termékmozgásokat, azok termelését és felhasználását mutatja. A mérleg sémája a következő:tek azt mutatják meg, hogy valamely termelőágazat (pl. szénbányászat) a mérleg által ábrázolt időszakban létrehozott összes termeléshez milyen ágazatok termeléséből (illetve tevékenységéből) mennyit használt fel. A sorirányban elhelyezkedő adatokat pedig úgy értelmezhetjük, hogy az adott termelőágazat (pl. szénbányászat) által termelt termékekből a különböző termelőágazatok mennyit használtak fel. Alapvetően kétféle módon képezhetők a termelőágazatok: termékek és szervezetek (vállalatok) alapján. A Központi Statisztikai Hivatal által összeállított mérlegekben szervezetek képezik az egyes ágazatokat. Az ágazati bontás lényegében azonos a termelőszféra kialakult ágazati rendszerével. Az 1959. évi mérlegben 95, az 1961. évi mérlegben 54 ágazatra bontva szerepelt a termelőszféra egésze. Az ÁKM legfontosabb részét, a belső négyzetet (I.) alul és oldalt meg két rész egészíti ki: az alsó szárny (II.) és az oldalszárny (III.). A mérleg alsó szárnyában (II.) az egyes termelőágazatok termeléséhez szükséges nem anyagi jellegű ráfordítások szerepelnek. (Értékcsökkenési leírás, a bérek és jövedelmek, nyereség, veszteség, forgalmi adó és egyéb tiszta jövedelmi tételek.) Az anyagi és nem anyagi jellegű ráfordítások és az eredmény összege adja a bruttó termelést. Végül ugyancsak az alsó szárnyon tüntetjük fel az egyes termelőágazatok profiljának megfelelő importált termékek értékét (az ún. kiegészítő importot) is. A mérleg oldalszárnyán (III.) helyezkednek el az ún. végső felhasználási tételek: nem termelő fogyasztás, beruházás és felújítás, készletváltozások és export. Az itt levő adatok azt fejezik ki, hogy az egyes termelőágazatok termeléséből mennyit fordítottak közvetlenül a különböző végső felhasználási célokra. A termelési és fogyasztási kapcsolatoknak az ÁKM-modellben történő ábrázolása lehetőséget ad arra, hogy az újratermelési folyamatot részleteiben elemezzük, továbbá arra, hogy az ÁICM-et matematikai modellként kezelve, olyan összefüggéseket mutassunk ki, amelyek feltárása eddigi módszereinkkel nem volt lehetséges. Az ÁKM segítségével új tartalmú mutatószámok konstruálhatók, olyanok, amelyek sokoldalú gazdasági összefüggéseket egyetlen adatban sűrítve fejeznek ki. Itt két, az alapösszefüggéseket kifejező mutatótípusra irányítjuk rá a figyelmet. Ezek a közvetlen ráfordítási együtthatók (technikai koefficiens) és a teljes ráfordítási együtthatók (inverz koefficiens). A közvetlen ráfordítási együtthatók kifejezik, hogy valamely termelőágazat egységnyi termelésének létrehozásához a többi ágazat termeléséből mennyit használt fel. Az 1961. évi mérlegből kiderül, hogy 100 Ft értékű villamos energia termeléséhez a szénbányászat termeléséből 27,4 Ft értéket, a vas- és acélipar termeléséből 1,2 Ft értéket stb. használtak fel. Ugyanígy kiszámítható az is, hogy 100 Ft villamos energia termeléséhez 7,4 Ft értékű importanyagra volt szükség. Az ÁKM jelentősége éppen abban van, hogy segítségével a közvetlen igényeken túl a közvetett igényeket is meg tudjuk határozni. Ugyanis 100 Ft értékű villamos energia termelése az előbbi 27,4 Ft szén értékénél több szán termelését igényli, hiszen a felhasznált 1,2 Ft értékű vas- és acélipari termék előállításához is szükség van szénre, sőt a 27,4 Ft értékű szén előállításához is szükség van szénre, és így tovább. Ez a villamos energia termelésének közvetett anyagigénye. A teljes ráfordítási együtthatók a közvetlen és közvetett ráfordítások együttes értékét fejezik ki. Így — az előbbi példát folytatva — 100 Ft értékű, a lakosság által felhasznált villamos energia előállítása végeredményben a szénbányászat termeléséből 33,3 Ft értéket, a vas- és acélipar termeléséből 4,5 Ft értéket igényel (természetesen az 1961. évi termelési kapcsolatokat figyelembe véve). A 7,4 Ft értékű közvetlenül felhasznált importanyag helyett pedig 13,3 Ft értékű importanyagot használt fel közvetlenül és közvetve összesen. Az együtthatók kiszámítása és az együtthatók alapján történő további elemzés igen nagy volumenű és bonyolult számítási mánkát igényel. Ezek elvégzése csak nagy teljesítményű elektronikus számítógépekkel lehetséges. Ezért egy készítendő ÁKM méreteineka termelőszektorok számának a kialakításánál tekintettel kell lenni arra is, hogy milyen kapacitású elektronikus számítógépekkel rendelkezünk. Hazánkban igen intenzív kutatás és gyakorlati munka folyik az ÁKM-mel összefüggésben. Eredményeit nemzetközileg is elismerik. l r. Rácz /'• 1 bej ~ ó JS oi .8 i S Felhasználó Sb | o 2 Jj ágazat S S g | ». | c & 5 | ¡ S:§ to 'fi +* to os •~fl iri t*. rj X3J) Zi X- N O :/3 “ °'SS 3 & O uv tn a . . to'OMTJ ci«h›u«mo x nC Elosztó ágazat £fflisiwg Szénbányászat Kőolaj- és földgázkitermelés Brikettgyártás L III. stb. Értékcsökkenési leírás Bérek és Jövedelmek Tisztajövedelmi tételek Bruttó termelés Importált termékek Rendelkezésre álló források összesen Alapvető tényezők Az építőipari termelékenységet, mint láttuk, sok tényező befolyásolja. Nem mondhatjuk azonban, hogy e tényezők csak együttesen fejtik ki hatásukat. Minden tényező külön-külön is befolyásolja a termelékenységet, éppen ezért bármelyik területen bekövetkező javulás egyben a termelékenységi mutató emelkedését is jelenti. A termelékenység emelkedését minden építőipari dolgozó saját munkájának javításával is befolyásolhatja. A termelésprogramozás, gépesítés és anyaggazdálkodás színvonalának emelése azonban a termelékenység emelésére alapvetően ható tényezők. Elek Zoltán a Beruházási Bank főosztályvezetője