Népszabadság, 1967. március (25. évfolyam, 51-76. szám)
1967-03-07 / 56. szám
1967. március 7. kedd NÉPSZABADSÁG Megalakultak és letették az esküt a szavazatszedő bizottságok Választási hirdetményt tettek közzé Hétfőn országszerte megalakultak a szavazatszedő bizottságok. A csaknem 12 ezer testület mintegy 60 ezer tagja átvette megbízólevelét és letette az esküt az illetékes tanácsok vbelnöke előtt. Ezzel elérte, sőt valamivel meg is haladja a 340 ezret a különböző választási szervekben helyet foglaló munkások, dolgozó parasztok, értelmiségiek száma. A 2869 választási elnökségben ugyanis — sok egyéb feladatuk megoldása mellett — több mint 14 ezren őrködnek a választások törvényességén. A 84 635 tanácsi választókerületi bizottságban pedig 268 963-an foglalnak helyet a társadalom legkülönbözőbb rétegeinek képviseletében. A szavazatszedő bizottságok elnökből és titkárból, valamint három tagból állnak, s március 19-én, a választás napján lépnek hivatalba. Átveszik a szavazáshoz szükséges nyomtatványokat, levezetik a szavazást, gondoskodnak a szavazás lebonyolításának törvényességéről és zavartalanságáról. A szavazókörben megállapítják a választókerületek szavazási eredményét és az országgyűlési, illetve a különböző fokú választókerületi bizottságokhoz továbbítják a szavazási jegyzőkönyvet. A szavazókörök számát és területi beosztását a városi, a kerületi, illetve a községi tanácsok végrehajtó bizottságai már korábban meghatározták. Általában arra törekedtek, hogy egy-egy szavazókörre mintegy 600—700 választó jusson, de azok a községek is önálló szavazókört alkotnak, ahol ennél kevesebb a választójogosult. Kijelölték a szavazóhelyiségeket is; ezek mindenütt ünnepi köntösben és legalább két szavazófülkével várják majd a választókat. A városi, a kerületi és a községi választási elnökségek — ugyancsak hétfőn — választási hirdetményt tettek közzé. Ebben ismertetik a választás napját, a szavazás kezdetének és befejezésének időpontját, a szavazókörök sorszámát és területi beosztását, a szavazóhelyiségek pontos megjelölését, továbbá, hogy az egyes szavazókörökben mely választókerületek lakói járulhatnak az urnákhoz. Felhívják a választók figyelmét, hogy a szavazásnál személyi igazolványuk bemutatására is szükség lesz. Ugyanakkor a szesztilalomra vonatkozó rendelkezésről is tájékoztatnak. (MTI) Magyar kormányküldöttség utazott Szíriába A szíriai kormány meghívására hétfőn Losonczi Pál földművelésügyi miniszter vezetésével magyar kormányküldöttség utazott Da maszkuszba, hogy részt vegyen a Szíriai Arab Köztársaság nemzeti ünnepe, a március 8-i forradalom 4. évfordulója alkalmából rendezendő ünnepségeken. A kormányküldöttség búcsúztatására a Ferihegyi repülőtéren megjelent dr. Szabó Zoltán egészségügyi miniszter, Szarka Károly külügyminiszter-helyettes, Hont János, a földművelésügyi miniszter első helyettese. (MTI) vittek, majd hét esztendeig rendőrtisztként dolgoztam. Ma sem tudom, hogy miért nem elégített ki az a munka, de bizseregtek az ujjaim. Mind erősebben vágytam a debreceni nagyüzembe, ahol az életemet kezdtem. Be is nyújtottam a leszerelési kérelmemet — így kerültem vissza sokévi kihagyás után. De most már jól érzem magam, megállapodtam. Tulajdonképpen nem sajnálom a távol töltött időt, mert sokat tapasztaltam, és megismertem a hiány ízét. Megértettem az igazságot, hogy nem érdemes vándorolni, ha az ember életét meghatározta az indulás, az első lépések, ha befogadták egy családba. Ennek a közösségnek a melegségét kerestem mindenhol, s vissza kellett jönnöm, hogy végleg megtaláljam. Nem tudom, megérti-e, mit jelent ez? Egy 46 esztendős embernek, hogy ismerősök, barátok veszik körül. Adódnak az életben nehéz pillanatok, az ilyen közösség átsegít rajtuk. Én itt már bizonyítottam, s ha nem sikerül valami, így biztatnak: „Nem baj, Pali, legközelebb sikerülni fog.” A munkámról? Egyedüli fémnyomó vagyok az üzemben. Ehhez a munkához alkotó fantázia, nagy gyakorlat kell. Egyedi darabokat készítek, sok változatban. Nemrégiben a Központi Fizikai Kutató Intézet kaszkádgenerátorához csináltam egy másfél méter átmérőjű fémnyomást. Öröm volt és tisztesség. Ez olyan munka, amit csak itt találtam meg.“ — Tóth szaki! — kiált be az üzemvezető a --------- mozdonyszerelő csarnokfélhomályába, és megismétli: — Tóth Ferenc! — Az állásokban a szétszerelt mozdonyok béna mozdulatlan pihennek, középen óriás tolópad csikorog lassan közeledve. Mögüle lép elő az idős lakatos. — Mióta dolgozik itt? — segít a kérdezésben az üzemvezető. — Huszonhat óra — mondja csendesen, és elnéz a gépek felé. Magas homlok, árokmély ráncokkal. Bozontos szemöldök, keskenyedő arcél. — Mi hozta ide, Feri bácsi? — A mozdonyok. Vezető akartam lenni, de rossz a színérzékem. A mozdonynál azért kitartottam. — Azóta is? — Kilencszázharmincban, a gazdasági válságban elbocsátottak, öt évig munkanélküli voltam. A kerítésen nézegettem be. — S hogy visszakerült? — Többé nem mentem el. Úgy remélem, innen megyek nyugdíjba. Két és fél évem van hátra. — Nehéz munka? — Itt kap lelket a gép. Ha megindul, elkísérem a futópróbára. Tóth Ferenc a gépszerelőcsoport vezetője. Két esztendeje nyerték el a szocialista brigád címet. — Ha órákra bontanánk a munkában töltött negyven esztendőt, melyek voltak a legnehezebbek? — A háború utániak. A felszabadulás második napján bejöttem dolgozni. A németek mindent leromboltak. Fájt a szívem, de mit ér a sopánkodás? Fogantyút szereltünk az esztergatengelyre,, ketten hajtottuk kézzel, egy meg esztergált. — Soha nem akart elmenni innen? — Erről kár a szóért. Mondtam, hogy szeretem a mozdonyt. Egyszer betegedtem meg, amikor munkanélküli voltam. Ennyi az egész? Semmi több? — Mi tartotta itt negyven esztendeig, Feri bácsi? — A mozdonyok. Valahol távol, éles-szaggatottan felvisít egy gőzsíp. Havas Ervin KODÁLY ZOLTÁN 1»«2 —1907 Mély megrendüléssel tudatjuk, hogy a magyar zeneművészet és a világ zenekultúrájának kimagasló alkotója, népünk nagy fia, Kodály Zoltán zeneszerző, háromszoros Kossuth-díjas kiváló művész, akadémikus, a Magyar Zeneművészek Szövetsége és a Zeneművészeti Főiskola díszelnöke március 6-án, hétfőn, életének 85. évében elhunyt. Több mint hat évtizedes gazdag és sokirányú életműve összeforrott a XX. századi magyar művelődés történetével. Tudományos és művészi tevékenységét kora ifjúságától a magyar nép szolgálatának tekintette. Népzenei hagyományunk felfedezése ihlette zeneszerzői, tudományos és nevelői életcélját. A magyar népzenei és történeti hagyomány egy beütközéséből teremtette meg alkotását, korunk egyik legjelentősebb művészi életművét. Mestere és tanítója volt nemzetközi rangú magyar zeneszerzőknek, zenetudósoknak és pedagógusoknak. Műveivel, énekkari alkotásaival nemzedékeket nevelt a magyar szó és dal szeretetére. Történelmünk válságos idejében segített ébren tartani a nemzeti öntudatot. A háború után zenei életünk és intézményeink újjáépítésében kezdeményező szerepet vállalt Az éneklő Magyarország eszméjének megvalósításával járult hozzá népünk felemelkedéséhez, szebb és jobb életéhez. Tervei a szocialista Magyarországon váltak valóra. Az egész magyar nép gyászolja. Budapest, 1967. március 6. A Magyar Népköztársaság Művelődésügyi Minisztériuma Magyar Tudományos Akadémia Magyar Zeneművészek Szövetségeig Megrendülten állunk Kodály Zoltán ravatalánál, s mély fájdalommal búcsúzunk tőle, a magyar nép egyik legnagyobb művészfiától, a zeneköltőtől és a tudós nevelőtől, a „hangok nagy tanárjától”. A XX. század zenei forradalmának egyik legnagyobbja volt, a magyar zeneművészetnek már életében igazi klasszikusa, aki oly ragyogóan teremtette meg népzene és műzene harmóniáját, a magyarság és az európaiság művészi szintézisét Az a nyolcvanöt esztendő, amelyet Kodály Zoltán élete átfog, a világtörténelem egyik legnagyobb korszakfordulója. Mennyi mindent is ért meg: életében szálltak föl az első repülőgépek, szólaltak meg az első rádiók, lobbantak fel az első atommáglyák, indultak el az első emberek a világűr meghódítására. Átélt két világháborút, két forradalmat, átélte a fehérterrort, amely két évre el is űzte a Zeneművészeti Főiskoláról, s megérte az immár véglegesen szabad Magyarország megszületését. S e feszültségekkel, forradalmakkal teli korszak Kodály Zoltán számára szüntelen művészi küzdelem is volt: harc egy sajátos magyar új zenei szókincs megteremtéséért; eközben felfedezi — és hűséges harcostársával, Bartók Bélával feltárja — népünk eredeti zenei anyanyelvét, s beágyazza a nyugati zene harmóniavilágába. Ez a zene teljesen más, mint kora magyar műzenéjének hangja: nem „magyaros” zene, hanem gyökerében a nemzet talajába fogódzó, a népzene forrásából táplálkozó, minden cifra külsőségtől mentes magyar muzsika. Életét arra teszi fel, hogy ennek a zenének ősi, s egyszersmind vadonatúj zengésére megtanítsa népét. Ma már természetesnek, egyszerűnek látszik a törekvés. Pedig Kodály Zoltán az 1910-ben rendezett, első szerzői estjétől — amikor is a közönség értetlenül, az egykori újságkritika gúnyolódva fogadja a „bizarr”, s „idegen” intonációjú, valójában a magyar nép hangján, megszólaló zenét — évtizedekig vívta harcát az új zene megbecsültetéséért. S ez a küzdelem nem csupán „nyelvi” vívmányokért folyt, hanem legalább annyira azért is, hogy ez a művészet a kor új mondanivalóját a maga teljes igazságában és minél tökéletesedő megformálásban szólaltassa meg. Hiszen nemcsak az új zenéért, az új magyar zene győzelméért szállt ő harcba, hanem — miként a magyar nép legjobbjai — a nép kulturális felemelkedéséért, az ország megújhodásáért is. Az a mély humanizmus, amely sorsát a néphez kötötte, adott erői számára ahhoz is, hogy életútját megalkuvások nélkül járja végig; a Horthy-fasizmus legsötétebb korszakában példát mutatott emberségből, s bizonyította műveivel is a magyar népbe vetett hitét. Így született meg a Psalmus Hungaricus, „minden sorsüldözte és megkínzott népnek hősi éneke”, a „Felszállott a páva” 1939-ben azzal a reménnyel, hogy „másképpen lesz holnap”, a „Jézus és a kufárok”, amelyben „kötélből ostott fonván”” tiltakozott az elembertelenedett világ ellen. Zeneszerzői életműve — a vegyeskarra komponált 1904-ből való Estétől az utolsó nagyzenekari műig, a C-dúr szimfóniáig — csaknem felölel minden műfajt. Ez az alkotó művészet azt is elárulja, hogy a zeneművészet alapjának az énekes zenét tartotta: legtöbb remeke vokális alkotás. Ő teremtette meg a magyar műdalt, adta közre több mint félszáz ballada és népdal feldolgozását. Tulajdonképp a Háry János és a Székelyfonó is népdalok remekmívű színpadra állítása. De invenciógazdagsága legalább annyira érvényesül a nagy vegyeskarokban, a férfikórusokban, a vonzóbbnál vonzóbb gyermekkarokban, amelyekben a gyermek lelkivilága oly teljes otthonossággal oldódik fel. Egész életén át hirdette: a magyar zenei művelődésért vívott küzdelmet mindenekelőtt a gyermekekkel, az „ifjú szívekben” kell megvívni. S hogy manapság iskolai énekoktatásunkról, ifjúságunk zenei nevelésének eredményeiről, a külföldi vendégek által oly gyakran megcsodált zenei általános iskoláinkról szólva „Kodály-módszert” emlegetnek, ennek az újraformált pedagógiának valóban ő volt a megteremtője és legfáradhatatlanabb harcosa. Életművében eggyéforrt a zeneszerző, a zenepedagógus és a népzenetudós tevékenysége. A legutóbbi esztendőkben gyakran esett szó arról, vajon zeneköltőnek nagyobb-e vagy tudós nevelőnek? Ezt a vitát majd az utókor dönti el valamikor, és — fájdalom — mától mi már „utókor” vagyunk, ha egyáltalán szükség van ilyen döntésre. Anynyi bizonyos, hogy művésznek és zeneköltőnek is, tudós nevelőnek is rendkívüli volt. Zenetudományi munkája — különösen kezdetben — ugyancsak nehéz küzdelemmel járt, az uralkodó osztály dühödten hadakozott ellene. A sok ezer dallam, amelyet Bartókkal együtt összegyűjtöttek, teljességében nem is látott addig napvilágot, amíg a Magyar Tudományos Akadémia 1951-től ki nem adta a mintegy húsz kötetre tervezett Magyar Népzene Tára első köteteit. E tudós rendszerező és szerkesztői munkát is Kodály Zoltán irányította mostanáig, csodálatos energiával. A legutóbbi időkig is fáradhatatlanul utazgatott: hol Amerikába, hogy egy Kodály-fesztiválon vegyen részt, hol Moszkvában volt, ott a Háry János bemutatóján, hol pedig Párizsban szólalt fel az ifjúság zenei nevelése kérdéseiről rendezett konferencián. Nemcsak muzsikusok nemzedékeit tanította, nevelte, de egy ország népéhez is igyekezett közel vinni a zenét, s a népet a zenéhez. Amikor valaha a hivatalos Magyarország meg nem értése, közönye ellen küzdött, akkor is egy volt a néppel. De sohasem forrott össze vele úgy, mint most, szocializmust építő korunkban. Tudományos munkássága mellett ezért vette ki részét a legutóbbi időkig tevékenyen a Hazafias Népfront és a Béketanács munkájából, hallatta hangját kongresszusokon, előmozdítva a szocialista Magyarország egész művelődését. Alkotásai tiszta, sajátos, maga teremtette magyar nyelven beszélnek. Jóllehet fellépésekor a különböző ,,izmusok” igencsak hódítottak a zenében is, ő megmaradt a maga sajátos útján a magyar művészet harcosának. „Ha azt kérdezik tőlem — írta egy helyütt Bartók —, mely művekben ölt legtökéletesebben testet a magyar szellem, azt kell rá felelnem, hogy Kodály Zoltán műveiben.” Hírneve ezért talán később kelt szárnyra, mint más stílusban komponáló kortársaié, de művészete ezért is válhatott népe és a népek közkincsévé. Halálával a XX. század egyik zseniális, nagy művésze szállt sírba. A gyászban osztozik népünk és a nagyvilág.* Kodály Zoltánt a Magyar Tudományos Akadémia csarnokában ravatalozzák fel. A nagyközönség pénteken 12 órától 16 óráig róhatja le kegyeletét. Temetése szombat délelőtt tizenegy órakor lesz a Farkasréti temetőben. 5