Népszabadság, 1966. június (24. évfolyam, 128-153. szám)
1966-06-18 / 143. szám
6 NÉPSZABADSÁG 1966. június 18. szombat A keleti „szuperváros " Tudósítónk bostoni riportja (I.) Nehraska, Utah, Kansas vagy New Mexico or szágútjain sokszor órákon át hajthat az ember, amíg egy-egy kisebb-nagyobb település házait eléri, s nemegyszer a sivatagos-hegyes tájakon át kanyargó országúton az is eseményszámba megy, ha szembetalálkozik egy másik kocsival. Mennyire más a helyzet, ha az úgynevezett keleti partvidéken át vezet az utas útja, Washingtontól Bostonig. Itt, amikor belekerül egy-egy nagyváros környékének az expresszutakon szinte állandósult csúcsforgalmába, olyan érzése támad, mintha az állam egész lakossága állandóan úton lenne. A keleti partvidék egyike az Egyesült Államok három legsűrűbben lakott területének, sőt a legnagyobb „szupervárosként” tartják számon. A „szuperváros” elnevezés onnan ered, hogy az egyes városok lassan-lassan egymásba nőnek. A lakosság mind nagyobb része menekül ki a város belsejéből az elővárosokba, újabb meg újabb városnegyedek alakulnak így ki, amelyek már nem is tartoznak az egykori városhoz. Úgy tűnik, mintha például Washingtontól Bostonig egyetlen nagyvárosban haladna az utas, a mintegy ötszáz—hatszáz mérföldnyi, délről északra elnyúló területen. „A hatvanas évek Chicagója” — ezt a nevet ragasztották az utóbbi hetekben Bostonra az Egyesült Államokban, s nem ok nélkül. A Charles folyó menti városban nemrég nyílt utcai csatákat vívtak a szemben álló gangek, s a rivális bandák chicagói időkre emlékeztető háborújában Boston polgárai borzongva találgatják, mi következik ezután. Fogadásokat is kötnek, vajon a nagy erőpróbából melyik bűnszövetkezet kerekedik ki győztesen. A rendőrség „üldözi” ezeket a gangeket, de sok bostoni szerint inkább csak statisztál az ügyhöz, nemigen igyekszik beleszólni az események alakulásába. Van azonban egy másik, sokkal szövevényesebb alvilág Bostonban, amelynek léte és tevékenysége nem fejeződik ki utcai harcokban. Ez a dzsungel a társadalom megbecsült tagjaiból áll, akik szenátorok és képviselők a massachusettsi törvényhozásban. Mielőtt elindultam Bostonba, amerikai kollégáim figyelmeztettek: az Egyesült Államok legkorruptabb államába vezet az utam. Bár egyesek hozzátették: talán másutt még cifrább a helyzet... Bostonban kialakultak a város és az állam vezető dinasztiái, amelyek tagjai egymás között házasodtak és osztották el a legfontosabb közhivatalokat. A forma szerint a demokrácia törvényének megfelelően mindig választások zajlottak le, de csakis a patríciuscsaládok képviselői válhattak jelöltekké, hiszen ki más tudta volna megfizetni a választási hadjárat horribilis költségeit? Négy évvel ezelőtt kerekedett a vihar, amikor Callahant, aki évtizedekig a massachusettsi közmunkahivatal vezetője volt, egy Worcester nevű mérnök feljelentette: Callahan 275 000 dollárt követelt, hogy Worcester cége megkapjon egy több millió dolláros útépítési megbízatást. Callahan, akinek egyébként egész rokonsága ott szerepelt nagyszerű állásokban az állami fizetési listákon, kivágta magát, mivel a mérnök nem tudta bizonyítani a pénz kifizetését. Callahan halála után azonban újra elővették az ügyet, miután egy hatalmas panamát, amely a városi garázsépítkezés körül történt, már nem lehetett eltussolni. A városháza alatt építendő modern garázsra úgy intéztek — massachusettsi szokás szerint — pályázati felhívást az építési vállalkozókhoz, hogy kikötötték: hány százezer dollárt kell fizetni a szerződésért „egy magas állású közhivatalnoknak”. A helyi vállalkozók sokallották az összeget, s végül is egy New York-i cég kapta a szerződést 145 000 dollár sápért. Könyvelési okokból azon A „keleti szupervárosban”, amely hat államra terjed ki, mintegy 48 millió lakos él, vagyis ez a legnagyobb, s a Chicago—buffalói és a San Francisco—Los Angeles-i másik két összeépült szuperváros csak amolyan kisöcsnek számít, hiszen együttes lakosságuk 13 millióval marad alatta a keleti partvidékének... A keleti partvidék az Egyesült Államok legiparosodottabb része. Itt szálltak partra valaha az első telepesek, innen indult el a függetlenségi háború. A keleti partvidéken vannak az amerikai tudomány leghíresebb fellegvárai, itt van a híres Yale és a Harvard egyetem. A New York-i és bostoni pénzintézetekben, a tőke eme szentélyeiben nemcsak az üzleti élet alakulását szabják meg, hanem kijelölik az Egyesült Államok politikai vonalát is, hiszen a mai monopoltőkés Amerika útját még mindig főképpen a hagyományos Wall Street-i tőkéscsoport jelöli ki. S hogy a New York-i és bostoni párnázott ajtók mögött hozott döntéseket szintén a keleti partvidéken fekvő városban, Washingtonban teszik meg kormányzati és kongreszszusi szinten törvénnyé. Érdemes hát egy kissé körülnézni itt, bán csak csekkel volt hajlandó fizetni, így be kellett iktatni egy „harmadik személyt” is, akinek nevére a csekket kiállítják, s aki beváltja készpénzre acsekket, s kellő jutalékért, amiért nevét adja a tranzakcióhoz, továbbítja a pénzt a közhivatalnokokhoz, akik „irtóztak” csalásaik írásbeli megörökítésétől. A „harmadik személy” bankszámláján azonban nyoma volt az ügyletnek, s az adóhivatal követelte, hogy fizessen a csekk összegéért is jövedelemadót, ami ellen az felháborodottan tiltakozott, mondván, hogy nem ő vágta zsebre az összeget. Az ügy kipattant, s lavinaként dagadt. Kiderült, hogy egy nagy építkezési vállalat nevét annak tudta nélkül felhasználták, és csekkeket forgalmaztak a nevében. Nem létező munkáért vettek fel százezreket, sőt, hogy az egész ügylet titokban maradjon, egy olyan építkezési vállalat is szerepelt, amelynek sem gépei, sem munkásai, de még csak vezetői sem voltak azonkívül, hogy könyvelésekben összegeket irányítottak át hozzá, amelyek persze azután a magas rangú hivatalnokokhoz vándoroltak. Nyolcszázezer dollárt loptak össze ilyen módon, amíg a tízmillió dolláros garázs felépült. A közvélemény nyomása cselekvést sürgetett. A vizsgáló bizottság félelmetes dzsungelt tárt fel az államigazgatásban: pénzért osztogattak közhivatalokat, s az a cég kapta meg a közmunkákat az állami hivatalnokoktól, amelyik a legtöbb pénzt volt hajlandó fizetni vesztegetésre. Egy volt kormányzót, két volt képviselőházi elnököt, egy bírót és egy rendőrfőnököt találunk azok között, akiket bűnösnek találtak csalásban és megvesztegetésben, s akiket bíróság elé állítottak. A fővádat az azóta elhunyt Callahanra hárítják. Amerikai hivatalos körök igyekeznek rendkívüli jelentőségűnek, az „igazság diadalának” feltüntetni a történteket, s a „bostoni tisztogatást” követendő példának állítják más amerikai államok elé. Az egyszerű bostoniak, akikkel alkalmam volt beszélgetni az ügyről, nem egészen így vélekednek. Jegyzetfüzetembe a következő véleményeket jegyeztem fel a dologról: „A főbűnös persze egy halott.” „Megbüntetik őket? Ugyan kérem, van pénzük neves védőügyvédekre, nem is egyre. Valahol olvastam, hogy évekig fellebbezhetnek az ítélet után...” „Hol van arra biztosíték, hogy jelenleg nincsenek ilyen garázspanamák? Vagy ha most éppen nincsenek, nem lesznek-e holnap? Törvényeink tele vannak olyan kibúvókkal és rejtett lehetőségekkel, amelyek alkalmat adnak arra, hogy csalások és vesztegetések fordulhassanak elő az államigazgatásban.” A massachusettsi törvényhozás oszlopos, tiszteletet ébresztő épületében autogatók lépései visszhangozva csattognak a folyosókon. A törvényhozás irattára előtt elegáns urak csoportjai állnak, akik szivarozva, sugdolózva cserélnek egymással véleményt. Néha-néha a bostoni arisztokráciára oly jellemző raccsoló beszédük felerősödik, amikor egy-egy újonnan jöttet üdvözölnek. A tiszteletre méltó szenátor és képviselő urak és parlamenti kijárók - mondja kérdésemre egy bennfentes nagy áhítattal. Ez utóbbiak egy különös, jellegzetesen amerikai foglalkozásból élnek meg: közmunkákra és számukra előnyös törvényekre éhes vállalatokat képviselnek, vagyis személyes kapcsolataik felhasználásával közvetítenek a törvényhozók és a tőke között. Képtelen vagyok arra, hogy eltaláljam, kik a törvényhozók és kik a kijárók, hiszen olyan egyforma itt valahogy mindenki... Árkus István A három „szuperváros” Amerika térképén. Megnyílt az új balatoni autóút Budapest és Martonvásár között Martonvásáron pénteken dr. Csanádi György közlekedés- és postaügyi miniszter megnyitotta és átadta a forgalomnak az új M 7-es számú autóútnak Budapest és Martonvásár közötti szakaszát, és megjutalmazta a gyorsított munkában kitűnt dolgozókat. A régi 7-es számú főútnak * Átadták tehát a forgalomnak a budapesti martonvásári autósztrádát, és a folytatásaként kiszélesített 7-es utat. Biztonságosabban suhanhat most már a főváros felől a kocsi a szép Balatonra, hiszen Martonvásárig széles autópálya, onnan pedig kiszélesített, az éles-veszélyes kanyaroktól mentesített autóút vezet. Egyik sem volt olcsó mulatság: húszmillió forintba került a kétpályás út, s tizenkétmillióba az egypályás út minden kilométere. Így adódott a Martonvásárig tartó sztráda 530 millió forintos költsége. A 7-es út korszerűsítése és jelentős kiszélesítése 300 millió forintot „vitt el”. E számok választ adnak arra, miért tartunk még „csak” Martonvásárnál az új autóúttal. Évek óta dolgoznak útépítők, Martonvásár és Balatonszárszó közötti szakaszán, továbbá a 71- es számú főútnak Lepsény és Balatonfüred közötti szakaszán is a vártnál hamarabb elvégezték az előirányzott rekonstrukciós munkákat, így ezeken az útvonalakon is megszűnt a forgalmi korlátozás. főkatonák, KISZ-fiatalok a balatoni út szélesítésén, az új autósztráda- építésén. Korszerű gépek százai segítik a munkájukat, mégis az embert dicséri igazán ez az oly régóta várt alkotás. Mert fárasztó, nagyon fárasztó munka az útépítés, hátha még sürget is az idő, ez esetben a szezonkezdet. De ők vállalták, hogy június 15-re átadják a forgalomnak, s állták szavukat. S ha a munkájuk ezzel nem fejeződött is be — hiszen az autópályát a nyaralási idegenforgalmi szezon befejeztével tovább építik az idén is —, elismerés illeti e nagy útépítkezés valamennyi részvevőjét: munkásokat, mérnököket, gépkocsivezetőket, katonákat és KISZ-istákat egyaránt. Sz. L. A kétpályás út egyik szakasza Budaörs közelében. A HÉJJÁ HÁZASPÁR SÍRJA késő délután van, utam az orosházi alvégi temetőbe vezet. A halottasház közelében a sírásó igazít útba: — Ott, az a kettős sír a Héjjá házaspáré. Friss, széles sírdomb. Végében két teljesen egyforma fejfa. Rajtuk még a temetési koszorú. Kicsit félrekell húzni a koszorúkat, ha az ember a neveket is el akarja olvasni. A jobboldalin a felírás: Héjjá Lajos. Élt 1912— 1966. A másikon: Héjjá Lajosné. Élt 1916—1966. Egy napon, ugyanabban a percben haltak meg. Nikotinnal megmérgezték magukat. Tragikus sorsuk megrendítette a város közvéleményét. A temetésükön rengetegen voltak. Barátok, ismerősök, idegenek mind azt kérdezték: Miért tették? Állok a sírjuk előtt, és úgy érzem, én most már azok közé tartozom, akik ismerik tettük okát. Annyi mindent tudok róluk, és nagyon sajnálom őket. Hibáztak — ez kétségtelen —, de túl szigorú bírái lettek önmaguknak. Rajtuk már semmi sem segít. Viszont, ami velük történt, az nagy tanulság lehet az élők számára. Csend van a temetőben. Szelíden süt a júniusi nap. A síron frissen ültetett rózsaszínű petúnia és piros muskátli virít. Virág, virág mindenütt. Igen, a virág volt a sorsuk, ez okozta végül a tragédiájukat is. Egybehangzóan állítja ezt mindenki. Héjjá Lajos a helyi Béke Tsz-ben a virágmagtermesztő munkacsapat vezetője volt. A virágmag értékes és nagy kísértést jelent. Láttam egy közös fényképüket is. Napfényes nyári kép, rajta rengeteg rózsa. Egy évvel ezelőtt a Móra Ferenc utcai lakásuk kertjében készült. Héjjá Lajos izmos, tagbaszakadt ember, barátságos, mosolygós szemekkel. Mögötte áll a felesége, nyílt tekintetű, kedves arcú asszony. A MUNKÁNAK ÉLTEK — két nap mindig csak ezt hallottam róluk mindenkitől. Kora hajnaltól késő estig dolgoztak. Jártam a lakásukban. Minden a jólétről tanúskodik még most is. Rendben tartott, szép ház, fürdőszobával, vízvezetékkel. Az udvaron garázs. Szép, lugasos udvar, betonkerítés, vaskapu, gondozott kert. A személygépkocsijuk mellé Jawa motorkerékpárt is vettek, és természetesen a televízió, a rádió sem hiányzott. Jómódban éltek, de takarékosan. Az asszony gondosan vezette egy füzetben a bevételeiket és kiadásaikat. Ez a füzet szinte jelképe volt annak a szolid, dolgos, törekvő életnek, melynek híre a Héjjá családot oly sokáig övezte. És mégis, eljött az életükben az a kegyetlen pillanat, midőn semmi se számított, se autó, se pénz, se szép ház, semmi — mindent elborított a fájdalmas, elviselhetetlen szégyen, és a nikotinos pohárhoz nyúltak. Gyermekük nem volt. Igyekeztek ismerőseiken segíteni. Búcsúlevél helyett — ez is jellemző — azoknak a névsorát állították öszsze, akik tartoztak nekik. Szerették a pénzt, jobban, mint kellett volna, és a kritikus pillanatban a könnyű pénzszerzés lehetőségének Héjjá Lajos nem tudott ellenállni. A becsületét is kockára tette. Az emberi kapzsiság, a harácsolási vágy kerekedett felül benne. TELJESEN ISMERTEK ma már azok a felháborító csalások, visszásságok, melyek a Béke Tszben a virágmag termesztést kísérték. Csúnya ügy, melynek részleteit hosszadalmas lenne itt ismertetni. A lényege az, hogy a Vetőmagtermeltető és Ellátó Vállalat dél-magyarországi alközpontjának három alkalmazottja, Bokor Andor főmérnök, Komár Sándor szakelőadó, Zábrák István raktáros nagy üzletet szimatoltak a virágmagban, és ők is elkezdték termelni. A vállalat tiltja dolgozóinak az ilyen tevékenységet. Éppen ezért Komár Sándor és Bokor Andor a háttérben maradt, az anyósuk nevét szerepeltették. És figyeljük csak meg, kiket szerveztek még be maguk mellé: Horváth Sándort, a Béke Tsz főagronómusát, Berta Ferencet, a Béke Tsz kertészeti brigádvezetőjét, Héjja Lajost, a Béke Tsz virágmagtermesztő munkacsapatának vezetőjét és Sárközi Sándort, a virágmagtermesztő munkacsapat tagját. A héttagú társaság tevékenykedni kezdett. A Béke Tsz neve alatt kötötték meg a szerződést, és a tsz húszholdas virágmagtáblái mellett jelölték ki a „háztáji” virágmagtermesztés parcelláit is. A tsz nevére érkező vetőmagból vetették el a társaság „háztáji” földjeit is, de a vetőmag árát „elfelejtették” megfizetni. A vállalati emberek azt is elintézték, hogy ők heten a legjobban fizető, magas árcsoportba tartozó virágmagvakat