Népszabadság, 1965. július (23. évfolyam, 153-179. szám)
1965-07-04 / 156. szám
'M5. július 4. vasárnap NÉPSZABADSÁG ARANYTÓL ADYIG A magyar irodalom története negyedik kötetéről* A 48-as forradalom bukásától Ady föllépéséig terjedő fél évszázad mindeddig irodalomtörténetünk legkevésbé feldolgozott korszaka volt. Erről élt egyszersmind a köztudatban a legtöbb ferde, téves vagy felemás nézet. Nagyrészt a polgári irodalomtudomány Petőfi és Arany művét lezárt és meghaladhatatlan csúcsokként értékelő, „nemzeti klaszszicizmus"-elméletéből eredt ez, de hatott ennek reakciója, a szellemtörténeti kutatás Nyugatcentrizmusa is. Nagy szükség volt hát a marxista elvi értékelésre, a világnézeti minősítésre, ugyanakkor a sűrűn adódó fehér foltok eltüntetésére, a feltáratlan vonatkozások kidolgozására. Ezt a korszakot a nemzeti-polgárosult irodalom kibontakozásának és differenciálódásának szakaszaként tárgyalják az akadémiai vállalkozás szerzői. Három nagy alapvető irányzatra bontva elevenítik meg a Világos utáni korszak irodalmát. Az egyik: a népnemzeti irányzat, Arany, Erdélyi, Gyulai, Tompa célkitűzése és programja, mely a népiesség esztétikáján alapul. A másik a liberális nemesi irodalom, Eötvösé, Keményé, Csengeryé, Madáché, mely az egykori centralisták eszméit és esztétikáját folytatja — változva a változó időben. S van még egy harmadik irány, rendkívül népszerű, de mind kevésbé hangadó és fajsúlyos, a romantika, melyet egyetlen nemzeti nagyság, Jókai képvisel. Az új munka koncepciója azon a felismerésen alapul, hogy a forradalom bukása, az önkényuralom, a nemzeti lét védelme határozta meg 1849 után irodalmunk fejlődését. A nemzeti egységre törekvés állott ekkortól kezdve az irodalmi élet tengelyében. A nemzeti eszme Világos utáni kényszerű egyeduralmából vezetik le — helyesen — irodalmunk feltűnő alapjelenségét: a társadalmi kérdések háttérbe szorítását, az eszményítés Arany János, Gyulai stb. gyakorlatában kialakuló esztétikáját. A nemzeti egység féltése, ennek jegyében a társadalmi ellentmondások, osztálykonfliktusok elhanyagolása vezet arra, hogy a kor irodalompolitikusai érzéketlenek maradnak a kor nagy fontosságú európai realista törekvéseire, hogy nálunk történelmileg oly soká prolongálódik a romantika uralma. Ez az a korszak, amelyben egyfajta illuzionizmus, romantikus légvárkergetés és csodavárás nyer polgárjogot a hazai társadalmi tudatban, amikor is a Deák Ferenc-i „passzív rezisztencia” jelszava alatt a stagnálás, a változatlanság, a társadalmi mozdulatlanság lett eszménnyé, amikor a nemzeti lét védelmének indokával egy nem létező nemzeti egység virtuális képe gyökerezett meg a hazai ideológiai folyamatban, amikor az osztályok mozgásának és küzdelmének eleven társadalmi dialektikája egy nemzeti maradandóság illuzionista fogalmával helyettesült. Ez az a korszak, amelyben — a 48-as forradalom tragikus bukásának következményeképp — XX. századi társadalmi fejlődésünk ellentmondásai kialakultak, meggyökereztek. Az új szintézis alkotói világirodalmi távlatokban, a kortársi európai költészet és szépprózai fejlődés, nagy kezdeményezései közt helyezik el anyagukat; az összehasonlítás s a különbségek, eltérések felmérése alkalmat ad arra, hogy élesen kitűnjön: a kimagasló művészi teljesítmények ellenére az európai vívmányok— irodalmiak csakúgy, mint a társadalmiak — fél évszázados késéssel épülnek csak be a hazai köztudatba. Tolsztoj, Dosztojevszkij, Balzac és Keller nagyrealista műve iránt érzéketlen marad ez a korszak, noha az * A magyar Irodalom története 1849-től 1905-ig. Szerkesztette Sőtér István. írták: Diószegi András, Gergely Gergely, Horváth Károly, Komlós Aladár, Kovács Kálmán, Mezei József, Nagy Miklós, Németh G. Béla, Németh Lajos, Osváth Béla, Somogyi Sándor, Sőtér István, Szabolcsi Bence, Vajda György Mihály. Akadémiai Kiadó, előző, a reformkori irodalomtudat már nagyon is a realizmus felé munkált: Gogolra és Dickensre már 1840 tájt, Balzacra még előbb felfigyelt a hazai közvélemény. E kötet irodalomtörténészei tehát egy késési, veszteglési folyamat krónikásai — egy olyan lemaradásé, mely az évtizedek múltával egyre súlyosabbá, egyre ártalmasabbá vált. ívegyvennyolc bukása alakítja is át a kor nagy fontosságú elvi-esztétikai kezdeményezését, a népiesség elvét: plebejus demokratizmusa helyébe a nemzeti jelleg óvása lép; realista valóságérzékelése helyébe bizonyos nemzeti jellemvonások idealista konzerválása kerül; a nép felemelésének vágyát a társadalmi „súlyegyén” óvatossága váltja fel. A negyvenes években a népiesség a polgárosodásnak volt fő emelője, ismérve és biztosítéka, a feudalizmus lerombolásának volt lendítő ereje, a társadalmi különbségek nivellálódásának eszköze. Világos után viszont egy nemzeti sajátszerűség és különállás, a többi nemzettől mindenáron való különbözés esztétikájává szűkült. Megváltozott a tartalma, jellege, funkciója már Erdélyinél, Aranynál is, az utódoknál pedig még inkább. Ideológus-arcképeinek sorozatában, Gyulai Pál, Salamon Ferenc, Greguss Ágost, Asbóth János, Beöthy Zsolt és Riedl Frigyes eszmevilágának elemzésében érzékenyen kimunkálja az új szintézis: hogyan alakult ki a századfordulóra az a liberális-konzervatív társadalom-, nemzet- és művészetkarakter, a Deák Ferenc-i „józan realizmusnak”, forradalomellenes, szélsőségektől, szociális újításoktól tartózkodó kiegyensúlyozottságnak ideálja, mely az irodalomtörténetírásban Horváth János, a történettudományban Szekfű Gyula iskolájának vált világnézeti tartalmává, irányává. Épp ezért a kötet egyik legsikerültebb, gondolatilag legkiérleltebb — és leginkább hézagot pótló — fejezete a Gyulai Pálról szóló. Terjedelme: huszonöt lap, Szerb Antal irodalomtörténetének egyetlen oldalával szemben önmagában is mutatja: a marxista irodalomszemlélet a kritikát egyenrangúnak tekinti az irodalom többi műfajával. Az új szintézis Gyulaiban látja — joggal — a XX. századi, felszabadulás előtti közgondolkodásnak legnagyobb hatású előzményét, forrását. Anyagszerűségében, a felvázolt szellemi horizont tágasságában, ténygazdagságában, a folyamatok differenciált érzékelésében és egységben látásában, egyáltalán: szerves és kimunkált koncepciójában mindeddig ez a legerőteljesebb, legkiérleltebb kötete az akadémiai szintézisnek. A kötet nem egy vonatkozásban egyenesen példaadó. Fő érdeme, hogy az irodalmat nemcsak életművekben és alkotóegyéniségekben látja, hanem egy eleven, dinamikus folyamat lendületében, hogy nemcsak portrékat és jelenségeket vázol fel, de áramlatokat, irányzatokat, csoportokat is, hogy az irodalmat nem pusztán nagy egyéniségek sajátos szellemi kapcsolataként fogja fel, de a társadalmi szerveződés sajátos tükreként is. Az irodalmi fejlődést a maga alakuló folyamatszerűségében, társadalmipolitikai-kulturális összefüggésrendszerében, sokszoros kölcsönhatásaiban eleveníti fel — szoros kapcsolatban a mindenkori közélet mozgásával. Az író-klasszikusok: Arany, Kemény, Jókai, Madách stb. arcképei és pályaívei is e fejlődésfolyamat egészébe olvadnak bele, művük értelmét, fényét az összmozgás jellegétől, a „kor folyamatától” nyeri el, mint a kor fő társadalmi tendenciáinak reprezentánsai jelennek meg. Ennek a fél évszázadnak új áttekintése nem csupán öszszefoglaló szintézise a kor irodalmának, de enciklopédikus összegezése is: a korszerű és nagyszabású marxista fejlődésrajzon túl benne van minden adat, tény, dátum, vonatkozás és útbaigazító utalás, amire kutatónak és közönségnek egyaránt szüksége lehet Az első két kötet tankönyvszerűségével, helyenkénti didaktikus szárazságával, túlságosan értekező jellegével szemben kiemelkedő e kötet esztétikus jellege, súlyos gondolati tartalmakat könynyedén megfogalmazó előadása. Az értékek fényében azonban megnőnek a kötet hibái, aránytévesztései. A kötet szerkesztője nem mindig hangolta össze a szerzőgárda feldolgozásainak méreteit. Bosszantó, hogy a kurzus „írófejedelme”, Herczeg Ferenc még mindig több teret és méltatást kap, mint Petelei vagy Papp Dániel, többet, mint Thury Zoltán. Hihető-e, hogy Herczeg Pogányok című regénye különb mn, mint Gárdonyi remeke, az Egri csillagok, különb, mint Jókai klasszikus írásai, a Rab Ráby és A kőszívű ember fiai? Túlméretezett Mikszáth portréja is: többet kap, mint Arany János, majdnem kétszer annyit, mint Jókai. A Különös házasságról többet ír, mint Jókainak egy egész korszakáról. Vajda Jánosnak a középnemességet, a jelentkező dzsentrimentalitást támadó, nagy port felvert röpiratairól, az önbírálatról és a Polgárosodásról viszont a kötet alig szól. jó néha bőbeszédűek a szerzők, 11 átfedésekkel, ismétlődésekkel találkozunk. Mi szükség például írni Meancsek István költészetéről, minek azt megemlíteni, hogy Vas Gereben egy patika pultja előtt halt meg, mire való annak tudomása, hogy Gárdonyi 22 éves korában a pubertás gyámoltalanságával vette feleségül a dabronyi pap 16 éves unokahúgát? Feleslegesek az ilyen részletek, kivált akkor, ha Gáspár Imrét, a nacionalista nemzetiségi politika első éles kritikusát teljesen mellőzik, ha kimaradt Acsády Ignác is, nemcsak mint történész, de mint szépíró, pedig Fridényi bankja című regénye a hazai kapitalizmus jelenségeinek úttörő leleplezése. Szilágyi Géza — Ady közvetlen elődje — is érdemelt volna pár sort a szintézisben. Méltánytalanul jártak el Benedek Elekkel: életműve mindössze háromnegyed oldalt kapott. Heltai Jenőre sem elegendő másfél lap, kivált ha ugyanannyit kap, mint Szabolcska Mihály, s nem sokkal többet, mint a fajgyűlölő Inczédi László, vagy a gügyögő Pósa Lajos. Sajnálatos, hogy ebből az igazán nagyszabású kötetből is hiányzik néhány szükséges portré: Bajza Jenő, Czóbel Minka, Dalmady Győző, Indali Gyula, Ipolyi Arnold és Radó Antal képmását hiába keressük. P. Szathmáry Károly gyermetegül lapos prózájáról az összefoglalás maga is megállapítja, hogy tehetségtelen író alkotása, mégis anynyit ír róla, mint az írónak is sokkal különb, szerkesztőnek meg összehasonlíthatatlanul tehetségesebb Pálffy Albertrel, akinek értékes, sokban Petőfit követő novelláskötetét. Egy földönfutó hátrahagyott novelláit, meg sem említi. Ha az olyan ismétlésekkel teli fejezet, mint A népies nemzeti irányzat mérlege elmarad, lett volna hely a hiányzó részletekre. Meg kell említenünk újra, akárcsak az első kötetnél, az illusztrációk hiányát. Itt ez még fájóbb: ezeroldalas betűtenger százkét fejezetben, nevek, művek és dátumok légiója, és sehol egy kép, sehol egy szemléltető hasonmás, amely tagolná és élénkítené az olvasó munkáját. De tegyük végezetül mindjárt hozzá: ezek a számadatok csak az illusztrációk hiánya miatt meghökkentőek, különben nagyon is jólesőek, imponálóak. ötven év irodalmának történetét 93 nyomdai íven nyújtja az akadémiai kiadvány: a nagy számok önmagukban is jelzik a vállalkozás horizontjának szélességét, az elvégzett munka hatalmas arányait. Tartalmi erényei, eszmei és műelemző nívója pedig — fogyatékosságaival együtt is — a legjobb külföldi szintézisekkel vetekedő szintre emeli az új rendszerezést Fenyő István Fogadás Moszkvában a magyar balett tiszteletére Művészeink ma fejezik be vendégszereplésüket Rajnai Sándor, hazánk ideiglenes moszkvai ügyvivője szombat délután fogadást adott a Magyar Állami Operaház Moszkvában vendégszereplő balettegyüttese tiszteletére. A fogadáson szovjet részről megjelent Jekatyerina Furceva művelődésügyi miniszter, G. I. Vladikin művelődésügyi miniszterhelyettes, a Szovjet— Magyar Barátság Társaságának elnökhelyettese, M. I. Csulaki, a moszkvai Akadémiai Nagy Színház igazgatója, Sz. T. Asztavin, a külügyminisztérium 5. európai osztályának vezetője, valamint a szovjet főváros társadalmi és művészeti életének számos ismert képviselője. Magyar részről ott volt Aczél György, a művelődésügyi miniszter első helyettese, Nádasdy Kálmán, az Operaház igazgatója, a Moszkvában vendégszereplő magyar balettegyüttes karmesterei, szólistái. A fogadáson Aczél György meleg szavak kíséretében nyújtotta át Olga Lepesinszkajának, a Szovjetunió népművészének a Magyar Népköztársaság Zászlórendjének III. fokozatát, amelylyel őt az Elnöki Tanács tüntette ki. Lepesinszkaja megindultan mondott köszönetet a magas kitüntetésért. A megjelenteket Rajnai Sándor ideiglenes ügyvivő köszöntötte, kiemelve pohárköszöntőjében a szovjet és a magyar balettművészet őszinte, baráti kapcsolatait. Szombat este Orosz Adél, Róna Viktor, Kun Zsuzsa, Sipeki Levente, Gaál Éva és a többi kiváló művészünk közreműködésével a Párizs lángjait láthatta a Kreml kongresszusi palotájának közönsége, és sok millió televíziónéző, mivel ezt az előadást a moszkvai televízió is közvetítette. Ma este a Nagy Színház színpadán a Chopinianával és Bartók két balettjével, A fából faragott királyfival és A csodálatos mandarinnal búcsúzik a magyar balettegyüttes Moszkvától. Hétfőn három repülőgép viszi haza a magyar művészeket a nagy sikerű turné után. 7 ELEGÁNS, de nem PIPERKÖC sötét ruha. Kamásni. Kecses sétapálca kesztyűs kezében, a sétabot egyik végébe tör, másikba álkulcs van belecsavarva. A haja tépetten előrefésült, feltehetőleg rohamos kopaszodását akarja elleplezni. Mindezt megkoronázza, azaz megkalapozza egy világosszürke pincskalap. Ilyen a Berliner Ensemble Koldusoperájának Bicska Maxija. Vagyis: Mackie Messere. Testes-hasas úr ez a rablóvezér. Roppant nagy termetű és roppant hangerejű. Olyan, mintha Bessenyei játszaná Bicska Maxit, ezt a minálunk is hagyományos bonvivánszerepet, amit első vígszínházbeli bemutatóján Jávor Pál alakított. Kaiser, ellenbonviván. Nem szívtipró szoknyapecér. Jól táplált polgár, akinek az a foglalkozása, hogy kifoszt embereket. Különlegessége a többi jól táplált polgárral szemben, hogy nem törvényes keretek között fosztogat. S ha már rablóvezérséggel keresi kenyerét, akkor tudja is, hogy mi illik. Úgy jár, hogy az egész felsőtestét csípőből ringatja. Párducszerűen persze. Egyszer a lakodalmi képben felkel, és rendes, köznapi járással indul el, aztán a színpad közepén megtorpan egy villanásra, és máris folytatja útját a szokott paráucringással. Sajnos — mondja ez a mozdulatváltás — nem tehet róla, a „hivatala” kötelezi erre. PIRINYÓ KIS MOZDULAT ez a váltás, de nagyon erős hatású, mert Kaiser szerepének többségében nem csinál semmit. Úgy értendő ez a nem csinál semmit, hogy nem girlandozza fel szerepét díszítőelemekkel, nem hímezi telis-tele víg ötletekkel, amelyek alkalmasak lennének arra, hogy jókat és harsány nagyokat mulassunk rajtuk, de mindenképpen elfednék azt a figurát, akit a színész elénk akar állítani teljes egészében. Kaiser vígjátékot játszik, de nem vígjátékot. Nevetünk azon, akit játszik, de nem azért nevetünk, mert viccesen játssza. Amikor az ágyúdalt elénekli, ezt a visszájára fordult Kiplingmegzenésítést, a lakodalmi asztal szélére ül, föléje toronylik a majonézeshalmoknak és a pástétomos tálaknak, hüvelykujját könnyedén beleakasztja nadrágzsebébe, s ezzel a hanyag tartással üvölti bele a nézőtér arcába militarista emlékeit. Itt hátborzongató. S Kaiser, akiről ebben a számban kiderül, milyen erőteljes hangja, milyen erős énekhangja van, többé nem él hangjának erejével. Halkan és tompán beszél, ami ebből a hatalmas testből előbújva finomkodóan hat. Csak akkor emeli fel a hangját, ha ahhoz a szóhoz ér, hogy szerelem, vagy az érzelmi életéről van szó a szövegben. Akkor hirtelen elbődül, s úgy bőg, mint kora tavasszal egy gímszarvas. De csak egyetlen szót harsog ilyen karikírozott férfiassággal, s már ismét visszalendül banktisztviselésen szordinós beszédmodorába. EZEK AZ EGY-EGY PILLANATRA kidobott-kiugratott játékelemek teremtik meg Kaiser Bicska Maxijának komikusan jellemző, társadalomkritikus, sőt, társadalomparodisztikus hátterét. A polgár, aki dübörgő, szenvedélyeket mímel, a polgár, aki fenevadként riszálja magát a társadalom őserdejében, valóban veszedelmes állatfajta. Ez Kaiser alakításának mondanivalója. De ha ezt a színészi mondanivalóját a játszott szerepről következetesen végigvezetné színpadi létének valamennyi pillanatában, akkor a tréfásság felé billenne el az egyensúly. Egy mulatságos figura állna előttünk, akinek új meg új ötleteit várnánk a nézőtéren, s ezek nem jellemzően árulkodó jegyek lennének számunkra, csupán élvezetes mutatványok. Iskolajátékot láttunk Wolf Kaisertől, a lényegre törő, csak jelzésekben élő stílusból. A siralomházi ketrecében letörten üldögél Bicska Maxi. Amikor néhány soros kis búcsúdalát énekli, Kaiser a bevezető taktusokra feláll, íves karlejtéssel nyújtózkodó mozdulatokat tesz, s lép kettőt-hármat. Karja súrolja a rácsokat egy jellegzetesen lusta, kéjes, de kitörni vágyó mozdulattal. Ez a váratlan koreográfia nevetést vált ki. Kaiser-Mackie itt azt mondja mozgásával: kérem, én egy ketrecbe zárt fenevad vagyok! Ami azért ilyen mulatságos, mert egyrészt nem fenevad, csak egy pitiáner csirkefogó, s rendkívül mulatságos, ha valaki azt hiszi magáról, hogy ő királyi vad. Másrészt, mert ezek a mozdulatok olyan banális közhelyet tesznek át koreográfiába, mint a Koldusopera első felvonásában Filch, amikor így akarja meglágyítani Peachum szívét: Úgy állok itt, mint hajóroncs a háborgó tengeren! Ez a mondat Ibsen Nórájából származik eredetileg. De mire Brecht kezébe került, már nevetségesen banálisnak hatott, idejétmúltan kopottnak. KAISER KIRÁLY TIGRISKEDÉSE, császári fenevadsága egy hamis tudatú magatartást leplez le nagyon tömör, és kimérten célba találó jelzésekkel. Nem fecsegnek e mozdulatok, szűkszavú gesztusok ezek. Csak akkor szólalnak meg, ha nagyon hangosan akarnak valamit elmondani. Molnár G. Péter Wolf Kaiser, az ellenbonviván