Népszabadság, 1965. július (23. évfolyam, 153-179. szám)

1965-07-04 / 156. szám

­'M­5. július 4. vasárnap NÉPSZABADSÁG ARANYTÓL ADYIG A magyar irodalom története negyedik kötetéről* A 48-as forradalom bukásától Ady föllépéséig terjedő fél évszázad mindeddig irodalomtör­ténetünk legkevésbé feldolgozott korszaka volt. Erről élt egyszer­smind a köztudatban a legtöbb ferde, téves vagy felemás nézet. Nagyrészt a polgári irodalomtudo­mány Petőfi és Arany művét le­zárt és meghaladhatatlan csú­csokként értékelő, „nemzeti klasz­­szicizmus"-elméletéből eredt ez, de hatott ennek reakciója, a szel­lemtörténeti kutatás Nyugat­­centrizmusa is. Nagy szükség volt hát a marxista elvi értékelésre, a világnézeti minősítésre, ugyanak­kor a sűrűn adódó fehér foltok eltüntetésére, a feltáratlan vonat­kozások kidolgozására. Ezt a korszakot a nemzeti-pol­­gárosult irodalom kibontakozásá­nak és differenciálódásának sza­kaszaként tárgyalják az akadé­miai vállalkozás szerzői. Három nagy alapvető irányzatra bontva elevenítik meg a Világos utáni korszak irodalmát. Az egyik: a nép­nemzeti irányzat, Arany, Er­délyi, Gyulai, Tompa célkitűzése és programja, mely a népiesség esztétikáján alapul. A másik a liberális nemesi irodalom, Eöt­vösé, Keményé, Csengeryé, Ma­­dáché, mely az egykori centralis­ták eszméit és esztétikáját foly­tatja — változva a változó idő­ben. S van még egy harmadik irány, rendkívül népszerű, de mind kevésbé hangadó és faj­súlyos, a romantika, melyet egyet­len nemzeti nagyság, Jókai kép­visel. Az új munka koncepciója azon a felismerésen alapul, hogy a forradalom bukása, az önkény­­uralom, a nemzeti lét védelme határozta meg 1849 után irodal­munk fejlődését. A nemzeti egy­ségre törekvés állott ekkortól kezdve az irodalmi élet tengelyé­ben. A nemzeti eszme Világos utáni kényszerű egyeduralmából vezetik le — helyesen — irodal­munk feltűnő alapjelenségét: a társadalmi kérdések háttérbe szo­rítását, az eszményítés Arany Já­nos, Gyulai stb. gyakorlatában ki­alakuló esztétikáját. A nemzeti egység féltése, en­nek jegyében a társadalmi ellent­mondások, osztálykonfliktusok el­hanyagolása vezet arra, hogy a kor irodalompolitikusai érzéketle­nek maradnak a kor nagy fon­tosságú európai realista törekvé­seire, hogy nálunk történelmileg oly soká prolongálódik a roman­tika uralma. Ez az a korszak, amelyben egyfajta illuzionizmus, romantikus légvárkergetés és cso­davárás nyer polgárjogot a hazai társadalmi tudatban, amikor is a Deák Ferenc-i „passzív reziszten­cia” jelszava alatt a stagnálás, a változatlanság, a társadalmi moz­dulatlanság lett eszménnyé, ami­kor a nemzeti lét védelmének in­dokával egy nem létező nemzeti egység virtuális képe gyökerezett meg a hazai ideológiai folyamat­ban, amikor az osztályok mozgá­sának és küzdelmének eleven társadalmi dialektikája egy nem­zeti maradandóság illuzionista fo­galmával helyettesült. Ez az a korszak, amelyben — a 48-as for­radalom tragikus bukásának kö­vetkezményeképp — XX. századi társadalmi fejlődésünk ellent­mondásai kialakul­tak, meggyöke­reztek. Az új szintézis alkotói világirodalmi távlatokban, a kor­társi európai költészet és szép­prózai fejlődés, nagy kezdeménye­zései közt helyezik el anyagukat; az összehasonlítás s a különbsé­gek, eltérések felmérése alkalmat ad arra, hogy élesen kitűnjön: a kimagasló művészi teljesítmé­nyek ellenére az európai vívmá­nyok— irodalmiak csakúgy, mint a társadalmiak — fél évszázados késéssel épülnek csak be a hazai köztudatba. Tolsztoj, Dosztojev­szkij, Balzac és Keller nagy­realista műve iránt érzéketlen marad ez a korszak, noha az * A magyar Irodalom története 1849-től 1905-ig. Szerkesztette Sőtér István. írták: Diószegi András, Ger­gely Gergely, Horváth Károly, Kom­­lós Aladár, Kovács Kálmán, Mezei Jó­zsef, Nagy Miklós, Németh G. Béla, Németh Lajos, Osváth Béla, Somogyi Sándor, Sőtér István, Szabolcsi Ben­ce, Vajda György Mihály. Akadémiai Kiadó, előző, a reformkori irodalom­tudat már nagyon is a realizmus felé munkált: Gogolra és Dickens­­re már 1840 tájt, Balzacra még előbb felfigyelt a hazai közvéle­mény. E kötet irodalomtörténészei tehát egy késési, veszteglési folya­mat krónikásai — egy olyan le­maradásé, mely az évtizedek múl­tával egyre súlyosabbá, egyre ár­talmasabbá vált. ív­egyvennyolc bukása alakítja i­s át a kor nagy fontosságú elvi-esztétikai kezdeményezését, a népiesség elvét: plebejus demok­ratizmusa helyébe a nemzeti jel­leg óvása lép; realista valóság­érzékelése helyébe bizonyos nem­zeti jellemvonások idealista kon­zerválása kerül; a nép felemelé­sének vágyát a társadalmi „súly­egyén” óvatossága váltja fel. A negyvenes években a népiesség a polgárosodásnak volt fő emelője, ismérve és biztosítéka, a feudaliz­mus lerombolásának volt lendítő ereje, a társadalmi különbségek nivellálódásának eszköze. Világos után viszont egy nemzeti saját­­szerűség és különállás, a többi nemzettől mindenáron való kü­lönbözés esztétikájává szűkült. Megváltozott a tartalma, jellege, funkciója már Erdélyinél, Arany­nál is, az utódoknál pedig még inkább. Ideológus-arcképeinek soroza­tában, Gyulai Pál, Salamon Fe­renc, Greguss Ágost, Asbóth Já­nos, Beöthy Zsolt és Riedl Fri­gyes eszmevilágának elemzésében érzékenyen kimunkálja az új szin­tézis: hogyan alakult ki a század­­fordulóra az a liberális-konzerva­­tív társadalom-, nemzet- és művé­szetkarakter, a Deák Ferenc-i „jó­zan realizmusnak”, forradalom­ellenes, szélsőségektől, szociális újításoktól tartózkodó kiegyen­súlyozottságnak ideálja, mely az irodalomtörténetírásban Horváth János, a történettudományban Szekfű Gyula iskolájának vált vi­lágnézeti tartalmává, irányává. Épp ezért a kötet egyik legsike­rültebb, gondolatilag legkiérlel­­tebb — és leginkább hézagot pótló — fejezete a Gyulai Pálról szóló. Terjedelme: huszonöt lap, Szerb Antal irodalomtörténetének egyetlen oldalával szemben önma­gában is mutatja: a marxista iro­dalomszemlélet a kritikát egyen­rangúnak tekinti az irodalom többi műfajával. Az új szintézis Gyulaiban látja — joggal — a XX. századi, felszabadulás előtti közgondolkodásnak legnagyobb hatású előzményét, forrását. Anyagszerűségében, a felvázolt szellemi horizont tágasságában, ténygazdagságában, a folyamatok differenciált érzékelésében és egységben látásában, egyáltalán: szerves és kimunkált koncepció­jában mindeddig ez a legerőtelje­sebb, legkiérleltebb kötete az aka­démiai szintézisnek. A kötet nem egy vonatkozásban egyenesen példaadó. Fő érdeme, hogy az iro­dalmat nemcsak életművekben és alkotóegyéniségekben látja, ha­nem egy eleven, dinamikus folya­mat lendületében, hogy nemcsak portrékat és jelenségeket vázol fel, de áramlatokat, irányzatokat, csoportokat is, hogy az irodalmat nem pusztán nagy egyéniségek sajátos szellemi kapcsolataként fogja fel, de a társadalmi szerve­ződés sajátos tükreként is. Az irodalmi fejlődést a maga alakuló folyamatszerűségében, társadalmi­­politikai-kulturális összefüggés­­rendszerében, sokszoros kölcsön­hatásaiban eleveníti fel — szoros kapcsolatban a mindenkori köz­élet mozgásával. Az író-klassziku­sok: Arany, Kemény, Jókai, Ma­dách stb. arcképei és pályaívei is e fejlődésfolyamat egészébe olvad­nak bele, művük értelmét, fényét az összmozgás jellegétől, a „kor folyamatától” nyeri el, mint a kor fő társadalmi tendenciáinak reprezentánsai jelennek meg. Ennek a fél évszázadnak új áttekintése nem csupán ösz­­szefoglaló szintézise a kor irodal­mának, de enciklopédikus össze­gezése is: a korszerű és nagysza­bású marxista fejlődésrajzon túl benne van minden adat, tény, dá­tum, vonatkozás és útbaigazító utalás, amire kutatónak és közön­ségnek egyaránt szüksége lehet Az első két kötet tankönyvszerű­ségével, helyenkénti didaktikus szárazságával, túlságosan értekező jellegével szemben kiemelkedő e kötet esztétikus jellege, sú­lyos gondolati tartalmakat köny­­nyedén megfogalmazó előadása. Az értékek fényében azonban megnőnek a kötet hibái, arányté­vesztései. A kötet szerkesztője nem mindig hangolta össze a szer­zőgárda feldolgozásainak méreteit. Bosszantó, hogy a kurzus „írófe­jedelme”, Herczeg Ferenc még mindig több teret és méltatást kap, mint Petelei vagy Papp Dá­niel, többet, mint Thury Zoltán. Hihető-e, hogy Herczeg Pogányok című regénye különb mn, mint Gárdonyi remeke, az Egri csilla­gok, különb, mint Jókai klasszi­kus írásai, a Rab Ráby és A kő­szívű ember fiai? Túlméretezett Mikszáth portréja is: többet kap, mint Arany János, majdnem két­szer annyit, mint Jókai. A Külö­nös házasságról többet ír, mint Jókainak egy egész korszakáról. Vajda Jánosnak a középnemessé­get, a jelentkező dzsentrimenta­litást támadó, nagy port felvert röpiratairól, az önbírálatról és a Polgárosodásról viszont a kötet alig szól. jó néha bőbeszédűek a szerzők, 11 átfedésekkel, ismétlődések­kel találkozunk. Mi szükség pél­dául írni Meancsek István költé­szetéről, minek azt megemlíteni, hogy Vas Gereben egy patika pultja előtt halt meg, mire való annak tudomása, hogy Gárdonyi 22 éves korában a pubertás gyá­moltalanságával vette feleségül a dabronyi pap 16 éves unokahúgát? Feleslegesek az ilyen részletek, ki­vált akkor, ha Gáspár Imrét, a na­cionalista nemzetiségi politika első éles kritikusát teljesen mel­lőzik, ha kimaradt Acsády Ignác is, nemcsak mint történész, de mint szépíró, pedig Fridényi bank­ja című regénye a hazai kapita­lizmus jelenségeinek úttörő lelep­lezése. Szilágyi Géza — Ady köz­vetlen elődje — is érdemelt volna pár sort a szintézisben. Méltány­talanul jártak el Benedek Elekkel: életműve mindössze háromnegyed oldalt kapott. Heltai Jenőre sem elegendő másfél lap, kivált ha ugyanannyit kap, mint Szabolcs­­ka Mihály, s nem sokkal többet, mint a fajgyűlölő Inczédi László, vagy a gügyögő Pósa Lajos. Saj­nálatos, hogy ebből az igazán nagyszabású kötetből is hiányzik néhány szükséges portré: Bajza Jenő, Czóbel Mink­a, Dalmady Győző, Indali Gyula, Ipolyi Arnold és Radó Antal kép­mását hiába keressük. P. Szathmáry Károly gyermetegül lapos prózájáról az összefoglalás maga is megállapítja, hogy tehet­ségtelen író alkotása, mégis any­­nyit ír róla, mint az írónak is sok­kal különb, szerkesztőnek meg összehasonlíthatatlanul tehetsége­sebb Pálffy Albertrel, akinek ér­tékes, sokban Petőfit követő no­­velláskötetét. Egy földönfutó hát­rahagyott novelláit, meg sem em­líti. Ha az olyan ismétlésekkel teli fejezet, mint A népies­ nemzeti irányzat mérlege elmarad, lett volna hely a hiányzó részletekre. Meg kell említenünk újra, akár­csak az első kötetnél, az illuszt­rációk hiányát. Itt ez még fájóbb: ezeroldalas betűtenger százkét fe­jezetben, nevek, művek és dátu­mok légiója, és sehol egy kép, se­hol egy szemléltető hasonmás, amely tagolná és élénkítené az olvasó munkáját. De tegyük vé­gezetül mindjárt hozzá: ezek a számadatok csak az illusztrációk hiánya miatt meghökkentőek, kü­lönben nagyon is jólesőek, impo­nálóak. ötven év irodalmának tör­ténetét 93 nyomdai íven nyújtja az akadémiai kiadvány: a nagy számok önmagukban is jelzik a vállalkozás horizontjának széles­ségét, az elvégzett munka hatal­mas arányait. Tartalmi erényei, eszmei és műelemző nívója pedig — fogyatékosságaival együtt is — a legjobb külföldi szintézisekkel vetekedő szintre emeli az új rendszerezést Fenyő István Fogadás Moszkvában a magyar balett tiszteletére Művészeink ma fejezik be vendégszereplésüket Rajnai Sándor, hazánk ideigle­nes moszkvai ügyvivője szombat délután fogadást adott a Magyar Állami Operaház Moszkvában vendégszereplő balettegyüttese tiszteletére. A fogadáson szovjet részről megjelent Jekatyerina Furceva művelődésügyi minisz­ter, G. I. Vladikin művelődésügyi miniszterhelyettes, a Szovjet— Magyar Barátság Társaságának elnökhelyettese, M. I. Csulaki, a moszkvai Akadémiai Nagy Szín­ház igazgatója, Sz. T. Asztavin, a külügyminisztérium 5. európai osztályának vezetője, valamint a szovjet főváros társadalmi és mű­vészeti életének számos ismert képviselője. Magyar részről ott volt Aczél György, a művelődésügyi minisz­ter első helyettese, Nádasdy Kál­mán, az Operaház igazgatója, a Moszkvában vendégszereplő ma­gyar balettegyüttes karmesterei, szólistái. A fogadáson Aczél György me­leg szavak kíséretében nyújtotta át Olga Lepesinszkajának, a Szovjetunió népművészének a Magyar Népköztársaság Zászló­rendjének III. fokozatát, amely­­lyel őt az Elnöki Tanács tüntette ki. Lepesinszkaja megindultan mondott köszönetet a magas ki­tüntetésért. A megjelenteket Rajnai Sán­dor ideiglenes ügyvivő köszön­tötte, kiemelve pohárköszöntőjé­ben a szovjet és a magyar balett­művészet őszinte, baráti kapcso­latait. Szombat este Orosz Adél, Ró­na Viktor, Kun Zsuzsa, Sipeki Levente, Gaál Éva és a többi ki­váló művészünk közreműködé­sével a Párizs lángjait láthatta a Kreml kongresszusi palotájának közönsége, és sok millió televí­ziónéző, mivel ezt az előadást a moszkvai televízió is közvetítette. Ma este a Nagy Színház szín­padán a Chopinianával és Bartók két balettjével, A fából faragott királyfival és A csodálatos man­darinnal búcsúzik a magyar ba­lettegyüttes Moszkvától. Hétfőn három repülőgép viszi haza a magyar művészeket a nagy sikerű turné után. 7 ELEGÁNS, de nem PIPER­­KÖC sötét ruha. Kamásni. Ke­cses sétapálca kesztyűs kezében, a sétabot egyik végébe tör, má­sikba álkulcs van belecsavarva. A haja tépetten előrefésült, fel­tehetőleg rohamos kopaszodását akarja elleplezni. Mindezt meg­koronázza, azaz megkalapozza egy világosszürke pincskalap. Ilyen a Berliner Ensemble Koldusoperájának Bicska Maxi­ja. Vagyis: Mackie Messere. Testes-hasas úr ez a rablóve­zér. Roppant nagy termetű és roppant hangerejű. Olyan, mint­ha Bessenyei játszaná Bicska Maxit, ezt a minálunk is hagyo­mányos bonvivánszerepet, amit első vígszínházbeli bemutatóján Jávor Pál alakított. Kaiser, ellenbonviván. Nem szívtipró szoknyapecér. Jól táp­lált polgár, akinek az a foglal­kozása, hogy kifoszt embereket. Különlegessége a többi jól táplált polgárral szemben, hogy nem tör­vényes keretek között fosztogat. S ha már rablóvezérséggel ke­resi kenyerét, akkor tudja is, hogy mi illik. Úgy jár, hogy az egész felsőtestét csípőből ringat­ja. Párducszerűen persze. Egy­szer a lakodalmi képben felkel, és rendes, köznapi járással in­dul el, aztán a színpad közepén megtorpan egy villanásra, és máris folytatja útját a szokott paráucringással. Sajnos — mond­ja ez a mozdulatváltás — nem tehet róla, a „hivatala” kötelezi erre. PIRINYÓ KIS MOZDULAT ez a váltás, de nagyon erős hatású, mert Kaiser szerepének többsé­gében nem csinál semmit. Úgy értendő ez a nem csinál semmit, hogy nem girlandozza fel szere­pét díszítőelemekkel, nem hímezi telis-tele víg ötletekkel, ame­lyek alkalmasak lennének arra, hogy jókat és harsány­ nagyokat mulassunk rajtuk, de minden­képpen elfednék azt a figurát, akit a színész elénk akar állíta­ni teljes egészében. Kaiser víg­játékot játszik, de nem víg­já­tékot. Nevetünk azon, akit ját­szik, de nem azért nevetünk, mert viccesen játssza. Amikor az ágyúdalt elénekli, ezt a visszájára fordult Kipling­­megzenésítést, a lakodalmi asztal szélére ül, föléje toronylik a majonézeshalmoknak és a pás­­tétomos tálaknak, hüvelykujját könnyedén beleakasztja nadrág­zsebébe, s ezzel a hanyag tartás­sal üvölti bele a nézőtér arcába militarista emlékeit. Itt hátbor­zongató. S Kaiser, akiről ebben a számban kiderül, milyen erő­teljes hangja, milyen erős ének­hangja van, többé nem él hang­jának erejével. Halkan és tom­pán beszél, ami ebből a hatal­mas testből előbújva finomko­­dóan hat. Csak akkor emeli fel a hangját, ha ahhoz a szóhoz ér, hogy szerelem, vagy az érzelmi életéről van szó a szövegben. Ak­kor hirtelen elbődül, s úgy bőg, mint kora tavasszal egy gím­szarvas. De csak egyetlen szót harsog ilyen karikírozott férfias­sággal, s már ismét visszalendül banktisztviselésen szordinós be­szédmodorába. EZEK AZ EGY-EGY PILLA­NATRA kidobott-kiugratott já­tékelemek teremtik meg Kaiser Bicska Maxijának komikusan jellemző, társadalomkritikus, sőt, társadalomparodisztikus hátte­rét. A polgár, aki dübörgő, szen­vedélyeket mímel, a polgár, aki fenevadként riszálja magát a tár­sadalom őserdejében, valóban ve­szedelmes állatfajta. Ez Kaiser alakításának mondanivalója. De ha ezt a színészi mondanivalóját a játszott szerepről következete­sen végigvezetné színpadi létének valamennyi pillanatában, akkor a tréfásság felé billenne el az egyensúly. Egy mulatságos figura állna előttünk, akinek új meg új ötleteit várnánk a nézőtéren, s ezek nem jellemzően árulkodó jegyek lennének számunkra, csupán élvezetes mutatványok. Iskolajátékot láttunk Wolf Kaisertől, a lényegre törő, csak jelzésekben élő stílusból. A sira­lomházi ketrecében letörten ül­dögél Bicska Maxi. Amikor né­hány soros kis búcsúdalát ének­li, Kaiser a bevezető taktusokra feláll, íves karlejtéssel nyújtóz­kodó mozdulatokat tesz, s lép kettőt-hármat. Karja súrolja a rácsokat egy jellegzetesen lusta, kéjes, de kitörni vágyó mozdu­lattal. Ez a váratlan koreográfia nevetést vált ki. Kaiser-Mackie itt azt mondja mozgásával: ké­rem, én egy ketrecbe zárt fene­vad vagyok! Ami azért ilyen mu­latságos, mert egyrészt nem fe­nevad, csak egy pitiáner csirke­fogó, s rendkívül mulatságos, ha valaki azt hiszi magáról, hogy ő királyi vad. Másrészt, mert ezek a mozdulatok olyan banális köz­helyet tesznek át koreográfiába, mint a Koldusopera első felvoná­sában Filch, amikor így akarja meglágyítani Peachum szívét: Úgy állok itt, mint hajóroncs a háborgó tengeren! Ez a mondat Ibsen Nórájából származik ere­detileg. De mire Brecht kezébe került, már nevetségesen baná­lisnak hatott, idejétmúltan ko­pottnak. KAISER KIRÁLY TIGRISKE­­DÉSE, császári fenevadsága egy hamis tudatú magatartást leplez le nagyon tömör, és kimérten célba találó jelzésekkel. Nem fecsegnek e mozdulatok, szűkszavú gesztusok ezek. Csak akkor szólalnak meg, ha nagyon hangosan akarnak valamit el­mondani. Molnár G. Péter Wolf Kaiser, az ellenbonviván

Next