Népszabadság, 1967. március (25. évfolyam, 51-76. szám)

1967-03-07 / 56. szám

1967. március 7. kedd NÉPSZABADSÁG Megalakultak és letették az esküt a szavazatszedő bizottságok Választási hirdetményt tettek közzé Hétfőn országszerte megalakul­tak a szavazatszedő bizottsá­gok. A csaknem 12 ezer testü­let mintegy 60 ezer tagja átvette megbízólevelét és letette az es­küt az illetékes tanácsok vb­­elnöke előtt. Ezzel elérte, sőt va­lamivel meg is haladja a 340 ez­ret a különböző választási szer­vekben helyet foglaló munkások, dolgozó parasztok, értelmiségiek száma. A 2869 választási elnök­ségben ugyanis — sok egyéb fel­adatuk megoldása mellett — több mint 14 ezren őrködnek a választások törvényességén. A 84 635 tanácsi választókerületi bi­zottságban pedig 268 963-an fog­lalnak helyet a társadalom leg­különbözőbb rétegeinek képvise­letében. A szavazatszedő bizottságok el­nökből és titkárból, valamint há­rom tagból állnak, s március 19-én, a választás napján lépnek hivatalba. Átveszik a szavazás­hoz szükséges nyomtatványokat, levezetik a szavazást, gondoskod­nak a szavazás lebonyolításának törvényességéről és zavartalansá­gáról. A szavazókörben megál­lapítják a választókerületek sza­vazási eredményét és az ország­­gyűlési, illetve a különböző fokú választókerületi bizottságokhoz továbbítják a szavazási jegyző­könyvet. A szavazókörök számát és te­rületi beosztását a városi, a ke­rületi, illetve a községi tanácsok végrehajtó bizottságai már ko­rábban meghatározták. Általában arra törekedtek, hogy egy-egy szavazókörre mintegy 600—700 választó jusson, de azok a közsé­gek is önálló szavazókört alkot­nak, ahol ennél kevesebb a vá­lasztójogosult. Kijelölték a sza­vazóhelyiségeket is; ezek minde­nütt ünnepi köntösben és leg­alább két szavazófülkével várják majd a választókat. A városi, a kerületi és a köz­ségi választási elnökségek — ugyancsak hétfőn — választási hirdetményt tettek közzé. Ebben ismertetik a választás napját, a szavazás kezdetének és befejezé­sének időpontját, a szavazókörök sorszámát és területi beosztását, a szavazóhelyiségek pontos meg­jelölését, továbbá, hogy az egyes szavazókörökben mely választó­­kerületek lakói járulhatnak az urnákhoz. Felhívják a választók figyelmét, hogy a szavazásnál személyi igazolványuk bemutatá­sára is szükség lesz. Ugyanakkor a szesztilalomra vonatkozó ren­delkezésről is tájékoztatnak. (MTI) Magyar kormányküldöttség utazott Szíriába A szíriai kormány meghívására hétfőn Losonczi Pál földművelés­­ügyi miniszter vezetésével magyar kormányküldöttség utazott Da­­ maszkuszba, hogy részt vegyen a Szíriai Arab Köztársaság nemzeti ünnepe, a március 8-i forradalom 4. évfordulója alkalmából rende­zendő ünnepségeken. A kormányküldöttség búcsúzta­tására a Ferihegyi repülőtéren megjelent dr. Szabó Zoltán egész­ségügyi miniszter, Szarka Károly külügyminiszter-helyettes, Hont János, a földművelésügyi minisz­ter első helyettese. (MTI) vittek, majd hét esztendeig rendőrtisztként dolgoztam. Ma sem tudom, hogy miért nem elégített ki az a munka, de bizseregtek az ujjaim. Mind erő­sebben vágytam a debreceni nagyüzembe, ahol az életemet kezdtem. Be is nyújtottam a le­szerelési kérelmemet — így ke­rültem vissza sokévi kihagyás után. De most már jól érzem ma­gam, megállapodtam. Tulajdon­képpen nem sajnálom a távol töl­tött időt, mert sokat tapasztal­tam, és megismertem a hiány ízét. Megértettem az igazságot, hogy nem érdemes vándorolni, ha az ember életét meghatároz­ta az indulás, az első lépések, ha befogadták egy családba. Ennek a közösségnek a melegségét ke­restem mindenhol, s vissza kel­lett jönnöm, hogy végleg megta­láljam. Nem tudom, megérti-e, mit je­lent ez? Egy 46 esztendős em­bernek, hogy ismerősök, barátok veszik körül. Adódnak az élet­ben nehéz pillanatok, az ilyen közösség átsegít rajtuk. Én itt már bizonyítottam, s ha nem si­kerül valami, így biztatnak: „Nem baj, Pali, legközelebb si­kerülni fog.” A munkámról? Egyedüli fém­nyomó vagyok az üzemben. Eh­hez a munkához alkotó fantázia, nagy gyakorlat kell. Egyedi da­rabokat készítek, sok változat­ban. Nemrégiben a Központi Fi­zikai Kutató Intézet kaszkádge­­nerátorához csináltam egy másfél méter átmérőjű fémnyomást. Öröm volt és tisztesség. Ez olyan munka, amit csak itt találtam meg.­­“ — Tóth szaki! — kiált be az üzemvezető a --------- mozdonyszerelő csarnok­­félhomályába, és megismétli: — Tóth Ferenc! — Az állásokban a szétszerelt mozdonyok béna­ moz­dulatlan pihennek, középen óriás tolópad csikorog lassan közeled­ve. Mögüle lép elő az idős laka­tos.­­ — Mióta dolgozik itt? — segít a kérdezésben az üzemvezető. — Huszonhat óra — mondja csendesen, és elnéz a gépek felé. Magas homlok, árokmély rán­cokkal. Bozontos szemöldök, kes­­kenyedő arcél. — Mi hozta ide, Feri bácsi? — A mozdonyok. Vezető akar­tam lenni, de rossz a színérzé­kem. A mozdonynál azért kitar­tottam. — Azóta is? — Kilencszázharmincban, a gazdasági válságban elbocsátot­tak, öt évig munkanélküli vol­tam. A kerítésen nézegettem be. — S hogy visszakerült? — Többé nem mentem el. Úgy remélem, innen megyek nyug­díjba. Két és fél évem van hát­ra. — Nehéz munka? — Itt kap lelket a gép. Ha megindul, elkísérem a futópróbá­ra. Tóth Ferenc a gépszerelőcso­port vezetője. Két esztendeje nyerték el a szocialista brigád címet. — Ha órákra bontanánk a mun­kában töltött negyven esztendőt, melyek voltak a legnehezebbek? — A háború utániak. A felsza­badulás második napján bejöt­tem dolgozni. A németek min­dent leromboltak. Fájt a szívem, de mit ér a sopánkodás? Fogan­tyút szereltünk az esztergaten­­gelyre,, ketten hajtottuk kézzel, egy meg esztergált. — Soha nem akart elmenni in­nen? — Erről kár a szóért. Mond­tam, hogy szeretem a mozdonyt. Egyszer betegedtem meg, amikor munkanélküli voltam. Ennyi az egész? Semmi több? — Mi tartotta itt negyven esz­tendeig, Feri bácsi? — A mozdonyok. Valahol távol, éles-szaggatot­­tan felvisít egy gőzsíp. Havas Ervin KODÁLY ZOLTÁN 1»«2 —1907 Mély megrendüléssel tudatjuk, hogy a magyar zeneművészet és a világ zenekultúrájának kima­gasló alkotója, népünk nagy fia, Kodály Zoltán zeneszerző, háromszoros Kossuth-díjas kiváló mű­vész, akadémikus, a Magyar Zeneművészek Szö­vetsége és a Zeneművészeti Főiskola díszelnöke március 6-án, hétfőn, életének 85. évében elhunyt. Több mint hat évtizedes gazdag és sokirányú életműve összeforrott a XX. századi magyar mű­velődés történetével. Tudományos és művészi te­vékenységét kora ifjúságától a magyar nép szol­gálatának tekintette. Népzenei hagyományunk fel­fedezése ihlette zeneszerzői, tudományos és nevelői életcélját. A magyar népzenei és történeti hagyo­mány egy beüt­közéséből teremtette meg alkotását, korunk egyik legjelentősebb művészi életművét. Mestere és tanítója volt nemzetközi rangú magyar zeneszerzőknek, zenetudósoknak és pedagógusok­nak. Műveivel, énekkari alkotásaival nemzedéke­ket nevelt a magyar szó és dal szeretetére. Törté­nelmünk válságos idejében segített ébren tartani a nemzeti öntudatot. A háború után zenei életünk és intézményeink újjáépítésében kezdeményező szerepet vállalt Az éneklő Magyarország eszméjének megvalósí­tásával járult hozzá népünk felemelkedéséhez, szebb és jobb életéhez. Tervei a szocialista Magyar­­országon váltak valóra. Az egész magyar nép gyászolja. Budapest, 1967. március 6. A Magyar Népköztársaság Művelődésügyi Minisztériuma Magyar Tudományos Akadémia Magyar Zeneművészek Szövetsége­ig Megrendülten állunk Kodály Zoltán ravatalánál, s mély fájda­lommal búcsúzunk tőle, a magyar nép egyik legnagyobb művészfiától, a zeneköl­tőtől és a tudós nevelő­től, a „hangok nagy ta­nárjától”. A XX. szá­zad zenei forradalmának egyik legnagyobbja volt, a magyar zeneművé­szetnek már életében igazi klasszikusa, aki oly ragyogóan terem­tette meg népzene és műzene harmóniáját, a magyarság és az euró­paiság művészi szintézi­sét Az a nyolcvanöt esz­tendő, amelyet Kodály Zoltán élete átfog, a vi­lágtörténelem egyik leg­nagyobb korszakfordu­lója. Mennyi mindent is ért meg: életében száll­tak föl az első repülő­gépek, szólaltak meg az első rádiók, lobbantak fel az első atommáglyák, indultak el az első em­berek a világűr meghó­dítására. Átélt két vi­lágháborút, két forradal­mat, átélte a fehérter­rort, amely két évre el is űzte a Zeneművészeti Főiskoláról, s megérte az immár véglegesen szabad Magyarország megszületését. S e feszültségekkel, forradalmakkal teli korszak Ko­dály Zoltán számára szüntelen művészi küzdelem is volt: harc egy sajátos magyar új zenei szó­kincs megteremtéséért; eközben felfedezi — és hűséges harcostársá­val, Bartók Bélával feltárja — né­pünk eredeti zenei anyanyelvét, s beágyazza a nyugati zene harmó­niavilágába. Ez a zene teljesen más, mint kora magyar műzenéjé­nek hangja: nem „magyaros” zene, hanem gyökerében a nemzet tala­jába fogódzó, a népzene forrásá­ból táplálkozó, minden cifra kül­sőségtől mentes magyar muzsika. Életét arra teszi fel, hogy en­nek a zenének ősi, s egyszer­smind vadonatúj zengésére meg­tanítsa népét. Ma már természe­tesnek, egyszerűnek látszik a tö­rekvés. Pedig Kodály Zoltán az 1910-ben rendezett, első szerzői estjétől — amikor is a közönség értetlenül, az egykori újságkritika gúnyolódva fogadja a „bizarr”, s „idegen” intonációjú, valójában a magyar nép hangján, megszólaló zenét — évtizedekig vívta har­cát az új zene meg­becsültetéséért. S ez a küzdelem nem csupán „nyelvi” vívmányokért folyt, ha­nem legalább annyira azért is, hogy ez a művészet a kor új mondanivalóját a maga teljes igazságában és minél tökéletesedő megformálásban szólaltassa meg. Hiszen nemcsak az új zenéért, az új magyar zene győzelméért szállt ő harcba, hanem — miként a magyar nép legjobbjai — a nép kulturális felemelkedéséért, az or­szág megújhodásáért is. Az a mély humanizmus, amely sorsát a néphez kötötte, adott erői számára ahhoz is, hogy élet­útját megalkuvások nélkül járja végig; a Horthy-fasizmus legsö­tétebb korszakában példát muta­tott emberségből, s bizonyította műveivel is a magyar népbe vetett hitét. Így született meg a Psalmus Hungaricus, „minden sorsüldözte és megkínzott népnek hősi éneke”, a „Felszállott a páva” 1939-ben az­zal a reménnyel, hogy „másképpen lesz holnap”, a „Jézus és a kufá­­rok”, amelyben „kötélből ostott fonván”” tiltakozott az elemberte­­lenedett világ ellen. Zeneszerzői életműve — a ve­gyeskarra komponált 1904-ből va­ló Estétől az utolsó nagyzenekari műig, a C-dúr szimfóniáig — csaknem felölel minden műfajt. Ez az alkotó művészet azt is el­árulja, hogy a zeneművészet alapjának az énekes zenét tartot­ta: legtöbb remeke vokális alko­tás. Ő teremtette meg a magyar műdalt, adta közre több mint fél­száz ballada és népdal feldolgo­zását. Tulajdonképp a Háry Já­nos és a Székelyfonó is népda­lok remekmívű színpadra állítá­sa. De invenciógazdagsága legalább annyira érvényesül a nagy ve­gyeskarokban, a férfikórusok­ban, a vonzóbbnál vonzóbb gyer­mekkarokban, amelyekben a gyermek lelkivilága oly teljes ott­honossággal oldódik fel. Egész életén át hirdette: a magyar ze­nei művelődésért vívott küzdel­met mindenekelőtt a gyermekek­kel, az „ifjú szívekben” kell meg­vívni. S hogy manapság iskolai énekoktatásunkról, ifjúságunk ze­nei nevelésének eredményeiről, a külföldi vendégek által oly gyak­ran megcsodált zenei általános iskoláinkról szólva „Kodály-mód­­szert” emlegetnek, ennek az újra­formált pedagógiának valóban ő volt a megteremtője és legfárad­hatatlanabb harcosa. Életművében eggyéforrt a zene­szerző, a zenepedagógus és a nép­zenetudós tevékenysége. A leg­utóbbi esztendőkben gyakran esett szó arról, vajon zeneköl­tőnek nagyobb-e vagy tudós neve­lőnek? Ezt a vitát majd az utó­­kor dönti el valamikor, és — fáj­dalom — mától mi már „utókor” vagyunk, ha egyáltalán szükség van ilyen döntésre. Any­­nyi bizonyos, hogy mű­vésznek és zeneköltő­nek is, tudós nevelőnek is rendkívüli volt. Ze­netudományi munkája — különösen kezdetben — ugyancsak nehéz küz­delemmel járt, az ural­kodó osztály dühödten hadakozott ellene. A sok ezer dallam, ame­lyet Bartókkal együtt összegyűjtöttek, teljes­ségében nem is látott addig napvilágot, amíg a Magyar Tudományos Akadémia 1951-től ki nem adta a mintegy húsz kötetre tervezett Ma­gyar Népzene Tára első köteteit. E tudós rend­szerező és szerkesztői munkát is Kodály Zol­tán irányította mosta­náig, csodálatos energiá­val. A legutóbbi időkig is fáradhatatlanul utaz­gatott: hol Amerikába, hogy egy Kodály-feszti­­válon vegyen részt, hol Moszkvában volt, ott a Háry János bemutató­ján, hol pedig Párizsban szólalt fel az ifjúság zenei neve­lése kérdéseiről rendezett konfe­rencián. Nemcsak muzsikusok nemze­dékeit tanította, nevelte, de egy ország népéhez is igyekezett közel vinni a zenét, s a népet a zené­hez. Amikor valaha a hivatalos Magyarország meg nem értése, közönye ellen küzdött, akkor is egy volt a néppel. De sohasem forrott össze vele úgy, mint most, szocializmust­ építő korunkban. Tudományos munkássága mellett ezért vette ki részét a legutóbbi időkig tevékenyen a Hazafias Népfront és a Béketanács mun­kájából, hallatta hangját kong­resszusokon, előmozdítva a szo­cialista Magyarország egész mű­velődését. Alkotásai tiszta, sajátos, maga teremtette magyar nyelven be­szélnek. Jóllehet fellépésekor a különböző ,,izmusok” igencsak hódítottak a zenében is, ő meg­maradt a maga sajátos útján a magyar művészet harcosának. „Ha azt kérdezik tőlem — írta egy helyütt Bartók —, mely művek­ben ölt legtökéletesebben testet a magyar szellem, azt kell rá felel­nem, hogy Kodály Zoltán művei­ben.” Hírneve ezért talán később kelt szárnyra, mint más stílusban komponáló kortársaié, de művé­szete ezért is válhatott népe és a népek közkincsévé. Halálával a XX. század egyik zseniális, nagy művésze szállt sír­ba. A gyászban osztozik népünk és a nagyvilág.* Kodály Zoltánt a Magyar Tu­dományos Akadémia csarnokában ravatalozzák fel. A nagyközönség pénteken 12 órától 16 óráig ró­­hatja le kegyeletét. Temetése szombat délelőtt tizenegy órakor lesz a Farkasréti temetőben. 5

Next