Népszabadság, 1967. május (25. évfolyam, 102-126. szám)

1967-05-31 / 126. szám

1967. május 31, szerda AZ ÜNNEPI KÖNYVHÉT KÖNYVEIBŐL Kahána Mózes: Földön, föld alatt Amíg — 1964-ben — Kahána Mózes végleg haza nem jött, tudtuk, hogy van, de számunkra valahogy mégsem volt. Hogy él egy magyar író Kisinyovban, Szovjet-Moldova fővárosában, románul, oroszul és más nyelveken is publikál, de ha olvasni akarjuk, le — vagy vissza — kell fordítani ... Messzi rokon lett. Most odaírta itthon kiadott első, gyűjteményes kötetének a végére, amit már tapasztalatból tud: az író csak az anyanyelvén lehet igazán ura a művének. Hozzátenném még, hogy kicsiny vagy nagy is csak az anyanyelvén lehet, mert az első mértéke ez. Ha tudtuk is, hogy van, ha értesültünk is arról, hogy mit ír, most láthatjuk, milyen. Legalábbis az újabb olvasók, hiszen a régiek, a harcostársai, a mai hetvenévesek még emlékezhetnek rá a Tanácsköztársaság, az emigráció, a romániai kommunista illegalitás idejéből. De az régen volt, és fogynak a kortársak. Negyedik éve, amióta itthon van, több új műve megjelent, s egy korábbi regénye is, a sikervári taktika, de ezt a gyűjteményes kötetét mégis úgy kell fogadnunk, mint késői beköszöntőt. Együtt van benne a szemelvényesen — majdnem fél évszázad írói termése. Eevik első, még a kolozsvári Korunk kiadásában megjelent, magyar nyelven írt regényétől, a Hat nap és a hetediktől kezdve a berlini és a párizsi emigrációban, majd később, második hazájában, Szovjet-Moldovában írt elbeszélésekig, riportokig minden. Parasztíró, munkásíró? Alighanem ő maga is töprengene vagy mosolyogna ezen a kérdésen. Mindenesetre egy gyalogos ember munkái ezek. Aki a falut a faluból, a munkás- és katonaéletet ugyancsak belülről látta és akinek az illegális, földalatti munka ezer gyötrelme és veszélye is a saját élménye. A dolgokat, amiket megélt, leírta úgy, amint voltak. Az pedig már adottság kérdése, hogy a tollán irodalommá váltak. A Hat nap és a hetedik című regényt úgy olvastam, mint a magyar irodalomnak egy most felfedezett értékes alkotását. Egy erdélyi magyar falu élete a két háború között. Csak a viszonyítás kedvéért említem: Tamási műveiből ismerős világ, de csak a színtér ugyanaz és a mozgás, Kahána más törvények szerint szemlélődik. Szinte utcáról utcára, házról házra jár, a szociográfus alaposságával és az író látásával, de mégis mérhetetlen távolság választja el úgy az „Ábelség” üde poézisétől, mint a harmincas évek szociográfiai irodalmától. Falukrónikájában szervesen összeilleszkedő elbeszélés- és riportsorozatok segítségével minden oldalról megközelíti a témáját, s így mutatja be az ellentétektől szabdalt, a társadalmi elnyomás miatti kínjában önmagába harapó kicsiny közösséget, írása három évtized múltán is erős, felzaklató élmény. E novellaciklusok Kahána Mózes egy-egy írói korszakáról adnak áttekintést. Valamennyire egyaránt jellemző bizonyos elszántság. Tudom, hogy ez nem irodalmi kategória s a művek abszolút értékéhez kevés köze van. Elszántság, hogy megmutassa és felemelje az illegalitás névtelen harcosait, halálos veszedelmet vállaló vasúti fékezőket, titkos nyomtatvány csomagokkal lopakodó kurírokat, a pártszervezőket rejtegető munkásokat, a kommunista mozgalom ideológiájáról mit sem sejtő, de tetteikkel mégis a mozgalmat segítő katonákat és paraszt asszonyokat. Ez sem tartozik szorosan az esztétikai méltatáshoz, de mégsem érdektelen megemlíteni, hogy e novellák végén szinte minden meglepetés nélkül olvassuk a keltezést: Doftana, 1926, 1927... A háború utáni Szovjet-Moldova és Kárpátalja életéről szóló elbeszélések között találunk néhányat, amelyek nem érik el az író régebbi műveinek mélységét, de mind érdekes, tanulságos. Nemcsak azért, mert egy, a mienkhez sok tekintetben hasonló történelmi múlttal rendelkező nép mai életéről adnak hírt, hanem mert a ciklus legjobb darabjai az író mind erősebbé váló elkötelezettségét, gazdagodó emberlátását példázzák. (Szépirodalmi Kiadó) T. I. NÉPSZABADSAG Bölöni György: Képek között Bölöni Györgyöt közvéleményünk eddig elsősorban mint Ady barátját, Az igazi Ady íróját, s mint harcos publicistát tartotta számon; a most megjelent kötet, képzőművészeti kritikáinak gyűjteménye azonban felfedezte számunkra a műkritikust is, képzőművészeti kritikánk történetének igen jelentős alakját. Az első világháborút megelőző évtized műkritikánk fénykora volt, festészetünk felvirágzása nyomán az egyes csoportok, irányzatok harcát támogatva megszületett a modern magyar képzőművészeti kritika is. S a modern művészet kibontakozását gátló sekélyes műcsarnoki művészet, az emlékműszobrászat, a lapos eklektikus építészet elleni harcban egy szocialista szemléletű kritikus, Ady egyik legközvetlenebb harcostársa is jelentős szerepet játszott. Első cikkeitől kezdve Bölöni mindig az új, a progresszív mellett állt, több mint ötven esztendőt átfogó kritikai tevékenységében. Meglepő az a biztonság, ahogy már legkorábbi franciaországi tudósításaiban helyükre tette a kortárs művészeket — ítéleleteit azóta a művészettörténet teljes mértékben igazolta, elfogadottá tette. Az impresszionista művészet ismertetésével és népszerűsítésével kezdte, majd túlhaladottságukat felismerve Van Gogh, Gauguin és mindenekelőtt Cézanne művészetét emelte ki, mint ami felette áll az impreszszionizmusnak, mint ami a jövőbe mutat. A szobrászok közül Rodin, Meunier, Maillol nevével találkozunk írásaiban, mint a legkiválóbakkal. Mindez ma már vitathatatlannak, magától értetődőnek tetszik, 1907-ben azonban még nagyon kevesen ismerték fel e művészek jelentőségét, különösen Magyarországon. E legnagyobbak elismerése mellett nem zárkózott el Bölöni az ezek után fellépő irányzatok elől sem, szinte első megjelenésükkor felfedezte Picasso, Matisse vagy Brancusi művészi nagyságát. Újért való lelkesedése azonban sohasem volt kritikátlan, élesen bírálta például az impresszionizmus elsekélyesedését vagy a futurizmus ellentmondásosságát is. A haladó nyugati művészetet ismertető munkásságánál is fontosabb a hazai művészeti életben betöltött szerepe. Cikkeinek különös forrásértéket ad, hogy a leghaladóbb, szocialista és radikális nézeteket valló értelmiségi körök képzőművészeti tájékozódásába nyerhetünk bepillantást. A kortársak mindig érzékenyebben reagálnak egy-egy új művészeti törekvés, vagy a konzervatív irányzat politikai és morális vonatkozásaira, mint az utókor. Bizonyos stiláris törekvések az 1910-es évek Magyarországán is a haladás mellé állást jelentették, mások a visszahúzó erők támogatását. Ezért olyan éles Bölöni kritikája például Benczúr vagy a gödöllőiek irányában, és ezért fordul barátilag a Cazanne-i törekvésekkel rokon célokat kitűző magyar fiatalok felé. Cikkeiből nyilvánvalóvá válik, hogy Ady és a Nyugat első nemzedéke a Nyolcak művészetét tekintette magához legközelebb álló rokontörekvésnek, harcostársnak. Bölöni kritikai tevékenységének középpontjában mindvégig a Nyolcak, Kernstok körének művészete állt, fejlődésüket, sorsukat nyomon követte napjainkig. A Nyolcak előtérbe állítása mellett azonban igen mértéktartóan bírálta, sokoldalúan megvizsgálta a magyar művészet korábbi eredményeit is. Érzékeny szemmel kiemelte Munkácsy életművéből a maradandó elemeket, meglátta Székely Bertalanban a történeti festő mögött a nagy komponáló-építkező képességet, el tudta választani a szolnoki művészet sok provinciális vonásától Fényes Adolf festészetét. Elismerte Nagybánya jelentőségét is, különösen Hollósy Rákóczi-indulóját kedvelte — de számára és baráti köre számára is Nagybánya már a múltat jelentette. A korszerű művészetet szemében a Nyolcak mellett elsősorban Rippl- Rónai képviselte, de felfedezte Gulácsy értékeit, Csók István, Iványi-Grünwald pozitív vonásait is. Ez a szemlélete érvényesült az építészet területén is. Lechner művészetének pártfogolása mellett különbséget tudott tenni Ybl nemes architektúráin és a Hauszmann üresen hivalkodó utánzásai között. Festészetünknél is visszamaradottabb modern szobrászatunk kibontakozásáért is sokat tett annak idején. Az eklektikus-akadémikus emlékműszobrászat elleni harc mellett biztos érzékkel választotta ki a fiatalok közül azokat, akik megteremtették az új magyar szobrászatot. Ismertette, népszerűsítette az akkor Firenzében élő Vedres Márk művészetét, a Nyolcakkal kiállító Fémes Beck Vilmost, majd Beck Ö. Fülöpöt, első bemutatkozásukkor felfedezte Medgyessy és Ferenczy Béni rendkívüli tehetségét is. Bölöni harcát, kritikai tevékenységét teljes mértékben igazolta az is, hogy az általa támogatott művészek útja a Magyar Tanácsköztársaság nagyszerű művészetébe torkollt. E forradalmi nemzedék felfelé ívelő művészi pályafutását azonban a Tanácsköztársaság bukása tragikusan félbeszakította. A művészek nagy része szétszóródott, emigrációba kényszerült. Bölöni maga is Franciaországban élt, elszakadva a magyar művészeti élettől, kritikusi tevékenysége is nagymértékben korlátozódott. Harcát a Nyolcak elismertetéséért azonban a felszabadulás után is folytatta. Egyik legutolsó kritikájában is, 1958-ban, e forradalmi nemzedék művészetének teljesebb elismertetése mellett száll síkra. (Szépirodalmi Könyvkiadó.) T. A. Heltai Jenő regényéből készült magyar filmvígjáték BEMUTATÓ: JÚNIUS 1. A HŐSTENOR. Felforgatom a kritikán belüli szokásos sorrendiséget, hogy a kellő hangsúllyal szólhassak arról a teljesítményről, melynek érdemét nem csorbíthatja maga a film. A magyar szinkronra gondolok és ennél kiváltképpen Básti Lajos alakítására. Olyan „sodrása” volt, olyan meggyőzőereje, hogy könnyedén ellensúlyozta a címszerepet játszó Will Quadflieg alakításának halványabb voltát. A hőstenor (eredeti címén: A kamaraénekes, de ezt a kifejezést nálunk már kevésbé ismerik), Frank Wedekind színművéből készült. A századforduló nyughatatlan színész-drámaírója elsősorban A tavasz ébredése című tragédiájával vonult be az irodalom- és színháztörténetbe, nem utolsósorban Max Reinhardt segítségével, aki a művet világsikerré emelte. Wedekind, aki szemérmetlen merészségével — vagy merész szemérmetlenségével — annak idején kihívta maga ellen a hivatalos fórumok és az előkelő publikum haragját, ma már jócskán elavult, ám korántsem volt az az érzelmes ponyvaíró, aminek látszik, A hőstenor nyugatnémet filmváltozata alapján. Az eredeti darab: melodrámába szorított értekezés a művészet lényegéről és szerepéről, egy részleteiben sokszor téves, máskor vitatható, közhelyszerű, de alapvető tendenciájában helytálló eszmefuttatás a művészet és a művész áruvá válásáról. SHOW ITT, SHOW OTT... svájci filmen, olasz filmen és a tv stúdiójában (Show-hivatal). A svájciak filmjét a magam részéről korántsem tartom érdektelennek, sem értéktelennek, jóllehet az író-rendező Jean- Louis Roy forgatókönyvének hiányosságait valóban nem a legszerencsésebb módon — vontatott, „üresjáratban futó” képsorokkal, máskor bájolgó esztétizálással — igyekezett eltüntetni. De ki tudja használni a szabad teret és be tudja bizonyítani, hogy a revü nem műtermi kapacitás, drága díszletek és kosztümök kérdése (már a mi tv-nk is bebizonyította egyszer-kétszer. — Kár, hogy nem folytatja ...). A rajvonalban támadó gitárosok jelenetébe valódi feszültséget visz, olyan drámai elemet, ami revüben ugyancsak szokatlan, de — mint láttuk — igen kifejező lehet. Talán ezzel a képsorral nyerte el a Happy end a Montreux-i Arany Pálma-díjat (gyenge lehetett a mezőny...), amit én ezennel önkényesen és jelképesen a Rita Pavone-show főszereplőjének, ennek a nagyszemű örök kamaszlánynak nyújtok oda. De a díjat én megsokszoroznám (amibe ez nekem került_), hogy juttassak belőle Antonello Falqui rendezőnek, az előttem ismeretlen koreográfusnak, a tánckar vezetőjének, továbbá Gina Lollobrigidának, aki kitűnően énekel és táncol (és van benne valami méltóság, ami külön is vonz és éppen ellentéte a megszokott „sztári” magakelletésnek), és az igen tehetséges De Loridnak, alá egy földig érő szvetterből kreál fantáziadús, groteszk magánszámot. Némi kis üröm volt az örömben, hogy a műsor utolsó harmadában a hang nem volt szinkronban a képpel, de ami ennél jobban érintett, az Rita Pavone Marilyn Monroe-paródiája volt. Kitűnően utánozta — de ezen én valahogy nem tudok szórakozni. Egyébként jóindulatúan azt feltételeztem, hogy a revü még a tragikus sorsú színésznő halála előtt készült. De családom öltözködési és hajviseleti divathoz jobban értő tagjai felvilágosítottak, hogy bizony, jóval utána... Nem értem akkor ezt az ízléstelenséget — vagy én lennék túl érzékeny? A Show-hivatalt se felejtsük ki: Mikes György kíméletlen humorú tv-kritikája fémjelezte, de mi árgus szemmel (s kihegyezett füllel) figyeltük, igaz tehetségre vadászván, a bemutatkozó táncdalénekeseket. A legtöbbet közülük Máthé Péter ígéri. Eredetiségre törekszik, pontosabban: egyéni kifejezésmódra. Nem utánoz, kreál. Nagy Gabriellából még lehet valaki. Kard a Beáta Ambrus Kvint utánozza, Szécsi Pál pedig teljesen személytelen. Egyelőre. A KÖNYV SÁTOR 1967 című irodalmi show zárta a hetet. Alcíme ez lehetett volna: a derű többféle formája, hiszen Benjámin László megrázó hitvallásától eltekintve (Keres Emil értelmesen szenvedélyes tolmácsolásában), az igen szerencsés összeállítás a humor különféle árnyalatú színeiből készült. A Kicsi az ajtó (Dobozy Imre írása) kaján, Jevtusenko és Voznyeszenszkij versei gúnyosak-haragosak. Hámos György karcolatai évődők és látszatra szelídek, de találatai olyan pontosan ülnek, mint a jó vívóé, aki sohasem vagdalkozik, csak éppen a kellő pillanatban szúr. Örkény István finom lírájú, kis írására azóta emlékeztem, mióta — jó néhány évvel ezelőtt — a Ludas Matyiban megjelent és én még Fejes Endre „Hazudós”-át is derűsnek tartom, hiszen végül is a lenézett, kinevetett költő halhatatlanságát hirdeti. Karinthy klasszikusát már jó néhányszor láttam, de ilyen jó előadásban még soha; azt hiszem, az író ilyen Wasserkopfról álmodhatott, mint Kibédi Ervin. A rendező, Nemere László nagyon jó munkát végzett, legnehezebb feladatánál (A hazudósnál) bizonyult egyébként a legérzékenyebbnek. Hegedűs Tibor Megérkezett a Moszkvai Művész Színház társulata Bemutatkozó előadásuk csütörtökön lesz a Nemzetiben Az Aeroflot különrepülőgépével kedden Szófiából Budapestre érkezett a Moszkvai Művész Színház 75 tagú társulata. A Művész Színház európai turnéja során kereste fel Budapestet, s június 1-től 14-ig tíz alkalommal lép a magyar közönség elé a Nemzeti Színház színpadán. A vendégművészeket a Ferihegyi repülőtéren Molnár János művelődésügyi miniszterhelyettes, Demeter Sándor, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének alelnöke, és Kiss László, a Magyar—Szovjet Baráti Társaság titkára fogadta. Ott volt F. J. Tyitov, a Szovjetunió budapesti nagykövete, s eljöttek szép számmal a színházi élet ismert személyiségei, vezetői. A Művész Színház igazgatója, K. A. Vlakon meleg szavakkal válaszolt az elhangzott üdvözlésekre, és elmondotta, hogy a társulat még jól emlékszik arra a bensőséges, baráti légkörre, amely 11 évvel ezelőtti budapesti vendégszereplésük idején körülvette őket. — Bár más nyelvet beszélünk — mondotta —, tolmács nélkül is megértjük egymást a művészet nyelvén. A moszkvai művészek rövid pihenő után a főváros nevezetességeivel, látnivalóival ismerkedtek. Első előadásukat csütörtökön tartják a Nemzeti Színházban A Kreml toronyórája című Pogonyin-darab bemutatásával. Varsóba utazott a Nemzeti Színház társulata Kedden a Ferihegyi repülőtérről Varsóba utazott a budapesti Nemzeti Színház 134 tagú társulata. A művészek június 5-ig vendégszerepelnek a lengyel fővárosban. Az ember tragédiájával és a Marat halálával lépnek a varsói közönség elé. Innen Prágába utaznak, ahol a Tyl Színház nyújt otthont vendégfellépéseikhez. A kulturális csereegyezmény keretében turnézó magyar együttest a Ferihegyi repülőtéren Malonyai Dezső, a színházi főigazgatóság helyettes vezetője búcsúztatta. Ott voltak a budapesti lengyel és csehszlovák nagykövetség képviselői s sokan színházi életünk ismert Vezetői, személyiségei. ”