Népszabadság, 1967. április (25. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-08 / 82. szám
2 Humphrey és Kiesinger nem tudta tisztázni az atomsorompó-problémákat A bonni minisztertanács április 12-i ülésén foglalkozik az atomsorompó-egyezmény kérdésével. Eredetileg ezt a témát e hét csütörtökén kellett volna megtárgyalni, mert Kiesinger azt hitte, hogy a Humphreyval való tárgya-lások után világos képe lesz az ügyről. Kiderült azonban, hogy Humphreyval semmiféle tényleges megegyezést nem értek el ebben a kérdésben. A csütörtöki minisztertanácsi ülésen Kiesinger kancellár beszámolt az amerikai alelnökkel folytatott tárgyalásokról. Azt mondotta, hogy az atomsorompóegyezmény több pontját tisztázták az amerikai alelnökkel, fontos technikai részletkérdésekkel azonban nem foglalkoztak. Ezért meggyorsítják az amerikai—nyugatnémet konzultációt, és a legközelebbi napokban a bonni külügyminisztérium több funkcionáriusa Washingtonba utazik ennek a kérdésnek a megtárgyalására. (MTI) U Thant a pápával és Fanfanival tárgyalt Vietnamról U Thant, az ENSZ főtitkára pénteken Rómába érkezett, és a késő délutáni órákban felkereste VI. Pál pápát, és a vietnami helyzetről tárgyalt vele. Vatikáni látogatását megelőzően U Thant 30 percen keresztül tanácskozott Fanfani olasz külügyminiszterrel, ajdl 1965-ben az ENSZ-közgyűlés elnöke volt. A találkozó után az olasz külügyminiszter közölte, hogy ENSZ- problémákról és a nemzetközi helyzetről tárgyaltak, beleértve Vietnamot is. Washingtoni jelentés szerint Johnson elnök Creighton IV. Abrams tábornokot nevezte ki Westmoreland saigoni amerikai főparancsnok első helyettesévé. Abrams a második magas rangú katonatiszt, akit az elnök néhány napon belül Vietnamba küldött, a guami haditanácsot követően Bruce Palmer tábornokot bízta meg egy dél-vietnami amerikai katonai körzet parancsnokságával. Abrams tábornokot, aki eddig a szárazföldi haderő vezérkari főnöke volt, úgy tartják számon, mint az egyik „legagresszívebb” parancsnokot, akinek széles körű hadműveleti tapasztalatai vannak. Az utóbbi hónapok egyik legmerészebb és legsikeresebb támadását hajtották végre a csütörtökre virradó éjszaka a délvietnami partizánok Quang Tri városában — jelentik a nyugati hírügynökségek. A szabadságharcosok elfoglalták a városi börtönt és kiszabadítottak 300 foglyot. A partizánok észrevétlenül szivárogtak be Dél-Vietnam legészakibb tartományának székhelyére: a kormánycsapatok csak akkor szereztek tudomást jelenlétükről, amikor a város főutcáján hangos csatakiáltásokkal megindult a roham. A támadást a partizánok aknavetői támogatták. A börtönből kiszabadított foglyok legnagyobb része a szabadságharcosok parancsnokai közül került ki. (MTI) Általános támadás Kínában Liu Sao-csi és Teng Hsziao-ping ellen A TASZSZ pekingi tudósítójának jelentése szerint mind nagyobb méreteket ölt Mao Ce-tung csoportjának offenzívája a politikai ellenfelek és mindenekelőtt Liu Sao-csi köztársasági elnök, valamint Teng Hsziao-ping, a KKP főtitkára és támogatóik ellen. Mao Ce-tung követői most már semmiféle eszköztől sem riadnak vissza, hogy befeketítsék és eltávolítsák ellenfeleiket. Az egész országban gyűléseket szerveznek, s ezekre tízezrével terelikk össze az embereket. A sajtó egyremásra közöl Liu Sao-csi és hívei ellen irányuló anyagokat. Az utcákon és tereken felállított hangosan beszélők a szidalmak özönét zúdítják Mao elnök ellenfeleire, a pekingi utcákon cirkáló „vörösgárdista” agitációs gépkocsik Liu Sao-csi és társainak megdöntésére szólítanak fel. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy Liu Saocsit csak az úgynevezett vörösgárdisták sajtója és plakátjai említik nevén. A központi lapok továbbra is úgy írnak róla, mint „a pártban levő és kapitalista utat járó fő hatalmi személyről”, bár Kínában senki számára sem titok, hogy ez a „fő személy” Liu Sao-csi. A hivatalos propaganda ezt a fékevesztett kampányt „általános offenzívájuak”, „a hatalom megszerzéséért indított döntő ütközetnek”, „vörös áprilisnak” nevezi.A Mao Ce-tung-féle csoporttal szemben állók ellen indított o£féfízíva magán viseli a ‘hatalmi harc minden bélyegét. Liu Saocsit és társait próbálják felelőssé tenni a Kínai Népköztársaság minden politikai és gazdasági kudarcáért, azért a káoszért, ahová az ország jutott. Amikor, azonban a konkrét vádakat kellene felhozni, kiderül, hogy a vádlottak egyetlen „bűne” az,hogy ,,szembehelyezkedtek Mao Ce-tung eszméivel.”. „ • . Mint az Izvesztyija pénteki számában rámutat, a kínai sajtó mzt bizonygatja, hogy Liu Sao-M, Teng Hsziao-ping és a kövea felszabadulást követő 17 év alatt — és közülük néhányan már a felszabadulás előtt is — pártellenes tevékenységet fejtettek ki. NLPSZABADSAG KÜLFÖLDI ESEMÉNYEK — néhán ístorit.* Dr. Fritz Bock osztrák alkancellár, kereskedelem- és iparügyi miniszter Jugoszláviában tartózkodik. Pénteken fogadta őt Sztambolics, a szövetségi kormány elnöke, majd Tito. Hoszszabb baráti beszélgetésekre került sor. (Tanjug) A Francia Kommunista Párt küldöttsége, Fajon, a politikai bizottság tagja és Denis, a központi bizottság tagja Bukarestbe érkezett az RKP meghívására. (MTI) A ciprusi külügyminiszter tiltakozott az amerikai nagykövetnél a nemrég kiadott török— amerikai közös közlemény ellen, amely a ciprusi kérdés rendezésének alapjául még mindig azokat a zürichi és londoni szerződéseket jelöli meg, amelyeket a nicosiai kormány már nem ismer el. Román pártküldöttség tartózkodik Bécsben, hogy, megismerkedjék az Osztrák KP tevékenységével. Az RKP delegációját Draghics kb-titkár vezeti. (MTI) Ki lesz India új elnöke? A közelgő indiai elnökválasztás a politikai élet homlokterébe került. Az ellenzéki pártok — a jobb- és baloldaliak egyaránt — közös jelöltet állítottak: Szubbai Raót, India jelenlegi főbíráját. A kongresszus párt vezetősége hosszas viták után még mindig nem döntötte el, kit jelöl, s a végső döntést Indira Gandhi miniszterelnökre és Kamaradzs kongresszus párti elnökre bízta. Kettőjük között azonban lényeges véleménykülönbség van. Indira Gandhi dr. Zakir Husszeint, India jelenlegi alelnökét szeretné elnöknek javasolni, ennek érdekében mozgósítja híveit. Kamaradzs, Morardzsi Deszai és mások viszont azt kívánják, hogy Radhakrisnan elnök maradjon meg elnöki tisztében. Tekintetbe véve a bizonytalan belpolitikai helyzetet, az elnök személyének adott esetben igen nagy jelentősége lehet. (MTI) 1967. április 8. szombat HADIFELLENDÜLÉS ÉS GAZDASÁGI LELASSULÁS Washingtoni tudósítónk kommentárja Ugyanazon a sajtóértekezleten, amelyen Johnson elnök a Guam szigeti haditanácskozás előestéjén minden addiginál határozottabban megfogalmazta az Egyesült Államok kormányának merev, tárgyalásellenes álláspontját a vietnami háború kérdésében, egy meglepetésszerűen ható bejelentést is tett. Közölte: az amerikai kongresszust felkérte, hogy helyezze hatályon kívül azt a tavaly ősszel elfogadott törvényjavaslatot, amely további rendelkezésig megszüntette a tőkések beruházásaira adott 7 százalékos állami adókedvezményt. Ezt az intézkedést tavaly Johnson elnök kérésére szavazta meg az amerikai kongresszus, hogy „lehűtse” az állítólag „túlhevített” amerikai gazdasági életet, s a vietnami háború fokozódó hadikiadásai miatti infláció közepette stabilitást teremtsen. Johnson elnök hivatalos magyarázatában arra hivatkozott, hogy a tavalyi „befagyasztó” intézkedés teljes sikerrel járt, s az amerikai gazdasági élet visszanyerte egészséges „egyensúlyát”. Valójában persze arról van inkább szó, hogy a kormányzat megijedt a gazdasági lelassulás nyilvánvaló jelei láttán, s ezért igyekezett gyorsan „kiengedni a féket” és újra felgyorsítani az amerikai gazdaságot. Melyek azok a jelek, amelyek aggodalmat okoztak amerikai kormánykörökben? A tartós árucikkek iránti új megrendelések február hónapban újabb mélypontra estek. Tavaly szeptember óta immár a negyedik hanyatlás volt ez. Amíg a gépkocsiiparban és a szerszámgépgyártásban a lelassulás jelei mutatkoznak, a hadiipar tovább fejlődött, a hadimegrendelések februárban újabb 200 millió dollárral emelkedtek. A hadiipari monopóliumok árait tehát nem túlságosan aggasztja az amerikai iparban tapasztalható lassulási folyamat. Sőt a maguk részéről még hasznosnak is tartják, ha a nem közvetlenül hadimegrendelésre dolgozó iparágakban bizonyos visszaesés van az üzletmenetben, mert a szakemberek, akik ezekben az iparágakban munkanélküliekké válnak, enyhítik a hadiipari üzemek szakmunkáshiányát. A jelenleg lelassult üzletmenetű iparágak azonban nem minden esetben bocsátják el munkásaikat, mivel a gazdasági visszaesést csupán „időlegesnek” ítélik meg, s attól tartanak, hogy a később bekövetkező fellendülés idejére begyakorolt szakmunkások nélkül maradnak. A hadiiparnak a fellendülése és a „remélt jobb idők” a jelenleg lelassult iparágakban az, ami az amerikai tőkésszörök fő csoportjait egyesíti a Johnson-kormányzat vietnami eszkalációs politikájának támogatására. Ez a politika egyes washingtoni gazdasági szakértők véleménye szerint ugyanis nem más, mint a hagyományos Wall Street-i tőkéscsoport és a feltörekvő nyugati— középnyugati—déli agresszívebb csoportosulás közötti gazdasági kompromisszum politikai kifejeződése. Az eszkalációs politika ugyanis kielégíti alapjában a nyugat-déli tőkés csoportosulást, mert a háborús fellendülés nagyobb profitokat biztosít e monopóliumok hadiipari üzemeinek. Ugyanakkor a Wall Street-i hagyományos tőke is megsütheti a vietnami háború tüzénél a maga pecsenyéjét, hiszen a vietnami háborút nemcsak rakétákkal vívják meg, s nemcsak a legmodernebb hadiipari készítményekkel foglalkozó cégeknek jelent fellendülést, hanem kihat az egyéb hadianyaggyártó iparvállalatokra is. Árkus István A SEMLEGESSÉG DÉLKÖRÉN Amíg összeszoknak... Helsinki beszélgetések koalíciós tapasztalatokról Finnország és Ausztria , Európa szíve és a távoli észak ritkán lakott köztársasága, a semlegességnek hasonló hosszúsági, ám persze merőben különböző szélességi fokán fekvő két országa. A közelmúltban két munkatársunk élhetett a bécsi, illetve a helsinki kormányhatóságok szíves meghívásával, és tájékozódhatott a két ország sokban különböző, de hasonló vonásokat is mutató politikai és gazdasági problémáiban. A közös nevező elsősorban a semlegesség, amely politikai lételeme mindkét országnak — a szocialista és a tőkés világrendszer határán. Európa békéjének mindkét ország pozitív tényezője, éppen azáltal, hogy garantált semlegességük a békés egymás mellett élés intézményesített formáinak sajátos példája. Ami a problémákat illeti: Északon is, az Alpokban is helyét és érvényesülését keresi két tőkésország a nyugat-európai gazdasági rendszer peremén, jelentős és állandóan fejlődő kapcsolatokat ápolva közben a szocialista közösséggel is. KONOKUL KÉRDEZTÜNK a koalícióról, hárman magyar hírlapírók, a finn külügyminisztérium vendégei Helsinkiben. Valóban, azon a néhány helsinki napon szinte közvélemény-kutatást végeztünk a finn politikusok körében: hogyan működik a koalíciós kabinet, amelynek létrejötte tavaly Nyugat-Európa politikai szenzációjának számított, hiszen 18 év után kerültek ismét kommunisták egy kapitalista ország kormányába. Tehát egy tőkés államban koalíciós partnerek a kommunisták, pontosabban a kommunista többségű Finn Népi Demokratikus Unió. — Úgy írják majd, hogy bent vagyunk a kormányban — a finn kommunisták egyik vezetője intett minket arra a kérdésünkre válaszolván, vajon „népfrontnak”, „széles bázisú kormánynak”, netán másnak nevezhetjük-e a mostani formációt. S bármit mondunk is a jelenlegi finn helyzetről, a fenti figyelmeztetést nem feledhetjük. Finnország különleges helye az európai politikai térképen legfeljebb kedvező körülményeket teremtett a koalíció létrejöttéhez, de attól még változatlanok e tőkésország belpolitikai viszonyai, játékszabályai, amelyeket eleddig szerencsésen jellemzett a parlamenti normák szigorú megtartása, s a társadalmi viszonyokat sem módosította a Népi Demokratikus Unió három minisztere, akik közül kettő a kommunista. NEM „FINN KÜLÖNLEGESSÉGRŐL” kell tehát beszélnünk, hanem arról, hogy a békés egymás mellett élést keleti szomszédaival megvalósítván, Finnország ennek az antikommunizmust elvető külpolitikának megfelelő belpolitikai korszakba érkezett, s előbb, mint más nyugat-európai országok. Mi külpolitikánkban a békés egymás mellett élést tekintve, már évek óta olyan úton járunk, amelyről manapság Nyugat-Európában mind többet beszélnek — mondta Karjalainen külügyminiszter. S éppen finnországi látogatásunkat megelőzően hangzott el Kekkonen elnök beszéde, amely mintegy nyugtázta az antikommunizmus kiiktatását a belpolitikából is. Különösségről csak ilyen értelemben beszélhetnénk, s valamennyi finnországi tapasztalatunk azt tanúsítja, hogy az összefüggés a finn kül- és belpolitika között itt található. S a fentiekkel az a kommunista vélemény vethető egybe, hogy „mi a munkásmozgalomban, a munkásegység kérdésében gyakorlatilag előbbre tartunk, mint a nyugat-európai testvérpártok, noha úgy érezzük, hogy adósak vagyunk még ennek megfelelő elméleti feldolgozásával, értékelésével”. Éppen mert Finnország különleges helye miben sem teszi különössé kapitalizmusát (legfeljebb sajátos vonásokról beszélhetünk), éppen ezért említhetjük a finn koalíciós kísérletet Nyugat-Európának felmutatott példaként. Utóvégre hosszú évekig a legélesebb szembenállás jellemezte a mai koalíciós partnerpártok viszonyát; jellemezhette tehát a földrajzi helyzet ellenére is. Izgalmas a finn kísérlet mivel példa lehet. S ha Finnország nem is változott, megmérni is nehéz annak a nagy változásnak a súlyát, ami Finnországban végbemegy. Ennél az ellentmondónak hangzó megállapításnál az ember kénytelen erőszakot tenni a cikkírás szabályain, s éppenséggel azt az összegezett tapasztalatát e helyütt elmondani, amelyet a finnországi beszélgetésekből leszűrt, a változás tartósnak ígérkezik, ebből következően csak folyamatában értékelhető. Lássuk tehát, ami alátámasztja ezt a véleményt azzal együtt, ami kétségeket is ébreszt! TUDJUK MÁR az e hasábokon tavaly megjelent írásokból, hogy 1966-ban a finn történelem harmadik munkáspárti többségű parlamentje került ki a választásokból, majd pedig egy, a parlamentnek majdnem háromnegye-dére támaszkodó szociáldemokrata—kommunista—centrum párti koalíció. Még emlékezetesek a részvevőknek, elsősorban a kommunistáknak és a szociáldemokratáknak a megalakulásakor tett, óvatos optimizmusról tanúskodó kijelentései, amelyek nagyon is érthetőek voltak, ha a múltra gondolunk; mondjuk, az olyasfajta szociáldemokrata véleményre, hogy „a kommunistákkal a koalíció lehetetlen”. Utóvégre egy évtizede, 1958-ban, Finnország második munkáspárti többségű parlamentjében a jobboldali szociáldemokrata vezetés a lehető legmerevebben fordult szembe a kommunistákkal (néhány év múlva a szociáldemokrata párt megújította vezetését). Nem érdektelen tehát, hogy egy év tapasztalatai után hogyan látják ma a finn pártokban a koalíciót. Paasio szociáldemokrata miniszterelnök robosztus titkára, Burmán, aki maga is parlamenti tag és rendszeresen képviseli pártját a Szocialista Internacionáléban, így fogalmazott: — A hatvanas évek elején realistábbak lettünk, levontuk a belpolitikai és külpolitikai konzekvenciákat, s ennek megfelelően a munkáspártok egységére törekszünk. A szembenállás ugyanis minket is,és a kommunistákat is gyengévé tesz. Pakkanen, a Centrum vezetőségéből kifejezetten csodálkozott is a kérdésen, s igazoltnak, és nem felülvizsgálatra szorulónak tartja a tavalyi döntést: — Amikor arra szavaztam, hogy a kommunista párttal csináljunk koalíciót, úgy véltem, hogy Finnország helyze-