Népszabadság, 1965. szeptember (23. évfolyam, 205-230. szám)

1965-09-26 / 227. szám

1!H15. szeptember 25. vasárnap FEHÉR KLÁRA: C­siziízének, ezéretetlen ilyen szép verset... Nincs olyan hét, hogy ne kap­nék autogramkérő levelet. A le­vél írója rendszerint 14—16 esz­tendős kislány, aki sok helyes­írási hibával arra kér, hogy küldjék neki autogramos fényké­pet, mivelhogy én vagyok a ked­venc filmszínésznője, és minden szerepemben látott. Gizike nem levelet írt, a laká­somon keresett fel. Emlékköny­vét is elhozta, és azzal a kéréssel hagyta nálam,­ hogy írjak bele valamit, lehetőleg verset, hiszen könyvében annyi gyönyörű rajz és gyönyörű vers van már. A rajzok igen változatosak vol­tak: áttört szív, virág, gitározó huligán. A gyönyörű versek, ki­vétel nélkül slágerszövegek. Kezdve azon, hogy „Látod ez a szerelem, ennél nagyobb érzés sohase kell nekem” — addig, hogy „Kicsit szomorkás a hangu­latom máma”. Gizike tizenöt éves. Tavaly fe­jezte be, nagyon gyenge ered­ménnyel a nyolcadik általánost. Kereskedelmi tanuló. Elárusító lesz. Van karórája, tranzisztoros rádiója. Tv-t rendszeresen néz, a nővérééknél. Hetenként kétszer megy moziba. Egyszer táncolni. Zsebpénze fodrászra kell. Köny­vet még nem vásárolt. Olvas? Ritkán. Ha a barátnői valamelyik könyvre azt mondják, hogy na­gyon jó. Például? Például... a P. Howard könyve ... Gizike látogatásától kíváncsi lettem és nyugtalan. Hetven kérdőív Tizenöt-tizenhat éves fiúknak, lányoknak, második gimnazisták­­nak és másodéves lakatosipari tanulóknak adtam fel a kérdése­ket, írásban is, beszélgetésben is. Nem tudom, válaszaikból mennyi­re lehet általános érvényű követ­keztetéseket levonni. De a vála­szok, mindenesetre, érdekesek. A szülők foglalkozási megosz­lása, a gyerekek szociális helyze­te körülbelül azonos volt gimna­zistáknál, ipari tanulóknál. A lakások nagy része kétszo­bás, többségükben nincs fürdő­szoba, rádió szinte kivétel nél­kül, tv ötven helyen van. A könyvek száma általában 100— 150 kötet. A megkérdezett hetven fiatal közül saját pénzéből köny­vet csak három vásárolt. Köny­vet általában karácsonyra kap­nak. Karórája mindegyiküknek van. Zsebpénzük heti tíz-húsz forint körül mozog. Mire költik? Mozi, cukrászsütemény. A fiúk ezenkívül: cigarettára. A lányok fodrászra. Moziba átlag kétszer mennek hetenként. Sokan írták, hogy minden új filmet megnéznek. Van, aki hetenként négyszer-öt­­ször is mozit néz. A diákok és ipari tanulók fele vásárol az is­kolában színházbérletet. (Az ipa­ri tanulók Vígszínház- és József Attila Színház-bérleteket vásá­roltak éppen. Ifjúsági előadások­ra? Nem. Ami jön.) Egyharmad­­részük látogatja az iskolai hang­versenyeket. Iskolán kívül csak hárman­ jártak múzeumban, he­ten mentek el külön színházba. Tv-t viszont kivétel nélkül mind­annyian, rendszeresen néznek, akár van otthon tv-készülék, akár nincs, írjon le három verssort A kérdőív tizedik pontjára — írjon le három slágereimet és a kezdő sorát — mind a hetvenen jelesre feleltek. A kedvenc tánc­­dalénekesek felsorolása is gazdag ismereteket tükrözött. A következő kérdés: írjon le három verssort, de ne az iskolá­ban tanult versekből — csak öten tudtak válaszolni. „Nem tudok, nem szeretem a verseket, nem jut eszembe” — vagy egyszerűen egy vonás volt a válasz ... „Elolvassa-e a kötelező olvas­mányokat, és melyik volt köztük a legunalmasabb?” — A válaszok kétharmada: „nem olvasom el”, „már amelyiket”, „néha”. Tízen a „Csongor és Tünde”-t tartották legunalmasabbnak. Nyolcan az „És mégis mozog a föld”-et, öt­nek a Bánk bán nem tetszett. Sőt akadtak ketten, akik szerint rend­kívül unalmas a „Légy jó mind­halálig”. Babits: Jónás könyve Kezemben az ipari tanulók iro­dalmi olvasókönyve. „Unalom”, „borzalom” — mondták róla a gyerekek. Találomra ütöm fel: a Jónás könyve egyik részleténél nyílik ki: „Én Jónás, ki csak a Békét szerettem, harc és pusztulás prófétája lettem, Harcolj velük hát, Uram, sújtsd le őket! Irtsd ki a korcs fajt s gonosz nemzedéket." Istenem, a „Jónás könyve” ...' Életem első nagy olvasmány­­élménye volt. Mert be kell valla­nom, hogy tizenhat éves korom­ban nem szerettem különösebben olvasni. Orvosnak készültem, csak a latin nyelvtan érdekelt és a természettudományok. A szép­­irodalmat fölöslegesnek és unal­masnak éreztem, csalánkiütést kaptam, ha az olvasott versek tartalmát kellett megírnom. „Mit gondolt a költő?” Mit bánom én, hogy mit gondolt a költő. És fő­leg, honnan tudjam??? Elkese­redetten magoltam a verseket. Untam a kötelező regényeket, Jó­sikát, Kemény Zsigmondot, még Eötvöst is. Még Mikszáthot is. És akkor, egy fiúismerősömtől, ka­rácsonyra megkaptam a „Jónás könyvé”-t Pár nappal később a Duna-parton sétáltunk. Emlék­szem még a havas, jeges estére, a kopár fákra, a zajló Dunára is, arra is, hogy a hídpilléreknél torlódott a jég, és az eget fény­szórók pásztázták. A szomorú, re­ménytelen ifjúság, a háború, a fasiszta szennyáradat, a jeges éj­szaka feledhetetlenül félelmesen, szívszakasztóan olvadt egybe a kínlódva, dühvel prófétáié Jónás szavaival. Borzongva értettem meg, hogy a művészet mindany­­nyiunk helyett kiáll tisztább éle­tért, mindannyiunk fájdalmát, örömét, vágyait mondja el. A „Jónás könyve” kulcsot adott a kezembe, megmutatta, hogyan juthatok be az ember teremtette csodavilágba, az irodalomba és művészetbe. És hogyan hozza közel az ipari­­tanuló-iskolák olvasókönyve a Jónás könyvét ifjú olvasói szívé­hez? Tessék, a tankönyvben szóról szóra ez áll: „Babits Mihály a kor kiváló polgári költője. Pályája első sza­kaszában a legtudatosabban hir­dette, hogy a művészet önmagáért van, nincs köze a politikához. A Jónás könyvét a fasizmus erősö­dése idején írta. Ez a remekmű már nyílt állásfoglalás kora nagy problémáját illetően. Jónás alak­jában Babits önmagát rajzolta meg. Az író arról az őszinte el­szántságról tesz tanúságot, hogy ezentúl nem fog hallgatni cinkos némasággal.” Ettől??? Ezektől a sematikus, előre gyártott mondatoktól kíván­csivá válik egy tizenhat éves fiú, vagy lány? Vágyat érez, hogy ne csak a kötelező 28 sort ismerje meg Jónás könyvéből (ennyi van ugyanis a tankönyvben), hanem elrohanjon a könyvtárba vagy könyvesboltba, hogy éhes izga­lommal megismerje az egészet? Pedig hát mi más volna az iro­dalomtanítás célja, mint felkelte­ni az izgalmat, a továbbjutás, a megismerés vágyát???? A hetven kérdőívet olvasom. Huszonegyedik kérdés: mi a véle­ménye az iskolai magyar órák­ról? A válaszok: „Unalmas.” „Én nem vagyok se barátja, se ellen­sége.” „Minek annyi vers?” „Sze­retem az irodalmat, de a tanáro­kat nem.” „Nem bánom, ha van, mert a matek még unalmasabb.” „Nékem mindegy.” „Nagyon unom.” Hetvenből öten: „Szere­tem az irodalmat.” De ez az öt sem tudott idézni három szép verssort. Objektív nehézségek“ Kevés az óraszám. Ezt pana­szolják a tanárok, és ez igaz is. Az ipari tanulóknál például egész évben 38 magyar óra van. És en­nek egy része nyelvtan- és helyes­írás-oktatás. „A tantervünk feltételezi, hogy az általános iskolából megfelelő alapismeretekkel jönnek hozzánk a gyerekek, de ez nem igaz” — mondja a tanár. És valóban: a hetven kérdőívben millió helyes­írási hiba. Csak így, ránézéssel írom ki: Tel Vilmos, futbal, pá­sztó, mécs, házaság, fürdőszoba, dolgozók (dolgozom helyett), rok­­kendrolngjuzik, Shopia Lőrén, fodball, ifjú eddison stb., stb., stb. És sokat segít ezen a helyzeten pár unalmas nyelvtanóra? De milyen unalmas? Felütöm a tan­könyvet, találomra egy megfejten­dő példa: Állapítsátok meg, mikor hasz­náltuk igekötőként, mikor névutó­ként és mikor önállóan az alábbi szövegben található határozószó­kat: „A telefonérme bentragadt. Emiatt bent voltam a postahiva­talban. A sok panasz miatt felül­vizsgálták egyes szerelők munká­ját. A hanyagul dolgozókra a pénzbírságon felül fegyelmi bün­tetést is róttak.” Megtaníthatják ezek az unal­mas szabályok a lényeget? Azt, hogy az ifjú ember törekedjék gondolatai szép, szabatos kifejezé­sére? Hogy elálmélkodjék azon, milyen gazdag, milyen hajlékony eszköz a nyelv, mennyi örömet szépséget rejt: vágyainkat, akara­tunkat, érzéseinket közölni és má­sokét megérteni. Aki olvasni akar, olvashat A klasszikusok százezres pél­dányszáma, olcsó könyvek töme­ge, szinte ingyenes közkönyvtárak mindenki kincsévé tették a betűt. Aki olvasni akar, olvashat. De akar-e mindenki? A kérdőív egyik pontja ez volt: „Most mit olvasol?” Hetven közül csak négy­re várt otthon félbehagyott könyv. Egyik fiú útleírást olvas, a má­sik „nem is tudom, mi a címe, egy régi sárga regény”, a harma­dik és negyedik P. Howardot. Volt egy ötödik is, de azt nem is számítom ide: a Füles évkönyv­ből a képregényeket olvassa ... „Nincs időm olvasásra” — vall­ja az egyik kérdőív gazdája. Ugyanakkor hetenként négyszer moziba megy, és minden tv-mű­­sort megnéz. Az alvó Lilla felelt Megint hadd mondjam el a ma­gam olvasóélményét. Kedves könyvemet, Illés Endre tanulmánykötetét, a Krétarajzo­kat forgattam, amikor a Nadányi Zoltánról szóló tanulmányban felleltem egy Csokonai-idézetet: „Két szemed héjában — Éltem s holtom áll.” Példa, összehason­lítás itt ez a verssor — és elakadt a lélegzetem. Hiszen az iskolában, tizenöt, tizenhat éves koromban annyi Csokonai-verset tanultam a Lilla-dalokat, a szerelem dalait, abban az életkorban, amikor sem­mire sem olyan fogékony az em­ber, mint versre és szerelemre. És sohasem vettem észre ezt a verssort, sohasem ragadott meg a kép tömör szépsége, ereje. „Két szemed héjában ... éltem s hol­tam ..Gyorsan le a polcról a Csokonai-kötetet, és megkeresni, újra olvasni valamennyit. És az iskolában annak idején agyonint Csokonai-verseket napokon át nem tudtam letenni a kezemből, elbűvölt zengésük, gazdagságuk — „A hatalmas szerelemnek — meg­emésztő tüze bánt... Nyílj ki, gyenge kerti zsenge: — Hébe nek­tárt hint terád ... — Két szemed héjában — éltem s holtom áll... Egyik kislány azt írta a kérdő­ív végére: „Azt olvasom el, ami­re valaki figyelmeztet és azt mondja, hogy érdemes.” Ha vé­giggondolom a magam életét, ol­vasásvágyamban kevés szerep jutott az iskolának. Barátnők, is­merős fiatalemberek ajánlottak egy-egy könyvet. Aztán egyik könyv ajánlotta a másikat, Szerb Antal. Schöpflin, Benedek Mar­cell, Illyés Gyula, Illés Endre ve­zettek kézen fogva. Milyen gazdag, milyen boldog, aki szeret olvasni, aki tud olvasni. Hogyan lehetne megosztani ezt az örömet minden mai fiatallal? Szerény javaslat Nem hiszem, hogy az óraszám­­emelés önmagában segítene. A tankönyvet, az irodalomtaní­tás módszerét, a tantervet bírál­ják meg azok, akik nálam többet ér­tenek hozzá. Csak néhány szerény javasla­tom volna. Úgy érzem, ha Lenin ma élne, azt mondaná: „Számunkra leg­fontosabb művészet a televízió.” Mert a tv a házhoz jött film, az otthonokba, lakásokba betelepe­dett hangos családtag. Hatása olyan, mint a palackból kiszaba­dult szellemé. Ha jóra fordítjuk , hegyeket mozgathatunk vele. Minden fiatal néz vagy nézhet tv-t. Hát akkor miért nem nézheti benne azt, amit szellemi táplálé­kul szánnánk neki? Javaslom, hogy a 12—18 évesek tantervében szereplő színdarabo­kat (Bánk bán, Csongor és Tün­de, Hamlet, Az ember tragédiája stb., stb.) a hétfői és pénteki sza­bad estéken rendszeresen, kitűnő előadásában tűzze műsorára a tv, és mindegyiket minden tanévben kétszer mutassa be. Javaslom, hogy minden tanév végén rendezzen Ki mit tud?-óta tv az iskolai kötelező olvasmá­nyokból, tűzzön ki komoly díja­kat (tanulmányút, tv, magnó), és a játék keretében legjobb művé­szeink olvassanak fel részleteket ezekből a regényekből, versekből. És milyen jó volna néhány ked­ves, okos tanulmánykötet, útika­lauz a világirodalom nagy alkotá­saihoz, fiataloknak szóló... És amíg ilyen könyv nem jelenik meg, néhány irodalomtörténeti előadás a tv-ben, nem az iskola­­tv keretében, hanem külön, a ka­maszoknak, ifjú felnőtteknek, sok színnel, sok humorral, sok il­lusztrációval, kedvet ébresztően... Mit írjak Gizikó emlékkönyvébe ? Azt hiszem, semmit. Neki ajándékozom a Csokonai­­kötetet. cinkosságot viseli. És ennek meg­felelően áttevődik, eltorzul és be­fülled a testvérek fájdalma, bosz­­szúérzése, deformálódik „Oresz­­tész” alakja, jelleme és a test­vérek szövetkezése is: vérbosszú helyett vérfertőzés viszi végbe és teljesíti be a bomlási folyamatot. Visconti eszerint csakugyan nem egy kávéházi történetet sajá­tított ki, hanem modern Oresz­­teiát alkotott. A dolog mégsem ilyen egyszerű. Az Oreszteiában ugyanis a családi bomlás nemcsak megindulásaikor, hanem mindvé­gig, minden újabb és újabb epizód­jában társadalmi ügy. Az argoszi királyi család nemcsak azért hul­lik szét, mert a családfőt elszakít­ja a háború, hanem mert ebben a háborúban Agamemnon nem áldozatként, hanem mint saját becsületét védelmező, másokra gyalázatot hozó, erényes hős és bűnös erőszaktevő vesz részt. És a győzelem végett, a közösségért, meg önnön nagyravágyásából, az isteni parancsnak engedelmesked­ve, de apai érzését elfojtva fel­áldozza saját gyermekét. Amikor pedig másokat és önmagát meg­gyalázva diadalmasan hazatér, ak­kor saját felesége öli meg. Nem egyszerűen azért, mert az asszony már a szeretőjét és nem a férjét szereti, hanem mert gyermeke gyilkosát gyűlöli. Amikor pedig Oresztész nővérével, Elektrával szövetkezve, fiúi érzelmeit legyűr­ve, megöli anyját, akkor ezt ugyancsak egyfajta társadalmi er­kölcsi parancsnak engedelmes­­kedve teszi. A görögöknél régi és új társadalmi erkölcsök, egy ré­gi és egy új világ közösségi köte­lezettségei, érzelmi normái csap­nak össze életre-halálra. Ezek az ellentmondások kényszerítik ki, terjesztik szét és viszik végbe a bomlást. Aiszkh­­ilosznál az anya­­jogú és apajogú társadalom er­kölcse küzd egymással, a vérro­konság, vérbosszú, öröklődő bűn egyfelől, az egyéni felelősség más­felől. Szophoklésznál a zsarnok­sággal, a jogtalan erőszakkal száll szembe az igazságtevés. A görögöknél tehát a morbidi­tás mindvégig társadalmi indo­koltságú és jellegű. Viscontinál a társadalmi kényszerűség csak el­indít valamit, ami a továbbiak­ban a társadalomtól függetlenül fejlődik. Olyannyira függetlenül, hogy a film színhelye egy halott­nak tetsző városka, ahol szinte megállt az idő, meg egy etruszk időkből származó kísértetkastély, ahová a világ zaja be sem hallik. A görögöknél a borzalmak egy­másból következnek, a társadalom és az erkölcs logikája szerint. Viscontinál a vérfertőzésnek a fa­sizmushoz, a háborúhoz, az apa mártíromságához vagy akár az anya házasságtöréséhez szorosabb köze nincs. A görögöknél a társa­dalmi folyamat tükröződött egy család sorsában. Viscontinál a tár­sadalmi indok kis fügefalevél csu­pán, amely a hálószobában azon­nal lehull. IGEN ÁM — mondják erre má­sok —, csakhogy Viscontinál és általában a modern morbid mű­vészetben nem a társadalmi har­cokon, hanem a lélek harcain van a hangsúly. Ami szociális töltet­ben hiányzik, azt bőven kárpótol­ja a pszichológia. Tetszetős érv ez. Valóban úgy tűnik, mintha a mo­dern nyugati művészet, amikor a közéleti témáktól távolodva a szexuális vagy szexuálpatoló­­giai témákhoz közeledik, akkor voltaképpen a lélek bonyolult problémáihoz, mélységeihez von­zódik, pszichológiával gazdagodik. Az érvelés ott sántít, hogy a görö­göknek nem kellett a pszicholó­giáért a társadalmat otthagyniuk. Az Oreszteia—Elektra téma pél­dául Euripidésznél egyszerre szo­ciális és pszichológiai remekmű. Hogyan vergődik az emberi lélek a társadalmi kötelezettségek, kö­zösségi, erkölcsi parancsok szo­rításában? — ezt ábrázolja Euri­pidész. Hogyan vergődik a lélek a patológia szorításában, egy fülledt hálószobában? — ezt ábrázolja Visconti és sok mai nyugati mű. Az előbbi esetben a pszichológia izgalmasan közérdekű. Az utóbbi­ban a pszichológia pikánsan egye­di. Az előző esetben a pszichológia az eszmei mondanivalót gazda­gítja, a filozófiát közvetíti. Az utóbbiban a pszichológia a lénye­gesebb mondanivalót pótolja, az ideológiát helyettesíti. Nem vé­letlen, hogy amíg Euripidész Elektrája a lelkét tárja fel, addig Visconti Elektrája (Claudia Car­­dinale) minduntalan a keblét tár­ja ki. Nem állítom, hogy ez nem kellemes látvány. De ahhoz az összetett élményhez képest, amit a művészettől várunk, túlon­túl egyszerű. MINT AHOGYAN művészi szempontból nagyon is egyszerűek az efféle „különleges” szoryk. A művészet ugyanis nem attól iz­galmas, hogy a történet rendőri vagy klinikai eset, hanem csakis attól, hogy a probléma társadal­mi, a mondandó közérdekű. Lehet, hogy ezt a társadalmi problemati­kát végletekig felnagyítva, szélső­ségesen felfokozva mutatja be a rendőri, klinikai történet, de az is lehet, hogy kiküszöböli. És újab­ban ez a gyakoribb, hogy meg­próbálják a társadalmi izgalmat egyszerű rendőri, klinikai izgal­makkal helyettesíteni; megpró­bálnak az emberiség nagy problé­máiból, nagy izgalmaiból az egye­di keresetekbe, hálószobákba, börtöncellákba és zártosztályokra menekülni. Ez történt most Vis­continál is, aki lehet, hogy csak­ugyan az Oreszteiát látta maga előtt, de amit mi láttunk, az bi­zony egy kávéházi story. Komlós János NÉPSZABADSÁG 9

Next